Ki gondolná, hogy a szép Kleopátra, önbizalmának, bátorságának erősítésére akusztikai háttérzeneként sistrumokat, bronzcsörgőket csörgettetett a palotájában? Amikor a tartóbotot a földre koppantják, a felül lévő U alakú keret keresztrúdjain a fémkarikák csilingelni kezdenek. Hangjuk meghatározhatatlan, ellenben az ártó istenségek, szellemek ellen nagyon hasznosak.

A sistrumnál valamivel konkrétabb magasságú hangot ad a vékony fémrúdból hajlított triangulum.Legyen csupán egyetlen parányi triangulum egy szimfonikus nagyzenekarban, és játsszon a zenekar akár ablakrezegtető dinamikával, elég ha a játékos éppen csak leejti a hangszerét vagy kicsit korábban-későbben üt, mint kellene, mindenki a fejét csóválja: „ejnye, ejnye, micsoda hangzavar!". Vajon mi lehet az oka ennek a zenei „penetranciának"? A kérdés megválaszolásához ismét akusztikai (lélek)elemzést kell végeznünk.

A merev anyagokban, ahogy már a doboknál is megemlítettük, a felhangok felfelé tolódnak el. A jelenség neve diszperzió. Ennek az az oka, hogy a hang terjedési sebessége frekvenciafüggő, azaz a magasabb hang a szilárd anyagokban gyorsabban terjed. Mivel a hullámhossz a geometriai méretektől függ, és a hullámhossz és a hangmagasság szorzata a terjedési sebességet határozza meg, nagyobb terjedési sebességnél a hang magasodni fog, azaz minél magasabb felhangot hallunk, annak elhangolódása (inharmonicitása), eltérése a szabályos, egészszám-szoros (harmonikus) többszöröstől, egyre nagyobb lesz. A triangulumszerû rudaknál ez az elhangolódás már szinte bántóan nagy méreteket ölt. A hangszín szabálytalanságának természetesen nem csupán a diszperzió az oka, hanem az is, hogy a rúd valójában háromdimenziós rezgéseket végez, valamint hogy egyszerre többféle rezgésre képes (csavarási, hosszanti, haránt-). Például egy 25 cm oldalhosszúságú „háromszögecske" hangszínképében az alsó részhangok frekvenciája: 400 Hz, 500 Hz, 1550 Hz, 1940 Hz, 4350 Hz, 5500 Hz, 6200 Hz, 7250 Hz, 8200 Hz… A legnagyobb amplitúdókat a 6000-9000 Hz-es tartományban találjuk. Ugyan melyik zenekari hangszer képes ebben a frekvenciasávban hasonló értékekre? Talán a rézfúvósok. De triangulum, különleges hangszíne miatt mindig kihallatszik a környezetéből (képzavarral élve: mintha piros sapka lenne rajta!).

Csupán a forma radikális megváltoztatásával (pl. a rúdból húrt készítünk, vagy hangológyûrûket teszünk rá, vagy meghajlítjuk, ahogy a hangvillát, stb.) lehet a felhangrendszert zenei szempontból szabályosabbá tenni.

A középkor kezdetén, a keresztény egyház zenei gyakorlatában sokáig nem tudták eldönteni, hogy triangulumok az ördögök vagy az angyalok hangszerei-e. Ma, csengő hangjuk, kicsi méretük alapján mindannyian úgy véljük, hogy inkább az angyaloké, kivéve talán vállalkozó kedvû zeneszerzőink elektronikus, szintetizált basszustriangulum hangjait, mert azokról még az ördög sem tudja megmondani, hogy pontosan micsodák. Ugyanis ha valódi basszustriangulumot kellene elkészítenünk, az a hagyományos méretûnél nagyobb vastagságú kellene, hogy legyen. Ettől azonban megváltozik a rúd merevsége, és így a felhangok elhangolódása. Ha tehát valaki a pici triangulum hangját elemzi, és ezt transzformálja át a mély hangok tartományába, teljesen más hangszínû, szubjektív magasságú hangot kap, mint egy hasonló hangfekvésû, néhány méter hosszú valódi triangulum esetében. Tegyük fel, hogy a rúd vastagságán nem változtatunk. Akkor azonban a rezgési amplitúdók nagysága módosul. Ráadásul a hangsugárzás más mély hangoknál, mint a magasaknál, a levegőbeli és a fémbeli hullámhosszak eltérése miatt. Nagyon óvatosan kell tehát eljárni egy szintetizált hang hangszerszerû névadásakor!

Ismerkedjünk a rudak rezgését hangforrásként kihasználó hangszercsalád két érdekes tagjával, a szöghegedûvel és vele rokon waterphonnal. A szöghegedûről bizonyosan mindenki hallott már: különböző hosszúságú szögeket ütnek egy falapba vagy fadobozba, és vonóval szólaltatják meg őket. El lehet képzelni a hangját.

A waterphon ugyan „vízi" hangszer, de nevét mégis feltalálójáról Richard Waterről kapta aki rozsdamentes acél vagy bronz „csirkeitatóba" fémrudacskákat rögzített, és megtöltötte vízzel. Hangszerét pengette, ütötte, vagy vonóval hozta rezgésbe. Különlegessége, hogy ahogyan hullámzik odabenn a víz, úgy változik, „gomolyog" a hang is. Alkotója szerint még szebb ez a hang, ha úszás közben szólaltatják meg.

Ha a rudakat egészen elvékonyítjuk, azaz vékonyka, a vastagsághoz képest hoszszú lemezkéket kalapálunk belőlük, hangoltnak mondható hangszert kapunk. A doromb az egész világon elterjedt, és nemcsak fémből, hanem bambuszból is lehet készíteni. Itt a szájüreg a rezonátor.

De térjünk át a rudaknál is népszerûbb hangszerformákra, a rezgő lapokra.

A szélsőséges módon elvékonyított lemez, a membrán állati eredetû változata a dobok hangforrása. Akusztikai szempontból viszonylag áttekinthető módon viselkedik. De a tábla esetében is, csupán a sajátos, réteges membránszerkezet, a járulékos terhelés tette lehetővé a hangolhatóságot. A merev lemezekből készített hangszerek is, amelyek egyik leghatalmasabb, és kultúránk számára legmeghatározóbb példányaival, a harangokkal az előző számban már foglalkoztunk, csak hajlított, inhomogén tömegeloszlású, anizotrop rugalmassági tulajdonságú formában alkalmasak dallamjátszó hangszernek. Mivel a lemezek a rudakhoz, hasábszerû lapokhoz képest jóval nagyobb sugárzó felületûek, kitûnően lehet „hangoskodni" velük. Nem véletlen tehát a réztányér(népszerûbb nevén: cintányér) és a gong jelzőfunkciós vagy eksztatikus szerepeltetése. Sokan elmondhatjuk, büszkén vállalva kiszolgáltatottságunkat, hogy libabőrösek leszünk, „villámok" cikáznak végig a gerincünkön amikor a réztányér zizegő, csattanó, hatalmas hangon egy zenei csúcspont elérésekor vagy egy crescendo lezárásakor megszólal.

Az ókorban is népszerû réztányér elsősorban török hatásra terjedt el a középkori Európában. A janicsárzenekarok réztányérjainak csattogása, dobjaik pufogása, zurnáik rikoltásai csak tovább fokozták az oszmán katonák amúgy is tomboló harci kedvét, szerencsére a lakosságot is már messziről riasztották (a katicabogarakkal együtt!). A középkori hadi konjunktúrát viszonylagos „csend" követte, mígnem a dzsessz és napjaink könnyûzenéje ismét felfedezte a hangszert.

A Zildjianok története is 1623-ban kezdődött Isztambulban, amikor is egy Avedis nevû örmény származású alkimista aranyat keresvén-kutatván úgy mellékesen feltalált egy zengőbb hangú réztányért. (A réz-, cin- (ón) nevek káoszát most azzal fokozzuk, hogy ezt a hangszert valójában bronztányérnakkellene hívni, mert harangbronz (kb. 80% réz és kb. 20% ón) az anyaga egészen kevés ezüstadalékkal.) Avedis azt fedezte fel, hogy rideg harangbronz elvékonyítható, rugalmassági tulajdonságai továbbra is kiválóak maradnak, ha edzetik a fémet. A munkafolyamat napjainkban is a hagyományos módon történik, kivéve az elektromos kemencék és a gépek használatát: hevítés 815,5 °C-ra, hengerlés 10-25-ször, hûtés, majd újabb hevítés, olajfürdős hőkezelés; belső feszültségek homogenizációja kalapálással, folytonos hangi kontroll kíséretében; esztergálás, a „hangbarázdák kialakítása" (Pap, 1994). A Zildjian név egyébként a hangszerre utal: zil-ji-ian = réztányér - készítő - fia. Idézzük most fel gondolatban, hogyan is szólal meg egy hangszer. Az első pillanatban a mély részhangok a leghangosabbak, először rohamosan majd egyre lassabban csengenek le, miközben a magasabb részhangok, amelyekre a fülünk is érzékenyebb, fokozatosan felerősödnek - a hangszer „sisteregni" kezd, majd viszonylag rövid idő alatt elveszítik az energiájukat, és a lecsengés kései szakaszában ismét a mély összetevők uralják a hangot, de már alig hallhatóan. A jelenség magyarázata, hogy a mélyebb rezgési módusok energiájának egy része a megütést követően áttranszformálódott a magasabb módusokba. Ezek lecsengése azonban gyorsabb a hangelnyelés frekvenciafüggése és a hangsugárzás nagyobb hatékonysága miatt, így a folyamat végére megint a mély módusok dominálnak. Mivel a kör alakú lemez a közepén rögzített, a legintenzívebb rezgés a peremnél történik. A dzsesszben a dobosok a réztányérok számtalan ütésmódját alkalmazzák, és legalább annyira gazdag effektusaik tára, mint a dobok esetében. Fontos megjegyezni, hogy a réztányér közepén a vastagság lényegesen nagyobb, és itt rezgési csomófelület alakul ki. Valószínûleg ennek köszönhető, hogy a legmélyebb öt módus csupán csomóvonalakat tartalmaz és csomóköröket nem. Frekvenciáik aránya T. D. Rossing és kutatótársai mérései szerint megközelítőleg harmonikus szerkezetû: 1:2*:3** : 5 : 7:… - ahol a *-gal a pontatlanság mértékét jelöltük (Rossing- Peterson, 1982). A magasabb módusok frekvenciái, ahol már a csomókörök is megjelennek, már szabálytalanabb szerkezetet mutatnak.

Az európai ember számára a harang a hangszeres transzcendencia hordozója, de mióta zenénk újra átitatódott keleti elemekkel, és hangszereik is a klasszikus európai zenekarok mindennapos tartozékai lettek, elakad a lélegzetünk, amikor egy zenemûben vagy a színházban a színdarab kezdetét jelezve megdöndül a gong. Azt hiszem, mindenkit ámulatba ejt ennek az onomatopoetikus nevû hangszernek a látványa, hangja. (A Rank Film Corporation védjegyét, a filmjeik elején megjelenő herkulesi figurát jobb, ha elfelejtjük a hangszerével együtt, mert a megszólaló hang kegyes csalás eredménye; James Blades, angol ütőhangszeres és hangszertörténész egy kisebb, kb. egy méter átmérőjû tamtamjának hangjával szinkronizálta a nagy fémlap „vasajtó" hangját (Blades, 1974).)

Kezdjük mindjárt a kategorizálással: a gongok két fő típusa a kínai lapos és a jávai kúpos gong. Közös tulajdonságuk, hogy anyaguk bronz, illetve hogy szélük visszahajlik. Ez azt eredményezi, hogy a réztányérokkal ellentétben a széleken minimális a kilengésük.

A kínai lapos gongok legnagyobb, legmélyebb hangú példánya a már említett tamtam. Minősége akkor tökéletes, ha a zenekari fortissimónál magától rezgésbe jön. Nem köthető hozzá meghatározott hangmagasság, csupán hangfekvés. A réztányéroknál sokkal hangsúlyozottabban jelentkezik nála a belső rezgési módustranszformáció, ugyanis a megütés után a magasabb részhangok késve rezegnek be, és lecsengésük után a mélyek tovább zúgnak (5. ábra).A „felsistergés" a tamtamok sajátossága, és feszültségfokozó hatása szinte már zenei közhely. Elmarad azonban az effektus, ha a megütés nem elég erős. A kutatók összefüggést találtak a tamtam felületén látható dombok-völgyek megléte és e nemlineáris „felsistergő" viselkedés között.

A kínai operák kisebb méretû lapos gongjainak vijjogó, süvítő hangja szintén akusztikai kuriózum. A felületek kiképzésének (konvex-konkáv-lapos) függvényében intenzív megütéskor magasodik vagy mélyül a hang. Ahogy a kéthangú harangok esetében is, ebből is azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az akusztika történetét illene már újraírnunk. A kínaiak olyasmiket tudtak már 2-3 ezer évvel ezelőtt megvalósítani, amire az európai hangszerkultúra csak napjainkban képes.

A jávai gongok sajátossága a konkrét hangmagasság. A hangszínképükben van két, a többihez képest kiemelkedő energiájú rezgési módus, amelyek frekvenciája oktáv hangközû. Ennek a párnak az alsó hangját halljuk alaphangnak, amit a felső annyira megerősít, hogy a hangszer dallamjátékra is alkalmassá válik (pl. a gamelán zenében közkedvelt bonangesetében). Az oktáv hangköz létrejöttét a különleges kúpos ütőfelület teszi lehetővé. A gongok Jáván legalább akkora becsben állnak, mint Európában a harangok. A legnagyobbakat néven szólítják: Mennydörgés úrként, Tigris úrként tisztelik őket. Egy gong megérintése erőt és boldogságot ad, benne fürödni pedig egészséget jelent. Készítésük során a mesterek nevet változtatnak, hogy a gonosz szellemek ne találjanak rájuk.

Lassacskán nekünk is szükségünk lesz egy rövid, jól megjegyezhető új névre, mert a hangszerek gazdag és ámulatba ejtő birodalmát járva, titkaikat fejtegetve azok a sokat emlegetett gonosz szellemek immár bennünket is megtalálhatnak. Pedig még nem is szóltunk a megszületését karneváli verekedéseknek köszönhető trinidadi hordódobokról, a női attribútumot hordozó dörzsölős hangszerekről, a bambuszpálca húzkodására „felhördülő" fekvő tigrisről, a tánckísérő kasztanyettákról, maracasokról, vagy az idegrendszert súlyosan megterhelő üvegharmonikáról.