A Természettudományi Közlöny századik füzete fekszik az olvasó előtt!
Bizony most 9 éve, mikor az első füzethez írtam az előszót, magam sem igen mertem hinni, hogy a századikat is megéri.
Természettudományi irodalmunk mai állása is elég szomorú, de az akkori állapot a maihoz mérve, még ezerszer szomorúbb volt...
„Circulus vitiosus"-ban voltunk. Az író nem mert írni, a kiadó nem mert kiadni, az olvasó nem mert venni, s mindenki magát mentegette s a másikat vádolta. S a kölcsönös szemrehányásnak az lett az eredménye, hogy a szégyenítő hézag továbbra is megmaradt irodalmunkban.
A hézag pótlására, legalább eleinte, egyesek nem is igen vállalkozhattak. Csak erős társaság, tömör összetartásra támaszkodva kisérthette meg a döntő próbát.
„Ily körülmények között indította meg a k.M. Természettudományi Társulat a Természettudományi Közlöny czimû havi folyóiratot, közérdekû ismeretek terjesztésére..."
Az I. füzet 1869. január 1-jén jelent meg. Ekkor a Természettudományi Társulatnak 804 tagja volt. De már január végén 1100, és deczember végén 1658. Egy év alatt a növekedés nagyobb lett tehát az eredeti létszámnál. És most a 100-ik füzet megjelenésekor 4850. A szaporodás 9 év alatt 600 perczent...
A 10 év előtti vitás kérdés megoldását, a circulus citiosusból való kimenekülésünket főképen a Természettudományi Közlönynek köszönjük.
Ez az első érdeme...
A Természettudományi Közlöny tudta egyesíteni és maga köré csoportosítani a meglevő és folyton nagyobb számmal fejlődő szakerőket.
Ez a második érdeme.
E 100 füzetben meg tudta őrizni a tudomány szabadságát, hûségesen referált minden jelentősebb tudományos eseményről vagy hypothesisről, anélkül, hogy bárkinek bármiféle nézetét vagy hitét csupa pajzánkodásból vagy hiábavaló tudákoskodásból sértegette volna.
Ez a harmadik érdeme.
Első füzetétől kezdve következetesen kerülte azokat a magyarnak csúfolt természettudományi mûszókat, melyek az akkori tankönyveket és értekezéseket bélyegezték. Hozzá szoktatta természettudományi iróinkat ahhoz a gondolathoz, hogy biz ezek nélkül könnyen ellehetünk.
Ez a negyedik érdeme.
Több érdeme nincs is még. Majd ha az ezredik füzethez írják az előszót, talán többet és nyomósabbakat is tudnak felsorolni.
Én már akkor réges-rég óta csendes ember leszek. Nem fogok senkit se czikkért, se előadásért szekirozni, sem az én mostani jó barátaimat és kedves munkatársaimat nem fogja senki háborgatni. A mostani száz füzet közül ha akkor valamelyik elvétve majd kézre kerül, jóízû mosolygással fognak benne lapozgatni, mondván: ezek a mi jó öregeink minő primitiv dologról irogattak, hisz azt, a mi igaz bennök, ma már minden iskolás gyermek is jól tudja.
