Egyed László itt, a mûvelt nagyközönség számára röviden kifejtett, ma már közel 50 éves elméletének a maga idejében óriási jelentősége volt. AzEgyed-féle földtágulási elméletnek az a fő érdeme, hogy az első olyan globális elmélet volt, amely az addig megmagyarázhatatlannak tûnő nagy tektonikai, földfejlődési jelenségeket látszólag ellentmondás-mentesen értelmezte. Az elmélet formális szépsége, hogy egyetlen feltevésen, a Föld tágulásán alapul. Egyed földmodellje megelőzte a földtudományok totális megújulását hozó hatvanas éveket, amelyek folyamán megszületett a seafloor spreading és a lemeztektonika globális elmélete. Mai szemmel nézve Egyed elméletét jelentős kísérletnek tekinthetjük, amely elősegítette a földtani- geofizikai jelenségek és folyamatok jobb megértését. A hatvanas évek után azonban, noha még jóval később is többször valamilyen formában előbukkant, a tágulási hipotézis fokozatosan lekerült a napirendről, és a mai elméletek egyáltalán nem igénylik a Föld tágulását.

Egyed elméletének maradandó pontja a szilárd felszín magasságeloszlásában tapasztalható két fő, egy óceáni és egy szárazföldi szint megjelenésének értelmezése (lásd Egyed cikkének ábráját). Mai nyelven, azaz a globális tektonika fogalmait használva, az óceáni területek keletkezését úgy magyarázzuk, hogy a Föld legfelső szilárd héja, a mintegy 100 km vastag kontinentális talapzat (litoszféra) valamely húzásos igénybevétel hatására, egy-egy gyenge vonal mentén felszakad, és ha a húzás tovább folytatódik, akkor a szegélyek távolodni fognak egymástól, a keletkezett „ûrt" pedig a felső köpenynek a dekompresszió hatására megolvadt anyaga tölti ki, amely fokozatosan hozzászilárdul a távolodó litoszféraperemekhez. Minthogy a felső köpeny anyaga sûrûbb, mint a kontinentális litoszféráé, az izosztatikus egyensúlyra törekvés miatt az óceáni aljzat, vagyis az óceáni litoszféra teteje, mélyebben helyezkedik el, mint aszárazföldek felszíne. A 3. ábra ugyan nem mutatja, de a szövegben a szerző később utal rá, amikor az Atlanti-óceánt övező kontinensek és az Atlantihátság lefutásának szinte tökéletes párhuzamosságát hozza szóba, hogy utóbbi viszonylag fiatal és „a terület leggyengébb része". Egyed professzornak ez az érvelése csupán egyetlen kiegészítést igényel. Nevezetesen, hogy az új óceáni aljzat a hátság mentén keletkezik, vagyis az Atlanti-óceán keleti és nyugati medencéi a peremi kontinensek távolodásával jöttek létre. Ez pedig már éppen az ún. seafloor spreading hipotézis, amelyet néhány évvel később mások fogalmaztak meg.

Földtani értelemben véve, jelenleg mintegy 2,6 km2 felületû óceáni litoszféra keletkezik évente, vagyis a Föld felszíne évente ennyivel növekszik. Ilyen nagyságú új felszín elhelyezéséhez 16 mm/év sugárnövekedés volna szükséges, ami kb. háromszorosa az Egyed-féle mintegy fél cm/évnek. Ma már azonban tudjuk, hogy a felszín nemcsak növekszik, hanem ugyanolyan ütemben fogy is.

A Föld legfelső héját felépítő mozaikok, a litoszféralemezek állandó mozgásban vannak egymáshoz képest, amelynek során az akkréciós lemezszegélyek (pl. Atlanti-hátság) mentén a litoszféra növekszik, míg a destruktív lemezszegélyek (pl. a Csendes-óceán mélytengeri árkai) mentén az óceáni litoszféra mélybe süllyed (szubdukálódik). A keletkező új óceáni litoszféra forró, így viszonylag könnyû, ezért környezeténél magasabbra emelkedik (pl. Atlanti-hátság). Az öreg, „érett" óceáni litoszféra viszont hideg, nehezebb, mint a forró felső köpeny, ezért mélybe süllyedhet, és sok száz kilométer mélységbe is benyomulhat a felső köpenybe. Azakkréciót gyengébb, a szubdukciót viszont érthetően erős földrengéstevékenység kíséri (l. a japáni, chilei, stb. pusztító rengéseket). A lánchegységek akkor keletkeznek, amikor a lemezmozgás során kontinenst hordozó lemezek ütköznek. Ezek végül is a kontinentális litoszféra felső, viszonylag könnyû (l. Egyed-cikk), tehát szubdukálódni nem képes héjának egymásra tolódása, torlódása illetve szétszóródása következtében jönnek létre. A hegységképződést is jelentős, szórt (nagy területeket magába foglaló) földrengés-tevékenység jellemzi (pl. Kínában, az India-Eurázsia ütközésnek köszönhetően). Alánchegységek kiemelkedését éppen viszonylagos könnyûségük okozza az izosztázia elvének megfelelően.

Egyed professzor többek között a felszínfejlődést is a Föld tágulásából vezette le. A fentiekből látható, hogy ez a feltevés a globális tektonikában nem szükséges. Ma úgy tûnik, hogy a litoszféralemezek mozgásának hajtóereje a Föld belső hője, amely részben még az eredeti, részben pedig a radioaktív elemek bomlásából származik. A belül melegebb, kívül hideg állapotnak köszönhetően a Föld szilárd köpenyében földtani időléptékben is lassú anyagáramlás (termikus konvekció) zajlik. A konvekciós cellák felső határrétegét éppen a relatív mozgásra kényszerített lemezek képezik. A konvekció lepelszerû leszálló ágait a süllyedő lemezrészek, felszálló ágait pedig a kéményszerõ hőfeláramlások (plumok) képezik. Utóbbiak felszíni megnyilvánulása az ún. hotspot vulkanizmus. A legismertebb, jelenleg is mûködő Csendes-óceáni vulkánokat (pl. Hawaii) ilyen plume-ok táplálják. Végül a Föld magjára vonatkozó, a nagynyomású kísérletekből levonható következtetések lényegében az Egyed által is említett Birch-féle (azaz vasmagos) modellt támasztják alá, amelynek külső héjában (azaz a folyékony külső magban) élénk konvekciós áramlásokkal számolnak. A magbeli konvekciók részben szintén termikus okokra, részben pedig az összetételbeli különbségek kiegyenlítődésére vezethetők vissza. Az utóbbi folyamat érdekes következménye, hogy a belső mag állandóan növekszik. A magbeli fémes elektromos vezetőképességû anyag áramlásainak külső megnyilvánulása a földi mágneses tér, amelynek létrehozásához és fenntartásához szükséges energiát a Föld forgási energiája szolgáltatja.