" Untitled

„Engedjük képzeletünket egy pillanatig szabadjára"


Frederick Soddy


A rádium és a fizikai energiáért való küzdelem



1912


Frederick Soddy (1877-1956) Rutheforddal együtt dolgozott a radioaktív elemek elválasztásán. 1921-ben kémiai Nobel-díjat kapott a radioaktív anyagok vizsgálatáért és az izotópok elméletének kidolgozásáért.
A rádium, az az új elem, a mely, mint Aladdin lámpája, fényt és hőt árasztott, a mely első látszatra nem hódolt meg az energia megmaradása törvényének és olyan kérdéseket adott fel a fizikusnak, a melyekre, úgy látszott, nincs felelet: nem az a rádium többé, a melyet mi most ismerünk. Titokzatossága eloszlott ugyan, de fontossága annál nagyobb lett. Eleinte azt kellett hinnünk, hogy egyedül álló és különös tehetségei, sajátosságai messze fölülemelik minden közönséges anyagon. Mintha anyagfölötti erők székhelye lenne. Ha azonban most újból föltesszük a kérdést: miért páratlan a rádium az elemek között? a felelet nem az lesz, hogy kivételes sajátságai, vagy aránytalanul sok energiája miatt, hanem egyszerûen azért, mert aránylag gyorsan változik, míg az előtte ismeretes elemek vagy egyáltalában nem, vagy oly lassan változnak, hogy változásukat észrevenni nem lehetett. Első hallásra ugyan különösen hangzik ez, de a valóság mégis az, hogy ez az egy elem a közönséges elemek egész birodalmát felruházta a maga előkelő méltóságával. Az a köntös, a miben nekünk a közönséges anyag azelőtt mutatkozott, csak ügyes álöltözet volt, a mely lappangó energiákat leplezett és rejtett tehetségeket takart addig le nem téphető álarcz alatt. A rádium anyagfölötti tehetségei közös tulajdonságai annak az egész világnak, a melyet mi tudatlanságunkban élettelen anyagnak neveztünk el. Ez a legfontosabb igazság, a mire a rádium tanított bennünket. Most azt az egyszerû gondolatmenetet akarjuk végigkövetni, a mely erre az eredményre vezetett. [...]

A rádium megkapó volta csak annak a sebességnek tulajdonítandó, a mellyel atómbomlása véletlenül végbemegy. Az a könöséges elem, a melyet urániumnak neveznek és a melyet már 100 évvel előbb ismertek, mintsem rádioaktivitását csak sejtették is, sokkal csodálatraméltóbb a rádiumnál. Csak nagyon gyengén rádioaktív, tehát nagyon lassan változik és pedig - legalább azt hisszük - rádiummá változik át, miközben több részecskét bocsát ki és nagy energiamennyiségeket szolgáltat. Az uránium nehezebb elem a rádiumnál, a két elem atómsúlya 238 és 226, ez mértéke összetettségüknek is. Ebben az üvegben itt körülbelül 1/2 kg urániumoxid van, melynek mintegy 7/8-része uránium, mely a legközelebbi néhány ezermillió év alatt tudomásunk szerint mintegy 365 gramm rádiumot fog termelni, e közben óriási rádioaktív energiát szolgáltatva; a rádium maga is tovább változik és újabb rengeteg energiamennyiséget fejt ki. Így tehát az uránium, a melyből a rádium származik, foglalja magában azt az energiát is, a mely később a keletkezett kismennyiségû rádiumra száll át és azonkívül még jóval többet. Az uránium azalatt, a míg teljesen fölbomlik, körülbelül 14%- kal több energiát fejleszt, mint ugyanannyi mennyiségû rádium. [...]

Van a világon sok olyan energia, a mely a gyakorlatban értéktelen; az árapály energiája, a gőz fel nem használt hevének energiája ugyancsak ide tartozik az ilyen hasznavehetetlen, alsóbbrendû energiák körébe. De az uránium belső energiája nem ilyen fajta, a nehézség itt egészen másféle. Tudjuk, hogy az atómbomlás sebességét se szabályozni, se növelni nem tudjuk, ez az oka annak, hogy az uránium energiája, a melynek millió évekre van szüksége, hogy kifejlődjék, a gyakorlatban szinte értéktelen. Viszont azonban a természetes bomlássebességet megváltoztatni és az urániumot, vagy bármely más elemet mesterségesen átváltoztatni nem volna egyéb, mint tranzmutáczió. Ha az egyik feladatot megoldottuk, meg van oldva a másik is. A két feladat, a természettudomány legrégibb és legújabb feladata, valójában egy és ugyanaz. Az elemek egymásba való átalakítása magában hordja az anyag belső energiája fölött való hatalmat és bármily különösnek hangzik is, a tranzmutáczió legértékesebb eredménye éppen az anyagban felhalmozott belső energiának kiváltása volna.

Lássuk a tranzmutáczió feladatát mai tudásunk világításában és nézzük meg, mit értek az alchimisták kisérletei. Hogy olyan nehéz elemnek, a milyen az arany, néhány dekagrammját valamely könnyebb elemből, mondjuk az ezüstből, előállíthassuk, ahhoz minden valószínûség szerint több száz tonna szén energiáját kellene felhasználnunk, úgy hogy az arany nagyon drága volna. Viszont, ha lehetséges volna valamely nagyobb atómsúlyú elemet mesterségesen bomlásnak indítani és úgy kapni belőle aranyat, akkor meg olyan nagy energiamennyiség keletkeznék, hogy ahhoz képest az arany jelenlegi értéke nem is jöhetne igen számba. A keletkezett energia sokkal értékesebb volna, mint a termelt arany. Igaz ugyan, hogy ma épp oly keveset tudunk róla, hogy miképpen kellene a tranzmutácziót véghezvinni, mint valaha, de az nem tagadható, hogy új tudományunk nagy segítségünkre van a feladat mélyebb megértésében és esetleges megoldásában. Világosan látjuk a feladat nehézségeit, a rendelkezésünkre álló legnagyobb erőknek elégtelenségét és tiszta fogalmunk van a feladat óriási fontosságáról. Ha végigtekintünk azokon az eredményeken, a melyeket a természettudomány eddig elért és ha figyelembe vesszük a természettudományi módszerek folytonos megizmosodását termékenységben és hatalomban egyaránt, akkor nem igen kételkedhetünk benne, hogy eljön az az idő, a mikor laboratóriumainkban épp úgy felbonthatjuk és összetehetjük majd az elemeket, miként most a vegyületeket bontjuk fel és tesszük össze; akkor új erők fognak lüktetni a világ ereiben, a melyek épp oly mérhetetlen arányban különböznek mindentől, a mi fölött ma rendelkezünk, a mennyire a mi természetes energiaforrásaink a vademberéitől különböznek.[...]

Némely legenda vagy monda, a mely az őskorból maradt reánk, olyan általános és mélyen gyökerező, hogy hajlandók vagyunk őket olyan régieknek tekinteni, a milyen maga az emberiség. És szinte kedve van az embernek föltenni azt a kérdést, vajjon ezeknek a mondáknak hihetetlen ráillése legújabb felfogásunkra a véletlen játéka-e csupán, vagy talán egy sohasem sejtett régesrégi emberi mûveltségnek egyetlen hagyatéka? Igen különös és általánosan elterjedt monda például az, a mely a „bölcsek kövé"-ről szól, természetesen nincs módunkban a multba annyira behatolni, hogy forrásához eljuthatnánk. A bölcsek kövéről azt hitték, hogy vele a fémeket egymásba át lehet változtatni, azonkívül hogy az életelixirium gyanánt is használható. Már most akárhonnan eredt is e két dolog ilyen látszólag értelmetlen összekeverése, annyi bizonyos, hogy mai felfogásunknak egészen tökéletes és még csak nem is igen allegorikus kífejezése. Nem kell nagyon megerőltetnünk képzelő tehetségünket, hogy napjainkban az energiában lássuk a fizikai világ életét, a mindenség fizikai élete emez ősforrásának kulcsa pedig éppen az elemátváltoztatás. Vajjon a tranzmutáczió lehetőségének és az életelixiriumnak ez az ősrégi összekapcsolása ismét csupán a véletlen játéka-e? Hátha ez is visszhang a világ fel nem jegyzett történetének egyik vagy másik régesrégi fejezetéből, olyan embereknek az idejéből, a kik ugyanazon az úton haladtak, a melyen mi járunk most és talán olyan régen éltek, hogy mûveltségüknek még az atómjai is a szó szoros értelmében feloszlottak?

Engedjük képzeletünket ebben az irányban még egy pillanatig szabadjára. Ha az, a mire így egész önkéntelenül jutottunk, igaz, ha a történelem előtti idők hagyományainak, a sejtelmeknek és a babonának ingatag talajára szabad építenünk: nem találhatjuk-e akkor némi támogatását annak a hitünknek, hogy egy ősrégi, már feledésbe ment emberfaj nemcsak azokig az ismeretekig jutott el, a melyeket mi legújabban szereztünk, hanem magához tudta ragadni azt a hatalmat is, a mellyel mi még nem rendelkezünk? A természettudomány így állítja elénk a multak történetét, mint az ember folytonos emelkedését egészen hatalmának mai fölszínéig. Fajunk e folytonos haladásának bizonyítékaival szemben mind érthetetlenebbé vált a hagyomány, mely szerint az ember valamely magasabbrendû állapotból hullott alá bûnbeesés által. A mi új nézőpontunkból a két felfogás nincs is olyan igaz ellentétben egymással, mint eddig látszott. Olyan emberfajnak, a mely az anyagot átváltoztatni is tudta, nem igen lehetett szüksége reá, hogy arcza verejtékével szerezze meg kenyerét. Ha szabad abból az eredményből következtetnünk, a melyet a mi mérnökeink a rendelkezésükre álló, aránylag csekély energiával el tudtak érni, akkor az az emberfaj a vadont is át tudta változtatni, meg tudta olvasztani a sarkok jegét és az egész Földet mosolygó paradicsommá tudta változtatni. Talán a világûrnek kivülünk eső részeit is ki tudta kutatni és éppen úgy átvándorolt más világokba, a mint számfeletti testvéreink most gazdagabb földrészekre költöznek át. De az ember ilyenfajta uralma csak rövidéletû lehetett. Egyetlen balfogással ellenkezőjébe fordulhatott az ember és a természet, az „úr és szolga" viszonya, és pedig olyan végzetesen, hogy az egész Föld a természet elvitázhatatlan rabszolgauralma alá került és kezdhette újból fáradságos útját fölfelé, rengeteg korszakokon keresztül. Talán az ember bûnbeesésének legendája ilyen katasztrófa emlékét őrzi. [...]

... A rádium tanított meg bennünket, hogy a világon nincs más határa az életünkhöz szükséges energia mennyiségének, csak az, a melyet tudásunk határai szabnak neki.

A jövőben pedig egészen új kilátások nyilnak számunkra. A kisérleti természettudomány ezen új vívmányaival megnövekedett az ember öröksége, reményei magasabbra törnek és sorsa oly mértékben nemesbedett meg, hogy róla jelen tudásunkkal fogalmat sem alkothatunk magunknak. Világunk igazi gazdagsága energiájában rejlik és ezek az új fölfedezések meggyőztek bennünket, hogy a természetes energia morzsái körül folyó kemény küzdelem a létért, melyben az emberi faj mai állapotáig fejlődött, az embernek nem az egyedüli és nem a végleges sorsa. Alapos az a remény, hogy eljön az a nap, a melyen az ember tetszése szerint fordíthatja majd saját czéljaira az energiának amaz ősforrásait, a melyeket a természet olyan féltékenyen rejteget előle a jövő számára. Ennek a reménynek a beteljesedése kétségkívül még nagyon távol van, de puszta lehetősége is némileg megváltoztatja az embernek viszonyát környezetéhez és bizonyos emberi méltóságot ad a lét eseményeinek.*

* E közlemény Soddy Frederick glasgowi egyetemi tanárnak A rádium czímen (fordítja Salamon József, revideálja Fröhlich Izidor) Társulatunk Könyvkiadó Vállalatában megjelenendő könyvében közzétett fejtegetések felhasználásával készült, úgy hogy ez a sok gondolatot fakasztó czikk egyúttal mutatvány is e közérdekû mõből.