Biró Lajos (1856-1931) rovartani kutató, entomológus. 1895-ben, a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárába került hatvanezer darabból álló gyûjteményének vételárából indult természettudományi gyûjtőútra Német-Új-Guineába, ahol hét évet töltött. Az összegyûjtött anyag jelentős részét a Magyar Nemzeti Múzeumba küldte. Útiélményeiről beszámoló levelei 1896-1900 között jelentek meg a Természettudományi Közlönyben.

Púpos orrú galambokat vadásztam augusztus 8-ikán a Szeleo-sziget egyik szegletében megmaradt kis őserdőben, hogy többnyire becsinált holmikból álló ebédünket a következő vasárnap tiszteletére friss hússal tegyük változatosabbá. Szokás szerint egyedül, nesztelenül lopóztam előre a sûrû fák között; a nem régen hullott eső még a száraz levelek zörgését is elnémította, sőt az is alig adott némi neszt, a mint a széles bokorvágó késsel az útamba szövődő liánokat elvagdaltam. Szolgám a közeli tengerpart mentén követett; neki csak a lövésre szabad és kell előkerülni, hogy az elejtett madarat átvegye. Nem lehetett panaszom a vadászat eredményére. A pungurup(a hogy a benszülöttek hangjáról nevezik) ostoba madár, nem nehéz kézrekeríteni. Még csak egy hiányzott a kiszabott számból, mert négyünk számára nyolcz darabot szoktunk számítani levesnek és pecsenyének.

Négy óra már elmult, az erdő sötétebb lett, az erdő széle felé kellett tartanom, a hol még világosabb volt.

Egyszerre, majdnem fejem felett, csekély nesz tett figyelmessé. A fa alsó ágán, hol különben sohase szokott tartózkodni, egy pungurup vánszorgott az ág mentén tovább, lassan, nehézkesen. Sebesülve elmenekült galambnak néztem, a melynek meg kell adni a kegyelemlövést. Olyan közel volt, hogy elégnek tartottam az apró madarakra szánt csőből rátüzelni. A madár eltünt az ág végén szövődött liánok sûrûségében. Még nézem, hová esett, mikor ugyanonnan, a hol a galamb állott, egy kigyó esik majdnem a fejemre, épen elém. Pillanatig meglepetve nézem, ő máris gyors sikamlással iramodik a sûrûség felé. Épen annyi időm maradt, hogy a farkát elcsíphettem, hirtelen visszaránthattam, s feje felől a puska agyával, hátul a lábammal lenyomhattam. A kés lapjával nyakát igyekeztem épen leszorítani, de ő volt a gyorsabb s hirtelen kapással a mutatóújjamba harapott. Hogy mi villant át hirtelenében agyamon, csak az képzelheti el, a kit olyan tájon, hol a kigyóknak legalább is a fele mérges, ismeretlen kigyó mar meg. Hanem hamarosan nyakon csíptem. Pillanatig még azon gondolkoztam, a kigyó nyakát vágjam- e le elébb, vagy a megharapott ujjamat. Mégis okosabbnak tartottam elébb a kigyó szájába nézni. Fellélekzettem: a kigyónak nem volt méregfoga.

Minden megelégedésem mellett sem kegyelmeztem neki. Megijesztettél, most büntetésül menj a magyar nemzeti múzeumba!