Biró Lajos nevét a Természet Világa legtöbb olvasója bizonyára ismeri, de félő, hogy szélesebb körben már nem igazán cseng ismerősen. Ami nagy hiba, akkor is, ha néha már-már elhúzzuk szánkat, amikor egy rendkívüli hazánkfiáról van szó, hiszen láthatólag annyi kérkednivalója akad e kis nemzetnek nagyjaival…

Birónak nem hőstette és nem nagy felfedezése volt. Az ő tette a kitartás, alázat, felkészültség, nagyot akarás, önfeláldozás és nagyvonalúság különös keveréke révén valósulhatott meg. Miből állt? Mindenét odaadta azért, hogy felfedezéseket tehessen egy földrészen. Egy nyomorultul ott pusztult magyar nyomdokain járva fedezzen fel. Egy olyan földrészen kutasson, amelyen akár meg is ehetik. Amelyen kevés európai tudott tartósan megmaradni egészségben vagy egyáltalán életben. Hogy amit felfedez, összegyûjt, az Magyarországra kerüljön. Hogy azt ide zarándokolva tanulmányozza a világ tudományossága.

Információs-technológiai korunkban a fenti dagályosság bizonyára szokatlan, de hát vannak emberi teljesítmények és vannak korstílusok, amelyek magukkal ragadják az embert. Lényegében ilyesmi történt vele is, 1895-ben, a Természettudományi Társulat egy ülésén. Meghallgatta Herman Ottó emlékbeszédét, amely Fenichel Sámuelről, az Új-Guineán fiatalon elhunyt kutatóról szólt, s ez döntő hatással volt rá. Akkor már évtizedek óta érlelte magában a gondolatot, hogy „primitív" civilizációkkal találkozzon, kőkorszaki életmódokat ismerhessen meg. Legott elhatározta, hogy valóra váltja dédelgetett álmát, és éppen Új- Guineán, mintegy Fenichel kutatásait folytatva kerít sort a letûnt korok kultúráival való találkozásra. Negyvenes éveit taposó, magányos férfi volt ekkor. Eladta a múzeumnak fiatal kora óta gyûjtött rovargyûjteményét, kiegészítette innenonnan származó kisebb jövedelmekkel, és hajóra szállt. Mire megérkezett a pápuák közé, gyakorlatilag elfogyott a pénze.

Innen kezdve két szálon is futtathatnánk a történetet. Az egyik a vergődő, hazáját szerető, de annak el-elfogyó támogatása miatt Németországgal is kereskedni kényszerülő emberé. Útja közel hét esztendeig tartott, sorsa nélkülözés, örömteli időszakok, betegségek, barátságok, meghitt emberi kapcsolatok között csapongott.

A másik történet a kutatóé, a gyûjtőé, aki rajzokban, leírásokban, páratlan értékû fotográfiákban örökítette meg azt, amit látott. Összegyûjtötte, esetenként meglepő igényességgel, ötletességgel preparálta, konzerválta a néprajzi és természettudományi anyagot, és eljuttatta a biztonságosnak ítélt európai múzeumokba. Sok élőhely, ahol gyûjtött, ma már nem létezik, az erdőket letarolták, a mocsarakat lecsapolták, a patakok eliszaposodtak, ezért bizonyosra vehető, hogy számos azóta kihalt faj példányát mentette át a tudomány számára.

Bámulatra méltó, hogy akkor, amikor kéthavonta fordult meg a postagőzös Friedrich-Wilhelmshafenben, eleven kapcsolatban tudott maradni a hazai tudományos világgal. Kivételes nyelvi képességekkel rendelkezett. Ez abból is kitûnik, milyen élvezetes, humoros, bölcs leírásokat adott kalandjairól, megfigyeléseiről. Leírásai rendre jelentek meg a Természettudományi Közlönyben, az általa gyûjtött anyag publikációja, új fajok leírása is azonnal megkezdődött a Természetrajzi Füzetekben és külföldön. Érdekes, hogy a Budapestről induló pénzespostás nem volt ilyen fürge, vagy ez talán jellemző is a magyar kutatók sorsára? Ebben a helyzetben írásai mentették meg. Leveleit barátai sorra publikálták, felfigyelt rá a közvélemény, híre támadt nehézségeinek, és országos gyûjtést indítottak megsegítésére.

Az átmeneti megkönnyebbülés mellett is hihetetlen erő kellett ahhoz, hogy egy szál magában hét éven át birkózzon a trópusok minden problémájával, nyavalyájával. Jól látta ezt előre, amikor Chyzer Kornél miniszteri tanácsostól támogatást kérve, éppen saját igénytelenségét említette egyik erősségeként.

Megvalósult álma: a világ tudományossága el-elzarándokol Budapestre, a Magyar Természettudományi Múzeumba (amely akkor még a nemzeti múzeum része volt), hogy itt Új-Guinea élővilágáról tájékozódjon.

És a történetnek bizonyos értelemben nem szakadt vége, amit egy személyes példával tudok legjobban megvilágítani. Az általa gyûjtött kéregpoloska-anyagot Nicolas Kormilev dogozta fel a hatvanas években, s tiszteletére leírta a Biroana nemet. Nekem pedig az az öröm jutott osztályrészemül, hogy újabb Biroana fajokat írhattam le Új-Guineáról, Balogh Jánosgyûjtéseiből.