Tabán

A zöldterület definíciójában, az egyes források közt lényegi különbségek vannak. A Magyar értelmező kéziszótár (1990) tágabban értelmezi: „Növényzettel borított városi t. (kert, park stb.)", a KSH definíciója szûkebb: „Városi zöldterület: a település mikroklímájának javítására, szerkezetének tagolására szolgáló, nagyobbrészt növényzettel borított, korlátozás nélkül, nyilvánosan látogatható terület". Budapest statisztikai évkönyve a „zöldterület-gazdálkodás"- ról közöl adatokat, ez alatt viszont csak a „parkterületek"-et (ezen belül „belterjesen gondozott / külterjesen gondozott / játszótér / virággal beültetett") és „Parkerdő, pihenőerdő, védőterület"-et érti.

Zöldterület-gazdálkodás (1998) ezer m2-ben Parkterület, 25547 Ebből belterjesen gondozott 19 853 külterjesen gondozott 4 649 Játszótér 1 479 virággal beültetett 119 Parkerdő-, pihenőerdő-, védőterület, 49 443 Összes közhasználatú zöldterület 74 990 Forrás: KSH

Kiácz Gy. - Preisich G. (1998) értelmezésében a zöldterület elemei között vannak nyílt közterületek (erdők, közparkok, fásított terek, fasorok) korlátozott használatú zöldterületek (pl. lakótelepek közkertjei, kertvárosok, temetők) és magánterületek is (kertvárosi házak kertjei, sportpályák).

A zöldterületek funkciója hármas: a levegő védelme, a lakosság pihenésének szolgálata, a városkép javítása.

Az esztétikus városkép, a jobb minőségû levegő kialakításának célja elsősorban a helyi lakosok közérzetének javítása, ugyanakkor a zöldterületek a város idegenforgalmi funkcióit is erősítik. Ez a gondolat Budapest általános rendezési tervébe (1996) is bekerült: a zöldterületeknek „a városképet javítva elő kell segíteni a főváros idegenforgalmi vonzerejének fenntartását." A látogatók városnézés közben szívesen ülnek le egy parkban, mindez azonban csak akkor van így, ha az a park ismert számára, s ha biztonságos. Zöldterületek fenntartásának tehát közbiztonsági öszszefüggései is vannak. Sok helyütt azért nem tesznek eleget pihenőhely funkciójuknak, mert veszélyesek. A prostitúció és az autófeltörések mellett leggyakoribb bûncselekmény a kerékpárok, „rosszabb környékeken" a sportcipők elrablása; a hajléktalanok, a különböző nemzetiségû illegális munkavállalók is behúzódnak a parkokba, a külvárosban pedig inkább az illegális szemétlerakás, és a falopás a jellemző.

Általános a közvélekedés, hogy Budapesten kevés a zöldterület, és a II. világháború óta számtalanszor megfogalmazódott mennyiségi és minőségi növelésének igénye, a különféle érdekek azonban újra és újra a környezeti értékek rovására érvényesültek.

A II. világháborúban a parkok 90 százaléka pusztult el, kisebbrészt a harcok, nagyobbrészt a tüzelőanyag-hiány és az elhanyagoltság miatt. Az ideiglenes temetések sem kedveztek nekik, az utcákon fekvő polgári és katonai holttesteket a 200 méteres körzetben lévő házak lakóinak kellett eltemetni. A legsúlyosabb értékvesztés a faállományban keletkezett. A pusztulás azonban az újrakezdés lehetőségét is magában hordozta, és a zöldterület-gazdálkodásnak az is tág teret adott, hogy a peremterületek - főképp az 1950 után városhoz kerülő települések - jelentős része még beépítetlen volt.

1945 után az első tervek még a Dunáig nyúló „zöldékekkel" (Budán a völgyek, Pesten a patakmedrek) és egy „nagy zöldgyûrû"-vel (Városliget - Kerepesi temető - Orczy kert - Népliget) számoltak, ezenkívül a belvárosban is nagyarányú bontást terveztek. Ezek az elképzelések (elsősorban a belváros „zöldítése") ugyan túlzóak voltak, de a későbbi „szerényebb" elképzelések is megtartották az ékek és a gyûrû gondolatát. Sajátos ellentmondás, hogy az 1948-as, 1953-as, 1960-as 1971-es tervek, programok mind a zöldterületek védelme és növelése mellett foglaltak állást, konkrét javaslatok sorozatát tartalmazták, a zöldterület mégis folyamatosan csökkent és degradálódott.

Az ellentmondás oka, hogy még a jóváhagyott, törvényerejûvé vált tervek sem érvényesülhettek, a politika, vagy a „gazdaságosság" érvrendszerével szemben. Az elsőre példa a Városliget cserjéinek, bokrainak kiirtása közbiztonsági okok miatt (1946), a Dózsa György út felvonulási térré szélesítése (1951), sok területet pedig a katonai, a belügyi szervek sajátították ki (pl. Hajógyári-sziget), amelyeknek építési engedélyt sem kellett kérni beruházásaikhoz. A szovjet fennhatóság alatt álló Hajógyári-szigeten például még a különlegesen értékes római kori palota feltárására sem volt mód, mindössze a padlómozaikot lehetett „kimenteni".

A gazdasági okok közül kiemelhető, hogy lakótelepeket kisebb költséggel lehetett a zöldterületeken építeni (pl. az újpesti temető helyén, Újpalotán), másutt az ipari üzemek terjeszkedtek (pl. a Rákos-patak völgye, Ludovika tér).

Az 1970-es években határozott intézkedések történtek zöldterületeink állapotának javítására, ami elsősorban a nagy közparkokra terjedt ki. A Városligetből kiköltöztették a „vásárvárost" (1972), majd rehabilitálták (1974-78), a Margitszigetről kitiltották az autóforgalmat (1973), a Hajógyári-szigetet átadták a fővárosnak, s 108 hektáros parkká alakították (1975-1980). A legnagyobb budapesti természetvédelmi terület, a Budai Tájvédelmi Körzet védetté nyilvánítása is ebben az évtizedben történt (1978).

Ez az évtized a legjelentősebb lakótelep- építkezések időszaka is, s az új telepek jelentős részben zöldterületeket foglaltak el. Mivel a kivitelező kapacitás szûk volt, gyakorta az építők diktáltak, s az építkezés, felvonulás címén, a területen álló fák elpusztításával kezdődött. Az engedély nélküli magánépítkezés is sok kárt tett, főleg Budán. Elkezdődött az a máig tartó, szuburbanizációs (ajobb módúak kiköltöznek a belvárosból) folyamat, amely Budapesten a város közigazgatási területén belül érvényesült, s a budai oldalra jelentett nyomást.

Az 1980-as években a KSH adatai szerint a parkok területe 54%-kal növekedett, (ezen belül a belterjesen gondozottaké 40%-kal), azonban a budai hegyoldal beépítése gyorsuló ütemben folyt.

Az 1980-as években volt néhány év, mikor a kerületek kapták meg a zöldterületek gondozását, ez azonban akadályozta az egységes koncepciók érvényesítését. Az Andrássy úti fasort, pl. az alkalmatlan platánfákkal rehabilitálták, egy a Terézvárosban hozott helyi döntés miatt.

Az 1990-es évek nem kedveztek a zöldterület-gazdálkodásnak, az állami szervek forráshiánnyal küszködtek, a magánszférában pedig a gazdaságosság prioritása a zöldterületekkel szemben még hangsúlyosabbá vált. A főváros költségvetésének 1 százalékát tudta a zöldfelületeinek védelmére fordítani (1995), és ez messze elmarad az EU nagyvárosaira jellemző aránytól.

A rendszerváltozás után a kerületek döntéshozó jogköre ismét erősödött, s ez számos akadályt jelent; a Nagykörút fasorait pl. hat kerület egyetértésével lehet felújítani. Kérdéses az is, hogy kerületi szinten minden esetben van-e megfelelő szakember. A kerületi önkormányzatok egy része tartalék erőforrásként kezeli a zöldterületeket, melyeket szükség esetén átminősít beépíthető, s szabadon értékesíthető telkekké. Gyakori - és a statisztikákban nem jelentkezik -, hogy az átminősítés csak a védettség fokát (a beépíthetőség arányát) változtatja meg (ehhez a fővárosi közgyûlés hozzájárulása szükséges, de ez gyakran csak formalitás.). A park-, vagy erdőterület átminősítése esetén a zöldfelület- védelmi rendelet, másik park, vagy erdő kialakítására kötelezi az önkormányzatot, de ez leggyakrabban minőségromlással jár, mert „semmire se jó" földekkel, frissen ültetett facsemetékkel „váltják ki" a területet. A fenti okok miatt az elmúlt években a zöldterületek pusztulásának mértékéről nincsenek pontos adatok, a statisztikák pl. a fentiek ellenére 1991 és 1994 között a parkok 9, az erdők 0,5 százalékos növekedését jelzik (1994 és 1997 közötti időszakra már szerény csökkenést mutatnak).

A zöldterületek területi eloszlását vizsgálva koncentrikus szerkezet állapítható meg. A város legbelső része a századforduló tájékán „túl sûrûre" épült, zöldterületet csak kivételesen találunk. Kijjebb, pl. Lágymányoson, Vízivárosban, Újlipótvárosban vannak kertek, de a közpark itt is kevés. Tágabb gyûrûben találhatók a nagy közparkok (Városliget, Tabán, Gellérthegy, Népliget, Margitsziget, Hajógyári-sziget). A legkülső, 1950 után Budapesthez került területekben sok a kertváros, itt erdők is nőnek.

Sajnálatos, hogy a Duna-part a belvárosban egészen a folyó szegélyéig beépült, csupán a szigeteken maradt zöld tér. Külön említést érdemel a Dunapart északi és déli területein még meglévő zöldterület. Az elmúlt évtizedekben az idegenforgalom gyorsan fejlődő ága a sportturizmus, s ezen a téren a Római-parton, a Szúnyog-szigeten, Lágymányoson, Csepelen is nagyok a lehetőségek. A sportturizmus fejlesztése azonban nemcsak csónakházak és szálláshelyek mûködését feltételezi (feltételezné), hanem komplex programkínálatot (pl. városnézés, kerékpárkölcsönzés, egyéb sportlehetőségek), és ezek megfelelő marketingjét is. A Duna- part értéke a sajátos városkép, a hangulat, vigyázni kell rá, nem lenne szerencsés „amerikás" objektumokat (pl. Disneylandet, vagy McDonald's jellegû intézményeket) telepíteni, mert maga az erőforrás sérülne. Hiba lenne az is, ha a partot végigépítenénk (mint pl. a Balatonnál), és a zajártalom sem lehet magas. (Egy-egy eseti rendezvény kivétel lehet, az erőforrás fenntartható hasznosítására példa a Hajógyári-szigeten az utóbbi évtizedben rendezett európai hírû rockfesztivál.)

Erdők

A város erdeit 1955-ben nyilvánították parkerdővé, 1969. december óta a Pilisi Parkerdőgazdaság Rt. gondozásában vannak, 1990 óta a Budapesti Erdészeten keresztül végzik az ezzel kapcsolatos teendőket. Az erdőgazdaságok ma részvénytársaságokként mûködnek, a profitorientált vállalatoknak viszont gondot okoz a közjóléti funkciók ellátása. Sok esetben egy-egy erdei iskola, tanösvény, turistaút fenntartásával kényszerû szponzori tevékenységet folytatnak a részvénytársaságok.

Erdeink esetében is mennyiségi és minőségi kérdések vetődnek fel. Menynyiségi szempontból megállapítható, hogy a Pilisi Parkerdőgazdaság Budapesti Erdészete 4200 ha erdőt gondoz, ezek java a budai oldalon található, Pesten a IV., X., XV., XVI. kerületben vannak kisebb erdők. Minőségi szempontból gond, hogy az elmúlt időszakban az ültetett fajok kiválasztásánál a fa növekedésének gyorsasága elsőbbséget élvezett a környezeti tûrőképességgel szemben, s a légszennyezés, a sózás, illetve a karbantartás hiánya miatt a százévesnél idősebb (közel 400 ha) erdőknek kétharmada beteg.

Az erdők közjóléti funkciójának megőrzésére szolgáló forrás kb. fele annak, ami a szinten tartáshoz kellene. A pénzt felerészt szemétszedésre fordítják, amit nehezít (és drágít), hogy élőmunka-igényes. Szinte kizárólag a Normafa környékén, a hûvösvölgyi nagyréten és a János-hegyen történik karbantartó munka.

Az 1996-ban a főváros környezetvédelmi programján belül erdőfenntartási koncepciót is elfogadott. Megfelelő politikával vállalkozói tőke is bevonható lenne az erdőgazdaságba. Az egészséges életmód felértékelődésével a vállalatok mind többet költenek saját környezetkímélő voltuk hirdetésére. Ahogy a Fővárosi Állatkert felismerte, hogy az állatok „örökbe adásával" jelentős forráskiegészítéshez juthat, úgy az erdőgazdaság is bevételekhez juthatna egyegy fa, facsoport, turistaút „értékesítésével".

A fasorok a levegőminőség és a városkép alakításában fontosak. Fasoraink az elmúlt évtizedek növényegészségügyi, környezetkárosítási és politikai eseményeinek következtében kevertek, hiányosak, betegek. Gyakoribbak az olyan fajok, melyek gyors növekedésûek, ugyanakkor érzékenyek a környezeti károkra. A fasorok rekonstrukciójakor nem fiatal csemetéket, hanem hattízéves előnevelt fákat ültetnek ki, ezek beszerzése azonban gyakran esetleges, a költségvetés pillanatnyi helyzetétől függ. Megnyugtató megoldást az jelentene, ha a fasorok cseréjét több évre előre ütemeznék, ami a hosszú távú várostervezés fontosságára hívja fel a figyelmet.