A történelemben először szállt le ûrszonda egy kisbolygó felszínére 2001. február 12- én. Tette mindezt annak ellenére, hogy a NEAR-Shoemaker-ûrszonda sem a leszálláshoz szükséges fékező- és irányítórendszerrel, sem leszállólábakkal nem rendelkezett. A program vezetői azonban a jól megtervezett menetrend segítségével képesek voltak az ûrszondát úgy letenni az Erosfelszínére, hogy az a landolás után is mûködőképes maradt.

A leszállásra kijelölt hely a kisbolygó középső mélyedésének, a nyereg nevû formának a pereme volt. Ez az a terület, ahol a nyereg és a „normál" felszín közötti érdekes átmeneti zóna húzódik. Az Eroson a nehézségi erő átlagosan közel százada a földinek. A leszállás fékezési sorozata öt, összesen több mint negyed órán keresztül tartó manőverből állt. A NEAR az előre megtervezett programot hajtotta végre, korrigálásra sem a szondának, sem a földi irányítóknak nem volt lehetősége.

A leszállásra greenwichi idő szerint 20 óra 2 perckor került sor, mindössze 200m-re a kijelölt helytől. A NEAR ekkor 1,5-1,9 m/s-os sebességgel érintette a felszínt. (Ilyen ütközési sebesség a Földön egy kb. 20 cm magasból leejtett tárgynál lép fel - amit egy ûrszondának „illik" kibírnia.) Mivel közel függőlegesen ereszkedett a kisbolygóra, az ütközés után nem gurult és bukdácsolt - legfeljebb egy kicsit billegett. A landolás után a kis nyereségû antennával kommunikált a Föld felé, amely sikeresen továbbította pl. a magnetométer vagy a g- spektrométer jeleit is. Képeket azonban ez az antenna nem tudott sugározni - ami nem nagy hiány, hiszen az alul elhelyezkedő kamera feltehetőleg összetört. Az ereszkedés utolsó 5 km-én 69 képet készített és közvetített, amelyeken regolitcsuszamlások, szellemkráterek, sziklacsoportok és további érdekes geológiai formák láthatók. Minderről bővebben olvashatnak egy későbbi számunkban. (A NASA közleménye nyomán, 2001. január 20.)

Néhány éve még úgy véltük, csak a Föld rendelkezik azzal a kiváltsággal, hogy folyékony víz lehet rajta. De már a Voyagerszondák 1979-ben elért eredményei is sejteni engedték, hogy a Jupiter egyik holdja, az Europa jeges felszíne alatt kiterjedt óceán húzódik. Nem is olyan régen a Galileo-szonda mutatta ki, hogy a bolygók királya Callisto nevû holdja is beállt a sorba. Mágneses jellemzői ugyanis egy felszín alatt lévő, folyékony sós vizet tartalmazó réteggel magyarázhatók a legjobban. A Mars Global Surveyor tavaly nyári eredményei alapján nem lenne meglepő, ha a vörös bolygó egyes területein ma is szivárogna a talajból a víz. A legújabb kutatások pedig arra utalnak, hogy a Naprendszer legnagyobb holdja, a Ganymedes is rendelkezik felszín alatti óceánnal. A Ganymedes mérete alapján akár bolygó is lehetne, hiszen 5200 km-es átmérőjével nagyobb, mint a Merkúr és a Plútó. Magja feltehetően kőzetekből áll, melyet egy szilikátokból és jegekből álló köpeny övez. A kéreg néhány kilométer vastag vízjégpáncél lehet. Az óriáshold viszonylag erős mágneses térrel rendelkezik, amelynek mintázata - akárcsak a Callistónál - felszín alatti folyékony, jó elektromos vezető sós réteggel magyarázható. A későbbiekben a Ganymedesen olyan - az Európa egyes területeihez hasonló - régiókat találtak, melyek anyagi összetétele „alaposan gyanúsítható" azzal, hogy egykoron rövid életidejû tavaknak adott otthont. Az infravörös tartományban végzett mérések olyan ásványok jelenlétére is utaltak, melyek a felszínre törő folyékony vízből válhattak ki. A legmeggyőzőbbnek azonban azok az alakzatok tûnnek, melyekhez hasonlókat szintén az Europán láthatunk. A jégpáncél alatt áramló víz (vagy legalábbis jeges latyak) néhány helyen megnyújtja, elvékonyítja, majd szétrepeszti a kérget. A felszínre kerülő folyékony víz azonnal megfagy, és a rést betömve friss, sima felületet hoz létre. A Galileo 2000. május 20-án 809 km-re közelítette meg a Ganymedest, és minden eddiginél részletesebb képeket készített. Ezeken a felvételeken sikerült megfigyelni a fentiekhez hasonló formákat. Az egyik ilyen az Arbela Sulcus nevû világos terület, mely 24 km széles, sima felületû és viszonylag fiatal régió, mely nála magasabban fekvő, sötétebb színû, és így valószínûleg idősebb területet hasít ketté. Amennyiben a feltételezett ganymedesi óceán sótartalma földi társaihoz hasonló, akkor 150-200 km-es mélységben húzódhat, és legfeljebb néhány kilométer vastag lehet. Jelentős különbség az Europához képest, hogy az olvadt réteget a nagy hold saját belső hőtermelése tartja melegen, hiszen a Jupiter árapálykeltő ereje miatt fellépő súrlódás itt már nem érvényesül annyira. (A www.spacedaily. com híre nyomán)

A polgári pilóták és a földi irányítók fáradtsága, kimerültsége a légi balesetek egyik fő veszélyforrása. Az emberi hibák, tévedések felelősek a légi katasztrófák 80 százalékáért. Japán kutatók azon dolgoznak, hogy hangminta-analízis segítségével már 10-20 perccel azelőtt megállapítsák a fáradtságot, mielőtt maga a kérdéses személy ennek tudatára ébredne (ha ugyan el nem alszik). Ehhez a káoszelméletet használják, melynek e konkrét esetben az az alapja, hogy fáradt emberek hangmintáit összevetik éber, kipihent személyek hangjával. A rendszer alapja az a tény, hogy sok biológiai jelnek - vérnyomás, szívritmus - fraktálszerkezete van. A hangjelek e fraktálszerkezete azonban megváltozik, mihelyt a beszélő elfárad. A módszerhez alkalmazott szoftver a hangjelek fraktálszerkezetét grafikus mintázattá alakítja át, így felnagyítja a rejtett, egészen kis változásokat is. A kísérletek során felvették olvasó, vagy matematikai feladatokat megoldó személyek hangját, és már 20-30 perces tevékenység után felismerhetők voltak a fáradtság jelei a hangjuk alapján. A pilótafülkében vagy a radarszobában egy képalkotó processzor felismeri a fáradtság jeleit és figyelmezteti a személyzetet, hogy egy frissebb kolléga vegye át a munkát. (New Scientist, 2000. december 2.)

A háztartási termékekben akár már a csekély mennyiségben felhasznált, közönséges, fertõtlenítõ hatású triclosan, amelyet mind a fogkrémek, arckenõcsök, mind a sprék tartalmazzák, elpusztítja a maláriát és a toxoplazmózist okozó parazitákat, tették közzé kutatók a Parazitológia nemzetközi szaklap februári számában.

A triclosant már az 1960-as évektõl alkalmazzák a fertõtlenítésben, mivel gátolja azt a FabI-enzimet, amely a baktériumok számára nélkülözhetetlen a sejtmembránok felépítésében szerepet játszó zsírsavak szintézisében. Mivel az állatokban ezt a folyamatot nagyon eltérõ felépítésû enzimek végzik, a triclosan az emberre nem káros. Ez vezethetett széles körû elterjedéséhez a bõrre, illetve szájra alkalmazott készítményekben.

„A közönséges és olcsó antimikrobiális hatású triclosan a mérgezési szintet el nem érõ koncentrációban kiválóan felhasználható a paraziták ellen is" - állítja a cikk egyik írója, Rima McLoad(Chicago), hozzátéve, hogy ez óriási elõnye, hiszen a malária és a toxoplazmózis gyógyításában az emberiségnek minél több, illetve jobb terápiás szerre van szüksége.

Napjainkra a malária kórokozói (Plasmodium malariae, P. ovale, P. vivax, P. falciparum) sok gyógyszer ellen rezisztenciát alakítottak ki, és olyan ellenszer sincs, ami a toxoplazmózis parazitájának rejtett életciklusát befolyásolná.

Világviszonylatban a malária több mint 300 millió embert érint és naponta körülbelül 3000 beteg, elsõsorban gyermek halálát okozza. Annak ellenére, hogy a legtöbb fertõzés a trópusi éghajlaton történik, Észak-Amerika, valamint Európa „reptéri" eseteinek száma, amelyek magukban foglalják azokat az is, akik anélkül betegedtek meg, hogy jártak volna a trópusokon, folyamatosan emelkedik.

Becslések alapján a fõként macskák által terjesztett, toxoplazmózist okozó parazitákkal az amerikaiak 30 százaléka fertõzõdött. Bár általában ártalmatlan, kórokozója, a Toxoplasma gondii súlyos elváltozásokat is képes létrehozni, elsõsorban a legyengült immunrendszerû emberekben, valamint a fertõzött anya magzatában. Amerikai adatok szerint évente körülbelül 3000 újszülött jön világra ezzel a fertõzöttséggel, aminek következtében szemkárosodások léphetnek fel, valamint szellemi fejlettlenséghez, illetve halálhoz is vezethet.

Az említett paraziták az Apicomplexa törzsbe tartoznak. McLoad csoportja három évvel ezelõtt jött rá arra, hogy e törzs organizmusainak mindegyikében megtalálhatók egy növényszerû lebontó folyamatot kódoló gének, illetve a herbicid glyphosate ennek a folyamatnak egy részét, egyben a parazita növekedését, valamint túlélési esélyeit gátolja. David Riceés John Raffertymind a baktériumoknál, illetve növényeknél, valamint a malária kórokozóinál megtalálható FabI-enzimnek a felépítését tanulmányozva arra a felismerésre jutott, hogy a parazita molekulája nagyon hasonló a növényihez. A „malária- FabI"-et felépítõ aminosavak szintén kialakították a triclosant megkötõ helyet.

Szöveti kultúrákban is igazolni tudták, hogy az alacsony koncentrációjú triclosan anélkül, hogy a gazdasejtek károsodtak volna, igen hatásosnak bizonyult a kórokozó ellen, még a malária legveszélyesebb formájáért felelõs, azon Plasmodium falciparum törzsekkel szemben is, amelyek a többi malária elleni hatóanyagra már nem érzékenyek.

A tudósok remélik, hogy a további kutatások eredményeként a triclosan hatásos szerként felhasználhatóvá válik más bakteriális, valamint növényi, a zsírsavszintézist több helyen gátló enziminhibitorokkal együtt a paraziták ellen bevethetõ kombinációs terápiákban, és az emberiség egy újabb „fegyvert" nyer a rezisztens kórokozók elleni védelemhez. (University of Chicago, 2001. február 5.)

Megszületett, majd két napra rá elpusztult egy iowai genetikai kutatóközpontban a világ első olyan állata, mely egy veszélyeztetett faj, a Délkelet-Ázsiában élő gaur (dzsungeltulok) klónja. A Noah (magyarul Noé) névre keresztelt gaurbébi egy hím gaur bőrsejtjeinek, és egy sejtmagjától megfosztott szarvasmarha petesejtjének genetikai frigyéből származott. Csupán ez az egy példány született meg január 8-án a 44 embrióból, és ez is a vártnál később. Ugyanis a kutatók már novemberben, császármetszéssel világra akarták segíteni, ám közben kiderült, hogy a gaurok vemhessége hosszabb, ezért vártak januárig. A legtöbb klónozott állatnál komoly rendellenességek lépnek fel röviddel a születés után, főként tüdőproblémák, vagy abnormálisan nagy testsúly. Noah azonban látszólag teljesen egészségesen, normális 36 kilós testsúllyal született, 12 órával később pedig már járni is tudott. Újabb fél nap elteltével azonban erős hasmenése kezdődött, aminek oka egy, a szarvasmarhák emésztőrendszerében gyakran előforduló baktérium volt. Az újszülötteknél azonban halálos mennyiségû toxint termel, és hiába kezelték ellenméreggel és antibiotikumokkal, Noah az állatorvosok erőfeszítései ellenére kilehelte páráját. A kutatók szilárd meggyőződése, hogy korai pusztulásának oka nincs összefüggésben klónozott mivoltával, és a veszélyeztetett állatok klónozását továbbra is folytatni kívánják. Újból kísérleteznek gaurral, valamint egy spanyol hegyikecske-fajjal, a bucardóval, melyből már csak egyetlen egyed létezik a világon. (Science, 2001. január 19.)

A halál alattomosan és kivédhetetlenül érkezett! 1986. augusztus 21-én a kameruni Nios-tóból néhány perc alatt 200 millió köbméter szén-dioxid-gáz tört fel. A csaknem két kilométer átmérőjû krátertó mélyéről felszabaduló, a levegőnél mintegy másfélszer nehezebb gáz a völgyekbe leereszkedve 1800 környékbeli lakossal végzett, és még 20 kilométer távolságban is megfojtotta az embereket.

George W. Kling amerikai biológus arra figyelmeztet, hogy a katasztrófa bármikor megismétlődhet. A tragédia a tó mélyén, a felszíne alatt 209 méteres mélységben készülődik. Ott áramlik a tóba az a talajvíz, amely egy kialudt vulkánból előzőleg nagy mennyiségû szén-dioxidot oldott ki. A nagy nyomás következtében a szén-dioxid a mélyben „fogva" marad, mert az évszakok okozta hőmérsékletingadozás-hiány miatt a tó vize szinte egyáltalán nem keveredik át.

Évente kereken 5 millió köbméter gáz halmozódik fel így a mélyben, és a kitörés után megmaradt gázmennyiség 1986 óta megduplázódott. Ha nyomása meghaladja a vízét, az újabb katasztrófát nem lehet feltartóztatni, és a gáz robbanásszerûen kitör. A szakértők szerint ez legkésőbb tizenegy év múlva bekövetkezik, hegyomlás vagy földrengés hatására azonban még hamarabb.

A francia Michel Halbwachsmár öt évvel ezelőtt megmutatta, hogyan lehet hatástalanítani ezt az időzített bombát. 40 centiméter átmérőjû, 205 méter hosszú csövet bocsátott le a tóba és vizet szivattyúzott fel. A szén-dioxiddal túltelített, felszívott vízből felszabadult a gáz, és a csőből 25 méter magas szökőkút lövellt a magasba.

Kling nemzetközi csoportja nemrég látott munkához. Huszonöt úszó platformra szerelt csövet akarnak a tóba süllyeszteni, és így remélik megelőzni az újabb katasztrófát. Ezzel párhuzamosan a Nios-tótól 100 kilométerre levő, még veszélyesebb Monoun-tó hatástalanítását is tervezik, amelynek gázkitörése 1984-ben 37 ember halálát okozta. (Bild der Wissenschaft, 2001. 2. szám)

Elszabadult a pokol. A vadonból egy tucat elefánt bukkant elő, és egyenesen azokhoz a kádakhoz cammogott, amelyekben az észak-indiai Prajapatibosti falucska lakói a frissen főzött rizssört tartották. Miután kiitták az egészet, olyan tombolásba kezdtek, mintha angol huligánok lennének. Az ittas elefántok széttaposták az egész falut, négy személy életét vesztette, hatan megsebesültek.

A dél-afrikai Krüger Nemzeti Parkban már hagyomány, hogy az érett gyümölcsök fogyasztása után az elefántok rengeteg vizet isznak. Gyomrukban a gyümölcs hamarosan erjedésnek indul, a gyümölcsök cukrából alkohol lesz, és a becsípett állatok trombitálva fel-alá rohangálnak és fákat tépnek ki.

Ausztráliai rovarkutatók arról tájékoztatnak, hogy nemcsak a nagy testû állatok, hanem a kicsik is szívesen „alkoholizálnak". Az európai mézelő méhek előszeretettel gyûjtik a nagy cukortartalmú nektárt, amely már a virágon erjedésnek indulhat. A begyûjtése közben ittassá vált méhek olykor repülni sem tudtak és a földre estek, mások nem találtak haza, vagy ha igen, akkor szokatlan viselkedésük miatt az őrök nem engedték be őket a kaptárba.

Aki tudományosan akar az alkoholizmus kérdésével foglalkozni, könyvtárnyi irodalmat talál arról, hogy a szegény Homo sapiens milyen bûnei és gyöngeségei miatt válhat az alkohol rabjává. Robert Dudley,a Texas Egyetem biológusa nem tudja elhinni, hogy az ember csak néhány ezer évvel ezelőtt, mintegy véletlenül ismerte és szerette meg az erjesztett gyümölcsleveket. Miért van szervezetünkben - teszi fel a kérdést - olyan enzim, ami az alkoholt acetaldehiddé, majd végül ecetsavvá alakítja? Ilyen enzim termeléséhez megfelelő genetikai program szükséges, aminek a kialakulása évmilliókig tartó evolúciós folyamat.

Véleménye szerint az emberi alkoholfogyasztás az erdőlakó főemlősök egyfajta specializálódása, ami talán 40 millió évvel ezelőtt, a trópusi Afrikában vette kezdetét. Akár a mai őserdőkben élő csimpánzok és gorillák, szőrös őseink is roppant kívánatosnak találták a cukorban gazdag gyümölcsöket.

A gyümölcstermő fák azonban egymástól messze vannak, és csak alapos keresés után lehet meglelni őket. Ebben segít az állatok szaglása: amikor a mindenütt jelenlevő élesztőgombák az érett gyümölcsök cukrát etanollá kezdik erjeszteni, messze nyúló „alkoholzászló" keletkezik. E szagjel hatékonysága jól megfigyelhető a Drosiphila gyümölcslégynél: pillanatok alatt megjelenik a borospohár fölött, gyakran azelőtt, hogy akár egyetlen kortyot ihattunk volna belőle.

További kérdés, hogy gyümölcsöt kedvelő főemlősök hogyan váltak részeges emberekké? Dudley úgy véli, hogy ennek is, mint annyi másnak - elhízás, cukorbetegség - a bőség az oka. Ameddig az érett gyümölcsök ritkák voltak, és csak az év bizonyos szakában voltak hozzáférhetők, az alkalmi alkoholfogyasztás nem károsította a szervezetet.

A baj akkor kezdődött, amikor az ember megtanulta a bor tetszőleges mennyiségben való előállítását és eltartását. A természetes erjedés 14%-os alkoholtartalomnál megszûnik, mert az élesztősejtek elpusztulnak. Az ember azonban a későbbiek során feltalálta a lepárlást, amivel már a szervezetre rendkívül ártalmas tömény italokat is tudott készíteni. (Natur und Kosmos, 2001. 2. szám)

A rák kemoterápiás kezelésének a kínzó testi mellékhatások mellett van egy rendkívül kellemetlen lelki tehertételt jelentő következménye is: a haj időleges elvesztése. A kemoterápiás gyógyszerek többsége a gyorsan osztódó sejteket - a ráksejtek ilyenek - veszi célba, ám e gyógyszerek a normálisan osztódó sejteket is megtámadják, így a haj folliculusait is. Amerikai kutatók arról számoltak be, hogy patkánykísérletek során sikerült megelőzniük a kemoterápiás hatóanyagok okozta szőrhullást. Az új gyógyszer a ciklinfüggő kináz 2 (CDK2) enzimet célozza meg, amely kulcsfontosságú a sejtosztódásban. Sok kutató keresi a CDK-gátlót abban a reményben, hogy ezzel sikerül megakadályozni a ráksejtek osztódását. Két bostoni kutató, aki szintén ezen fáradozik, azzal állt elő, hogy a CDK-gátlók kétféle lehetőséget is kínálnak: hatékonyabb módszert egyrészt a rákos sejtek elpusztítására, másrészt a normális sejtek megvédésére. Õk az utóbbi utat választották. Meghatározták a CDK2 kristályszerkezetét, és ezen információ birtokában a CDKgátló olyan módosított formáját keresték, ami szorosabban kötődik az enzimhez, ezért jobb inhibitorokká, vagyis gátlókká válnak. Kísérleteik sikerrel jártak, a módosított gátló éppen akkor blokkolta a sejtosztódást, amikor a CDK2 akcióba kezdett volna.

A kísérlet második fázisában újszülött patkányokat kezeltek a CDK2-gátlóval, majd kemoterápiás gyógyszert adtak nekik. A kontrollcsoport egyedei a kemoterápiás kezelés hatására elveszítették teljes szőrzetüket. Azoknak az állatoknak a felénél azonban, melyeknek a fejét inhibitorral kezelték a kemoterápiás gyógyszerek adása előtt, a kezelt felületen teljesen megmaradt a szőrzet. Az eredmény a kemoterápiás szerek kombinációjának függvényében is változott. Azt is vizsgálták, hogy a CDK2-gátló kihat-e a kemoterápiás szerek alapfunkciójára, a rákos sejtek elpusztítására, ilyen hatást azonban nem találtak. A szert emberen még nem próbálták ki, de az onkológusok nagy reményeket fûznek hozzá, nemcsak a hajhullás megállításában, hanem olyan inhibitorok kifejlesztésében is, amik a kemoterápia egyéb, sokkal kellemetlenebb mellékhatásait is kivédhetik. (Science, 2001. január 5.)

Ha ön azt hiszi, tökéletes a szeme, a látása, Pablo Artal spanyol kutató könnyen bebizonyítja, hogy korántsem az. Igaz, az általa kifejlesztett szemüveg viselését egyelőre nem sokan vállalnák, ugyanis egy kb. fél négyzetméternyi számítógépes háttér szükséges hozzá. A mindennapokban használt szemüveg a szem gyenge fókuszáló képességét és a szemtengelyferdülést korrigálja. Ám mindannyiunk szemének vannak további apró hibái, melyek a pupilla tágulása szerint változnak.

Artal a távcsövekben és a kémmûholdaknál alkalmazott ún. adaptív optikát hívta segítségül. Az adaptív optikánál pl. egy csillag fénye olyan tükörről verődik vissza, ami változtatja alakját, hogy a légköri fluktuációk miatti torzításokat kiegyenlítse. E fluktuációk miatt látjuk a csillagokat „pislogni". Artal szemüvege hasonló elven mûködik. Egy kis intenzitású infravörös lézersugár verődik vissza a retina hátuljáról és egy szenzorba jut, miután áthaladt egy alakját változtató tükröző membránon. A membrán formáját mikrocsip által keltett elektromos mező szabályozza. Egy számítógép állapítja meg, hogyan tört meg az infravörös sugár a szemlencsén, és utasítást ad a tükörnek, hogy egyazon időben deformálódjon. A tükör egy másodperc alatt 25-ször változtatja meg alakját, kb. ötször gyorsabban, mint ahogy a rendellenességek a szemben fellépnek. Az eredmény: tökéletes látás. Az alkotó és találmányának hívei felhasználhatónak tartják katonai eszközökhöz, mikroszkópi vizsgálatokhoz, és a szemrendellenességek korai felismeréséhez. (New Scientist, 2000. november 25.)

Az orvosok már az 1990-es években felismerték, hogy bizonyos gyógyszerek, mint a gyakran alkalmazott koleszterin-, illetve vérnyomáscsökkentõk hatásosabbnak bizonyulnak, ha a páciens a pirula beszedésével egy idõben egy pohár grépfrút-, vagyis citrancslevet is elfogyaszt. Egy jelenlegi kutatás eddigi eredményei igazolják, hogy a gyümölcsök közül a sevillai narancs is képes hatást kifejteni a gyógyszerekre. Az italként savanyú íze miatt ritkán fogyasztott ókori, a keresztesháborúk idején Ázsiából Spanyolországba származott gyümölcsöt széles körben dolgozzák fel fûszerként és lekvárként.

A kutatást vezetõ Paul B. Watkins orvosprofesszor (Észak-Karolina) szerint elképzelhetõ, hogy esetleg további gyümölcsfajtáknak is megvan ugyanez a képessége. A csoport célja azon fõbb, aktív anyagok kimutatása, amelyek a gyógyszerek hatását erõsítõ tulajdonságot kölcsönzik a citrancsnak, hiszen az elképzelés szerint ezúton a gyógyszerekhez közvetlenül adagolhatóvá válhat az adott hatóanyag.

Az eddigi eredmények azt mutatták, hogy a DHB-nek, dihydroxy-bergamottinnak nevezett anyag okozza a hatást. Engedély hiányában a kutatócsoport még nem próbálhatta ki önkéntes jelentkezõkön a tisztított formában elõállított DHB-t. Ezért aztán figyelmük a sevillai narancsra irányul, amely hasonló mennyiségben tartalmazza a gyógyszerek hatását fokozó molekulát. Korábbi kutatásokból már ismert tény, hogy más, természetbõl adódóan édesebb narancsból készült, amerikai italok nem tartalmazzák a DHB-t, így a gyógyszerek hatását sem fokozzák.

Watkins néhány évvel ezelõtt jött rá arra, hogy a citrancs fogyasztásával befolyásolható, gyarapodó listájú gyógyszerekben egy valami közös. Mindegyiküket ugyanaz, a bélben található CYP3A4 nevezetû enzim bontja le. „Amikor megiszol egy pohár citrancslevet, ez az enzim eltûnik, így jóval több gyógyszer szívódik fel és fejti ki hatását a szervezetben" - vélekedik a felfedezõ. Egy új vizsgálat keretében a kutatócsoport tíz önkéntessel itatott meg grépfrút, közönséges narancs, illetve a sevillai narancs édesített változatából készített levet, miután vérnyomáscsökkentő hatású felodipint fogyasztottak. Az analízis egyértelmûen bizonyította, hogy azon önkéntesek vérében, akik citrancsból, illetve sevillai narancsból készült dzsúszt ittak, a felodipin-koncentráció majdnem kétszer akkora volt, mint azoknál, akik csupán egyszerû narancslevet fogyasztottak. (University of North Carolina at Chapel Hill, 2001. február 7.)