A tiszai problémákról és az ott folyó kutatásokról tavaly október 25-27-én, majd november 27-én hallhattak előadásokat az érdeklődők. Előbb Debrecenben az V. Magyar Ökológuskongresszuson, utóbb a Magyar Természettudományi Társulat és a Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Akadémiai Bizottsága szervezte A Tiszáért a Tiszáról címû rendezvényen. Magam is elmentem, minthogy első kézből szerettem volna információkat kapni a kutatási eredményekről - magától a szakmától. Reméltem, hogy majd megnyugtatnak az előadók.

A tudósokban kutatásaik során mind több kérdés fogalmazódik meg. E problémák azonban valamiért mégsem jutnak el az olvasókhoz. Sőt, a hírek társadalomhoz jutó szûrlete a megnyugtató, gondtalanságot tükröző optimizmus. Mi számít jó eredménynek? A gyanúsan sok jó eredmény nem a vizsgálat hiányosságáról árulkodik-e, nem egészségesebb dolog-e kételkedni s ennek megfelelően kis aggodalommal állni hozzá a problémához, mint mélységes nyugalommal messzemenő következtetéseket levonni és magabiztosan, kissé naivan azokat a közönség elé tárni. Az információéhes érdeklődők, aggódók potenciálisan felvetődő problémáit úgy lehet még csírájában elfojtani, ha a jó szájízüknek megfelelő híreket hallanak. Tudományos alapokra helyezve pedig e híreknek hitelességet lehet biztosítani, amit a szakmán kívüli bizonyosan elfogad. Végül pedig pénzbeli támogatással manipulálni lehet a szakmát, illetve a kutatások irányát, és így az eredményeket, a híreket is. Természetesen ez a fajta kutatási háttér nem feltételez akaratlagos hibát vagy hiányosságot, mégis a médián keresztül informálódva könnyen lehet, hogy megfogalmazódnak bennünk e kérdések. Ennek oka egyrészt az, hogy a kutatók nem szívesen hoznak nyilvánosságra olyan feltételezéseket, amiket kísérletileg, vagy felvételi úton még nem tudtak bizonyítani, másrészt maga a társadalom is irányítja a híreket azzal, hogy nem kételkedik.

Amennyire sokféleképpen megközelíthető egy probléma vagy egy tudományág, olyan bonyolult a valóságban. Mégis bármilyen témakörrel is foglalkozzon az ökológus, egy olyan katasztrófa után, mint a tavaly tavaszi volt, megindulnak gondolatai. Ha teheti, segíteni próbál, miközben jól tudja, hogy az általa képviselt sokrétû tudományterület mennyire elenyésző része akár csak a Tisza ökológiájához képest is. Már csak emiatt sem teheti meg, hogy egy soktényezős ökológiai kérdésre (mint például egy katasztrófa hatása) abszolút igennel, vagy nemmel voksol, és nem véletlenül próbál elzárkózni mindenféle szélsőséges véleménytől. Munkája során gyakran szeretné állítani, hogy a sokszor hónapok alatt gyûjtött mérések eredményei a valóságot tükrözik. Helyette azonban be kell vallania, hogy az adatok statisztikai megbízhatósága nem engedhet meg komoly következtetéseket. Gyakran halljuk: -Ennyire futotta a támogatásból. Ha azonban a pályázatok elbírálói - meghallgatva az egyes tudományterületek képviselőinek véleményét - belátják, hogy bizonyos célok eléréséhez más időléptékben kell gondolkozni, akkor azzal, még ha korábban hibákat követtek is el, előre viszik a tudományt, a természet- és környezetvédelmet, a gazdaságot, és az egészségvédelmet. Ezt a felismerést véltem kihallani az V. Magyar Ökológuskongresszuson dr. Tardy János helyettes államtitkár (KM), a Természetvédelmi Hivatal elnöke szavaiból is, miszerint a Tiszán dolgozó kutatócsoportok munkáját továbbra is támogatni kell, ki kell terjeszteni, és semmiféle kijelentést, értékelést véglegesíteni nem szabad, mert a problémának még koránt sincs vége. Ateremben ülők örömmel hallották szavait: „Rá kellett, hogy jöjjünk: ökológiai és természetvédelmi katasztrófát ökológusok és természetvédők nélkül orvosolni nem lehet. (...) Talán utoljára - de legalábbis remélem, hogy utoljára történt meg az, hogy természeti problémák megoldásait nem a szakmára bízzák."

Elég-e tehát csak ott és úgy folytatni a kutatásokat, ahol elkezdődtek és ahol máig is folynak? Elégedettnek kell-e lenni csak mert biztató, sőt jó adatokat kaptunk? Nem csak azért vetődik fel bennünk, hogy a Tisza túlélte a szennyezést, mert a kutatások túl szûk területet öleltek fel?

Miről is van szó? A cianid- és nehézfémszennyezés idején kezdődtek mind ökotoxológiai, mind fito- és zooplanktonra vonatkozó, illetve halfaunisztikai vizsgálatok. A mai álláspont szerint a cianid bár ölt és gyengített, de mivel gyorsan feloldódott és levonult, ezért messzemenő következménye nem várható. A planktonikus élővilág meglepően gyorsan, napok alatt regenerálódott. Csodálatos, hogy rá két héttel már ugyanazokat a téli vizekre jellemző adatokat mérték, mint azelőtt, még a fajösszetétel tekintetében is. Szintén megdöbbentő, hogy bár 34 halfaj sínylette meg a szennyezést (közülük a süllőt érintette leginkább), de egyetlen egy halfaj sem pusztult ki! Megcsappanva bár, de élnek még őshonos és bennszülött tiszai halkincseink: tiszai ingola, halványfoltú küllő, törpecsík, réti csík, lápi póc, magyar márna, pénzes pér, színtok, vágó tok, szilvaorrú keszeg, garda, leánykoncér bennszülött alfaja, folyami géb, galóca, a berni egyezményben kiemelt magyar és német bucó, selymes durbincs, sujtásos küsz... Ezek az adatok valóban megnyugtatóak, ám igen kevés szó esik a nehézfémek hatásáról. Továbbá nem árt figyelembe venni, hogy egyegy befogott, ún. „bizonyító" példány biztos, hogy nem tükrözi hûen az eredeti állapotokat, hiszen valószínûleg az egyes fajok tiszai populációjának nagysága jelentősen megváltozott az eredetihez képest. Egyesek erőre kaphattak, mások esetleg kiszorulóban vannak, egyes fajokat jobban megviselte a méreg, vagyis gyengébbekké, kevésbé ellenállókká váltak, mások jobb életstratégiáiknak köszönhetően például még most is egészségesek.

Mindemellett a Tiszáról mint életközösségről és a katasztrófa előtti természetes állapotáról - hihetetlen - jóformán semmit sem tudunk. Megjegyzem, a többi folyónk esetében ugyanez a helyzet, és itt még nem lenne késő természetes állapotokat kutatni. Ha az elkövetkező években a pénz nagy része a Tisza kutatására és rehabilitációjára megy el, miközben a természetes állapot kritériumainak jobban megfelelő vizeink és az azokat veszélyeztető objektumok kutatása még jobban háttérbe szorul, hibát követünk el. Emberi gondatlanságból, vagy mulasztásból adódóan a Dráva, az Ipoly, vagy akár a Zala, a Körösök élővilága is veszélybe kerülhet, de ha a reális, lehetséges problémákra fel vagyunk készülve és az eredeti állapotokról is jelentősen több információnk van, úgy nagyobb biztonsággal is tudunk védelmükben eljárni.

Nem véletlenül beszéltem a Tisza kapcsán beteg, de még „megnyugtatóan" élő halakról. Mert konkrét eredmények bár még nincsenek, de a kopoltyúból, májból, izomból vett szövetmintaelemzések már folynak, és annyit már bizonyosan tudni, hogy sok, eddig nem tapasztalt rendellenesség akad, mint például a májon néha megfigyelhető apró fehér foltok. A nehézfémek a szervezetben elraktározódva és le nem bontódva, bekerülve a táplálékláncba mérgezik azoknak tagjait. Továbbá, bár a szennyezés alatt ezek vízben oldott tartalma igen kicsi volt, de az iszapba helyenként jelentős mennyiség ülepedett ki. A cink, réz, kadmium mind rendkívül veszélyes tényezők, de a szennyezés ideje alatt ezeken kívül még 36 elemet találtak, például volfrámot, urániumot stb. Vannak helyek, ahol az iszap első osztályú veszélyes hulladéknak tekinthető. A nehézfémek jelenlétéről és távlati következményeiről kényelmes megfeledkezni, s ha az ebben az irányban folyó kutatások nem szélesednek kissé ki, ez be is következik. Itt arra gondolok, hogy bár a kutatók megfelelő mennyiségû pénzt kaptak a hullámterek iszapanalíziseire, de jelen pillanatban még az ártereken és öntésterületeken, a tavaszi áradások folytán lerakódott iszapfilmréteg nehézfémtartalmáról nagyon kevés az információnk, és nem is sok kutatócsoport foglalkozik a témával. Mint ahogy például azzal sem, hogy az egyes haszonállataink (pl. szarvasmarha) táplálékául szolgáló növényfajok mennyire akkumulálják az egyes nehézfémeket. Mert lehet persze, hogy aggodalomra semmi ok, és az árvíz sújtotta területeken legeltetett állatok és az ott termesztett növények által nem kerülnek élelmiszereinkbe (tej, kenyér) egészségkárosító anyagok, de ezt a jelenlegi eredmények tükrében biztosan állítani nem lehet. Az ezt figyelembe vevő hot spot térképezés, vagyis a veszélyeztetettség szerinti úgynevezett „forró pontok" felvétele pedig még mindig csak támogatásra ajánlott program a minisztérium felé.

Az emberek összetartásának, a vízügyeseknek és a sok segítőkész szervezet, egyesület összehangolt munkájának köszönhetően a múlt év során sok probléma megoldódott. Azonban fejlődni csak úgy tudunk, ha belátjuk, hogy fel kell készülnünk! A Tisza újra árad, de előtte még minden esélyünk megvan rá, hogy újra szennyezést hoz a folyó, mint ahogy azt több ízben meg is tette még 2000. január 31-e előtt is. A helyzet nem változott: a felelős bányavidéken még mindig ugyanazok a körülmények uralkodnak! Fogadóképes szükségtározók pedig sajnos még most sincsenek a Szamos mentén, ellenben több halastó még mindig üzemel, amiket át (illetve vissza) lehetne azzá alakítani. A tavasz katasztrófáinak tanulsága nem az, hogy a Tisza mennyire veszélyeztetett, hanem az, hogy az ország mennyire kitett e veszélyeknek. Be kell látnunk, hogy felkészültségünk és elhárítórendszerünk fejlesztésre szorul, hogy a természet- és környezetvédelem az elismerésre és a pénzre méltán szomjazik, hiszen korszerû mûködéséhez nagyon komoly tudományos megalapozottság szükséges. Továbbá, a természet védelmére nem akkor van szükség, ha a probléma már aktuálissá érett, mert utólag rendszerint már nagyon keveset tehetünk. Ne hagyjuk magunkat megnyugtatni kedvező hírekkel, ne csináljunk híreket, ne gondolkozzunk szélsőségekben..., remélem, hogy többekben kikristályosodtak e gondolatok, mert előre csak így léphetünk. Tardy Jánosnak a tavalyi debreceni konferenciát záró beszédét hallgatva úgy éreztem, talán még van remény elhárítani a jövőbeli katasztrófákat és talán bízhatunk abban is, hogy az ökoszisztéma kutatásának fontosságát a hatalmi szervek is fölismerik és támogatják. De ne feledjük dr. Dévai György debreceni egyetemi tanár óvatosságra intő szavait sem: „A szennyeződés a Tisza vízrendszerében 30-50 000 fajt érinthetett; egy liter vízben pedig akár milliárdnyi élőlény is lehet! A mintavétel nehézségei miatt pedig ökológiai előrejelzést adni végképp nem tudunk!."

Végül pedig hadd hozzam fel a tiszavirág példáját. Tavaly minden eddiginél több tiszavirágot észleltek a rajzás időpontjában. Ez rengeteg okból adódhat, ami közül az egyik lehet éppen az is, hogy eddig igazán komolyan ezt nem mérték. De másra is engedhet következtetni. Mert ha egy, a táplálékpiramis alján elhelyezkedő fajnak valamelyik évben kiugróan magas az egyedszáma, az akár jelentheti a fogyasztókkal, vagy az esetleges kompetítoraival kapcsolatos problémákat is. Ezek persze mind csak az ökológus óvatos, néha szkeptikus filozofálásai. Azt azonban tudjuk, hogy a virágzás nagyon sok tényezőtől függ, és rapszodikusságuk miatt nagyságuk igen nehezen jósolható. Szerepet játszik a virágzásban az idei vízszint, a víz hőmérséklete, tisztasága, a légnyomás, a megfelelő mennyiségû és minőségû iszapréteg, amiben az állat fejlődik, a meredek partoldal és még több más tényező. Sajnos mindezek tükrében egyáltalán nem biztos hogy a tiszavirág-populáción évek múltán nem hagy nyomot a tavalyi szennyeződés. Most azonban legalább annak örüljünk, hogy a felmérések szerint van remény.