Nicholas Constantine Metropolis (1915-1999) görög származású természettudóst a számítógép-tudomány atyjaként tartjuk számon. Kutatói pályája áthaladt a természettudományok szinte minden útvonalán. (Folyóiratunk 2000. évi 4. számában olvashatnak részletesebben életéről és munkásságáról.) Nick Metropolis röviddel halála előtt alapítványt tett tehetséges fiatalok megsegítésére. Megtiszteltetésnek tartjuk, hogy alapítványa a mi diákpályázatunkat is támogatja. Az itt közreadott előadását a Los Alamos Laboratórium alapításának 50. évfordulója alkalmából rendezett szemináriumon mondta el 1999 áprilisában.
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy jelen lehetek ezen az ünnepségen, és különösen nagy kiváltságnak tekintem, hogy a Los Alamos Nemzeti Laboratórium 50.évfordulóján szólhatok önökhöz. Egyike vagyok egy olyan generáció utolsó élő tagjainak, amely minden idők legnagyobb tudósainak egy részével büszkélkedhetett. Alvarez, Bethe, Compton, Fermi, Feynman, Kistiakowsky, Konopinski, Libby, McMillan, Neddermayer, Oppenheimer, Penney, Taylor, Tuck, Turkevics, Ulam, Urey és Neumann János különböző időszakokban, valamennyien kollégáim voltak. Együtt dolgoztunk a Manhattan projekten a II. világháború alatt és utána is. Truman elnök azt gondolta, hogy a háború alatt összehozott tudományos csapat túlságosan értékes ahhoz, hogy szétszóródjon, ezért úgy döntött, hogy a Los Alamos Laboratórium legyen az ország olyan állandó intézménye, mint West Point és FortKnox.
Az iskoláim befejezése és a nyolcvanas évek vége közti időszak a történelemben az emberiség egyik boldog időszakaként fog megmaradni, a Római Birodalom II.századbeli fénykorával, valamint azokkal a századokkal együtt, amikor Spanyolországot a kordovai kalifátus kormányozta. Nagyszerû volt az ötvenes-hatvanas években élni! A béke és prosperitás példátlan időszaka volt, bár alkalmanként az ország látszólag meleg- és hidegháborúknak volt részese. A tudomány, a technika, az irodalom, a mûvészetek és a jólét olyan virágzása ment végbe, mint még előtte soha. Az amerikai születésû, Amerikában nevelkedett, valamint bevándorolt amerikai mérnökök, tudósok, írók, mûvészek, filozófusok, zenészek és szociális munkások a II.világháború után ezt az országot az emberi tevékenység teljes spektrumán vitathatatlan vezetővé tették. Az amerikai egyetemek és kutatólaboratóriumok az 1940-es évektől kezdve a mai napig is a találékonyság központjai bármely témában, amit hirtelenjében meg tudok nevezni. A nemzeti laboratóriumokban és az amerikai iparban dolgozó kutatócsoportok büszkélkedhetnek a tudomány legzseniálisabb és legokosabb alkalmazásaival.
Az amerikai tudomány és felsőoktatás szervezését és mûködtetését az elsőéves egyetemi hallgatóktól kezdve Nobel-díjas tudósokig a világ számos országában igyekeznek átvenni, még olyan országokban is, amik büszkén és féltékenyen őrzik saját kulturális hagyományaikat. A mi kulturális és tudományos eredményeink, a tudás és know-how e patriarchátusa, egyike azoknak az igazi értékeknek, amelyet a II. világháború óta nagy türelemmel létrehoztunk és megőriztünk. Jelenleg ez a legnagyobb és legirigyeltebb értékünk. Némi aggodalommal azt is hozzá kell tennem, hogy ez az egyetlen érték, amelyet még nem herdáltunk el.
Ha ez a jubileum néhány évvel ezelőtt zajlik le, a dolgom igen könnyû lett volna. Lényegében országunk szociális, gazdasági és kulturális eredményeinek ünnepléséből állott volna, és joggal ígérhettem volna az eredményekből fakadó, megérdemelt hasznot és a boldog évek folytatódását. A dolgok azonban hirtelen visszájára fordultak.
Az elmúlt néhány évben a nyugati civilizációban olyan folyamat kezdődött el, ami valószínûleg az eddig ismert legradikálisabb kavarodás, hatással lesz mindennapi életünkre és jelenlegi gondolkodásmódunkat fenekestől felforgatja. Remélem, megbocsátják nekem, ha azt mondom, örülök, hogy én már nem fogom megérni ennek az új kornak a hajnalát.
A változások 1989-ben kezdtek felgyorsulni, amikor a mi fél évszázados, Szovjetuniónak nevezett ellenségünk összeomlott. Fiatalságunk western-filmjeinek nyelvén szólva, a rosszak elleni harc véget ért, és a jó fickók győztek. Néhányunk meghökkenve ismerte fel, hogy a gonosz elleni harc terén a „jó fickók", szolgálatai már nem a legfontosabbak életformánk védelmében. Vannak még ellenségeink, de már nem a szokásosak. Országunk ismét új határok felé tekint, mint történelmünk során már annyiszor. Az események nyomása arra kényszerít bennünket, hogy rekordidő alatt dolgozzunk ki terveket jövőnk számára.
Miután olyan életkorba értem, amikor az ember már szívesebben gondol a múltra, mint várja a jövőt, szeretném előre is a megértésüket kérni azzal kapcsolatban, amiket mondani fogok.
Úgy érzem, szavaimat ma azzal kell kezdenem, hogy kijózanítóan emlékeztessek néhány komoly problémára, amellyel országunknak szembe kell néznie. Véleményem szerint ezek nem azonosak azokkal, amelyeket a média állandóan a fülünkbe ordít; hanem azok, amelyekkel a csendes, de aggódó többség találkozik. Ezek közül fogok néhányat megvizsgálni.
Bürokrácia
A bürokrácia óriási polipja a civilizáció gépezetét lassan megállásra kényszeríti. A parazita munkaerő látszólag megállíthatatlan növekedésének fullasztó hatása egyaránt jelen van a kormánygépezetben, a magániparban, az akadémián, vagy a legegyszerûbb szatócsüzletben, értékes erőforrásokat pazarol el, és a reformokat szinte lehetetlenné teszi. A hivatalos beavatkozást igénylő bármiféle eljárás lefolytatásához szükséges idő minden elviselhető határon túl növekszik.
A szövetségi kormány egy rengeteg csomóból álló feszes hálóhoz kezd hasonlítani, amelyben minden csomót a szomszédaival összekötő szál rögzít. Bármilyen szintû politikus, beleértve a legmagasabb szintet is, csak igen kicsi, szinte elhanyagolható változásokat képes kieszközölni törvényeinkben és intézményrendszerünkben. A bürokrácia fojtogató hatásának drámai következménye a vezetés eltûnése. Századunk olyan nagy alakjaihoz - mint Franklin D.Roosevelt, Sir Winston Churchill, Charles de Gaulle tábornok - fogható egyéniségek hiányoznak a mai politika színpadáról. Az a kényelem, amelyet az ideológia nyújt, legyen az marxista vagy kapitalista, nem pótolhatja a vezetést. De a gazdaság fejlődési ütemének jelenlegi csökkenése, amely makacsul tartja magát, szerencsére véget vet a leegyszerûsített közgazdasági elméletieskedésnek. Jó lenne, ha az új és nyers gazdasági tények, amelyekkel szembe kell néznünk, kiselejteznék a közgazdasági vágyálmokat és megszabadítanának bennünket a szabályokhoz és a papírmunkához való babonás ragaszkodástól. Sajnos még senki nem találta meg a módját a világméretû bürokrácia megszelídítésének, amely külföldön sokkal nagyobb probléma, mint az Egyesült Államokban. Mint a számítástudomány mûvelője, szeretnék hinni abban, hogy a számítógép lesz majd egy napon az a Szent György, aki legyőzi ezt a félelmetes sárkányt. A státus bebetonozott hatalma azonban inkább elpusztítja magát, mintsem megreformálódjon.
Atomreaktorok
Országunk fizetési mérlege azonnal veszélybe kerülne, ha nem lennének azok az óriási összegû kifizetések, amelyeket évente fő energiaforrásunkra, a külföldi olaj importjára fordítunk. Nehéz elhinni, hogy ha folyamatosan erre az energiaforrásra támaszkodunk, amely pénztárcánkat jelentősen megkönnyíti és néhány arab sejket gazdaggá tesz, nem destruktív és veszélyes. A tengeri olajszállítás során előforduló, néhány ember okozta katasztrófa több bajt okozott, mint az összes többi energiafajta használata együttvéve. A közvélemény ennek ellenére még mindig ellenérzéssel viseltetik a legolcsóbb, leghatékonyabb és legtisztább energiaforrással, az atomenergiával, szemben. Ezt az ellenérzést nehéz lenne megérteni, ha a tömegtájékoztatás napjainkra nem szerzett volna abszolút hatalmat. Az olajkartellek, külföldiek és hazaiak egyaránt, érdekei (korlátlan anyagi forrásaik nagyvonalú felhasználásával) gondoskodtak arról, hogy a reklám és tájékoztatási ipar legtehetségesebb képviselői a társadalom minden szintjén félelmet és pánikot keltsenek az atomenergia ellen.
A televízió, a filmipar, az élet minden területén fellelhető hírességek, szakkönyvek és bestsellerek alattomosan és diszkréten az olajipar érdekeinek szolgálatába álltak, azzal az egyetlen céllal, hogy megrendítsék az atomenergiába vetett bizalmat. Sajnos ez a jól szervezett erőfeszítés ez ideig sikeres volt. Mindezek ellenére, aki szenvedélyesen és objektíven keresi az igazságot, meggyőződhet arról, hogy a jelenlegi technológia alapján képesek vagyunk olyan atomreaktorokat építeni, amik az energiának a legbiztonságosabb és legtisztább forrásai. Az atomenergetika fejlesztése a külföldi olaj mint energiaforrás kiváltására, mi több, veszélyesebb és károsabb energiaforrások kiküszöbölésére, alapvető fontosságú az ország jóléte szempontjából. Bármely késedelem az atomenergiatermelés széles körû programjában csak tovább növeli az eladósodást, valamint ökológiai katasztrófa kockázatával jár szárazföldön és vízen egyaránt.
Legértékesebb erőforrásunk
Országunk tudományos és mûszaki know-how-ja jelenleg a fő forrása és talán az egyetlen lényeges gazdasági vagyontárgyunk, amelyet még nem kótyavetyéltünk el. Valóban, igen nehéz bármi más értéket fellelni kincstárunkban. Atőkénket elköltöttük a jövő zálogaként, és azzal, hogy szükségtelen katonai berendezéseket építettünk. Adótörvényeinket és a banki szabályozást megváltoztattuk, hogy a világ valamennyi szélhámosa megszedhesse magát, majd elillanjon. Tudósaink és mérnökeink találmányait elajándékoztuk, és hagytuk, hogy a külföldi üzletemberek szerezzenek busás hasznot belőle. A mikrocsipeket, félvezetőket, tévékészülékeket, számítógépeket, és egy csomó más terméket, amelyek Amerikában jöttek létre, külföldi érdekeltségek dobnak a piacra, és néha már az amerikai ipar létét fenyegetik.
Azt a katasztrófát vizsgálgatva, amellyel gazdaságunknak szembe kell néznie ilyen balfogások után, az ember kísértést érez, hogy a végső pusztulás prófétáival értsen egyet, és elhiggye az Armageddonra vonatkozó jóslatokat. Ehelyett azonban azt a meghökkentő állítást kockáztatom meg, hogy a végítélet prófétái ismét tévednek. Országunk továbbra is a világ élén fog állni. Az Egyesült Államok fel van készülve arra, hogy bármiféle katasztrófát kezelni tudjon, hála erőnknek és kivételes erőforrásainknak az emberi tehetség terén.
Vessük fel a kérdést: az üzleti életnek mely vagyontárgyai a legértékesebbek? Egy cég vagyonát még ma is úgy definiálják, ahogy az Paul Samuelsson népszerû tankönyvében szerepel, ahol a szellemi értéket külön nem veszik figyelembe. Vagy talán lehetséges, hogy ez a definíció mára drámaian megváltozott?
Hadd meséljek el önöknek egy igaz történetet, amelyet nemrég hallottam. Ismerek egy kis céget a Massachussetts állambeli Lexingtonban, amely jelentéktelen tőkével, máról holnapra létezett, és amelynek személyzete az MIT és a Caltech néhány tucat végzős diákja volt. A dolgozók remekül szórakoztak, mivel egész nap a virtuális valóságon alapuló játékokkal foglalkoztak. A cég nemrég elnyerte egyik termékével a nagy tekintélyû, Az év legjobb játékadíjat. Ezután egy nagy japán multinacionális cég azonnal Lexingtonba küldte képviselőit, hogy megszerezzék az új játék forgalmazásának jogait, a társaságot mûködtető rosszul öltözött ifjak pedig azonnal eladták a díjazott játékot. A szerződés megkötése után mindkét fél úgy érezte, remek üzletet csinált. A japánok úgy gondolták, nem is minden ok nélkül, hogy egy igen nagy haszonnal kecsegtető terméket vásároltak. Másrészt az ifjú hackerek visszaülhettek számítógépükhöz, és elkezdhettek dolgozni a következő játékon, amelyet már rég kigondoltak, és amelyről tudják, hogy sokkal szórakoztatóbb lesz, mint az, amelyet éppen eladtak. Ugyanez a cég most költözik el egy lexingtoni garázsból Cambridge egy új, divatos városrészébe. Ezek a fiatalok, miután még néhány hasonlóan gyümölcsöző üzletet csinálnak majd, valószínûen eladják cégüket, és másik társaságot alapítanak, vagy ha elég idősek lesznek hozzá, nagy hírû egyetemeken a számítástudomány professzorai, vagy nemzeti laboratóriumok megbecsült kutatói lesznek.
A dolog lényege, hogy amint a fiatalok eladják társaságukat, az hamarosan halott vagyontárggyá válik. A sikernek ez az alapvető függése az emberi erőforrástól nem csupán a csúcstechnológia terén áll fenn, hasonlóan érvényes majdnem minden szervezetre is. Kiváló vezetés, találékonyság, előrelátó reklámtevékenység manapság messze értékesebb, mint bármely társaság tényleges anyagi vagyona. Hatékony ipartelepek, automatizált szerelőszalagok és megbízható márkanév, haszonnal kecsegtető szabadalmak tulajdonjoga, azaz a „kapitalizmus" szóhoz társult valamennyi kellék, amelyről Marx Károly annyit fantáziált, ma már csak délibáb. Gazdasági vezetőink reménytelenül elmaradtak a fejlődésben, amikor egy vállalat értékét anyagi javaik számbavételével becsülik meg. Manapság minden vállalkozás léte néhány excentrikus személy kreatív gondolkodásának a függvénye. Mára a világ valamennyi üzletembere kénytelen volt lenyelni ezt a keserû pirulát, még azok is, akik a puritánok, vagy a szamurájok országában nőttek fel.
Előbbi megjegyzésem, bármilyen érdekes is, nem a fő észrevételem. Csupán bevezetőnek szántam a következő fontos kérdéshez: annak tudatában, hogy egy szervezet legfontosabb vagyontárgya az emberi erőforrás, hogyan becsülhetjük fel realisztikusan ezt az „emberi vagyontárgyat"? Ilyen értékelésnél gyakran hajlamosak vagyunk elfogadni a Thomas Alva Edison korából származó nevetséges elképzelést. Ez a magányos kutató képe, aki zseniális gondolataival, kiemelkedő szakértelemmel és végtelen munkaóráival megajándékozza a nemzetet egy olyan találmánnyal, ami megsokszorozza ipari teljesítményünket és megment a gazdasági katasztrófától. Az emberi tehetség azonban nem egyszerûen valamifajta tyúk, amely az előre elvárt számú aranytojást fogja tojni. A zseniális magányos feltaláló képe veszélyesen hibás, bár azért nem teljesen alap nélküli.
Ezzel kapcsolatban Los Alamos-i tapasztalataim alapján szeretnék néhány javaslattal előállni az emberi erőforrás természetére és gondozására vonatkozóan.
A tehetség természete és gondozása
A tehetség csoportosan jelentkezik
A tehetség ritkán alakul ki elszigeteltségben. Sokkal inkább hasznára van az a bátorítás és kihívás, amely hasonló tehetségek részéről éri. A tehetséget a csapatmunka hozza létre, ahogy a jó csapatmunka is tehetség révén jön létre. A tudomány számos nagynevû képviselője a II. világháború alatt Los Alamosban végzett munkájával alapozta meg hírnevét, ahol nagy hasznára volt az invenciózus, és hasonlóan gondolkodó tudósokkal való szoros kölcsönhatás. A nemzeti laboratóriumokban dolgozó legsikeresebb kutatócsoportok, amelyek például a leghosszabb ideje mûködő és legbonyolultabb számítógépprogramokat kifejlesztették, olyan tudósokból és mérnökökből állnak, akik nagyon hasonló módon gondolkodnak, és akik megtanulták felfedezni és értékelni egymásban az egymást kiegészítő képességeket.
A csúcstechnológia terén a kicsi és sikeres vállalatok, amelyek az ország nagy kutatási központjaiban találhatók, a Szilícium- völgyben, a Kendall Square-n és a Kutatási Háromszögben (hogy csak hármat említsek) nem véletlenül álltak össze tehetséges pályakezdő diplomások felvételével. Az ilyen sikeres társaságok alkalmazottai meghökkentő gyakorisággal olyan szoros kapcsolatban álló egyének kis csoportjából állnak, akik még az iskolai évekből ismerik egymást, és többet tanultak egymástól, mint iskolai tanulmányaik során együttvéve. A legtöbb új és eredeti ötlet, amely országunk iparát az elmúlt ötven évben felszínen tartotta, ilyen csapatoktól származik. Mérnökök és tudósok ilyen csapatai képezik azt a legértékesebb vagyontárgyat, amellyel országunk még rendelkezik.
A tehetséget értékelni kell
Egy kutatással foglalkozó vállalkozásnak, amelynek telephelye Los Alamos szomszédságában van, sokkal nagyobb esélye van a sikerre, mint egy hasonló vállalatnak, mondjuk, Alaszkában. Egy robotokkal foglalkozó kutatócsoport, amelynek tagjai ugyanabba az étkezdébe járnak, ahová a közeli egyetem pszichológia professzorai, sokkal nagyobb valószínûséggel fognak rábukkanni a kulcsfontosságú felismerésre, amely végül a gondolkodó gépek kifejlesztéséhez vezethet. Egy gyógyszergyárban dolgozó kutatócsoport, amely kapcsolatban áll egy látszólag teljesen haszontalan tevékenységet folytató másik csoporttal, amely az evolúciót kutatja a paleolit korban, sokkal kreatívabb, mint egy hasonló csapat, amely a világtól elzárva egy gyönyörû laboratóriumban tevékenykedik, és akiktől a főnökük elvárja, hogy magas fizetésükért tojjanak aranytojást.
A lényeg ismét csak az, hogy az alkotás nem elzárt, magányos tevékenység. Bárki, aki valaha is folytatott bármiféle alkotó tevékenységet, ismeri a bizonytalanság érzését, az elismerés szükségét, a kollégák társaságának fontosságát, akik értékelik munkánkat, tekintet nélkül annak esetleges gyakorlati hasznára, amit a szponzorok elvárnak. Aranytojást csak olyan tyúkok tojnak, akik tudják, hogy tojásaiknak örülni fognak, függetlenül az arany pillanatnyi világpiaci értékétől.
A kutatócsoportok törékenyek
Évekre, valamint nagy adag szerencsére van szükség, hogy egy sikeres tudományos kutatócsoport összeálljon, de elég csak egy tollvonás annak megsemmisítéséhez. Ha egyszer egy kutatócsoport felbomlott, gyakorlatilag lehetetlen újból összeeszkábálni, és nemzeti érték ment veszendőbe.
Míg a szövetségi kormány látszólag tudatában van ennek a veszélynek, nem mondható el ugyanez a magániparról. A magánipar részéről a tudomány - legyen az alap vagy alkalmazott - támogatásának mértéke, véleményem szerint, szégyenteljes. Sietek hozzátenni, hogy ugyanez elmondható sajnos bármely más civilizált országról is, és nem a mi országunk a legrosszabb ebben a tekintetben.
A tudományos kutatás soha nem volt önellátó. Pontosabban szólva, ha a tudósok minden felfedezésük közvetett alkalmazásáért jogdíjat vehettek volna fel, ők lennének ma a világ leggazdagabb emberei. Sajnos jogdíjat csak egy ötlet közvetlen alkalmazásáért adnak. Ez ügyben nincs mit tenni, és ez egyben civilizációnk egyik gyenge pontja, amióta Platón megalapította az első Akadémiát Görögországban.
A tudomány a mi meghódításra váró határvidékünk
A tudomány, civilizációnk legnagyobb eredménye, eddig még mindent túlélt, hála a gazdagok nagylelkûségének, valamint annak a képességének, hogy sikeresen meg tud birkózni kollektív fenyegetésekkel, valamint sikeres múltjának, amely során megmentette az emberiséget olyan kataklizmáktól, amik időről időre túlélésünket veszélyeztetik.
A tudományos kutatás civilizációnk egyik mozgatóereje. A kozmosz kutatása, a végtelenül kicsi csodái, az emberi agy mûködésének rejtélyei, a fizika törvényeinek egyesítésére irányuló kutatások, az élet eredetének kiolvasása a DNS-láncokból, a tér és idő szimmetriáinak megértése csupán néhány a ma tudományának nagy feladatai közül. Olyan feladatok, amik tûzbe hozzák és inspirálják a fiatal értelmet. A tudományos kutatás a civilizáció szinonimája. Országunk legnagyobb győzelmei történelme során a tudomány és technológia kimagasló eredményei voltak. Az amerikai életforma az egész világon terjedőben van, köszönet az emberi élet minősége javulásának, amelyet az amerikai technológia tett lehetővé. Az amerikai tudósok által elért minden felfedezés az egész országot büszkeséggel tölti el. Az utca embere boldogan osztozik a tudomány diadalában, mintha a sajátja lenne. Valójában a sajátja is. Ellenségeink, akik hosszú ideig eltérítették erőfeszítéseinket, eltûntek. Az ország végre minden energiáját új terület meghódítására fordíthatja, arra, amely nemzetünk rendeltetése, a tudomány és a technika fejlesztése az emberiség javának szolgálatára.
Olyankor, amikor példátlan lehetőség van a változásra, mint jelenleg is, a döntés terhe túlságosan nagy lenne, ha nemtáplálkozhatnánk abból a hitből, amellyel a tudomány lát el bennünket. Köszönettel tartozunk az alapító atyáknak, hogy országunkban a kormány alapvető intézményei ellenálltak minden támadásnak, külsőnek és belsőnek egyaránt. Hála intézményeink rugalmasságának, ma olyan bizakodva nézhetünk a jövő elé, mint egyetlen más ország sem, hogy folytassuk végtelen határaink meghódítását.
