„Hullatja levelét az idő vén fája. Zümmögve hull a levele. Pirossal versengő, rozsdaszínû és halk szavú sárga, meg zöld levéllel terítve a pázsit. Lányaim, fiaim, nyújtsátok kezetek, üljünk a vén fa alá. Régi-régi időkről, hajnalok hajnaláról, magyarok ősapáiról mesélek most nektek. Messzemessze Napkeletre repülünk, kakukkfû illatú füves pusztaságba, ahol szilaj paripáikon száguldoznak a puszta fiai." Ekképpen kezdődik Komjáthy István Mondák könyve címû magyar és hun történeteket feldolgozó mûve. A füves puszta képe és illata a legtöbb olvasónak feldereng e sorok olvasása közben, annak ellenére, hogy sokuknak nem volt alkalma még látni azokat a löszgyepeket, amelyek hazánk különleges értékei s a kelet-európai füves puszták legnyugatibb képviselői.

A hazai löszgyepek, ezek az értékes, fajgazdag vegetációtípusok napjainkra szinte nyomtalanul eltûntek. A Nagyalföld lösszel borított, száraz és meleg éghajlatú, talajvíztől és felszíni vizektől mentes területein az elmúlt évezredekben kiváló minőségû mezőségi (csernozjom) talajok képződtek. A könnyen mûvelhető talajokat az elmúlt évszázadok során szinte mindenhol felszántották. Az évről évre learatott - sokszor kimagasló mennyiségû és minőségû - termés azonban „áldozatot" is követelt. Ennek eredményeként a változatos löszgyepek szinte teljesen elpusztultak.

Hosszú ideje már annak is, hogy a mûvelésbe vont földeken talajkímélő vetésváltás, fekete vagy zöldugaroltatás volt. Vajon együtt járt-e a tartós monokultúra, valamint a túlzott mûvelés és gyomirtás azzal, hogy a növénytakarót alkotó társulások fajainak genetikai tartalékai végleg elpusztultak? Egyes pesszimista jóslatok szerint igen. A kevésbé derûlátók úgy gondolják, ha felhagynánk ezeket a szántókat, csak a gyomtenger képe fogadna bennünket még évtizedek múlva is. Talán igazuk van. Mégis vannak olyanok - jelen szerző is -, akik bíznak a gyepalkotó társulások fajait alkotó populációk sokféleségében, a regeneráció lehetőségében, és abban, hogy ha nem is nagy, összefüggő területeken, de foltokban, mezsgyékben menedéket találnak gyeptársulásaink növényfajai. Ma vasútoldalak, földvárak, kicsiny homokbányák martjai és kunhalmok (kurgánok) őrzik az egykori növényzet mozaikjait, maradványait.

A kunhalom elnevezés a mai értelmezésben gyûjtőfogalom, ami magába foglal minden mesterséges kiemelkedést; sírdombokat, lakóhelyeket és a sáncokat. Építésük tehát nem kötődik a kunok betelepedéséhez és temetkezési szokásaihoz, legtöbbjük még csak nem is a honfoglalás korában született. A hazai halmok többsége 2000-4000 éves, tehát a késő kőkor - bronzkor emlékeit, az itt élt népek szokásait is őrzik. A nagyobb kiterjedésû telltelepek hajdan meg-megújuló lakóhelyek voltak; a sokszor láncban álló strázsahalmok vagy őrhalmok egyrészt védelmi célokat láttak el (szerepük a hang, a füst- és a tûzjelek továbbításában lehetett); másrészt olyan látóhelyek voltak, ahonnan az időjárás változásaira próbáltak következtetni, figyelték a vízjárások változásait vagy innen követhették az állatok vonulását. Ezt mutatja be Herman Ottó Az ősfoglalkozások címû könyvében. A hegyen figyelő ember különböző jelekkel irányította a sajkákat a gardarajok közelébe. Sok középkori határpert dönthettek el a néha magányosan álló, de sokszor kettős vagy hármas építésû határhalmok, amelyek egy-egy település, járás, megye határait jelölték ki. Nem utolsósorban, a kereszténység megjelenése előtt, pogány szertartások színhelyei (égi jelek figyelése, jóslás, gyógyítás stb.) lehettek.

A honfoglalás után az elsődleges funkció később módosult, hiszen az alföldi síkságból kiemelkedő halmok remek tájékozódási pontként szolgáltak a korabeli térképészeknek, az átmasírozó katonaságnak, utazóknak. Néha kápolna vagy kisebb település épült rájuk. Emléküket most már csak egy kereszt vagy templomrom őrzi. Különösen a belvizes, vízjárásos, ingoványos területeken jelentettek védelmet és talán menedéket a szárazon álló dombocskák. A török idők után, a népesség lassú növekedése miatt, több kunhalmon is legeltettek, kaszáltak, szőlőt telepítettek rájuk vagy beszántották őket.

A kunhalmokat 1996 óta törvény óvja. Állapotuk felmérését, kataszterezését ekkor kezdte meg az Alföldkutatásért Alapítvány. A jó állapotú halmok kiemelkedő tájképi értékek. Életközösségeik megismerése, régészeti értékeik feltárása izgalmas kutatási területek. A kunhalmok építésekor a környékből hozott földet rakták kúpokba. A felhordás során csak a talaj felső rétegét „borotválták" le, így a halom körül övszerû vagy gyûrûszerû mélyedés keletkezett. Itt, a kunhalom körüli övben (a mélyedésben), illetve a termékeny talajból összerakott „talajvárakon", melyek 2000-4000 éves képződményeknek becsülhetők, a talajképződés újra megindulhatott. Nagyobb halmok építésekor az is előfordult, hogy nagy árkokat, illetve „kubikgödröket" ásva termelték ki a halom anyagát. A bökényi Béka-halom melletti csillogó vizû, hínárral dúsan átszőtt tavacska most is erről árulkodik. Az egykor eltemetett, illetve az elmúlt évezredekben képződött talajok részletes vizsgálata választ adhat néhány paleoökológiai, klimatológiai kérdésre, sőt új eredményekkel gyarapíthatja a talajképződés ismeretanyagát.

A Tiszántúl potenciális löszvegetációja rendkívül töredékesen maradt csak meg. Alig volt olyan élőhely, ahol a növényzet az évezredek bolygatását elkerülve meghúzhatta volna magát. Ezért különleges gyöngyszemünk például a Kistompapuszta melletti összefüggő reliktum gyep. Fennmaradásában szerepet játszhatott az, hogy a vízjárás miatt a terület nagy része részlegesen vagy teljesen, rövidebb vagy hosszabb időre víz alá került. Az időszakos vízborítás akár a szántási, mûvelési idővel is egybeeshetett. Elképzelhető, hogy a bizonytalan mûvelhetőség miatt a legeltetés volt a kifizetődőbb hasznosítási lehetőség. A nedves területeken a vegetáció kirajzolja a vízállásos foltokat, néhol szikes növényzettel fedve a térszín átlagszintje alá csökkenő mélyedéseket. Ez a térszínkülönbség nem számottevő, mindössze néhány centiméterben mérhető, a mélyebb területeken mégis jól látható, hogy a szikeserdei rét (Peucedano-Asteretum punctati) válik uralkodóvá, mely védett növénytársulás. A virágok nyárvégi, őszeleji üde kék színe egy kicsit el is feledteti velünk, hogy nagyobb figyelmet érdemelnek a vegetációtípus meghatározó növényei, a pázsitfüvek. Pedig érdemes közelebbről megvizsgálni őket, mert pontos megismerésük fontos kérdéseket vethet fel, elgondolkodtató meglepetést tartogathat. Ki gondolta volna például, hogy az itteni társulás egyik uralkodó fûfaja, a sziki vagy veresnadrág csenkesz (Festuca pseudovina) helyett a löszgyepekre jellemző vékonylevelû csenkeszt (Festuca valesiaca) találjuk. Vizsgálataink során azt tapasztaltuk, hogy az adott területre jellemző, tömegesen előforduló csenkeszfajok mellett más, rokon csenkeszfajok is elfordulnak. A térszínváltozásainak mikromozaikos szerkezete pedig tovább bonyolítja a helyzetet.

A másik feltûnő tény az, hogy a szikes növényzet a nagy vetélytárssal, a maradvány löszgyepekkel verseng. Egyes területeken a szik folyamatos térhódítással, a kis magasságkülönbségeket leküzdve egyre kisebb foltokká zsugorítja össze a löszgyepet. A szikesedés a nagy sótartalmú talajvíznek köszönhető, amely a felszínhez közel kerülve elsősorban nátriumsókkal telíti a talajt, és ezzel lehetetlenné teszi a kevésbé sótûrő növények elterjedését. Az úgynevezett szolonyec típusú szikes talajoknál a sófelhalmozódás maximuma a mélyebb szintben van, tehát a küzdelem a növényzettípusok között folytatódhat. Azonban ezeken a területeken a szik speciális eróziója, a padkásodás tovább segíti a sziki növényeket, hiszen a megszakadt gyepszőnyeg mélyedéseiben utat kereső víz a szerves anyagban gazdagabb talajt elszállítja, és a nagy sótartalmú, repedezett, oszlopos szerkezetû talajszintek kerülnek a felszínre, tovább csökkentve a lösznövények életterét.

A szikes környezetből kiemelkedő halmok legyőzik ezt a mikrodomborzati sajátosságot. A sziki növényzet a mesterséges kiemelkedések lejtőivel már nem tud megbirkózni, és a magas sótartalmú talajvíz sem befolyásolja a talajképződési folyamatokat. A térhódító szikes pusztákon ezért válhattak a kurgánok a löszpuszták növényeinek menedékévé.

Azokon az alföldi területeken, ahol a talajvíz mélyebben helyezkedik el, és a sók sem befolyásolják a talajképződést, mezőségi jellegû talajok alakultak ki. A többnyire lösz alapkőzetû területek humuszos csernozjom talajai sötétbarnák, aprómorzsás szerkezetûek, tápanyag- és vízgazdálkodásuk egyaránt jó. A szántóterületeket kereső ember korán felismerte, hogy gazdag termőföldet nyer a löszpuszták feltörésével. A nem szikes területek növényzete így tûnhetett el a botanikai térképekről. A magaslatok azonban közel álltak a gazdaember szívéhez. Illyés Gyula ekképpen ír a kunhalmokról: „Ti vagytok a mi katedrálisaink." És a templomát féltő, óvó ember tisztelte és kikerülte a halmokat, amelyekbe így nem hasított az eke. A növényzet pedig újra menedékre lelt. Sajnos a nagyüzemi gazdálkodás, a gépi munka elterjedése, értékeink eltûnőben lévő megbecsülése sok kunhalom vegetációjának teljes pusztulását okozta.

Mégis megmaradt néhány kurgán, amelyeken megvizsgálhattuk a megmaradt növénytakarót. A különböző korú, illetve a zavarásnak különböző mértékben kitett halmok növényzeti képe változatos. A felszántott halmokon természetesen gyomnövényzet található, de a felhagyott területeken újra elindulhat a természetes növényzet térhódítása. Ritka gyomok is megjelennek, mint a tüskés ördögbocskor (Caucalis platycarpos) vagy a korcs mák (Papaverhybridum). Majd a zavarást is jól tûrő pázsitfüvekkel indul el a stabil növényközösség kialakulása. Itt nagy szerep jut - az egyébként a Körös-Maros köze területén ritka - kunkorgó árvalányhajnak (Stipa capillata). A kunhalmok betelepülésekor általános fajjá válik a taréjos búzafû (Agropyron pectinatum), amely összefüggő foltokat alkot. A heverő seprőfûvel (Kochia prostrata) alkotott növényközössége az Agropyro-Kochietum prostrataetársulás, minden általunk vizsgált kunhalmon, a csúcsközeli régióban, a legmeredekebb vagy a zavartabbnak tûnő lejtőkön jellemző volt. A viszonylagos fajszegénység mellett felfigyelhetünk néhány ritkaságra: a gerelyes gémorrt (Erodium ciconium) több halmon megtaláljuk. Bár a társulás kétségkívül nem fajgazdagságáról nevezetes, ritkasága folytán kiemelkedő értékeink közé tartozik.

A vizsgált területekre - az irodalmi közlések alapján is - általánosan jellemző a löszpusztarét, a Salvio-Festucetum rupicolae társulás. Uralkodó fajuk, a barázdált csenkesz (Festuca rupicola) mellett jellemzőek a zsálya fajok (Salvia). A kunhalmokon minden általunk megfigyelt esetben a csúcsközeli seprőfüves növényzet éles határral ebbe a társulásba váltott át.

Előzetes elvárásainknak megfelelően, a halmokon nem csak egy csenkesz faj volt. A barázdált csenkesz (Festuca rupicola) mellett a vékonylevelû csenkesz (Festuca valesiaca), és a JávorkaSándornevét őrző, hazánkban két éve felfedezett Festuca javorkaeis előfordult. A zsálya fajok közül viszont csak a ligeti zsálya (Salvia nemorosa) került be felvételeinkbe. A védett és ritka fajok, mint a macskahere (Phlomis tuberosa), a hibrid gyújtoványfû (Linaria kocianovichii) és a karcsú orbáncfû (Hypericum elegans) a halmok alsó régióiban, a zárt löszgyepkoszorúban találtak menedéket.

Néhány korábban megbontott halom talajtani vizsgálata során azt is megfigyelhettük, hogy a növényzet alatt, függetlenül attól, hogy a halom szikes vagy csernozjom környezetből emelkedik-e ki, mezőségi talaj alakult ki. A jellegzetes „csernozjombélyegek"; a sûrû gilisztajárat-hálózat, az állatjáratok, a mészszelvényen belüli mozgása (dinamikája) mutatják meg azt, hogy a víztől mentes területeken milyen is lehetett az Alföld talajképződése. A halomtest külső burkának egyöntetûnek tûnő talajtakarója viszont nem ad magyarázatot a vegetációtípusok váltására, az említett szabályszerûségekre. Ezért a halmok talajtani vizsgálatát is folytatni kell, sőt, a kutatást érdemes kiszélesíteni a földtan, a klimatológia, a paleobotanika, a régészet, és sok más társtudomány irányában. Védett, becsülendő értékeinkről lévén szó, mindehhez a megfelelő engedélyek, valamint pontos tervezés és minél kevesebb bolygatás szükséges.

Úgy gondoljuk, hogy mindenki, aki részt vesz a kunhalmok titkait feltáró vizsgálódásokban, óvja is a halmokat. A védelem mindannyiunk ügye: célunk, hogy megmaradhassanak azok a virágpompába öltözött, védett és ritka fajokat is tartalmazó élőhelyek, amelyek az ember tevékenységének köszönhetően alakultak ki, s őrzik a múlt növényzetét, emlékeit, közös örökségünket.