Szenzációsnak tûnő leletre akadt Robert Ballard amerikai oceanográfius a Feketetengerben, 91 méteres mélységben. Ballard, aki többek között a Titanic és a Bismarck, valamint két igen régi föníciai hajó feltárásával szerzett világhírnevet, egy fából és sárból készített ősi házat és szerszámokat fényképezett le egy távirányítású eszköz segítségével a tengeraljzaton, melyet korábban már szonárral bemértek. A leletek azért is igen fontosak, mert megtámogathatják annak a két oceanográfusnak az elméletét, akik szerint mintegy 7500 éve hirtelen óriási mennyiségû víz áramlott a Földközi-tengerből a Fekete-tengerbe, elpusztítva az ottani neolitikus kultúrákat. A kb. 4x8 méteres konstrukció vesszőfonatokból és vályogból készült, hasonlóan a Fekete-tenger partján talált ősi települések épületeihez. A kőtárgyakról nem dönthető el egyértelmûen, hogy kalapácsok vagy valamiféle hasító szerszámok, az emberi megmunkálás nyomai azonban jól látszanak. Kerámiatöredékek ugyancsak látszottak a képen. Az amerikai National Geographic Society (a kutatást a társaság szponzorálta) weboldalán (www.nationalgeographic. com) megtekinthető képek a szakemberek élénk érdeklődését váltották ki. Remélhetőleg sikerül kiemelni valamilyen tárgyat is, mely alkalmas lehetne C-14-es kormeghatározásra. (Science, 2000. szeptember 22.)

A modern ipari államok lakosainak kereken tíz százaléka számára a repülőgépen való utazásnak már a gondolata is maga a horror. Szívük a torkukban dobog, homlokukat kiveri a hideg veríték, és csak menekülni szeretnének. A tübingeni egyetemi orvosi pszichológiai intézetében Andreas Mühlberger a virtuális valóság segítségével gyógyítja az ilyen betegeket. A páciens fejére helyezett sisakba integrált képernyőn egy repülőgép belsejének háromdimenziós képét észleli. Fejének mozgatásával változik az elébe táruló látvány, sőt akár ki is nézhet a „repülőgép" ablakán.

Ebben a virtuális repülőgépben az orvos mindazzal szembesítheti aviofóbiás betegét, ami hozzátartozik a valódi repülőúthoz: felszállás, leszállás, viharok, örvények, beleértve természetesen a hozzátartozó zajokat és mozgásokat. A sisakban fejhallgató is van, és a páciens sûrített levegővel vezérelt ülésen ül, amely a lefelé és fölfelé való mozgást is szimulálja.

A virtuális terápia nemcsak idő és pénz megtakarítását, hanem azt is lehetővé teszi, hogy a kezelést a beteg személyére szabják. Amelyikük például különösen a légörvényektől fél, azt a kezelés során gyakrabban teszik ki ennek a hatásnak. Eddig összesen negyven beteggel végeztettek ilyen virtuális repülést, és utána több mint felük képes volt igazi repülőgépen utazni.

A virtuális repülés során a betegek félelme kisebb mértékû, mint a valóságos repülés közben, ez azonban nem befolyásolja a terápia sikerét. A döntő, hogy fellép a félelem, hogy szembesül vele. Sok aviofóbiás a virtuális repüléssel való kezelés esetén könnyebben teszi ki magát a félelmet keltő helyzetnek, mert ilyenkor adagolni lehet a szembesülés mértékét, szemben a valódi repüléssel.

A virtuális valóság módszerével más fóbiákat is lehet gyógyítani, például a tériszonyt, vagy a klausztrofóbiát. A szimulációnak úgy látszik nincs határa! Újabban lámpalázas betegeket virtuális előadóteremben való szerepléssel szoktatnak a nyilvánossághoz. (Geo, 2000. 10. szám)

Az anyai szervezetbe bejutó magzati sejtek elsősorban a kóros szövetekben gyakoriak, de még nem bizonyított, hogy az elváltozást ők okozzák. A sérült szövetek helyét is átvehetik. Három évvel ezelőtt kutatók arra jöttek rá, hogy a magzati, fetális sejtek átjutva a placentán, az anya szervezetében akár 2 éven keresztül is prezisztálhatnak. Bharata Srivatsa és a New England-i Medical centerben dolgozó munkatársai napjainkban folyó kutatása megmutatta, hogy az ilyen sejtek leszármazottjai nemcsak specializált szövetek sejtjeivé differenciálódhatnak, hanem a beteg szövetekben össze is tömörülhetnek.

Idegen sejtek immunválaszt válthatnak ki, hasonlóan a szervi átültetések során esetenként bekövetkező kilökődéshez. A tudósokat foglalkoztatta, hogy a magzati sejtek kapnak-e szerepet az olyan autoimmun betegségekben, mint a nőknél gyakrabban előforduló lupus és scleroderma. A lupusnál genetikai öröklődés talaján valószínûleg az UV-sugárzás, gyógyszerek vagy fertőzések antitesttermelést váltanak ki a saját szervezet ellen. Ennek során immunkomplexek rakódnak le a szervekben, valamint a bőrben lévő kiserekben és kötőszövetben. Enyhe gyulladástól akár egészen súlyos, minden szervet érintő formája ismeretes. Abetegség kezdeti időszakában jellemzőek elsősorban az orrháton, illetve orcákon szétterülő, pillangóalakú vörös foltok és hámlások, továbbá a fáradtság, gyengeség, láz. Később az erek fokozottabb érintettsége miatt további, változatos panaszok léphetnek fel. A betegség oki terápiája ma még nem lehetséges, de a gyulladás fokától és a károsodó szervektől függően gyulladáscsökkentők, kortikoidok segíthetnek. Egy új eljárás megkísérli kivonni a kóros antitesteket, illetve immunkomplexeket a vérből.

A scleroderma összefoglaló neve a krónikusan, idülten lezajló, a kötőszövet rugalmatlanná válásával járó megbetegedéseknek. Érintheti a bőrt, de akár az egész szervezetre kiterjedhet. A saját sejtek ellen indított immunválasz feltételezhetően közrejátszik kialakulásában. A betegség kezdetén az ujjaktól kezdődő bőrváltozás indul meg, majd később a teljes szervezetre kiterjed. A rossz vérellátás miatt elhalások jönnek létre, a fájdalmatlan vízlerakódást a bőr megvastagodása, a végső stádiumban a kötőszövet sorvadása követi. Ennek következtében először a kezek merevvé válnak és görcsös tartást vesznek fel. Az arc érintettségénél a merev arckifejezéshez ráncos bőr társul. Ízületi fájdalmak, szaruhártya- és kötőhártya- gyulladás léphet fel, valamint a belső szerveket is érintheti. A betegség nem gyógyítható, de a lefolyás időtartamát ebben az esetben is lassíthatja a kortikoid-, valamint a gyulladáscsökkentő terápia.

Shrivatsa és munkatársai hasonló autoimmun betegségben szenvedő nők pajzsmirigyszövetében kutattak férfisejtek után. Meglepetésükre azonban nem csak ezekben, de a kontrollcsoportként felhasznált rákos és golyvás nők szöveteiben is rábukkantak férfisejtekre.

29 nő pajzsmirigyszövete közül 16-ban találtak, míg autopsziával vett egészséges thyroid anyagokban nem mutattak ki férfisejteket. A vizsgálatot végző kutatók az Ykromoszóma megjelölésén alapuló szöveti festéssel tették láthatóvá ezeket a sejteket. Általában 8-10 sejt tömörül össze, de egy nőnél 200 X-kromoszómát tartalmazó sejtből álló thyroid tüszőkre leltek. Ez azt bizonyította, hogy a magzati sejtek a nő szervezetében differenciálódhatnak. De milyen szerepük lehet és miért ennyire gyakoriak ezek a sejtek a kóros szövetekben? Srivatsa szerint a sejtek nemcsak az autoimmun zavarokkal hozhatók összefüggésbe, hanem egy sor más betegséggel is. Másrészt az is elképzelhető, hogy javító feladatuk van, és a magzati sejtek csak akkor aktivizálódnak, amikor egy betegség kifejlődik, feltételezi. De nem az anyák az egyedüliek, akiket ez érint, hiszen az ő sejtjeik is eljuthatnak a magzatba és évtizedeken keresztül rejtőzködhetnek a már megszületett emberben. (New Scientist, 2000. október 14.)

Ádáz háborút vívnak a magzati fejlődésben betöltött szerepükért az emlős szülők. Egy apa nagyobb, egyben egészségesebb és rátermettebb babát szeretne, míg az anya számára előnyösebb, ha kisebb méretû gyermeke születik. A méhben túl nagyra növő magzat ugyanis rengeteg tápanyagot vonhat el tőle, és veszélyezteti az esetleges későbbi terhességeket is.

A tudósok már hosszú idők óta feltételezik, hogy e méretért folyó küzdelem során olyan speciális, kémiailag jelölt, úgynevezett imprintált gének alakultak ki, amelyek fontos szerepet töltenek be a szülők közti harcban.

Wolf Reik,az angliai Cambridge közelében lévő Babraham Intézet molekuláris biológusa szerint az apai gének kapzsiak és arra törekednek, hogy a magzat minél több tápanyagot tudjon elszívni az anyától, növelve így túlélési esélyeit és az apa tulajdonságainak megőrzését.

Az embriók minden génből két lenyomatot kapnak: egyet az anyától, a másikat az apától. A párba rendeződött gének az idő nagyrészében egyformán viselkednek, ezért egymástól elkülöníthetetlenek. Az imprintált gének ettől különbözőek. Olyan metilcsoportjaik (-CH3) vannak, melyektől utasítást kaphatnak arra, hogy aktívakká váljanak, vagy némák maradjanak, attól függően, hogy a spermiumból, vagy a petesejtből származnak. Mára körülbelül negyven egér és emberi imprintált gént azonosítottak, de feltételezhető, hogy számuk több száz.

„Az apától, illetve az anyától származó gének evolúciós érdekeltsége eltérő" - véli Laurence D. Hurst,a Bathi Egyetem evolúciógenetikusa is. A petesejt és a spermium találkozásának pillanatában bekövetkező genetikai összecsapás a „szülői konfliktusból" ered. Az elsőként felfedezett imprintált gén - az egérben és emberben egyaránt megtalálható inzulinszerû növekedési faktor 2-nek nevezett hormon (Igf2) génje például csak abban az esetben aktív, ha az apától származik. Ilyenkor pedig egy nagyobb magzat fejlődését segíti.

„Amennyiben a hím és nőstény imprintált génjei között egyensúly áll fenn, normál méretû utód születik" - állítja Reik. Mi történik akkor ha az Igf2-t kiiktatjuk az egyenletből? Erre a kérdésre Miguel Constancia, a Reik-csoport egyik tagja adott választ. Genetikailag módosított, mutáns egereket hozott létre, akiknél hiányzott az Igf2 DNS egy része, mely a placenta szövevényes trophoblastjaiban, az anya és a magzat vére közti anyagcsere helyszínén fejeződik ki. Amennyiben ez a rész az apai Igf2-ből hiányzik, születéskor az utódok 30%-kal kisebbek lesznek az átlagnál, bár utólag ezek az újszülöttek is fokozatosan elérik majd a normális testméretet, jelentette ki Reik. A kutatás eredményei azt sugallják tehát, hogy az aktív apai Igf2 gén egyik szerepe a tápanyagok magzatba történő beáramlásának fokozásában rejlik. (Scientific American, 2000. október)

Vajon mit ettek 8000 év előtti őseink? - erre a kérdésre kereste a választ Hendrik Pionar, a lipcsei Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet kutatója. Ebből a célból a mai Texas, Utah és Colorado amerikai szövetségi államok területén valaha élt barlanglakók megkövesedett ürülékét vizsgálta. Az eredmény nagyon lelkesítő volt: rendkívül meglepte a kőkorszaki emberek étrendjének gazdagsága. Kiderült, hogy olyan csemegéket is ettek, mint antilopfilé, ürüsült, szarvascomb és halak. Eddig ez nem volt ismeretes, mert ilyen állatok csontjait még soha nem találták a barlangok étkezési helyein. A húshoz agave- és yukkalevelekből készített salátát ettek, de a kaktuszt, napraforgót, homoktövist és dohányt sem vetették meg.

Persze nem volt egyszerû a megkövesedett ürülékből mindezt kideríteni: előbb vízben áztatták, majd megrostálták, és így a legkisebb növényi maradékok is előkerültek. Nehezebb volt a húsfélék nyomára jutni, mert ezek az emésztés folyamán teljesen felbomlottak.

A Max Planck Intézetben dolgozó kollégáival Poinarnak sikerült olyan módszert kifejlesztenie, amellyel azonosítani tudták az elfogyasztott növények és állatok genetikai anyagát. Volt azonban egy gond: az évezredek során a DNS molekulái az ürülékben levő cukorral stabil vegyületet alkottak. Sikerült azonban ezeket a vegyületeket N-fenacilthiazolium-bromid segítségével széthasítani, és így megnyílt az út a fekáliában található öröklési anyag vizsgálatához.

Pionar és munkatársai a genetikai anyag szennyeződésének elkerülésére maximálisan steril, túlnyomásos laboratóriumban végezték vizsgálataikat, maszkot és overallt viseltek, mint a mikrochipeket gyártó üzemek munkásai. Az így nyert öröklési információkat aztán a génadatbankokban tároltakkal összehasonlítva, könnyen meg lehetett állapítani őseink étlapját.

Pionar arról meg van győződve, hogy az ősfekália a növény- és állatvilág azóta bekövetkezett változásait is tükrözi, és kutatása a múlt idők ökológiai rendszereinek jobb megértését is elősegíti. (Bild der Wissenschaft, 2000. évi 12. szám)

Egy évezrede az iszlám világ számottevő eredményekkel gazdagította az egyetemes tudományt; új módszereket hozott a kísérletezésben, a megfigyelésben és a mérésben egyaránt. Napjainkban a muzulmán országok kutatóinak részesedése az eredeti tudományos közleményekből Észak-Amerikához és Európához viszonyítva mindössze 0,1 százalék. Remélhetőleg e trend hamarosan változni fog, hiszen sok muzulmán országban nyílnak új egyetemek és indulnak a tudomány fejlesztését segítő programok. Egyiptom 18 egyeteme közül (hallgatóik összlétszáma 1,87 millió) öt az utóbbi négy évben létesült. Mindemellett óriási különbségek vannak a mûszaki és természettudományokat tanuló férfi és női hallgatók között - a férfiak javára. E jelenségnek társadalmi-kulturális okai vannak, s bár ezen okokat sokan az iszlám tanításával magyarázzák, aminek elvben semmi alapja sincs, hiszen a Korán igen jelentős része foglalkozik a természet tanulmányozásának fontosságával. A természettudományos alapképzés valamennyi iszlám országban 6- 7 éves korban kezdődik, és mind a fiúk, mind a lányok számára 15 éves korig tart. Csakhogy a középiskola utolsó, fakultációs éveiben a lányok többsége valamilyen humán tárgyat választ, ami később az egyetemi hallgatók arányában is megmutatkozik.

A nők helye a tudományban az iszlám világban is országról országra változik. Egyiptomban pl. már a húszas évek óta járhatnak nők egyetemre, más országokban e lehetőség csak néhány éve nyílt meg. Joguk ugyan mindenhol van a tanulásra, ám elmaradottabb falusi területeken társadalmi, családi vagy gazdasági okokból kevesen élnek vele. A különbségekre jellemző, hogy az Emirátusokban a mûszaki-természettudományos képzésben részesülők közt 70 százalék a nő, Kuvaitban 67, Irakban 40, Szaúd-Arábiában 27, Jemenben csupán 17 százalék. A Libanoni Egyetem egészségügyi szakain, az iráni egyetemek kémiai fakultásain, a szíriai egyetemek gyógyszerészkarán több a női hallgató, mint a férfi (valamennyi adat 1990-91-es). A nők az élettudományokat kedvelik jobban, matematikát, fizikát, mûszaki tudományokat sokkal kevesebben választanak. Egyébként ugyanez figyelhető meg Amerika és Európa egyetemein is. A diplomaszerzés utáni tudományos karrier lehetőségei jóval korlátozottabbak a nők, mint a férfiak számára, különösen a vezető pozíciók elérésében. (Science, 2000. október 6.)

A madarak és az emlősállatok melegvérûek és normális esetben állandó a testhőmérsékletük. Vannak azonban kivételek is: télen, amikor kevés a táplálék, a sün téli álomba merül. Néhány nagyon kicsi madár is a szûkös hónapokban átmenetileg csökkenti a testhőmérsékletét, hogy így kevesebb hőt sugározzon ki, és ezzel energiát takarítson meg. Hogy erre a nagyobb madarak is képesek, méghozzá napjában többször is, azt csak most fedezte fel egy ausztrál -kanadai kutatócsoport a bagolyfecske (Podargus strigoides) vizsgálata során.

Fritz Geiser és kollégái, a New England-i Egyetem kutatói, négy példányt befogtak ebből a varjúnagyságú madárból. Hőérzékelőt és adót erősítettek rájuk, szabadon engedték őket, majd kilenc hónapon át gyûjtötték a mérési adatokat.

A bagolyfecskék egyébként 38-40 °C-os testhőmérséklete téli aktív fázisukban 34-36 °C. Nyugalmi fázisukban viszont: napkelte előtt és este, tehát napjában kétszer, 27,2 °C-ra süllyed. (Geo, 2000. évi 12.szám)

Néhány oceanológus úgy véli, sikerült szimulálniuk az egyik kulcsfolyamatot, mely elindítja, illetve lezárja a jégkorszakokat. Egy nemzetközi kutatócsoport vassal „trágyázta meg" a Csendes-óceán egy kis, déli részét, ami planktronszaporodást indított el, s ezzel szén-dioxidot vont ki az óceánvízből. E tevékenységre az az elképzelés késztette őket, hogy egy elmélet szerint a geológiai múltban a szárazföldekről az óceánokba kerülő vastartalmú por mennyiségének változása befolyásolta az algák szaporodását, és ezzel a szén-dioxid mennyiségét a vízben.

A kísérlet Új-Zéland közelében történt, ahol egy 8 km-es átmérőjû tengerszakaszon 8 tonnányi vasat engedtek az óceánba. Ez hatszoros alganövekedést okozott, amit pár hét múlva már mûholdak is érzékeltek. Az algák kb. 10 százaléknyi szén-dioxidot vontak ki az óceánvízből, ami a légkörből pótlódott. A. Watson angol kutató szerint hasonló jelenség következett be természetes körülmények között is az utolsó jégkorszak során. Különösen fontosnak véli Patagónia szerepét, mely akkoriban nagyon száraz volt, és rengeteg vastartalmú por került az óceánvízbe, alganövekedést és szén-dioxidkivonást okozva. Amikor azonban a vidék nedvesebbé vált, csökkent a vasbevitel, nőtt a légköri szén-dioxid-koncentráció.

A globális felmelegedés rémével fenyegetve felvetődhet: nem lehetne-e mesterségesen „megvasazni" az óceánokat, hogy többlet-szén-dioxidot vonjanak ki a légkörből? Elvben talán igen, de nincs olyan kutató, aki ezt tanácsolná. A túlzott vasbevitel olyan ökológiai változásokat indíthatna el az óceánokban, amik egyéb üvegházgázok és mérgező anyagok termelésével járna. (New Scientist, 2000. október 14.)

Mintegy 250 millió évvel ezelőtt, a perm és a triász időszak határán következett be minden idő legnagyobb kihalása földön. A tengeri fajok 85 százaléka, a szárazföldi gerinces genusok 70 százaléka kihalt. Mindez alig félmillió év alatt következett be. A kihalásokkal kapcsolatban általában kevesebb szó esik a növényzetről, pedig - amint ezt újabb dél-afrikai adatok alátámasztják - hasonló mértékû volt a növényzet pusztulása is. Az említett időszakból a Karoo-medencében előkerült kőzetrétegek arról tanúskodnak, hogy gyökeres változás történt az üledékképződés jellegében. A korábbi erdők nyomai szinte egy csapásra eltûntek.

Az ökológiai katasztrófa nyomokat hagyott a folyók által lerakott iszapban és homokban. A kihalást megelőző időben lerakódott több tíz méter vastag kőzetösszletben olyan homokköveket találtak, melyek kanyargó, meanderező folyók tevékenységére utalnak. Efölött azonban az üledékképződés jellege hirtelen változást mutat, gyors folyású patakok jelenlétére lehet következtetni. A kutatók e változást annak tulajdonítják, hogy eltûntek azok a gyökeres növények, így például a faszerû Glossopteris páfrányok, melyek megkötötték a talajt, főként a vízfolyások partvidékén. Hasonló változások figyelhetők meg ma olyan helyeken, ahol tarvágást végeztek. Globális katasztrófáról tanúskodik az a tény, hogy szinte ugyanilyen üledékképződési változásokat vettek észre ugyanebből az időből Ausztráliában és az Antarktiszon is.

Mint a legtöbb globális kihalás esetében, a perm/triász határhoz kötött eseményt is egy esetleges meteorit-becsapódásnak tulajdonítják, habár a becsapódási kráternek nyomát sem találják. A lehetséges magyarázatok között szerepel az időben jó egyezést mutató óriási szibériai bazaltömléssorozat, de bizonyíték erre sincs. (Science, 2000. szeptember 8.)

Az arany nem csak a bankárok, hölgyek és aranyásók figyelmének a középpontjában áll, hanem a geokémikusok is sokat foglalkoznak vele, mert mindmáig nem tudták eldönteni, milyen eredetû a Földünkön található arany. Egy nemzetközi kutatócsoport most azzal a föltevéssel állt elő, hogy bizonyos fémelőfordulások - platina, iridium, palládium és persze az arany is - a világûrből érkezett a Földre.

A föltevés hátterében egy régi vita áll: noha a Földön ritka az arany, mégis gyakoribb a vártnál. Az arany ugyanis a platinához, a palládiumhoz és az iridiumhoz hasonlóan „szereti" a vasat. Ez azt jelenti, hogy amint a cukor jobban oldódik ecetben, mint olajban, az arany is előnyben részesíti a vastartalmú olvadékokat a földköpenyben domináló szilikáttartalmú olvadékokkal szemben. Amikor négy és fél milliárd évvel ezelőtt a Föld keletkezett, a vassal együtt az aranynak és a többi vaskedvelő fémnek a Föld magjába kellett volna vándorolnia. Ennek ellenére a szilikáttartalmú földköpeny jelentős mennyiségû vasat tartalmaz.

Ennek a paradoxonnak a magyarázatára eddig két elmélet született. Az egyik szerint az arany egy része azért maradt a földköpenyben, mert a földtörténet első százmillió évében a vas és a szilikátok elkülönültek egymástól. Ez a szétválás 500-1000 kilométeres mélységben történt. Az itt uralkodó hőmérsékleten és nyomáson a vas már nem oldotta olyan jól az aranyat.

A másik magyarázat szerint az arany csak a Föld magjának kialakulása után került a Földre, s ez csak kondritok becsapódása útján történhetett. Ezek a meteoritok Naprendszerünk kezdetének kozmikus maradványai, amelyek 150-300-szor több vaskedvelő fémet tartalmaznak, mint a földköpeny.

Az elképzelés ellenőrzése céljából a münsteri egyetem kutatói az 500 km mélységben uralkodó nyomást és magas hőmérsékletet létrehozva, laboratóriumban szimulálták a platina és a palládium szilikátés fémfázis közti eloszlását. Azt találták, hogy a szilikátfázisban kisebb volt a két fém koncentrációja, mint a földköpenyben. Eszerint a nemesfémek akkor kerülhettek becsapódó kondritokkal a Földre, amikor már elvált egymástól a köpeny és a mag.

A mai platina- és aranykészletek magyarázatára a köpeny és a mag elkülönülése óta évente ezer tonna földönkívüli anyag becsapódását kell föltételeznünk. Ennek nagy része röviddel a magképződés után hullott a Földre. (Geo, 2000. október)

Az embernek csak egyszer nőnek ki a fogai. Mennyivel jobb az ingoláknak: ha valami baja van a foguknak, egyszerûen kiköpik és újat növesztenek helyette. „Miért nem tudja az ember is ugyanezt megtenni?" - kérdezte magában Mary McDougall, a Texas Egyetem professzora. A tettek mezejére lépett, és már ért is el sikereket. Egy szakmai konferencián arról számolt be, hogy sejtkultúrában már sikerült egérfogakat tenyésztenie.

„Vesszük a fogstruktúrát képző szövetet, és új géneket csempészünk belé. Így olyan fogak jönnek létre, amelyek a gyökereiket is maguk alakítják ki" - mondja McDougall. Ezeket a fogakat aztán be lehet ültetni az állkapocsba. Ha a fogak a paciens saját testszövetéből keletkeztek, akkor nem áll fenn az immunkilökődés veszélye.

Egy londoni kutatócsoport megállapítása szerint a fogtenyésztés továbbfejlesztését a génkutatás haladása teheti lehetővé. Õk az egerek metsző- és zápfogainak a képződését vizsgálták. Metszőfog keletkezésénél az egész folyamatot vezérlő BMP4 protein elfojtja a tipikusan a zápfogak létrejöttét serkentő Barx-1 gén aktivitását.

Más génekre az öröklött betegségek vizsgálata során bukkantak. Houstoni tudósok megállapították, hogy annál a texasi családnál, amelynek minden tagja 12-18 foggal kevesebbel kénytelen élni, a PAX9 gén változott meg. Ez a gén megszakítja a fogak kialakításához szükséges gének és proteinek egymásutánját.

Mary McDougall bízik benne, hogy egyszer majd sikerül az új fogakat közvetlenül a paciens szájában növeszteni. (Bild der Wissenschaft, 2000. 10. szám)