Herman Ottó írásának gondolatmenetét követve az olvasót panteista pátosz üti elsőként szíven, a környezetre, a természetre, a világra oda nem figyelő emberi létforma elutasítása, a közvetett tanítói magatartás, valamint az emberi alkotást a természet mûveibe beillesztő aspektus, ama „Beethoven-tücsök"-párhuzam. Arét hangjainak szembeállítása a város hangjaival - mint a paraszti tudás és a városi ember tapasztalatai közötti különbség - nem csupán az akusztikai jelenségekről szól, hanem ama goethei ideáról is, hogy amit nem tud (bír) az ember, azt nem is képes megérteni, felismerni maradéktalanul.
A tanulmány a XIX. század második felében érvényes zoológiai nevezéktant használja, ami a maitól jelentősen eltér. Az általa szöcskékként említett rovarokat ma sáskáknak nevezzük, a szövegben szereplő sáska megnevezés pedig gyakran szöcskékre vonatkozik. A lovacskának nevezett Decticus verrucivorust ma szemölcsrágó szöcskének hívjuk, a vörös szöcskének (Stenobothrus rufus) pedig erdei bunkóscsápú sáska (Gomphocerippus rufus) a jelenleg érvényes neve, a hátas szöcske (Stenobothrus dorsatus) a mai hátas rétisáska (Chorthippus dorsatus) akkori megfelelője. Az általa fogasfarkú Odontura (Ophrania) névvel jelölt állat valószínûleg a fogasfarkú szöcske (Polysarcus denticauda). A fenti szinonimizáláskor nagy segítségünkre voltak az állatok hangjáról közölt kották is, amelyek - bár sokkal pontatlanabbak, mint a ma használatos oszcillogramok - a nómenklatúrával szemben sem formailag, sem tartalmilag nem évülnek el.
A cikkben az egyenesszárnyúak hangadására vonatkozó megfigyelések is a kor tudományos, méréstechnikai színvonalát tükrözik; egyedül csak a hallásukra támaszkodhattak. (1876-ban ez aligha történhetett másként, hiszen éppen ebben az évben találta fel Bell a telefont.) A fül a 16-20000 Hz-es tartományban kis dinamikákon csak sajátos esetekben csal, tehát megbízható mérőeszköznek tekinthető. Herman Ottó (illetve Yersin) megfigyelései így itt a valóságot írták le. Didaktikai szempontból szerencsés a zenei jelek használata, noha napjainkban igyekszünk ezt elkerülni, bár itt az alapeszme, a rét „zenéjének" feltárása érvényteleníti e megjegyzésünket, hiszen az olvasóban ez is megerősíti, hogy valóban zenéről van szó (mai szóhasználattal élve: biológiai zenéről).
Két fontos tényre azonban fel kell hívjuk a figyelmet, jelezvén, hogy az idő nem eredménytelenül múlt el ezen etológiai megfigyelések óta.
Az egyik az, hogy a rovarok kommunikációjának jelentős hányada nem hallható emberi füllel, mert az ultrahangok tartományában van, azaz 20 kHz felett. A lepkéknél még 125 kHz-et is mértek (pl. Corcyra cephalonica), ami különleges rezgéstechnikai teljesítmény. Azokban az esetekben, amikor az állat közvetlenül izmainak mozgatásával kelt rezgést, valamiféle multiplikáció nélkül, a frekvencia nem emelkedhet 500Hz fölé, és ez is hőmérsékletfüggő. Avivőfrekvencia egyébként az egyenesszárnyúak nagy részénél 1500Hz és 18 000Hz között található, ami emberi füllel jól hallható, de mint hangmagasság nehezen definiálható. A tücskök valóban tisztább, zeneibb hangot keltenek, ahogyan azt Herman Ottó is megfigyelte, és ez a szárnyuk (amelynek rezgő részét ma „tükörnek" nevezik, mivel a fülnél használjuk a „dobhártya" megnevezést) érmentes területéhez köthető. Minél sûrûbb az érhálózat, annál zajszerûbb a hang. Innen a sáskák „kereplő" hangja. A zaj evolúciós haszna egyébként, hogy a ragadozók nehezebben tudják a hangforrás pontos helyét meghatározni.
Az ultrahangok mérése még napjainkban sem egyszerû, gondoljunk csak a Fourier-elemzés mintavételezési frekvenciájának magas értékére, a mérőmikrofon frekvenciahatárára. Természetes tehát, hogy 1876-ban az ultrahangokról a szerző nem írhatott.
A másik megjegyzés egy pszichoakusztikai effektus létére vonatkozik, aminek alaposabb elemzése lehet, hogy új aspektusát tárja fel a tücsök-, szöcske-, illetve sáskahangok elemzésének. Amit mi, emberek legmélyebb rezgésnek tapasztalunk e rovarok hangjában, az a létrehozott impulzusok (ezek frekvenciáját nevezzük vivőfrekvenciának) közötti időkülönbség reciprokával meghatározott, úgynevezett repetíciós hang. Tehát ha két impulzus között 0,01 s szünet van, akkor azok 100 Hz-es hangot is keltenek. Nagyon ritkán halljuk egy lótücsök ciripelését 5000 Hz körüli értéknek, noha a vivőfrekvenciája a hangelemzések alapján ezt mutatja. A klasszikus hangszeres zenére az ilyen magas hangok - e5 felett - egyáltalán nem jellemzőek, ezeket ennél jóval mélyebbnek érezzük, éppen az említett effektus miatt. Kérdés, hogy ezt a hangot észlelik-e a rovarok is.
Csodálatos nyelvezettel és érzékenységgel írta le a módot a szerző, ahogyan ezek a parányi állatok jeleznek egymásnak, azaz „zenélnek". Amikor a „vonó" vagy „reszelő" végigfut a ciripelőcsapokon („finom rovásoknak" nevezte őket), minden egyes zökkenés rezgésbe hozza a gyorsan csillapodó szárnyat (a vonóhasonlat tehát találó). Ennek rezgésére jellemző a vivőfrekvencia. A szárnymozgatás tagolása határozza meg azokat az impulzussorozatokat, -ciklusokat; a frázisokat, ami az adott fajra jellemző. Jogos tehát a ritmus metaforája és az időmértékek használata a hangsorok leírásánál.
A fajok énekére jellemző ritmikus jellegek zenei lejegyzése helyett napjainkban oszcillografikus elemzést használnak. Ennek egyik fő előnye, hogy segítségével átléphetjük az emberi hallás időbeni felbontásának korlátait, és a rovarhangok olyan milliszekundumos finomságú részleteit is feltárhatjuk, amelyek e kis „zenészek" számára jól hallhatók, és a „muzsika" által hordozott üzenet közvetítésében lényeges szerepük lehet.
Herman Ottó írásának eszméje a mi munkánk ösztönzője is: nyitott szemmel és nyitott füllel a „tolerancia" sámliján ücsörögve szemlélni a világot, hallgatni Beethoven Holdfény szonátáját, belesni, fél szemmel Patti Adelina gyöngyözőn rezgő torkába, és a májusi orgonaillatban belefeledkezni a tücskök, békák, fülemülék örök zenéjébe.
