Multicellás zivatarfelhő képe 1999. június 30-án

1994 óta foglalkozom meteorológiával, naplót vezetek az időjárási eseményekről, fotózom a felhőket, és videofelvételeket készítek a zivatarokról. A cikkben a hét év során összegyûlt saját megfigyelések alapján (kiegészítve internetes forrásokkal, külföldi és - meglehetősen hiányosnak mondható - magyar szakirodalommal) próbáltam röviden és a lényegre koncentrálva összefoglalni mindazt, amit a zivatarokról és azok hazai vonatkozásairól tudni érdemes. A téma rendkívüli sokrétûsége és a dolgozat terjedelmi korlátai miatt azonban számos olyan esetet és egyéb részletet nem volt lehetőségem ismertetni, melyek az említettek mellett szintúgy érdekesek és fontosak. Ott, ahol a dolgozatban nincs külön feltüntetve az észlelés helyszíne, Fülöpháza és Kecskemét térsége értendő.

Először is azt szükséges tisztázni, valójában mi a zivatar? A zivatarfelhő (kumulonimbusz, rövidítve: Cb) leegyszerûsítve olyan gomolyos szerkezetû, jelentékeny függélyes kiterjedésû (8-10 km), záporszerû csapadékot adó felhőfaj, melyet gyakran elektrosztatikus megnyilvánulások kísérnek. Azonban ez nem mindig van így, téli körülmények közt általában csak 3-5 km-es szinten van a kumulonimbuszokteteje, és ezekben a kis magasság miatt nem elégséges a töltésszétválasztódás kisülések létrejöttéhez. Ennek ellenére ezek a felhők is a Cbkategóriájába tartoznak, mivel keletkezési körülményeik, mûködésük, megjelenésük hasonló. Ebbe az is beletartozik, hogy szintén záporszerû csapadék hullik belőlük (leggyakrabban hó, de lehet hódara, jég, jégdara, eső és ezek keveréke is). Egy hasonlóképpen leírható kumulonimbusztláttam 2000 tavaszán is (ebben az évben szokatlanul sok ilyen téli-télies kumulonimbusztfigyeltem meg). Azivatart hevesnek nevezzük, ha egy óra alatt legalább 27 mm csapadékot ad, a szélerősség eléri vagy meghaladja a 93 km/h-t, legalább 2 cm-es jég hullik, ill. tornádót, tubát figyelnek meg (atuba mibenlétéről a későbbiekben olvashatunk).

A zivatarok megértéséhez először is tudnunk kell, hogy kialakulásához alapvetően három dolog szükséges: a levegő megfelelő mértékû instabilitása,számottevő páratartalomés valamiféle olyan mechanizmus, mely a levegőt emelkedésrekészteti. Ezutóbbi leggyakrabban frontális emelés, vagy a napsugárzás talajmelegítő hatására meginduló konvekció, illetve orografikus tényezők, pl. hegyoldalnak ütköző szél. Emelő hatású lehet a korábbi zivatarok le-, majd kiáramló, és a felszín mentén szétterülő hideg levegőjét a környező melegebb levegőtől elválasztó határvonal is, mely szinte miniatûr hidegfrontként funkcionál (egy-egy ilyen kiáramlási határakár 12-15 óráig, vagy még tovább is azonosítható marad azután, hogy az őt létrehozó zivatarfelhő már feloszlott). Instabilitás alatt a levegő magassággal történő hőmérsékletcsökkenését értjük, abban az esetben, ha ez a vizsgált légrétegben oly mértékû, hogy a lejjebb fekvő melegebb levegő felfelé kezd áramlani. Minél nagyobb ez az érték az adott szakaszon, annál labilisabb a helyzet. Azonban az sem ritka, hogy a légkör egy rétegében (leggyakrabban kb. 3-4 km magasan) feljebb haladva melegedést tapasztalunk. Ez a stabil zárórétegaz ún. hőmérsékleti inverzió. Ha elég erős, általában a gomolyfelhők a maguk feláramlásával nem tudnak áttörni rajta. Ha nincs jelen az inverzió, és a zivatarképződés feltételei adottak, akkor a kumulonimbuszokmár a nap korai szakaszában megjelenhetnek. Ámbár kimondottan sok Cbkifejlődhet, ezek általában gyengék és alig szerveződöttek maradnak, mivel nem tud a talaj közeli légrétegekben túl sok instabilitási energia felhalmozódni. Heves zivatarok képződéséhez a közepes inverzió a legkedvezőbb, ugyanis ha sikerül is a legerősebb feláramlások közül valamelyiknek áttörnie azt, általában csak a délután második felére történik meg, mikor a záróréteg alatt már nagy mennyiségû instabilitási energia halmozódott fel. Így ez az adott kumulonimbuszba koncentrálódva, más zivatarfelhők „konkurenciájától" mentesen nagy eséllyel okozhatja zivatarunk hevessé válását.

1. ábra. Pulse type zivatar kialakulása

Az előzőleg említettek mellett a levegőnek még számtalan olyan tulajdonsága és jellegzetessége lehet, mely befolyással van a zivatar erősségére, típusára, időtartamára és egyéb jellemzőire. Mielőtt azonban részleteznénk ezt, érdemes átgondolni, tulajdonképpen mi is egy zivatarcella? Ez alatt szûkebb értelemben egy feláramlási zónát, tágabb értelemben pedig - szélesebb körben elfogadott módon - egy (meleg) feláramlási és (hideg) leáramlási rész kettősét értjük. Minden zivatarcellának, bármilyen hevességû és felépítésû zivatarhoz is tartozik, van egy életciklusa, mely három fő részre osztható. A fejlődőstádiumbana felhő még tornyosuló gomolyfelhőként mutatkozik, melyben teljes egészében feláramlás uralkodik. Tovább fejlődve megkezdődik a felhő felső részében a csapadékképződés. Főleg nyáron az is megeshet, hogy már ebben a fázisban kisülések jelentkeznek a felhőben. A csapadék hullani kezd, leáramlás indul meg, és a cella átlép az érett stádiumba.Ilyenkor rendszerint már pehelyfelhős formában eljegesedik, borzassá válik a felhő felső része, és gyakran üllőszerûen (incus) szét is terül. Nagyrészt a hulló csapadék párolgásának hûtő hatására vezethető vissza, hogy a leáramló levegő a környezeténél alacsonyabb hőmérsékletû. Az érett stádiumban egyrészt a fel- és leáramlások egyidejû megléte a meghatározó, másrészt ebben az időszakban hullik a csapadék zöme. (Az esetek nagy részében jellemző, hogy a lecsapó villámok aránya az érett stádium vége felé a legnagyobb a felhővillámokhoz képest.)

A zivatarcellát az idő előrehaladtával egyre inkább a leáramlások jellemzik, és a földfelszín fölött szétterjedő csapadék hûtötte hideg levegő, ill. az azt a környező melegebb levegőtől elválasztó határfelület, a gust(gászt)frontmesszire elhatol, elvágja a meleg levegő beáramlásának utánpótlását. Ily módon nincs, ami továbbra is mûködtetné a cellát, így az belép az elhaló, elöregedővagy disszipálódó stádiumba.A csapadékhullás legyengül és eláll, az áramlások mérséklődnek, a felhő fokozatosan feloszlik, vagy csak a felső része, üllője marad meg. Az ilyen visszamaradt üllők még jó pár óráig látszódhatnak. Ezeket a felhőképződményeket árvaüllőnekhívjuk.

A gust fronttal kapcsolatban érdemes még annyit utólag megemlíteni, hogy nem egyértelmû ezen angolból átvett kifejezés és az előzőleg már említett kiáramlási határ közti különbség, a szakirodalomban eltérő jelentőséget tulajdonítanak a kettő megkülönböztetésének.

Az eddigiek fényében már megnézhetjük, miért lényeges például a szélnyírásjelenléte, ami a szél magassággal történő irányés erősségváltozását jelenti. Ha nincs szélnyírás, akkor általában rövid életû zivatarok jönnek létre, rendszerint egymástól független, egyedülálló cellák formájában. Rövid élettartamuk (rendszerint 20-30 perc) azzal magyarázható, hogy a csapadék ilyenkor a feláramlási részen keresztül hullik le (a magasban a szél nem fújja ki fölüle), így a csapadékhullás keltette hideg leáramlás hamar lerombolja, megszünteti azt, valamint a felszínen minden irányba szétterjedő gust front gyorsan elvágja a meleg levegő beáramlásának útját, ezzel a Cbhalálát okozva.

2. ábra. Multicellás zivatarfelhő (a gust front helyzetét az apró nyíl jelzi)

Ezeknél az egycellás zivataroknálaz erős zápor ideje rendszerint elég rövid, nagyritkán jég is hullhat (bár csak kb. borsónyi méretû). E zivatarok megjelenésének pontos helyét, ill. azt, hogy melyik lesz esetleg heves és a heves esemény annak mely részén fordul elő, nehéz előre megjósolni, mert ilyen egycellás zivatarok általában frontoktól, ciklonoktól távol jelentkeznek egy adott légtömeg homogén viszonyai között, a napsugárzás által megindított, elszigetelt jellegû konvekció során. Olykor használt másik nevük is innen származik: légtömeg-zivatarok vagy légtömegen belüli zivatarok.Mivel ezeket a kumulonimbuszokat jóformán csak a Nap besugárzásából eredő meleg feláramlás táplálja, joggal nevezik őket hőzivataroknakis. Mivel ily módon e felhők élete jóformán a Naptól függ, így érthető, hogy az ilyen hőzivatarok rendszerint nyáron, a délután derekára tûnnek fel, amikorra a felszínközeli légréteg már eléggé felmelegedett a hatékony konvekcióhoz. Ebből következik, hogy naplementekor már nem nagyon képződnek új cellák, ill. utána a meglévők is gyorsan feloszlanak. Jó példa egy ilyesféle lezajlású zivatarra - bár nem nyári - az 1999. március 7-i eset. Napnyugtakor déli irányban a messzeségben egy, a nap folyamán észlelt gomolyfelhőknél sokkal magasabbra tornyosuló Cb bukkant fel, este 19 órakor pedig már percenként 3-4 távoli felvillanást is lehetett látni ebből az irányból. Negyed-óra múlva azonban hirtelen megszûnt a zivatartevékenység, a Nap lenyugvása siettette a cella amúgy is rövid életének befejezését.

Bár egycellás kumulonimbuszból nem nagyon kell számítanunk heves zivatarra, néha azért megtörténik ez is. Ilyenkor rendszerint egy szokatlanul instabil környezetben kialakuló - magyar megfelelő híján angol szakkifejezéssel élve - „pulse type Cb"-ről van szó. A meghatározás a zivatarfelhő azon jellegzetességére utal, hogy rögtön a legintenzívebb állapota után ismét egy erősödés figyelhető meg. Ez szerencsés esetben szabad szemmel is látható, ha nem is közvetlenül, hanem úgy, hogy az üllő fölé emelkedő gomoly, a túlnyúló csúcsalakul ki, majd némi visszahúzódás után ismét feljebb dudorodik, jelezvén az újra megerősödő feláramlást. Jól nyomon lehetett követni egy ilyesfajta jelenséget 1999. május 31-én is egy távoli Cbkb. 10 percen át meglévő túlnyúló csúcsán. A nagyfokú labilitás miatt az áramlások az említett típusú zivatarfelhőben erősebbek, így várható heves kifutószél, rövid, felhőszakadásszerû eső, ill. nagyobb jegek, nemegyszer a kritikus 2 cm-es méretet is elérve. Aheves események leginkább a feláramlás összeomlásakor várhatóak, akkor, amikor a hideg leáramlás eléri a talajszintet, és kezd szétterjedni (tehát nem sokkal a Cb elhalásának kezdete előtt). A nagyobb jégeső annak köszönhető, hogy az erősebb feláramlás, mely a Cb viszonylag hoszszabb élettartamáért is felelős, a csapadékelemeket tovább fenn tudja tartani a magasban, így azoknak van idejük jobban megnőni. Amint az 1. ábrán is látszik, a pulse typezivatar esetében már eleve magasabban kezdődik meg a csapadékképződés.

3. ábra. Szupercellás zivatarfelhő (a számok magyarázatát lásd a szövegben)

Kissé ugyan elkalandoztunk korábbi témánktól, a szélnyírástól, de csak azért, hogy érthetőbb legyen a következő, az előzőnél jobban szerveződött zivatartípus, a multicellás zivatarfelhő, mely legtöbbször erősebb, sőt heves záport okoz, nemritkán nagyobb jégesővel, szélviharral. Közepesen erős szélnyírás esetén jellemző az ilyen kumulonimbuszok megjelenése. Ezek nem egy, hanem több egymással kapcsolatban lévő cellából állnak, de egy egységként mozognak. Mindegyik cella a fejlettség más stádiumában van. Míg a csoport egyik oldalán elhalt és elöregedőben lévő cellák foglalnak helyet, addig a másik oldalon sorra képződnek az újak a gust front haladása és a szélnyírás együttes hatására. Tipikus esetben ez jól látható lépcsőzetes felépítést eredményez. Minden cella egy időre a rendszer domináns tagjává válik, ahogy végighalad életciklusa szakaszain. Egy-egy cella a már ismert módon nem nagyon él 20 percnél tovább, de maga a rendszer hosszú órákig aktív lehet. A heves események legnagyobb valószínûséggel a feláramlás-leáramlás határánál várhatóak. 2000-ben szokatlanul sok lehetőség nyílt ilyen tipikus megjelenésû multicellás kumulonimbuszok megfigyelésére, főleg májusban és júniusban. Valójában korántsem minden csoportba rendeződött zivatarfelhőzet mutatja ezt a karakteres, jellegzetes - a 2. ábrán látható - szerkezetet, gyakran konvektív cellák sokkal kevésbé szerveződött rendszere figyelhető meg. Multicellás kumulonimbuszok esetén a szélnyírásban a széliránykülönbség helyett inkább a magassággal történő szélerőváltozásnak van szerepe. Azáltal, hogy a magasban más sebességgel fúj a szél, a csapadék egy része nem a feláramláson keresztül, hanem inkább mellette hullik le, így hosszabb életû, erősebb feláramlások kiformálódására van lehetőség. Amennyiben pedig középmagas szinten nagy vagy közepesen nagy a szélerő, és esetleg a széliránykülönbség is fokozottabb, megnő az esélye annak, hogy a cellák vonalba rendeződnek, és ún. szélrohamvonaljön létre. Erről a képződményről azonban majd a későbbiekben olvashatunk. Előbb ejtsünk szót a legritkábban előforduló, de egyúttal a leghevesebb eseményeket produkáló zivatartípusról, a szupercelláról. Legegyszerûbben olyan kumulonimbuszkéntdefiniálhatjuk, mely forgó feláramlást tartalmaz, és valójában ez is a leglényegesebb különbség a szupercella és a többi típus között. A forgó (fel)áramlást és a hozzá kapcsolódó - a heves be- és feláramlás miatt fellépő - igen alacsony légnyomást nevezik mezociklonnak. Jelenléte önmagában azonban még nem utal feltétlenül szupercellára, átmenetileg multicellás zivatarok esetében és pulse typezivataroknál is kialakulhat.

4. ábra. Nemritkán egy hosszúkás nyúlvány is látható a falfelhőn

Ahhoz, hogy egy szupercella létrejöjjön, nem elég az a felhajtóerő, mely azon a hőmérséklet-különbségen alapszik, amit az átlagos zivatarfelhőben a feláramló nedves levegő biztosít azáltal, hogy a benne lévő pára kicsapódik, és így latens hő szabadul fel. Szükséges nagy irány- és erősségbeli szélnyírás is. A magasban erősebben fújó szél a kumulonimbuszban növeli a vertikális feláramlást, kéményhez hasonló módon, mint amikor az „jól húz". Fontos az is, hogy a szélnyírásból eredő vízszintes tengelyû örvényességet a megkezdődő függőleges légmozgások vertikális tengelyûvé változtatják, kiváltva ezzel a Cb forgását. Aszélnyírás azzal is jár, hogy csak minimális csapadék esik keresztül a feláramlási részen, a többi mind mellette hullik le. A mezociklon hidegfrontját képező gust front mögött áramló hideg levegő ily módon sokáig nem gátolja a feláramlás erősödését, csupán egyre szûkíti a meleg beáramlás területét. Amenynyiben ennek pontszerûvé válását a feláramlási torony alá vágódó gust front nem akadályozza meg idejekorán, létrejön a tornádó. E fogalmat olyan, hevesen forgó légoszlopként definiáljuk, mely egy zivatarfelhőből nyúlik le a talajig, így akkor is tornádóról beszélünk, ha a felhőtölcsér nem ér le, de a felszínen nyoma van a levegő forgásának, pl. felkavarodó por, törmelék formájában. Amíg a forgás nem érinti a földet, tubáról beszélünk. A hazai tornádók kialakulásában jelentős szerepet játszik még a jet stream (a troposzféra tetején száguldó nagy sebességû szelek, más néven futóáramlások) jelenléte, valamint a magasban történő hideg levegő beszivárgása, a hidegadvekció. Bár csak kb. minden tizedik szupercella okoz tornádót, volt olyan év, amikor több is pusztított hazánkban (1999-ben pl. 4 tornádóészlelés történt). A jellemzőbb azért az, hogy pár évente jelentkezik egyegy eset. Magyarországon eddig mindegyiket a májustól augusztusig terjedő időszakban figyelték meg, kivéve a kunszentmártoni tornádót, mely 1997. november 11-én rombolt a településen. Ez a felhőtölcsér keletkezési körülményeit és a Cb küllemét tekintve is különleges volt. A téli napsugárzási viszonyok mellett a magassági hidegadvekció nem lett volna elég a felhőtölcsér, ill. az azt létrehozó szupercella kifejlődéséhez, de az igen erős szélnyírás - kompenzálva ezt - elősegítette a forgó Cb megjelenését. Ezt támasztja alá a zivatarfelhő kis mérete és rendkívül tömör megjelenése is. Amint az ebből az esetből is látszik, a szokatlanul erős szélnyírás bizonyos mértékig képes a nem elégséges instabilitást helyettesíteni, hasonlóképpen az 1995. június 1-jei jászsági tornádóhoz. Ekkor sem mutatkozott nagy méretû szupercella, és a szemtanúk is több kisebb tölcsérről tettek említést. Tipikusabbnak mondható az 1999. június 21-i somogyi tornádó helyzete, amikor is az ominózus comulonimbusban a csapadékhullás szupercellákra általában jellemző kampós radarképe és a mûholdképen a zivatarfelhőzet ciklonszerû szerkezete is kirajzolódott.

6. ábra. Leereszkedő tuba a hosszú szakaszon fekvő falfelhőből

A szupercellák rendszerint tekintélyes méretûek, magasabbra (12-14 km) felnyúlnak, mint más kumulonimbuszok, és jól felismerhetőek, sajátos felhőformákkal rendelkeznek (a következő sorokban ismertetett képződmények nevei mögötti zárójeles számok a 3. ábrán szereplő számozáshoz kapcsolódnak). Nem nehéz azonosítani pl. a szárnyfelhőtornyokat vagy más néven flanking line-t (1), mely a hátoldali leáramlásgust frontja (3) mentén fejlődik ki, és a fő feláramláshoz(4) kapcsolódó, általában lépcsőzetesen afelé magasodó tornyok soraként mutatkozik. Könnyen felismerhető a be- és feláramlást jelző csapadékmentes felhőalap(2) is, mely a fő feláramlási torony és a flanking line alatt található. Szupercellákon gyakran megfigyelhető a visszanyíródó üllőnek (5) nevezett jelenség is, mely azáltal jön létre, hogy az erős feláramlás miatt a szétterülő üllő a magasban sebesen fújó szél ellenére is képes azzal ellenkező irányba terjedni. A korábban már említett túlnyúló csúccsal (6) kapcsolatban itt annyit érdemes megjegyezni, hogy ha az 10 percnél tovább látszik egy kumulonimbuszon, és főleg ha határozott, nagy kupola alakját ölti, akkor valószínûleg a feláramlás elég erős és tartós ahhoz, hogy heves zivatar alakuljon ki. A következő felhőképződmény az egyik legfontosabb; nagyon ritkán normál multicellás zivatarokon is megjelenhet, de igazából a szupercellák jellegzetessége a csapadékmentes alapon a legerősebb feláramlás helyét mutató wall cloud, vagy másképpen falfelhő (7). Keletkezése úgy zajlik, hogy a zivatar intenzívebbé válásával egyre nagyobb területről szívódik a kumulonimbuszba levegő, így a csapadékhullás miatt igencsak átnedvesedett alacsonyan fekvő légrétegek levegőjéből is kerül bele valamennyi. Mivel azonban ez nedvesebb a környezeténél, az eredeti felhőalapnál alacsonyabban csapódik ki benne a pára, így adódik az a látvány, mintha a falfelhő „lelógna". Nemritkán egy hosszúkás nyúlvány is látható a falfelhőn, az uszály vagy farokfelhő (8), mely a csapadékfüggöny felé mutat; és a falfelhőbe áramló nedves levegő útját jelzi. Jól nyomon követhető a 4. ábrán látható felhőzeten a leírt mechanizmus. Néha szupercellákon egyébként meg lehet figyelni egy másik érdekességet is, mely rendszerint az előoldali leáramlás gust frontja (10) ill. a mezociklon ugyanitt fekvő ál-melegfrontja mentén húzódik. Ez az ún. beáramlási sáv (9), mely változatos megjelenésû, elnyújtott, hosszúkás képződményként kapcsolódik nagyjából a csapadékmentes alap magasságában a fő feláramlási részhez. Jól megmutatja a meleg levegő intenzív beáramlásának vonalát, ha nem is mindig pontosan a várt helyen bukkan fel.

8. ábra. Kumulonimbusz 1994 szeptemberében

Az eddigi hét év megfigyelései során három szupercellát volt alkalmam megcsodálni, az elsőt 1996. május 7-én láttam. A 15 óra után felnyomuló gomolyfelhőként kezdődő zivatarfelhő 19 órára az 5. ábránmegtekinthető lenyûgöző, emlőszerû zsákokra hasonlító mammatusokkal borított szupercellává fejlődött. Ez a Cb a típusra jellemző módon Kecskeméten 10-20 perces, nagy darabokból álló jégesőt is okozott. A második eset egy héttel később következett be (május 14-én), a szupercella a délután derekára érkezett meg fölénk keleti, délkeleti irányból. Rendkívül jól tanulmányozható volt a feláramlási régiója, és ahogy a 6.ábrán is látszik, egy tuba is leereszkedett a szokatlanul hosszú szakaszon fekvő falfelhőből. A tornádó kialakulását mindössze az akadályozta meg, hogy a hátoldali leáramlás gust frontja túl korán alávágódott a falfelhőnek. Csupán egy-két perc kellett volna, és a tölcsér eléri a földfelszínt...

A harmadik, összességében elég kirívó nap is jócskán szolgált érdekességekkel, ritkaságokkal. Az előzményeket tekintve elmondható, hogy 1999. július 26-án Magyarország időjárását egy dél felől érkező nedvesebb meleg légtömeg határozta meg. Azennek hatására kifejlődő kiterjedt zivatarfelhőzet az éjszaka folyamán ért el bennünket, példátlanul gyakori villámlást produkálva. A kisülések abnormálisnak tûnő módon szinte 100 százalékig felhővillámok voltak, és több ízben is észleltem olyan különleges fényeket a felhőalapon, melyek percekig folyamatosan égve hatalmas felületeket világítottak be reflektorszerûen. Ezeket jellegükből adódóan nem lehetett összetéveszteni villámlássorozatokkal vagy földi fényforrásokkal. A jelenség nem korlátozódott kis területre, az én fülöpházi megfigyeléseimet Kecskemétről és Ceglédről is megerősítették (olyan nagy fényekről is beszámoltak, melyek szinte nappali fényességgel árasztották el a tájat). Ezen az eseten kívül mindössze egy másikról tudok, mikor teljesen hasonló elektrosztatikus tünemények mutatkoztak. Az általam látott zivatar azonban még tartogatott meglepetéseket; egy jó pár km hosszú beáramlási sáv is áthaladt fölöttem. Az erős beáramlást egyértelmûen jelezte a fölém kerülésekor hirtelen meginduló, azzal párhuzamosan fújó meleg szél, és a vaskos, masszív főformán belül gyorsan változó részletek. Ezután pedig a rettentő sûrû villámlás fényénél délkeleten világosan nyomon követhettem egy távoli, igen alacsony felhőtömb (valószínûleg falfelhő) kialakulását, majd az abból előbújó ferde, kígyószerû tubát, mely kb. két perc múlva visszahúzódott az anyafelhőbe. Itt fontos megjegyeznünk, hogy elméletileg bármilyen zivatarfelhőből létrejöhet tornádó, bár ha nem szupercellához kötődik, akkor legvalószínûbben a gust front mentén, falfelhő nélkül alakul ki a gyenge és rövid életû „gustnado" (eredeti angol kifejezés), melynek nincs függőlegesen a magasabb szinteken folytatása.

A zivatarokhoz kapcsolódó extrémitások közül nem szabad kihagynunk az intenzív, nagy esőket, heves záporokat. Az 1999- es év kimagasló csapadékértékeit szemlélve felmerülhet a kérdés, vajon mi okozta ezeket? A felelősök - a nyári időszakban mindenképpen - nagyrészt az ún. mezoléptékû konvektív rendszerek (MKR),melyek alapvetően egymással összhangban lévő zivatarfelhők csoportjaiként foghatóak fel. Gyakran 6-12 óráig, de akár napokig is fennmaradhatnak. Kétféle megnyilvánulási formájuk közül az egyik a mezoléptékû konvektív komplexum (MKK), mely hatalmas, cirkuláris rendszerû, általában szupercellás szerkezetû MKR-ként definiálható, konkrét térbeli, időbeli és hőmérsékletre vonatkozó kritériumokkal. Inkább a hosszan tartó és nagy mennyiségû csapadék az elsődleges veszélyforrása (áradások), a szélviharok jelentősége csak másodlagos. Én 1999. július 6-án Kemencén tapasztaltam meg a maga teljességében, mit is jelent valójában egy MKK-val „találkozni". Az estére megérkező zivatar ritkán látott gyakorisággal produkált lecsapó villámokat, még gömbvillámis kialakult; pár perccel a gust front megérkezése előtt többen is láttuk a völgy fölött cikcakkos úton átimbolygó 3-4 fénygolyót, melyek aztán beereszkedtek az erdőbe. A gust frontot jelző markáns peremfelhő vagyshelf cloudáthaladását több mint félórás felhőszakadás követte. Utána még órákig esett az eső változó intenzitással, félelmetes módon pillanatok alatt látványosan megduzzasztva a patakokat, egyéb vízfolyásokat.

Az MKK-k mellett szólnunk kell a másik zivatartípusról is, mely inkább a szélviharok miatt veszélyes. Ezt neve is mutatja; a korábban már említett szélrohamvonalról van szó, melyet másképpen vonalba rendeződött MKR-nek (VMKR) hívunk. Ugyan multicellás felépítésû, de szerkezete eltér egy normál cellacsoporttól, pl. abban, hogy folyamatos, jól fejlett gust frontja van. Félelmetes és lenyûgöző élmény egy ilyen szélrohamvonal megfigyelése. Nekem 1996. május 3-án nyílt rá kivételes lehetőségem, ekkor készült a 9. képis, a peremfelhő jellegzetes, igen brutális kinézetû. A kép készítésekor még szinte alig mozgott a levegő, de ahogy a gust front haladt felém, a közeledő szél hangja egyre fokozódó dübörgésként már hallatszott, és a távoli fák is hirtelen durván megdőltek, előrevetítve a zivatar nem mindennapi erősségét. A vihar érkezésekor szinte átmenet nélkül, másodpercek alatt 60-80 km/órás szél támadt.

Az eddig ismertetetteken kívül még számtalan furcsa, ritka és egyéb szempontból figyelemre méltó jelenséget képesek produkálni a zivatarok. Az 1997. április 16-ai hózivatar például olyan csapadékot adott, mely nagy, könnyû, laza (nem nedves!) és levegős felépítésû, hungarocellszerû hópelyhekből állt. Emlékezetes volt az 1998. január 6-ai (!) zivatar is szinte felhőszakadásszerû csapadékával, melyet vegyesen alkottak jégdarabok, kásás hó-jég keverék és normálisabb hópelyhek sok esővel. Kiemelkedőnek számít 1999. június 4-e is, amikor az országban igen sok helyen volt heves zivatar (Szigliget térségében tornádót is észleltek), a 7. ábránlátható kép is ekkor készült az egyik Cb hideg kiáramlásának vezető élén képződő felhőzetről. Végezetül pedig álljon itt egy példa arra, hogy a természet tüneményeit nem lehet beskatulyázni; a 8. ábrán,amely 1994. szeptember 15-én készült, egy olyan Cb látható, mely valójában nem igazán sorolható be semmilyen kategóriába.