Amikor 1958-ban első díjat kaptam az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen, iskolám egy vastag könyvvel ajándékozott meg, Rényi Alfréd Valószínûségszámítás címû egyetemi tankönyvével. Akkor persze nem sejtettem, hogy a könyv, számomra ismeretlen szerzője milyen nagy hatással lesz életem folyására.

Rényi 1921-ben született. Családi háttere inkább a humán tudományok irányába indította. Nagyapja Alexander Bernát, a neves filozófus volt, ő maga középiskolás ógörögből nyert tanulmányi versenyt. Ahogy nekem mesélte, az Atlantisz legendájának megfejtését tûzte ki maga elé célul, a fiatalok akadályt nem ismerő bátorságával. Hamarosan felismerte azonban, hogy a titkok egyik fontos nyitja a földtudományokban rejlik, ezért geofizikával kezdett foglalkozni. Arról pedig hamarosan kiderült, hogy matematika nélkül reménytelen. Így került közel a matematikához, ami azután végleg elcsábította. Ezt az utat a humán tudományoktól a matematikáig igen sokan bejárhatták volna, igaz, Rényi tehetsége és bátorsága kellett hozzá.

Egyetemi matematikai tanulmányainak befejezése után hatalmas energiával fogott munkába mindazokon területeken, ahol egy tudós dolgozhat: kutatás, tudományszervezés, tanítás és ismeretterjesztés. Alig több mint húsz év alatt óriási életmûvet hozott létre. Kétszáznál több tudományos publikációjának nagy része mai szemmel is jelentős eredmény. Vannak közöttük olyanok, amik régi problémákban hoztak áttörést és olyanok, amik új irányokat jelöltek ki.

Az 1950-ben létrehozott „MTA Alkalmazott Matematikai Kutató Intézete" első igazgatója volt, az is maradt 1970-ben bekövetkezett tragikusan korai haláláig. Nagyrészt ő alakította ki az Intézet tudományos profilját, vezetésével lett az világszerte ismert. Ma már így nevezik: MTA Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézet. Hatása a mai intézetre nemcsak a névben nyilvánul meg.

Kiemelkedő képességû pedagógus, tudományos vezető is volt. Egész sor nagyszerû tanítványt nevelt. Ma többen is az MTA tagjai, de gyakorlatilag az egész - nemzetközileg is híres - magyar valószínûségszámítási iskola az ő tudományos leszármazottja. Talán a matematikát a legnehezebb „ismeretterjeszteni". A pontatlanul megfogalmazott, leegyszerûsített matematika gyakran elveszti értelmét, szemben például a fizikával, ahol a szemléletes modell elég jól megvilágítja a lényeget akkor is, ha az tulajdonképpen nem is helyes. Mégis vannak, akik megkísérelték a „lehetetlent". Mi kell ehhez? Hogyan lehetett Rényi az ismeretterjesztésnek is óriása? Egyrészt nagyon fontosnak tartotta ezt a munkát. Megértette, hogy a társadalom támogatása nélkülözhetetlen a tudományos kutatás számára, s ehhez a társadalomnak tudnia kell (vagy legalább azt kell hinnie, hogy tudja), mi történik a titokzatos falak mögött. Másrészt Rényi szerette az embereket, meg akarta osztani velük a matematika által nyújtott szellemi örömöket. Széles körû humán tudása és érdeklődése segítette abban, hogy e céljait megvalósíthassa.

Az itt újraközölt cikk Rényi számos élvezetesen megírt folyóiratcikkének egy kitûnő példája. Mint íróember, három könyvével lett világszerte ismert, ezeket sok nyelvre lefordították. A Dialógusok a matematikáróla matematika filozófiai kérdéseit boncolgatja egykor élt tudósok szájába adott párbeszédekkel. A szerzőnek még arra is volt gondja, hogy a párbeszédek hûen tükrözzék a kor stílusát. A Levelek a valószínûségrőlcímû könyvében a valószínûségszámítás alapismereteit adja át az olvasónak. Afelfedezés pillanatát idézi: Pascal és Fermat képzeletbeli levelezését írta meg, miközben kitalálták a valószínûségszámítást. Az olvasó könnyedén elhiszi, hogy a levelezés valódi. Végül a Napló az információelméletről címû mûben az információelmélet alapjait tanítja meg, egy egyetemi hallgatónak az előadásokon készített jegyzeteiből. Persze a hallgató feltûnően érdeklődő és szorgalmas, saját gondolatait is leírja a jegyzetfüzetébe. Igen, ez még a nagy ereje Rényi ismeretterjesztő írásainak: olyan szellemes ötleteket tartalmaznak, mint egy komoly matematikai cikk.

Hadd zárjam soraimat azzal, hogy néhány napja egy konferencián vettem részt a dél-karolinai Colubiában, ahol az egyik előadó Erdős és Rényi véletlen gráfokról szóló alapvető tételét általánosította olyan irányban, ahogy arra genetikai vizsgálataiban szükséges volt. Rényi hatása sok területen ma is eleven.