A radioaktivitás tanulmányozása és az a tudomány, amelyet utóbb magfizikának neveztek el, emberi léptékkel mérve kamaszkorát éli 1912-ben; 1942-ben érett ember; 1949-re pedig saját erejétõl megrettent óriás. Így gondoljuk mi 2001-ben, a késõn születettek hiábavaló bölcsességével. Azok a nagy emberek azonban, akiknek a cikkeit itt találjuk, nem késõn születtek, hanem éppen jókor ahhoz, hogy megteremtsék és a maguk jelenidejében írják le azt, amit, mai olvasók, hajlamosak volnánk akár pusztán történeti érdekességként olvasni.

Ha ezt éppen engednék a szövegek. Ezekben azonban olyan gondolatokat találunk, amelyek nemhogy a leírásuk idejéhez képest látják a jövõt - és megdöbbent, hogy milyen tisztán látnak -, hanem a mi mai ismereteinket, világképünket is kérdezgetik. Már Soddy világosan tudja, hogy „az elemek egymásba való átalakítása magában hordja az anyag belsõ energiája fölött való hatalmat", és ebben áll a radioaktivitásban felismert folyamatok igazi praktikus fontossága. Ebben állna! Hiszen az elemeket nem tudjuk tetszésünk egymásba átalakítani, a radioaktivitást nem tudjuk befolyásolni. De „nem igen kételkedhetünk benne, hogy eljön az az idõ, amikor laboratóriumainkban ... felbonthatjuk és összetehetjük az elemeket." Ez bizony 1912-ben inkább fantazmagória, mint ismeretterjesztés. Leginkább talán mégis prófécia.

Mert Bay Zoltán már nagyon is tényszerûen számolhat be az elemátalakításról. Igen határozottan ismétli, amit Soddy állított - a folyamatok igazi haszna az energetikában van. Meghökkentõ Bay szinte naprakész informáltsága. Ajánlanám a historikus érdeklõdésû olvasónak, hasonlítsa össze Simonyi fizikatörténetének megfelelõ részével (az elsõ kiadás 5.4.10 szakaszával) ezt a cikket - látnivaló, hogy kéthárom évvel korábbi közleményekrõl is olvashatunk már benne. Legfeljebb az a furcsa, hogy Hahn és munkatársainak könnyen hozzáférhetõ munkáiról mintha nem hallott volna a szerzõ. Azt viszont igazán nem róhatjuk fel neki, hogy õ sem tudta, amit abban az idõben még nem nagyon lehetett tudni: Fermi bizony tévedett, amikor úgy hitte, 92U239 izotóp keletkezik, ha neutronokkal bombázza az 92U238magokat. (A valóságban jórészt hasadványok jönnek létre ilyenkor.) Nagyon világosan fogalmazza meg azonban a két leglényegesebb feltételt. Azt, hogy gyakorlati célú energiatermelést csak láncreakciók segítségével lehet megvalósítani, és azt is, hogy ehhez az U235 izotópot elõbb fel kell dúsítani. Hogyan lehetett ezt a Váci úti laboratóriumban már akkor tudni?

A harmadik cikk, a vegyész Hevesyé, igen szerényen, de nagyon fontos kérdésben mond hallgatólagosan ellent a két fizikusnak. Nemcsak az energia, hanem a mesterségesen elõállított radioaktív elem is fontos és hasznos terméke a kutatásnak. Nem ugyan az alkimistaarany-álom értelmében, hanem mint olyan eszköz, amely nagyon sok, a magfizikától látszatra teljesen idegen kérdés megoldását teszi lehetõvé.

Az alkímia természetesen óhatatlanul eszében jut Soddynak is, Baynak is. Bay beéri egy tényszerû megállapítással: lehet stabilis arany-izotópot gyártani, épp csak értelme nincsen. Soddy azonban, stílusában legalább is, több megértéssel fordul alkimista õseink emlékéhez. „Anyagfölötti erõk székhelye" szerinte a rádium, és ez az elem a „maga elõkelõ méltóságával" ruházza fel az összes többi elemet. Az ilyen fordulatokat már Daltontól is furcsállja az ember. Mintha Paracelsust olvasnánk! Aztán a transzmutáció szó is - hiszen tudjuk, mindössze elemátalakítást kíván jelenteni, de hát csak idegenül cseng a XX. század elejérõl! És ezekkel a szavakkal magyarázza el, kvalitatíve helyesen, a magreakciók energiaviszonyait, még azt is tudva, hogy az energia nem magszintézis, hanem maghasadás során szabadulhat fel. (Bocsássuk meg neki, hogy a könnyû elemek fúziójára még nem tudhatott gondolni.)

Aztán „engedjük képzeletünket egy pillanatig szabadjára" - ajánlja Soddy. Szembesítsük a modern tudomány fejlõdéseszméjét az õsi aranykorról szóló mítoszok hanyatlást sugalló gondolatával. Talán nem is olyan kibékíthetetlen egymással ez a kettõ, írja, ha arra gondolunk, az emberiség egy korábbi idõszakban eljuthatott már az energia atomátalakítás nyújtotta bõségéig, hogy aztán egy „balfogás" következtében elveszítsen mindent, és visszakerüljön a természetnek kiszolgáltatott õsember állapotába. Ez az ötlet mintha rímelne valamilyen, akár ma is divatozó, teljességgel naiv technika-ellenességre. De még jobban illik Soddy fiatal éveinek világába, amikor Poincaré nyomán Zermelo azzal véli cáfolni Boltzmann statisztikus mechanikáját, hogy bebizonyítja, minden mechanikai rendszer elõbb-utóbb szükségképpen visszatér kiindulási állapotába. És amikor Nietzsche, ezzel a matematikai érveléssel egy idõben (mint erre Érdi Péter figyelmeztet egy cikkében), megfogalmazza az Örök Visszatérés gondolatát az önmaga történetét számtalanszor megismétlõ univerzumról.

Ami azt bizonyítja, nemcsak a tudománynak van története, hanem a tudósnak is.