A homokkősziklában látszanak a kisebb-nagyobb konkréciók

Már régóta ismerem a városunk déli végén, a XIII. században épült Jézus Szíve-kápolna melletti forrásokat. Különlegesnek mondhatóak ezek a források, hiszen egymás mellett, egymástól függetlenül, eredetük és összetételük alapján nagyon eltérőek, kénes és sós források ezek. Egyszerûségük, szerénységük, elhagyatottságuk és egyben az a nagyszerûségük, amellyel a természet csodálatos munkáját hirdetik még mindig, felkeltették az érdeklődésemet. A város történetéről szóló könyvet tanulmányozva felfigyeltem egy címre „Székelyudvarhely, a néhai fürdőváros." Megdöbbentem, hiszen még nem hallottam arról, hogy itt hajdan fürdők voltak.

Ma már sajnos nem léteznek, és lassan a feledés homályába merülnek, hiszen a helybeliek közül is inkább az öregek tudnak mesélni róluk.

Tüzetesebben kezdtem vizsgálni a témát, és nagy meglepetésemre felfedeztem, hogy az általam ismert források helyén régen fürdő volt, és nemcsak ott, hanem a város közelében is létezett még három.

A kutatásvágy sodrásába kerülve nagy kíváncsisággal és lelkesedéssel kezdtem egyre jobban elmélyülni a témában, hogy megtudjam, milyenek voltak régen a fürdők, milyen gyógyhatásaik voltak, az akkori víz összetétele mennyire különbözött a mostanitól, és hogyan is kerültek ilyen siralmas, elhagyatott állapotba, mint amilyenben most vannak. Székelyudvarhely, a 660 éves kisváros, a hajdani Udvarhelyszék anyavárosa, a későbbi Udvarhely vármegyeszékhelye volt. Az Erdélyi-medence keleti-délkeleti peremövében, a Küküllői-dombvidék keleti szegélyén, a Nagy-Küküllő folyó felső folyása mentén fekszik. Előnyös természetföldrajzi fekvését két tájegység találkozáspontja jelöli ki: a vulkanikus Hargita hegység délnyugati fennsíkjának végződése és a Küküllő menti dombvidék alacsonyabb dombsora. A Nagy-Küküllő északkelet-délnyugati irányban szeli át a várost, s egyben kijelöli annak hosszanti tengelyét is.

A város határának legmagasabb pontja a Szarkakő (886 m), mely a vulkáni fennsík peremét is jelöli. Udvarhely az Erdélyimedencére jellemező harmadidőszaki tengeri üledékek zónájában található. Az üledékes kőzeteket a márga, az anyag, a konglomerátum, a mészkő, a tufa és a homokkő képviseli. A poliocén-pleisztocén képződmények, vulkáni eredetû üledékekből állnak. Ilyen a Láz, a Hargita vulkanikus láncának nyugati széle. A vulkáni eredetû üledékes kőzetek nagyrészt breccsából, piroklasztokból, vulkáni agglomerátumok- ból, mikroagglomerátumból és az andezit felaprózódásából származó andezites homokból tevődnek össze. Szerkezetileg beilleszkedik az Erdélyi-medence keleti, külső (hegylábi) medencéihez tartozó diapírredők zónájába.

A városon egy fő törésvonal húzódik végig, amihez több oldalvető tartozik. A Jézus Szíve-kápolna melletti források is egy ilyen vető mentén alakultak ki.

Az Erdélyi-medence sós forrásainak azon csoportja, amelyekhez a tanulmányozott források egy része is tartozik, változatosabb, de nem annyira koncentrált sós vizek, mint a felszínre került sósziklák oldásával keletkező vizek. Nem egyenesen a sótömbökből való oldásból, hanem az egykori miocén tenger lerakódásából keletkezett sósagyagból származnak. Itt ugyanis nemcsak az egykori tenger beszáradásából keletkező sófélék, főként a kloridok vannak jelen, hanem az agyagos márgában előforduló vas-szulfidok bomlási és átalakulási termékei is hozzájárulnak a felszínre kerülő vizek sótartalmához.

Az általam tanulmányozott terület kénes vizei a homokkő- és kristályos zónában vannak és semmi közük a vulkanizmushoz. Teljesen édesvizûek (vegyelemzés szerint az oldott ásványi tartalom sokszor még kevesebb a közönséges itteni kútvizeknél is). Ezeknek az ásványvízjellegét csak a záptojásszag (kén-hidrogén) adja meg. E vizek kénhidrogénjüket az anyakőzetben előforduló szulfidok bomlásából nyerik.

Az Erdélyi-medence harmadidőszaki rétegeiből származó konyhasós vizek között is találunk záptojásszagúakat, amelyeknek eredete a tengeri sólerakódásokkal van összefüggésben. Ilyen eredetû sós és kénes források fordulnak elő városunk területén is, legtöbbjük sajnos ismeretlen vagy elfelejtett már. Kutatásomat az elfeledett fürdők nyomának felkeresésével kezdtem. Mivel már az egykori kiépített fürdőnek nyomát sem lehet látni, városunk Dokumentációs Könyvtárába ültem be, ahol sok érdekes történelmi adatot találtam a korabeli újságokból és Bányai János geológus munkáiból. Még segítségemre volt az Udvarhely várostörténeti könyve is, és így tudtam meg, hogy az I. világháborút megelőző fél évszázadban több kis helyi értékû fürdő mûködött.

Az első a Sóskerti (később Solymossy) nevezetû sósfürdő, ami a város déli kijáratánál található kápolna közelében levő források Fekete-víz nevezetû forrásából kapta vizét. A főúttól a Köszörûkő nevû szikla választja el a kis völgyet, amelyben volt régen a fürdő, ma pedig források vannak, s amelyet a Nagyvölgy-pataka szel át. Írásos bizonyítékok vannak arra, hogy a források gyógyhatását már 1701-1702-ben ismerték és fel is használták őket. Lakatos István 1702-ben említi először a fürdőt, mint betegeket gyógyító forrást. A XVIII. század végén Szeles János is írt a sós víz jótékony hatásáról, a források bő vízhozamáról és arról, hogy sok külföldi is látogatta a fürdőt. Szeles beszámolója idején tehát a Sóskertet már sokan felkeresték és fekete színezetû vizét eredményesen használták. A gyógyvíz népszerûsége gyorsan elterjedt a városban és a vidéken is.

A fürdőt 1879-ben (más adatok szerint 1872-ben) egy vállalkozó szellemû gyógyszerész, Solymossy János vásárolta meg, fokozatosan kiépítette és megfelelő feltételeket teremtett a tudományosan is értékelt víz gyógyító célú felhasználásához, a szervezett fürdőélethez. Fürdőjét 1899 nyár elején nyitotta meg a közönség számára, majd mivel jövedelmezőnek bizonyult, 1900-ban meleg fürdővel bővítette ki, s omnibuszközlekedést létesített, amelynek árát személyenként 20 fillérben állapította meg.

A fürdőtelep egy 6 holdas területû gyümölcsöskertben volt, gyönyörû kilátással a Nagy-Küküllő völgyében húzódó hegyekre. Szép környezetével, sétányaival a közönség kedvelt pihenőhelye volt. Egyes adatok szerint 1909-ben tûz következtében az épületek nagy része leégett, az újjáépítésükre tett próbálkozások pedig eredménytelenek maradtak. Más adatok szerint Solymossy 1916 elején 300 ezer aranykoronáért eladta a fürdőt Bokor Istvánnak. A sósfürdő ekkor már - hiszen már 2 éve folyt az I. világháború - elveszítette közhasznú rendeltetését, nem szállította már a város központjából rendszeresen induló lovas busz a fürdővendégeket, csupán a közeli lakók vagy a tulajdonos ismerősei áztatták reumás tagjaikat a fürdő vizében.

Az I. világháború végül is tönkretette a fürdőt, az idegen katonák, amit nem vihettek magukkal, azt hasznavehetetlenné tették (s ebben segítségükre volt, bizony, az itthon maradt lakosság is). Az épületből, amit csak lehetett, elvittek, a kádakat összetörték vagy elszállították. Így a háború végére a fürdő sorsa megpecsételődött.

A fürdő és forrásainak további sorsáról már István András bácsi mesélt nekem, aki ott lakik a forrás közelében, és már a 93. életévét tapossa. Mikor a forrásoknál jártam, érdeklődve kérdezte, hogy mit keresek. Amikor mondtam, hogy a forrásokról szeretnék többet megtudni, lelkesen ajánlotta, hogy elmeséli mindazt, amit tud róluk. Elmondta, hogy 1936 őszén néhány ittas katona a fürdő vendéglőjének pavilonjában húzta meg magát és egy elhajított cigarettacsikk meggyújtotta az épületeket. Majdnem minden a tûz martalékává lett. Senki sem újította fel az összetört, leégett épületeket, sőt a kőmedence széléről eltávolították a kabinokat is, így szabadon használhatta azt mindenki, s használták is nagyon sokáig a gyógyulni vágyok, annak ellenére, hogy már nem volt az a régi gyönyörûen kiépített szórakozóhely.

A II. világháború alatt főleg a katonák fürödtek a források vizében. András bácsi azt is elmesélte, hogy pár év múlva, a kommunizmus beálltával, hogyan vették el a földet a tulajdonostól, s hogyan került a fürdő és annak környéke a mezőgazdasági szövetkezet tulajdonába. A kollektivizálásnak az lett a következménye, hogy néhány hét leforgása alatt a még megmaradt dísz- és gyümölcsfákat kivágták és eltüzelték. És nemcsak ezeket a 40-50 éves gyümölcsfákat, hanem a közelben levő 400 éves cserefaerdőt is kipusztították. Ma már csak bozótos van a helyén…

Néhány lelkes ember megkísérelte a fürdő újjáépítését, de sajnos próbálkozásuk kudarcba fulladt.

A Feleki-képződményekhez hasonló konkréció a 8-as forrás vizében (tavalyi felvétel)

Mindezek ellenére a megmaradt szolid kis fürdőhöz sok gyógyulni vágyó ember járt a kommunizmus alatt is, míg a medencéket végül el nem temették, mondván, a város szégyene egy ilyen ingyenes közfürdő. A 93 éves, a szó szoros értelmében fitt dédnagytata kitûnő egészségét a fürdőknek tulajdonítja. Elmesélte, hogy még két idegbecsípődéses társával együtt mûtétre kellett volna menniük. A két másik beteg el is ment és a mûtétet elvégezték rajtuk, viszont ő nem volt hajlandó az orvosok kése alá feküdni és úgy döntött, inkább a források gyógyító hatásában bízik. Az eredmény nem is váratott magára, teljesen rendbe jött, a többiek pedig sajnos súlyos károsodást szenvedtek (az egyik sánta, a másik fél szemére vak maradt). Mennyi a valós alapja ennek a mesének, nem tudom megítélni, de tény, hogy András bácsi igazán nagyon jó egészségnek örvend.

1990-ben a rendszerváltáskor egy nemcsak pusztává változott kert, hanem valóságos szemétdomb, náddal és bozóttal benőtt terület került vissza az eredeti tulajdonoshoz. Napjainkban sem sokkal jobb a helyzet, az innen is, onnan is feltörő sós víz jelzi csak az arra járóknak, hogy itt egykor sósfürdő létezett. A Dokumentációs Könyvtárban tudtam meg egy öreg bácsitól, hogy az 1960-1970-es években három székelyudvarhelyi orvos kutatta ezeknek a forrásoknak a gyógyhatását. Közülük Balla Árpád volt az, akitől megkaptam a források vizének 1962-ben, Soós Pál által végzett kémiai analízisét. Akkoriban öt forrás elemzését végezték el, én viszont kilenc forrást találtam, így sajnos pontosan nem tudom meghatározni, hogy melyik az az öt forrás a kilencből amelyet vizsgáltak akkoriban.

Megtaláltam a bukaresti kutatóintézet által 1988-ban végzett vízelemzés eredményeit, ami szerint a források akkori vize annyira szennyezett volt, hogy ihatatlannak nyilvánították, továbbá kólibacilust találtak benne.

Egy kivételével nem találtam pontos adatokat a források nevéről, de mesélik, hogy jó pár ével ezelőtt még minden forrás mellett kis tábla állt, amin feltüntették a nevét és azt, hogy összetétele alapján milyen betegségek gyógyítására volt alkalmas. Ezekről sajnos már senki sem tudott ennél többet mondani, így a forrásokat megszámoztam 1-től 9-ig, a patak folyása mentén lentről felfelé.

A forrásokat először édesapámmal jártam, 2000. április első hetében. Nagy volt még a sár, de ez nem tarthatott vissza minket. Minden forrásból vízmintát vettünk és megmértük a hőmérsékletüket. Másodszor a földrajztanárommal jártam ott április végén, amikor a vizek pH-ját vizsgáltuk, újra megmértük a hőmérsékletüket, és megpróbáltuk megmérni a hozamukat. Már az 1-es és a 2-es forrás elkápráztatott, hiszen számomra nagyon különleges dolgot fedeztem fel bennük. A két forrás egymástól 80 cm távolságra van, ami nagyon kis távolság két ennyire különböző tulajdonságú és összetételû víznél. Az 1-es forrásnak kristálytiszta, átlátszó vize volt, a 2-es forrásé kissé zavarosabb és opálos színezetû. A levegő hőmérséklete 18-20 °C volt, és a két forrás között átlag 2-3 °C-nyi eltérést tapasztaltam. Az 1-es forrás vize az első méréskor 8 °C volt, ami az összes forrás közül a legalacsonyabb hőmérsékletnek számított, a 2-es forrásé pedig ugyanezen körülmények között 10 °C volt. Megkóstoltam a vizet, és hogy őszinte legyek, hét forrás után az erősen kénes és sós vizektől már rosszul éreztem magam. Az 1-es forrás vize kénes és sós, a 2-esé nem kénes, de jóval sósabb, mint az 1-esé. Az elemzésekből is kitûnik, hogy a 2-es forrás Cl-tartalma, ami a sós jellegét mutatja, jóval nagyobb, mint az 1-esé. A források pH-ja 1-esé 7,35 és a 2-esé 7,55, ami semleges vegyhatást mutat. Mindkét forrás ammóniatartalma elég magas, az előző évekhez képest jóval nagyobb. Mindkét forrás köpûjének átmérője 25 cm. Vízhozamot sajnos csak ennél a két forrásnál tudtunk mérni, mert csak ezeknek van kifolyása. Az 1-es forrás vízhozama 1 liter/450 mp, a 2-esé jóval kevesebb, 1liter/45 p.

Pár lépéssel odébb van a 3-as számú forrás, majdnem az ösvény közepén, olyannyira, hogy aki nem ismeri a pontos helyét, sötétben könnyen beleléphet. Vize nagyon zöld, algás és nincs kifolyása, amiből arra következtettem, hogy valahol a mélyebb rétegekben elfolyik és csak pangó víz van a betonkarikában. Hogy nem kap új vízutánpótlást, az is bizonyítja, hogy hőmérséklete az összes forrás közül a legmagasabb, átlag 14 °C és ezt nagyon befolyásolja a levegő hőmérséklete. Vízhozamot ennél tehát nem tudtam mérni. Ezt már nem kóstoltam meg, mert nem volt elég bizalomgerjesztő ahhoz, hogy inni merjek belőle. A forrás köpûjének átmérője 25 cm (pH=8,08). A Cl-tartalma nagyon magas, ugyanúgy, ahogy az első kettőé is. Ugyancsak ennek a három forrásnak a legnagyobb az ammóniatartalma, mivel közelebb vannak a házakhoz és így sokkal több szennyező anyag kerül beléjük, mint a többibe. Mindezek ellenére nincs nitrát- (NO3-) tartalmuk.

Az ösvény jobb oldalán folyik a kis patak, amelynek partját a talajerózió fenyegeti a kivágott fák miatt. Környéke nagyon szemetes, egyesek ide hordják ki a hulladékot. A patak martjából látni lehet a helyenként csörgedező sós vizet, amelyekben vas-oxid is van, amit bizonyít a folyásuk mentén levő barnásvörös elszíneződés.

A 4-es forrás távolabb, az ösvényhez viszonyítva kicsit balra található. Hőmérséklete 13 °C, az első mérések alapján, ami a többihez képest elég magas volt. Íze sós és kénes. A pH=9,04, ez a legbázikusabb forrás az összes közül. Vízhozamát nem tudtam meghatározni. Klórtartalma, s ezzel együtt sós jellege kisebb, mint az előzőeké. Örömmel mondhatom, hogy bár van ammóniatartalma, az elég alacsony.

Az 5-ös forrás 27 lépésnyire fekszik, ugyancsak zöld és algás. Vízhozamát nem tudtam meghatározni, mert nincs kifolyása. 18 °C-os levegő-hőmérséklet esetén 11 °C-t 20 °C-os levegő-hőmérséklet esetén pedig 14 °C-ot mértem. ApH=7,8. Az április végi terepszemlém alkalmával a vízben levelibékát láttam, amiből a víz tisztaságára következtettem, ami az elemzések alapján is bizonyítható: ammóniatartalma kicsi és nincs benne nitrát. Klórtartalma az elsőkhöz képest alacsony.

Tovább haladva két hatalmas „pocsolyát" pillantottam meg az ösvény mentén és megcsapta orromat a záptojásra emlékeztető szag. Népiesen kotlóstojás szagnak mondják. Itt, az 5-ös és 6-os forrás között a tavaly még egy kidőlt erdei fenyő nehezítette az arra járók útját, mostanra már elszállították. Ez a két „pocsolya" a 6-os számú forrás.