A közönség tombolt, a díszterem rengett! Papírrepülőgépek landoltak a színpadon, időnként egy-egy színes strandlabda vegyült közéjük, és felhőkben a konfetti. Mindettől cseppet sem zavartatva magukat, tiszteletre méltó urak és hölgyek álltak a szónoki pultnál, és rövid tréfás előadásokat tartottak, néha versben. Ezután vidám táncbetétek következtek, amiket a jó kedvû közönség tapsviharral, szavalókórussal és újabb papír repülőgépekkel honorált.

Mindez nem valami karneválon játszódott le, hanem a Harvard Egyetemen. A pódiumon szereplő előadók a világ minden részéből érkező komoly tudósok, akiknek teljesítményét itt most nem egészen komolyan veendő módon ismerik el. Úgynevezett Ig-Nobel-díj kiosztása folyik, ahol az Ig az „ignoble" (méltatlan) szóra utal.

Ezt a bolondos díjat 1991 óta évente osztják ki. Az Annals of Improbable Research (AIR) magazinban olvasható alapszabálya szerint olyan kutatásokkal lehet elnyerni, amelyeket nem lehet, vagy nem érdemes megismételni. A magazin 2000. október 5-én már tizedszer jelent meg, s bolondos és furcsa kutatási eredményeket közöl. A kanadai Jerald Bain és Kerry Siminoskia a férfiak cipőjének száma, testmagassága és péniszük hossza között nem létező összefüggést dolgozta fel statisztikailag. Munkájukkal menten elnyerték a statisztikai Ig-Nobel-díjat. Biológiai Ig-Nobel-díjat kaptak 1997-ben azok a svájci tudósok is, akik a különböző ízû rágógumiknak az agy aktivitására való hatását vizsgálták.

„A szokatlan teljesítményekért szokatlan díjak járnak" - gondolta Marc Abrahams, az Ig-Nobel-díj szellemi atyja, az AIR kiadója. Az itteni díjkiosztás nem is emlékeztet az ünnepélyes stockholmira. „Néha úgy érzem magam, mint Breki a Muppet showban" - mondja a ceremóniamester, Abrahams, ahogy hozzákezd a díjátadás enyhén kaotikus szertartásának lebonyolításához.

Persze nem csak díjátadás történik itt: tréfás 30 másodperces előadásokat is tartanak. Az időkorlát betartására bika külsejû döntőbírók, vagy szemtelen elemisták ügyelnek. Némelyik Ig-laureátusnak minden előzetes figyelmeztetés nélkül egy-egy minioperában kell bizonyítania énekesi talentumát.

A mindenféle életkorú és társadalmi helyzetû nézőkből álló, bolondosan öltözött publikum teljesen kiszámíthatatlanul viselkedik. Diákcsoportok szavalókórusokat harsognak, vagy egész széksorok ugranak fel, és hangos rivalgással elhagyják az 1200 nézőt befogadó, zsúfolásig megtöltött termet.

Ebben a tréfás díjkiosztásban csak egyetlen van ami közös a valódi stockholmival: az igazi Nobel-díjasok. Legutóbb négy Nobel-díjas jött el: Sheldon Glashow (1979, fizika), William Lipscomb (1976, kémia), Dudley Herschbach (1986, kémia) és Robert Wilson (1978, fizika). Feladatuk nem korlátozódott pusztán a díjak átadására, hanem az illusztris kvartett az egyik minioperában is fellépett: bárányoknak öltözve ugráltak a színpadon, sőt még a mikrofonba is belebégettek.

Svédországból a díjazottak egy bőröndnyi pénzzel térnek haza. A Harvardon csak mûanyag zacskót kapnak, benne mindenféle semmiséggel: régi címkék, filteres tea, sárga mûanyag kacsa, cigarettacsikkek, vagy egy tekercs ragasztószalag. A díjazottaknak a szállást és az útiköltséget is a saját zsebükből kell fizetniük. Meglepő, de majdnem mindegyik kitüntetett eljön a díjátadásra. „Nincs abban semmi rossz, hogy a tudósok kölcsönösen kinevetik egymást" - véli az angol Len Fisher, az 1999-dik évi Ig-Nobel-díj nyertese, az ideális mártogatási tulajdonságú teakekszet leíró L=?Dt/4c2 formula atyja.

Az AIR szerkesztőiből, tudósokból és Nobel-díjasokból álló bizottság dönti el, hogy az eléjük kerülő jó tízezer publikáció közül melyik tíznek a szerzőjét jutalmazzák. Mindenki mindenkit javasolhat, akár saját magát is. Így tettek azok a norvég kutatók is, akik A sör, a tejföl és a fokhagyma hatása az orvosi piócák étvágyára címû tanulmányukkal javasolták magukat Ig- Nobel-díjra, amit meg is kaptak. Hogy végül ki lesz a díj tíz boldog nyertese, azt a bizottság egy éppen a szerkesztőség előtt elhaladó járókelő bevonásával dönti el.

„A tudomány egyszerre móka és komolyság" - kommentálja a díjkiosztó ünnepséget az Ig-veterán és Nobel-díjas William Lipscomb. „Ceremóniánk felkelti a tudomány, akár a rossz tudomány iránti érdeklődést". Szemhunyorítva utal egy korábbi pedagógiai Ig-Nobel díjra, amelyet Kansas nevelési bizottsága nyert el: a bizottság az állam iskoláinak tantervéből törölte Darwin fejlődéselméletének a tanítását.

Vannak azonban, akiknek szemében ez a móka túlságosan tiszteletlen dolog. Abrahams szemrehányó leveleket kapott Jacques Benveniste, az 1998. évi kémia Ig- Nobel-díj nyertese tisztelőitől. A francia tudós már évekkel előtte megkapta egyszer ezt a díjat a vízmolekulák memóriájának a fölfedezéséért. Az ötlet továbbfejlesztése, miszerint a vízmolekulák telefonon és interneten képesek továbbadnia információikat, újabb Ig-Nobel-díjra való jelölését eredményezte.

Német kutatókat eddig csak egyszer tüntettek ki ezzel a díjjal, méghozzá nem is annyira kutatókat, mint inkább publikációt. Az ominózus cikk a New England Journal of Medicine folyóiratban jelent meg. Az 1993 évi irodalmi Ig-Nobel-díjat azért nyerte el, mert több mint ezer szerzőjének száma százszorosa volt a cikk oldalszámának.

Ha az ember hónapokat, éveket akar a világûrben tölteni, netán más égitesteken telepeket létrehozni, nem indulhat neki pár szendviccsel és egy termosz teával. Ezeknek az asztronautáknak részben maguknak kell előállítaniuk élelmiszereiket, s erre egyelőre egyedül a növények látszanak alkalmasnak. A növények ezen kívül fölhasználhatók víztisztításra, oxigéntermelésre és a szén-dioxid elnyelésére is, röviden tehát életfontosságúak. Kérdés, milyen növényeket vigyenek a világûrbe. Talán gabonaféléket, esetleg néhány salátalevelet? Valószínûleg nem. Igaz ugyan, hogy a növények úttörő szerepet játszottak abban, hogy bolygónk lakhatóvá vált, de az ûrbeli körülmények azt sugallják, hogy ami idelenn nő, nem lehet iránymutató arra nézve, mire van szükség odafönn. Egy meglehetősen vegyes összetételû, azaz különböző szakképzettségû amerikai kutatócsoport máris azon töri a fejét, milyen módon lehet kielégíteni a jövő hosszú távú asztronautáinak igényeit. Vízióik tömören így foglalhatók össze: tetőtől talpig átalakítani bizonyos növényeket az ûrbeli körülményekre. Olyan genetikai trükkökre készülnek, melyek segítségével akár távirányítással is beavatkozhatnak a növények metabolizmusába és parányi elektronikus szenzorok révén adatokat nyerhetnek a növények egészségi állapotáról, mielőtt valami rosszra fordulna.

Nagy munka, de van idő bőven. A NASA egyik szervezete, mely a kutatási költségeket fedezi, 10-40 éven belül nem is vár eredményt, ám ha nem kezdenek el legalább álmodozni róla, mondják, nem is lesz ami valóra váljon. A NASA jelenlegi prioritásait nézve a Mars lesz a bionikus növények első úti célja. Az is valószínû, hogy nem az első emberes Mars-expedícióra kellenek, hiszen az oda-vissza útra kalkulált kb. három év nem hosszú idő ahhoz, hogy minden szükséges élelmet magukkal vigyenek. Egy ötéves küldetés azonban már megköveteli, hogy az ûrhajósok táplálékuk egy részét maguk állítsák elő. Csak hát hogyan lehet bármit termeszteni a Mars felszínén? Azt persze senki nem gondolja, hogy a 95 százalékban szén-dioxidból álló, ám kicsiny nyomású légkörben, -125 fokon a regolitba vetnek, majd várják az aratást. Nyilván valamiféle zárt térben, üvegházban képzelhető el a növénytermesztés. Ehhez emelni kell a nyomást, a hőmérsékletet, és több fényt kell teremteni, hogy a fotoszintézis végbemenjen. Hidegtûrő növények még csak vannak a Földön, de vajon hogyan viselné el bármi a földinek alig 1 százalékát kitevő atmoszferikus nyomást? Be lehet-e programozni bármilyen növényt olyan körülményekre, amilyenek a Földön nem léteznek? Szakértők szerint az a munka, amit ma génsebészetnek neveznek, még igen messze van attól, hogy a genetikusok meg is tervezzék a géneket. Ám ahogy a humán genom kutatása halad, fejlődik a növényi genomok térképezés is, és egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy 10-40 éven belül már tervezni lehet olyan növényeket, amik más planetáris környezetben is megélnek. Az egyik lehetőség: megszabadítani a növényt a merev sejtfaltól, mely a földi gravitációhoz való alkalmazkodás során fejlődött ki. Erre a Marson semmi szükség, sőt a sejtfal nélküli növények megemésztése is könnyebb volna. A növények a párologtatás során már itt a Földön is víztisztító szerepet töltenek be, és a szennyeződési toleranciájukat növelve kezelni lehetne a kolónia vizeletét. Nagy probléma, hogy a Naptól távoli kolóniákon túl kevés a fény ahhoz, hogy a növények elegendő energiát gyûjtsenek. Nyilvánvalóan mesterséges fény szükséges, méghozzá úgy, hogy az energiaveszteség minimalizálása miatt a lehető legközelebb kell lenni a fényforrásoknak a növény fényfelfogó rendszeréhez. Annál közelebb, hogy magunkban a növényekben legyen valamiféle belső fényforrás, már nemigen lehet menni. A növényi genomot olyanképpen kellene megváltoztatni, hogy molekuláris lámpácskákat növesszenek, például mélytengeri halak biolumineszcens fehérjéi segítségével. Még az sem elképzelhetetlen, hogy génsebészettel arra is rá lehet venni a növényeket, hogy sötétben, vagy minimális megvilágításnál nőjenek.

A következő lépés az lehetne, ha ellenőrizni tudnák a növények metabolizmusát, ami lehetővé tenné, hogy a kolónia személyzete ki-be kapcsolgathatná a fotoszintézist, ha oxigénre van szükség, vagy arra utasítani a növényt, hogy valamilyen mûanyagot vagy gyógyszert állítson elő.

Kérdés, milyen módon lehet irányítani a növények metabolizmusát. Nos, ezt a növények egy része már maga kitalálta. Amikor rovarkártevők támadják meg egy növény leveleit, képesek kémiai vagy elektromos jelzéseket küldeni szervezetük más részeinek, hogy riasztó anyagokat válasszanak ki. Akadnak olyan növények is, melyek veszély esetén más fajtatársukat is „értesíthetik". A növények a külső jelekre génjeik kibekapcsolásával reagálnak, s éppen ez az, amire a kutatóknak oly nagy szükségük van: megfejteni, hogyan csinálják.

A másik alapkérdés, hogyan lehet nagy távolságból megtudni, milyen a növények állapota. Ehhez megfelelő szenzorok kellenek, melyek információkat küldenek egy számítógépes rendszerbe a növények egészségi állapotáról. És ez már nem is scifi. Léteznek már olyan, igaz, még túl nagy, milliméteres nagyságrendû szenzorok, melyek a növényi szövetbe, vagy a gyökérzetbe ültetve informálják a kutatókat a pHról, vagy a klorid- és káliumionokról. A végső cél az, hogy nanoméretûvé téve e szenzorokat, közvetlenül a sejtekbe ültethessék őket.