Herman Ottó

Herman Ottó (1835-1914) természettudós, néprajzkutató, polihisztor. Tudományos munkásságára a Természettudományi Társulat figyelt fel az 1870-es évek közepén, ekkor kapta megbízását a társulattól a hazai pókfauna feldolgozására, melyet később számos tudományos mû követett. 1875-ben került a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárába. Nevéhez fûződik a Magyar Ornitológiai Központ létrehozása és a millenniumi kiállítás néprajzi anyagának összeállítása. Aki e kis világ fülkéibe be akar hatolni, annak nem elég tudnia, hogy a rét zöld, virágok is vannak rajta, füvében hemzseg a sok apró cseprő lény.

Tudnia kell a rét létezésének alapföltételeit, legalább oly mértékben, a minőben azokat értelme felölelheti; be kell, hogy tekintsen a növényélet folyamába, ennek viszonyaiba az állatélethez, ennek szervezetébe; fel kell, hogy keresse a rendnek, törvényszerûségnek azon szálait, a melyek a fû és virág tömött szönyegén, épen úgy, mint a nyüzsgő állatseregben kivehetők, s a melyek az egyedüli biztos kalauzok az egymásra halmozódó tünetek tömkelegében; a melyek végre lehetővé teszik azt, hogy megoszthassuk a munkát, s a főbb vonásokat mind mélyebben és mind tovább követhessük, mind jobban átérthessük.

És a ki így közeledik a réthez, az más színben is fogja látni; e szín sokkal magasztosabb lesz, emlékei tartósabbak, mert nem csak a kedélyben, hanem az értelemben is fennmarad a tartós nyom...

A réthez közeledve már jó távolra is hangzür üti meg fülünket, és minél közelébb érünk, annál jobban válnak ki bizonyos hangnemek. Elébb még összefolyva, utóbb már bizonyos rhythmikus jelleget öltve, legelőször is a tücsöksereg lármája érkezik hozzánk, melyre a kri-krikri szótag folytonos ismétlődése némileg emlékeztethet.

Ezután kiválnak bizonyos perczegő hangok, melyek a reszelés-, vagy kerepléshez, vagy azon serczegtetéshez hasonlíthatók, a melyet a papiron végig siető lúdtoll létrehoz, mely a tücsök hangjától teljesen elüt és másként is sok különbséget tüntet fel, úgy, a mint kisebbnagyobb alakoktól ered. A méhek, legyek dongása, a szúnyogok éneke, némely poloskák s még más rovaroknak hangja, egybeolvad oly halk morajjá, melynek semmi rhytmusa nincsen, melyet jellemzeni, valamihez hasonlítani bajos mely azonban igen lényeges föltétele az „élő rét"fogalmának. E morajjal, a mint ezt nyelvünk igen találóan kifejezi: „megtelik a levegő" s ez élő lég egész lényünkkel érezteti, hogy az élő természet közepette állunk. A 3-dik ábra a Decticus (lovacska) teljesen kifeszített szárnyszervezetét mutatja, még pedig a himét. Itt F a felső pár, mely az erezete szerint legyezőmódra összetehető alsó párt (A) összetett állapotban elfedi. A felső pár tövén legott feltünik egy sajátságos, keretszerû berendezés, s az, hogy ez az egyes feleken más-más (H). Ugyanis a jobb félen egy tükröt mutat, holott a balon a megfelelő helyen erzettel van át meg átszőve.

A 3-dik ábra a Decticus (lovacska) teljesen kifeszített szárnyszervezetét mutatja, még pedig a himét. Itt F a felső pár, mely az erezete szerint legyezőmódra összetehető alsó párt (A) összetett állapotban elfedi. A felső pár tövén legott feltünik egy sajátságos, keretszerû berendezés, s az, hogy ez az egyes feleken más-más (H). Ugyanis a jobb félen egy tükröt mutat, holott a balon a megfelelő helyen erzettel van át meg átszőve.

1. ábra. Decticus verrucivorus

És ha most e hangáradatnak forrásáig kutatunk, úgy fogjuk találni, hogy eredete kettős, ú. m. valóságos hangszervektől eredve, mozgás, főleg röpülés következménye...

Ez alkalommal a rét zengő-bongó karának leghangosabb csoportjának némely alakjait óhajtom bővebben tárgyalni, nevezetesen az átalánosan „sáskáknak" nevezetteket, mint a melyek a rét fogalmával szorosan együtt járnak; tagadhatatlanúl a legtökéletesebb rovarok, mind átalános szervezetük, mind a hangszervek tekintetében is...

Lássuk már most a sáskaszervezet főbb vonásainak legalább oly vázlatát, mely a hangszervek és az életmód kidomborítását lehetővé teszi.

A rend, a melybe a sáskáksok más rokon alakkal együtt tartoznak az Orthopterák rendje. Legfőbb ismertető jelei: négy szárny, az alsók legyező módra összetehetők, s a keskenyebb felsők alá rejthetők: a felsők szilárdabbak, nem ránczosak, belső széleikkel egymásra, illetőleg egymás alá borúlnak (nem úgy mint a bogaraknál, a melyeknél a két felső szárny széle egyenes vonalban összeér); a szájszervek ollószerû nyesésre alkotottak; a hat láb közül a két hátulsó legalább is nyujtottabb, legtöbbször pedig ugró lábbá van kifejlődve.

Ide tartoznak azután többek között acsótányfélék, a tücsökfélék, a nünükék, a sáskák és szöcskék, tehát a rétek énekesei.

Az alakok sokaságából most olyan kettőt választok, mely az előadás végczéljára elegendő alapot nyújt: egyik a Decticus verrucivorus, köznéven „lovacska" (1-ső ábra), mely a nyár folyamában minden kaszálón bőven előfordúl; a másik a Stenobothrus rufus „vörös szöcske"(2-dik ábra), mely őszfelé, jelesen dombos, füves helyek verőfényes oldalán gyakori.

Ha már most e felületes szemle után a nőstények ugyancsak felső szárnypárját (4-dik ábra) nézzük, úgy azt fogjuk látni, hogy a megfelelő helyen (H) közönséges hosszerek állanak, miből önkényt következik, hogy a hím szárnyán levő berendezés az ivarhoz van kötve. És minthogy ez a hangszerv, kitudjuk azt is, hogy itt a hímeknek jutott a szó, a nősténynek pedig a hallgatás.

A szárnyak mozgatása egymásfelé, voltaképen fekvése a nyugalomban úgy esik, hogy belső széleikkel takarják egymást, még pedig a tükrös jobb szárny az átszőtt erezetû bal szárny alá kerül a hangszerv egész terjedelmével.

Ha már most egy erősen nagyított ábrához fordulunk (5-dik ábra) akkor csakhamar reájövünk azon cserregő perczegtetés okára, a mely a füves rét zenevilágában a tücsök mellett oly szerepet játszik, mint a másodhegedû a prima mellett.

A szervet a belső lapról vizsgálva, a balfélen (B) egy keresztbefutó, igen erős eret veszünk észre, mely egész hosszában reszelő módon rovátkos és mindenfelől erős, szövevényes erezetek által támogattatik; és ha most a jobb félre (J) tekintünk, úgy legelébb is egy dobhártyát (D) veszünk észre, mely különösen külfelől erős keretbe van foglalva, mely keret továbbá E felöl haránt- és kereszterekkel van kapcsolatban, hol szintén egy satnyúlt reszelőér látszik, mely azonban a hangadásnál nem szerepel, minthogy a test felé van fordítva.

Világos, hogy mihelyt e részek egymás felibe kerülnek, a bal (B) szárny reszelős ere azokon a kereszterecskéken (K) végig horzsol s rezgésbe hozza a rendkívül finom, száraz és feszített D dobhártyát, azonfelül pedig még az X mellékdobhártyát is, s ez mind együttvéve erős csergést fog kelteni...

Lássunk egy más berendezést, mely, noha a hanggerjesztés lényegére nézve az előbbivel azonos, felosztásában merőben eltérő.

7. ábra. A szöcske ugrólába

E hangszervet a szöcskeféléknél - és itt is csak a hímeknél -, találjuk föl. Afelső szárnyak (6-dik ábra) tövén hijába keressük a keretszerû berendezést; a konczfőkből csak erős hosszerek futnak végig, és csak a középerezetek alkotnak kis tércséket, melyek azonban nagyon is a szárny vége felé esnek. Mind a két szárny erezete tökéletesen egyenlő és csupán a - felső a két szárny erezete tökéletesen egyenlő és csupán a - felső széltől F számítva - harmadik ér domborodik ki a szárny lapjából. De mihelyt az ugró láb czombját szorosabb vizsgálat alá fogjuk, mindjárt átértjük a hangszervet is.

A czomb belső - a test, tehát a szárnyak felé álló - felén egy borda fut végig (7-dik ábra Z), melyen a mikroszkop alatt gyöngymódra sûrûn sorakozott szemölcsöket veszünk észre. A fenntemlített, kiljebbálló szárnyér e szemölcsökhöz keresztbe áll, tehát világos, hogy mihelyt a szöcske a két ugró láb czombját a szárnyakhoz illeszti, s előlről hátrafelé mozgatja, serczegés fog támadni, mert a szemölcsök úgy hatnak az érre, mint egy fésû fogai az asztallap élére.

Itt tehát a hanggerjesztő készülék az ugró láb czombjára van áttéve, mind a két szárny pedig hangadó. A mondott középtércsék gyengébb szegélyei némileg erősítik a hangot.

Ezekkel megtaláljuk kulcsát a rét hangáradatának, a mennyiben a sáskák, szöcskék, egyáltalában az egyenesröptûek szerepelnek benne.

De ez még csak a kulcs. Mert azt tapasztaljuk, hogy úgy azoknál az alakoknál, a melyeknél a hangszerv a szárnyakon van, valamint azoknál is, a melyeknél e szerv az ugrólábra és szárnyra van elosztva, a hangnem és e mellet a rhythmus is különböző; és ha csak egy ily különbséget hozok fel, eleget mondtam a tücsök szintén a szárnyakkal csiripol, úgy mint az elemzett Decticus; de a tücsök hangja emezéhez úgy viszonylik, mint a csöngetyû a kereplőhöz. - Ha most a szerkezeti különbséget és ezzel a hang különbségét is puhatoljuk, úgy hamar tisztába jövünk. Ugyanis a tücsök reszelőerén kétszáz igen finom rovást számlálhatunk, a Decticusén csak hetvenet; tehát a tücsök egyazon mozdulattal kétszázszor rezgeti meg a dobhártyákat, a midőn a Decticus csak hetvenszer. Emellett a tücsök szárnyai rövidebbek, s mind a két felszárny a mellékdobhártyán kívül még két-két fődobhártyát visel, a miből azután önkényt következik a hang magassága, tisztasága és ereje, főleg a midőn megtudjuk, hogy egy mozdulat, tehát kétszáz rezgés, alig egy harmadrész másodperczre esik.

Ha e nyomon tovább megyünk, úgy azt fogjuk találni, hogy a hangszerv, fajról fajra véve, különbségeket mutat, mi más-más hangjelleget föltételez, mely még fokozódik a rhythmus különbségeivel is, mire mindjárt reátérek.

Majd kisebb vagy nagyobb a dobhártya, finomabb vagy durvább a reszelőér rovátkolása; sürûbbek vagy ritkábbak, kisebbek vagy nagyobbak a czombok reszelő bordáján álló szemölcsök; hoszabb vagy rövidebb a szárny, mi mind más meg más hangjelleggel jár. Azok az alakok, péld. Odonturák, a melyeknél a hím szárnya mindössze csak a hangszervből áll, tehát röpülésre alkalmatlan, épen a szárnyak e rövidségénél fogva már se nem csiripolnak, se nem kerepelnek, hanem valósággal csikorognak; és példáúl a tücsök, Decticus és Odontura közötti különbséget betûvel így közelíthetjük meg:

Tücsök: Decticus: Odontura:

kri-kri! zerrr stb! zrrik-zik!

Rendes kottában e hangokat bajos kifejezni, mert természetes, hogy egyazon fajnál csak a hang általános jellege és a rhythmus egy, nem úgy a magasság, mely ott is úgy változik, mint az embernél, egyénről egyénre más: ki tenor, ki baryton, ki meg épen „kappanhangú".

Yersin, egy igen jeles, fájdalom, igen korán elhúnyt franczia tudós, kit igen jól ismertem, behatóbban foglalkozott e tárgygyal, s arra a meggyőződésre jutott, hogy e hangok, voltaképen a rhythmus saját hangjegyeket kivánnak. Lássunk egynehányat:

E jegyek egy vonalon fekve nem jelölik ki a hang magasságát, de arra nézve teljesen elégségesek, hogy a rhytmust, s így a nótát is láthatóvá tegyék, mely e vagy ama faj tulajdona. Így: oly hang, mely határozott egész létére egész 4-5 másodperczig tart; oly hang, mely 2-3 másodperczig tart; oly hang, mely egy másodperczig tart; olyan, mely egy másodperczben kétszer ismétlődik; oly rövid hang, mely 3-5-ször ismétlődik egy másodperczben; oly perczegést jelent, melyben az egyes hangok kivehetetlen gyorsasággal következnek egy másodpercz keretében.

Ha már mostan ezeket osztásokkal combináljuk, s a hol a hang a rhythmus folytán hirtelen felszökik vagy mélyed, ezt a megfelelő hangjegygyel a vonás felett vagy alatt jelöljük: meglehetős képét kapjuk a nótának, példáúl:

négy ilyen taktus képezi Yersin szerint a hátas szöcske (Stenobothrus dorsatus) nótáját.

Vagy: tehát: zrrrrik-zik - zrrrrik-zik a fogas farkú Odontura (Orphania) nótáját; e fajnál a csikorgó szárnyalkat lévén meg, mire már fennebb utaltam.

Lovacskánk kereplését igy lehet leírni: Ez tehát valóságos pergés. De Yersin barátom tisztán a hallás után ment, ez pedig az oly finom, mintegy surranó hangoknál nem biztos, mert úgy járunk vele mint a vízsugárral, melyen aszem még látja a csöpposztást, holott a fül már szakadatlan hangot hall.

Igy Yersin a mi vörös szöcskénknek - melynek hangszervét fennebb bemutattam - ilyen nótát tulajdonít: tehát egy 4-5 másodperczig tartó trillát.

Magam, a ki ilyen vizsgálatoknál tisztán szemem élességére vagyok utalva, e szöcskét csak a múlt őszön tanulmányoztam a Miskolcz melletti Avas nevû hegyen, hol tömérdek számban ugrált, s a zenélő himek százával gyülekeztek a nőstények körül, s en masse, valóságos bostoni hangversenyeket rendeztek. Itt láttam, hogy a nóta teljesen más. Kitûnt, hogy előbb mind a két czombot egyszerre dörzsölik oda 4-5-ször, azután pedig felváltva a jobb és bal czombot külön-külön odadörzsölve, s végefelé folyton gyorsítva, végzik a nótát, hogy újból kezdjék.

Yersin módszerét kitágítva így lehet e nótát leírni:

5. ábra. A Decticus hímének szárnytövei erősen nagyítva

Itt az egyszer keresztberóvott jegy a jobb-, a kétszer keresztbe róvott a belczombot jelenti, a nóta kezdetén az Č jegy azt akarja kifejezni, hogy a jobb- és balczomb egyszerre mozdúl, a pauza rövid szünetet jelent; a nóta vége pergésbe végződik, melynél a két czomb úgy mûködik, mint a dobos két verője.

Most akár bemélyedhetnék a különbnél különb nóták tárgyalásába; de nem teszem, mert czélom el van érve, t. i. az, hogy kimutattam a hangszervek különböző alkatából folyó hangkülönbséget és a rhythmus változékonyságát a fajok során.

Ezt tudva, nem kérdés többé előttünk, miként lehetséges az, hogy egy réten, melyen 20-30 szöcskefaj ezer meg ezer egyénszámra éldegél, s lépteink előtt, mint a kévés röppenytû, ivesen szökve oszlik, hogy - mondom - itt, az egy fajbeli párok mindig bíztosan találkoznak, s e találkozással biztosítják fajuk fennmaradását.

E szerény hangokban szintén benne van azon megmásíthatatlan örök rendnek az alap elve, mely a természet ölén a fenntartó, megújító hatalmat képviseli.

E hangok azok, a melyekkel az érzelmi világ legerősebb részei összefüggnek, a melyekre az érzelmek fölgerjednek.

Ha a mezei tücsköket közelebbről megfigyeljük, már májusban jelentkezik a hangjok. A hím mély vájású lyuka előtt állást foglal, két felső szárnyát kevéssé fellebbenti, s ollómódra kezdi mozgatni: nyomban kitör az éles hang, a szárnyak egész terjedelmökben rezgésben vannak. A szomszédban is megszólal egy hang, mire oly verseny kezdődik, mely - mihelyt a hanghordozást közelebbről megismerjük - a szenvedélyesség bélyegét viseli magán. Ez tetőpontra hág, ha nőstény van a közelben, s ezt az egyik vagy a másik hím észreveszi s szerelmi vallomását megkezdi, mely sokkal lassúbb taktusokban, gyengébb hangokban nyilatkozik. A gonosz szomszéd e hangokat nagyon jól ismeri és legott a helyszínen terem. Most a nőstény egy igen heves jelenetnek lesz szemtanújává. A két hím egymásnak fordúl, az egész szájszervezet kinyilik, előlábaikkal felágaskodnak s a hatalmas ugrólábbal önmagukon egyet löknek s összecsapnak; az összecsapásban lecsipdesik bajuszaikat, néha egy-egy láb is leszakad, mert a rágókban nagy az erő; az összecsapást megelőzőleg rövid, igen kemény, legfeljebb háromszor ismételt kri-kri-kri hangzik föl s ismétlődik a párbaj szünetei közben is. Néha 3 - 5 hím versenyezik egy nőstényért, s egész dulakodás támad, melynél a nőstény igen közönyösen viseli magát, hogy elvégre is a győzőt boldogítsa. Ekkor egészen más hanghordozás áll elő; a hím annyi lágyságot ad a kri-kri-be a minő csak lehetséges, s szenvedélye tetőpontján csak olyan nyujtott, fuvalomgyöngéd kriiii-kríiiihallszik.

2. ábra. Stenobothrus rufus

A szöcskéknél ez másként van. Tömérdek számuknál fogva roppant élénk képet nyujtanak az egy-egy helyre összegyülekező versenytársak, s itt nem oly szembetünő a dulakodás, annál inkább a tolakodás; mert nem ritkán 20 - 30 hím versenyezik egy nőstény szerelméért… A hímek körülfogják a nőstényeket, s kezdődik a dalverseny. Mindenik hím a legpontosabban igyekszik kis nótáját száz meg százszor ismételni, s közben folytonosan közeledést kísérleni, mely alkalommal hol a nőstény, hol egy versenytárs részéről ismerkedik meg az ugróláb rugóképességével. Itt a legjobban tolakodó, tehát a legerősebb szokott boldogúlni, s ezeknél is észrevehetni, hogy a nőstény közelében vontatóbban, lágyabban hangoztatják nótájukat.

És ez képe az ember lyrájának is. S valóban, ha tisztán emberi állásról tekintjük a dolgot, a szöcske szerény kis nótája a maga helyén nem mond kevesebbet, mint a mennyit mondott. Beethoven holdvilágsonátája Guicciardi grófnőnek - nem szavakkal, hanem oly hangokkal, a melyeket Beethoven lángesze oly bőven merített épen a természetből, s a melyeknek skálája a zengő égen, a vihar tombolásán, üvöltésén kezdődött, végződött pedig a légy dongásán, mely az elhaló c hangot épen leheli. És épen azért, mert a lángész innen merített, lett zenéje oly elragadó, hatásában oly általános, örökbecsû…

Láthatják… hogy a szerény hang, mely a rétből szól alapjában találkozik azon rezgő hangszalagokkal is, melyek Patti Adelina torkát kincsbányává teszik; s e rezgések mathematikai szabályait Helmholtz hangvillái csalhatalanúl megalapítják. Az emeltyük, a melyeket a sáskaláb - egyebek között - föltüntet, épen olyan törvények szerint hatnak, a minőkre a kerék küllői, a gépek karjai is alapítva vannak, sőt a magunk karja-lába sem más, mint módosított alak egyazon törvényes alapon…

Képzeljék, kérem, a magyar róna valamely messzeeső, oly pontjának lakóját, ki soha nagy várost nem látott, ki ismeri a dörgő eget, a zuhogó esőt, faluja harangszavát, a nyáj kolompjait, szóval azon hangokat, a melyek a róna magányában fölhangzanak, egyebet semmit. Kössük be az ember szemét, azután vezessük föl a Gellérthegyre. Õ hallani fogja a nagy város összefolyó moraját, a hajók, mozdonyok fütytyét, zakatolást, sipolást, mindezek ki fognak válni a zajból, mint a tücsökhang a rét zsongásából; de idegenek lesznek előtte,nem adják meg neki a nagy város fogalmát, csak érzékeihez szólnak, értelme legfeljebb töprenkedni fog. Ki kell, hogy nyissa a szemét, le kell, hogy szálljon a hegyről, s ha belévegyül a nagyváros életébe, azt mozzanatról- mozzanatra számbaveszi, megismeri, s azután ismét a hegyre felhatol, akkor ez a moraj értelméhez is fog szólani: az éles füty megmondja neki, hogy a hajó érkezik, a zakatolás megmondja neki, hogy a gyárak mit mívelnek, s füle így végig kalauzolja a társadalom mozzanatain, lelke előtt lebeg a rend, a mely szerint e társadalom él, mozog.

Épen úgy vagyunk a rét zenevilágávalis.

A ki bekötött szemmel az „ignorantia" nevû kakasülőn hallgatja a rét hangját, annak legfeljebb kellemetlen lesz a tücsök kri-kri-je, az a serczegés, kereplés és dongás; de ha leszáll onnan, részről részre megtekinti e kis világot: onnan az értelem magaslatára jut, a hol megtudja, hogy a legparányibb lény is a maga helyén teljes értékû tényezője annak az örök rendnek, a melyet természetnek nevezünk.