Kiskorom óta sokat sétálgattam nagyanyámmal a Váli-víz mentén. Õ nyitotta fel a szemem egy-egy kis vadvirágcsoport szépségére, egy fa különös formájára, amely mintha tükörbe nézne, úgy hajolt a víz tükre fölé. Együtt csodáltuk a kisebbnagyobb halak, halrajok fickándozását, hallgattuk az esőt kérő békák kórusát. Egyszer az Alcsúti Arborétumot is átszelő Váli-víz partján, a parkban, egy kidőlt fatörzsön sütkérező vízisiklót csodáltunk. Másszor a Vál-Tabajd közötti réten, a vízparton tojásait féltő fácán intett óvatosságra a sétánkon.

Nemcsak a hasonló szépségekre, csodákra hívta föl a figyelmet, hanem az emberek szerepére, nemtörődömségére a táj átalakításában. Ilyen volt például, mikor kiadós esők után utcaszélességben ömlött lefelé a hegyekről a víz, rombolva a tájjellegû teraszokat, de utakat, réteket sem kímélve kerteket, pincéket is elöntött. Ilyenkor történt, hogy a nagymamám elmesélte a hegyről a vizet levezető árkok történetét. A domboldalakon felesleges, hirtelen leömlő esővizeket összegyõjtő árkok (sajnos csak) töredékeinek maradványait is megmutatta. Így például a Petőfi Sándor utca fölött levő Tizenötös néven nevezett földterületet, melyen két vizesárok is húzódott, sajnos csak valamikor. Majd a Damjanich utcában két helyen vezette tovább ezt a csapadékvizet egészen a Váli-vízbe. A házak tulajdonosai azonban az árkokat feltöltötték, elzárták az átereszeket.

A változatos élőhelyek láncolatában az egészséges környezet, a viszonylag tiszta levegő kíméletlen és kegyetlen rombolását tapasztaltuk sokszor a kirándulásunkon. Látványa mindig hátborzongató volt. Illegális szemétlerakónak használták a mederpartot, a szemetet a szél hordtavitte a vízbe, a növényekre, ahova csak erejéből telt. A víztükrön látott olajfoltok, és ki tudja még milyen szennyeződések (szagról ítélve permetszerek) mérgezték az egyébként kellemes virágillatú levegőt.

A Vértes területén négy különböző vízgyõjtő osztozik. A Váli-víz a Tatai-árokból, a Császár-víz a Vértes és a Velenceihegység közötti területről, az Által-ér a Vértesalji-dombságból, a mór-bodajki vízfolyás a Móri-árokból gyûjti össze a felszínre érkező vizeket. A hegység északnyugati peremén húzódik a vértesi vízválasztó. Az Által-ér és a Császár-víz vízgyõjtője között oszlik meg ahegység területének túlnyomó része.

Pusztavámot megkerülve a Bokodihûtőtavon, majd a tatai Öreg-tavon keresztül folyva Dunaalmásnál torkollik a Dunába az Által-ér. Jobb parti vízfolyásai, mint az Egerárki-víz, a Szépvíz-ér, a Fekete- víz, a Büdös-ér a Vértes északnyugati területéről gyûjtik a vizet.

A Vértes déli törmeléklejtőjének felszíni és forrásvizeit szállítja a Velenceitóba, a Csákvár határában eredő Császárvíz. A Göböly-völgyben kis tavat formálva a Csíkvarsai-rétet átszelve a térség meliorizációs árkának vizét öszszegyûjtve, a Burján-árok-Kis-Császár-víz rendszerrel egyesülve a Zámolyi-, majd a Pátkaitározókba torkollik, ahonnan a Rovákjapatakkal együtt a Csalai-dombok és a Velencei- hegység szurdokán keresztül ömlik a Velencei-tóba.

A Gerecsében eredő Váli-víz a Vértes keleti részén gyûjti a vidék forrásvizeit ÉNY-DK irányú törésvonal mentén, egyesülve a Szent László-patakkal Adonynál ömlik a Dunába. A Vértesben eredő jobb oldali patakjai: Sósi-ér-Bodméri-víz és a Boglári-vízfolyás.

A Vértest a Móri-árokkal párhuzamos Tata-Vál-árok határolja el a Gerecsétől. Ez a törésvonal szabja meg a Nagyegyházi- medencében eredő Váli-víz lefutási irányát. Ezzel a törésvonallal párhuzamos a Császár-víz, a Gaja-patak és a Sárvíz medre is. Körülbelül 3 millió éve a Vértes lábánál hullámzó tengerbe északról, e törésvonal mentén szállította kavicsos hordalékát az akkoriban magasabban fekvő területekről lezúduló ős Ipoly és az ős Garam. A tengerpartot elérve lerakta hordalékát, és így keletkezhettek a mai vértesboglári legelő és Bicske térségének kavicsrétegei is. A mai vízhálózat kialakulása a Vértes keleti peremén is a Kisalföld süllyedésével, azaz a Duna visegrádi áttörésével kezdődött. Ekkortól csökkent a Váli-víz vízgyõjtő területe mai méretére.

A mai Váli-völgy vize a Vértes és a Gerecsealjából több forrásból ered. A bővebb vizû bal oldali ágának forráspatakja a Gerecséből ered, és Óbaroknál hagyja el a hegységet. A két főág Felcsút alatt egyesül, és ettől kezdve északnyugat-délkeleti irányú egyenes, merev futással szeli át a Mezőföldet, és Adonynál ér ki a Dunához. Akét főág egyesülése után a völgy kiszélesedik, s benne a Váli-víz a síkság közepén mesterséges mederben halad tovább. A Váli-víz teraszos völgyben folyik, de újpleisztocén teraszai már nem képeznek összefüggő átmenő teraszokat. A Válivölgyben az utolsó jégkorszakban a felkavicsolódás kétszer ismétlődött meg ennek megfelelően két újpleisztocén terasza van.

A Váli-völgy legerőteljesebben kifejlődött terasza az újholocén alluviális szint, a jelenlegi ártér. Felcsút alatt a Váli-víz völgye erősen kiszélesedik, s a hatalmas, fejlett 700-800 méter széles alluviális völgyfenék végig Adonyig kíséri a völgyet. Aterjedelmes völgyi síkság csak ott keskenyedik el, ahol széles pásztában épen maradtak az újpleisztocén teraszok. A vizenyős mélyedésekkel felárkolt felszíne (valószínûleg kitöltött holtmedrek) alig emelkedik 1-2 méter magasra a mesterséges medrében folyó Váli-víz tükre fölé. A széles völgyi síkság vékony, 1-3 méter ártéri üledéke alatt 2-10 méter vastag durva szemcséjû homokos kavicsréteg fekszik.

A jelenkori ártéri üledék alatt települt 2-10 méter vastag óholocén kavicsmeder alapján morfológiai számítások szerint viszont arra következtethetünk, hogy a Váli-víz újpleisztocén teraszának jégkorszak utáni kivésése óta alsószakasz jellegû mederfeltöltő munkát végez.

A pleisztocén teraszok közül a Válivölgy mai morfológiai képének kialakításában a fiatalabb újpleisztocén teraszoknak van jelentőségük. A szári ágban a patak mindkét partján a Kálvária-hegy alatt megjelennek, s mintegy 2 km-es szakaszon szépen lejtenek a bicskei út kereszteződésében kialakult széles, vizenyős árterület felé. A mindkét oldali teraszt a patakok hosszában átfûrészelték. A patak tengelyében húzódó teraszpásztákat jellegzetes teraszfélszigetekké alakították. A bal parti teraszba vágódott széles medrû patak a teraszanyagból sokat elhordott, s teljesen elkülönítette a fiatal újpleisztocén terasz szintjéből kiemelkedő idősebb újpleisztocén teraszt. A völgy jelenlegi morfológiai képe azt a benyomást kelti, hogy a két újpleisztocén teraszt egymással párhuzamosan futó két folyó építette.

A teraszfélszigetek a Kálvária-hegy alatt még elég éles peremmel emelkednek ki a keskeny alluviumból, mintegy 150-200 méter széles pásztában kísérik a patakot. Magasságuk 5-7 méter a patak szintje felett anyaguk keresztrétegzett, durvaszemû folyóvízi homok. Felszínüket apró szemû kvarckavics és durva mészkő borítja.

A bicskei országúttól délre a lapos mocsaras mélyedésen túl is folytatódik a fiatal újpleisztocén terasz a patak mindkét partján, és megszakítás nélkül Felcsút déli részéig húzódik. Itt a völgy fokozatosan összeszûkül, s a bal oldalon először csak teraszroncsok képviselik ezt a szintet.

A völgyben kb. 200 méter után már jelentkezik a terasz, éles homoklejtővel hirtelen emelkedik ki a keskeny alluviumból. Magassága 7-8 méter a patak vízszintje felett, itt teljesen összeforrt a párhuzamosan futó idősebb újpleisztocén terasszal. Az összeforrt teraszok a felcsúti vasútállomás előtt fokozatosan simulnak be a Válivölgy széles árterébe.

Az újpleisztocén terasz határozottabb morfológiai vonásokkal tûnik fel a jobb parton 6-8 méter magasan az ártér felett. A 180-200 széles terasznak végig éles pereme van. Anyaga keresztrétegzett kavicsos, murvás szürke folyóvízi homok

A terasz déli részét a Bodméri-patak pusztította el. Felcsúttól délre az óbaroki és szári ág egyesülésétől a Váli-völgy erősen kiszélesedik, s ettől kezdve hosszú szakaszon nem lehet újpleisztocén teraszok nyomára bukkanni. Tabajdig csak hatalmas fejlett jelenkori alluviális síkság kíséri a völgyet. Anyaga csak kis részben a Válivíz hordaléka. Az óholocénban a folyó a völgy nyugati röglépcsős medreit mosta alá. Ezért a löszborította lépcsők tövében újpleisztocén terasz nem maradhatott. Lehetséges, hogy a teraszok rombolásában a fiatal süllyedéseknek is szerepük volt.

A fiatalabb újpleisztocén terasz Felcsút után a tabajdi öregmalomnál tûnik fel, ahol végig meredek homlokperemmel emelkedik ki a patak medréből. Viszonylagos magassága a Váli-víz vízszintje felett 8 méter, szélessége 200 méter. Anyaga szürke, szürkéssárga, durva szemû folyóvízi homok. A terasz homloklejtőjét erősen alámossa a patak.

A bal part egészen Válig terasztalan. Vál község területén a Váli-víz szintje felett 7-8 m magasságban nagyon éles peremû részlettel tûnik fel az újpleisztocén terasz. A patak mindkét partján 3-3,5 km hosszúságban 100-200 méter szélességben jó megtartású teraszfelszín kíséri. Először a jobb parton jelentkezik, a Pogányvárpatak nyílásától lejt a folyás mentén. A község déli részén a terasz kiugró, magas löszfal tövében hirtelen elkeskenyedik. Egy rövid szakaszon csak teraszfoszlányok képviselik, de folytonossága nem szakad meg. Délre 4-5 m-re lealacsonyodva újra jellegzetes morfológiai formával folytatódik. A teraszt az óholocén középszakasz jellegû folyó oldalazó eróziója rombolta és alacsonyította le. Erre utal a terasz hátteréből kiemelkedő erősen alámosott meredek löszpart. Hasonló kifejlődésû terasz a bal parton csak alacsonyabb szintben húzódik, a község alatt megszûnik. A terasz sokkal durvább szemû folyóvízi homokból épült, mint a felsőbb szakasz teraszai. A község a terasz felszínén épült, de rajta fut a baracskai országút is.

Váltól délre a jobb parton a Tekerületvölgy nyílásánál, a bal parton Kajászónál a Váli-víz tükre felett 4-5 méter magas folyóvízi homokból iszapos, löszös anyagból valószínûleg újpleisztocén teraszt képvisel Kajászótól Baracskáig. A bal part végig terasztalan. A jobb parton is csak szigetszerûen kiemelkedő teraszfoszlányok, lealacsonyított szintek őrzik az újpleisztocén korszak emlékét. Éles, kiugró, alámosott peremével megtévesztésig folyóterasz benyomását kelti.

A baracskai vasúttöltéstől északra ismét újpleisztocén terasz tûnik fel. Magassága a Váli-víz szintje fölött 5-6 méter, szélessége 150-200 méter, de eredeti szélességét nem lehet megállapítani. A baracskai vasúti töltéstől délre folytatódik a terasz. Először 50-60 méter, majd kiszélesedik. 5-6 méter magas anyaga murvasávos, kavicsos folyóvízi homok, pannónia homokkőre épült. A baracskai alsó hidat követően 120-150 méter sávban folytatódik a terasz. Ezen a szinten épültek a község főút menti házai. Itt a terasz magassága 3-5 méter. Úgy tûnik, hogy az óholocén folyó rombolta el a teraszt; ezt a feltevést mélyfúrások igazolták. A teraszszint lepusztult vastagsága meghaladja a 15 métert. Elképzelhető, hogy a terasz megsüllyedt, és a folyó oldalazó eróziója lepusztította a felszínét.

A jobb parti terasszal párhuzamosan 1,5 kilométer hosszú nagyon impozáns baracskai teraszsziget újpleisztocén teraszt képvisel. Anyaga és magassága a jobb partiéval egyezik. Ettől kezdve a jobb parton újpleisztocén terasz nagyobb kiterjedésben nem maradt meg. De Kishalompusztáig még sok kis teraszmaradvány képviseli.

Összefüggő darabban utoljára az elrombolt teraszmaradványoktól délre Kishalompusztánál tûnik fel újpleisztocén terasz, 120-150 méter széles 1 kilométer hosszú. Lejjebb erősen összeszûkül a patak, hirtelen éles kanyarulattal jobbra fordul egészen Adonyig. A folyó löszlejtőket mosott alá, ezért újpleisztocén terasz csak a bal parton tudott kifejlődni.

A Váli-víz ma erősen alsószakasz jelleggel folyik keresztül az adonyi alluviális ártér északi részén, s a Szent László-vízzel egyesül Adony felett ömlik a Dunába.

Az idősebb újpleisztocén terasznak a Váli-völgyben csak az említett két előfordulása ismeretes. A jégkorszakban a mainál sokkal nagyobb elterjedést mutatott, a posztglaciálisban esett áldozatul a folyó pusztító, romboló eróziós tevékenységének. Nem lehet megállapítani, hogy az elrombolt teraszok maradványai az idősebb vagy fiatalabb újpleisztocén teraszt képviselik- e.

Az Ürményiek Tabajd határától a Válivízből levezető csatornát építettek, ez az ingoványos rét vizét is levezette. Vál község közepe táján olyan sebessége és esése volt, hogy malmot tudtak vele mûködtetni, ezért a neve is Malomcsatorna lett. A háború után mûködését beszüntették, és el is bontották. A medret nem gondozták, így feltöltődött. A belvíz és a talajvíz komoly gondot okoz a környező házak pincéiben.

1970-ben Válnál a Szent János hídtól mesterségesen ásott csatorna viszi a Válivíz medréből a halastavakhoz a vizet. A bevezető csatorna elején és végén zsilipekkel szabályozható a tóba eresztendő vízmennyiség. (A halastó és a falu közötti rétterület használatlan.) Több növényegyüttes, vízinövényzet található, jó búvóhelyet nyújt a legkülönbözőbb vízimadaraknak.

A Velencei-tó madarai a Váli-víz területéről táplálkoznak. Élnek azonban gólyák, fácánok, nádirigók, fürjek a patak mentén is, a vízben pedig halak, békák, vízipatkányok, piócák, siklók. Növényzete: nád, sás, békalencse, hínár.

Ismert, hogy a bányászat, főleg bauxitkitermelés miatt hatalmas mennyiségû, akkor még ivóvíz minőségû karsztvíz elpazarlása történt az elmúlt időszakban, egészen az 1990. év végéig. Ennek során mintegy 10 milliárd m3 karsztvizet emeltek ki, ezzel a karsztvízrendszerben mintegy 4 milliárd m3 hiányt idéztek elő. Szinte felmérhetetlen a káros hatása ennek a tevékenységnek.

A közmûrendszerek a hagyományos vízvételi rendszerek, a vízháztartás megbomlása után a bányászatot, illetve a bányászati vízemelést tartották elsődleges célnak. Kérdés, hogy indokolt-e a karsztvízrendszer ilyen mértékû megterhelése. Lehetővé teszi-e a víz minősége az ivóvíz minőségû víz vételezését? 1990-ben a közmûvállalatok 160 millió m3vízfogyasztását mutatták ki. A víz döntő többsége a karsztrendszerből került ki. 1989-ben 374 millió m3 vizet emeltek ki, ebből 123,7 millió m3került ivóvízként hasznosításra. A Dunántúli-középhegység karsztvízellátására kényszerrel alapozott regionális vízmûvek gazdálkodási vesztesége főleg a bányafelhagyás következtében óriási. A jelenlegi kárt számszerûsíteni lehet, de a potenciális kár többszöröse. Ugyanis a karsztvízszint feltöltése jelen iparosodott körülmények között nagy veszéllyel és többletköltséggel jár. A szennyvíz tisztításának költsége óriásira nőtt. Erre azért van szükség, mert a karsztvíz a legérzékenyebb a szennyeződésre. A vízszintsüllyesztés miatt vízháztartás-romlásból ered a mezőgazdaságnak okozott kár.

A Váli-völgyben élőknek nagy problémája volt, amikor a veszélyeshulladék-tároló elhelyezését ezen a területen tervezték. A tároló építésének tervét elvetették, a térség lakói, remélik, véglegesen. A Váli-völgy megérdemelné, hogy a természettel harmóniában élő népe, a természeti- történelmi és irodalmi értékei miatt védelmet élvezzen. E védelem pedig zárjon ki minden tevékenységet, amely a természetre, a völgy népére veszélyt jelenthet. Addig azonban sok víz csordogál le a Váli-vízből a Dunába.

Mit lehetne tenni a természet védelmében, a rombolás megállításában? Saját példámból kiindulva nagyon fontosnak tartom a gyerekek nevelését a természet szeretetére, védelmére. Minél fiatalabb korban kellene ezt kezdeni! Már a kisóvodás gyermek figyelmét fel kell hívni egy-egy mezei virágra, vadon növő bokorra, fára, kecsesen kanyargó patakra. Természetesen a szépségükre építve, a védelmük fontosságára is meg kell tanítani őket. Ahogy a gyerekek nőnek, meg kell tanulniuk a természetért való felelősséget.

Ha védetté nyilvánítottunk egy tájat, növényt, állatot vagy madarat, még nem tettünk semmit. (Meg is kell azt védeni!!!) Azt megtettük, hogy jogszerûen cselekedhessünk a védelmükben.

Községünkben régen a Gránitz házaspár nevelte a környezet szeretetére, védelmére a tanulókat. Sajnos a tanár úr már nem él, azonban kutatómunkám során felkerestem az idős tanárnőt, aki készségesen mesélt nekem erről, és az általa összegyûjtött adatokat és konkrétumokat a Váli-vízről rendelkezésemre bocsátotta. Köszönettel ezeket fel is használtam.

Remélem, dolgozatommal sikerült valamit visszaadnom abból a környezetismeretből és -szeretetből, amit tőlük kaptam és kaphattunk valamennyien, akiket tanítottak.