Brassói Fuchs Herman (1915-1994) az őslénytan tanára, a Babes-Bolyai Tudományegyetem földtani tanszékén. 1972 katedrájától megfosztották szervezkedés vádjával, s nyugdíjazásáig az ásványtani laboratóriumban tölt el két évet laboránsként. Foraminiferakutatásait követően az Erdélyi-medence eocén korú szirénleleteinek legnagyobb ismerőivé vált.

Mint annyiszor a tudományok történetében, Erdély sárkánygyíkjainak - dinoszauruszainak - tudományos megismerését is egy szerencsés véletlen indította el. A krétakori őshüllők csontjai már hosszú évmilliók óta feküsznek a szárazföldi eredetû üledékes rétegekben; majd a kéregmozgások által felszínre hozott rétegeket a felszínt alakító erők helyenként lemeztelenítették, s ún. feltárásokat hoztak létre. Bár erről hiteles adat nem tanúskodik, de feltételezhető, hogy ezeket a csontokat, amelyek minden ma itt élő állat csontjainak méreteit meghaladják, a pásztorok és természetben járó-kelő emberek megtalálták, s bizonyára óriások, sárkányok vagy bibliai vízözönben elpusztult állatok csontjainak nézték. Végül a szerencsés véletlen egy olyan ember kezébe adta e csontokat, aki kiváló anyagi lehetőségek és szellemi képességek birtokában, szenvedélyes érdeklődéssel és kitartással, évtizedekig tartó munkája révén az egész világgal meg nem ismertette a Kárpátok koszorúzta országrésznek ősélet-tudományi értékeit.

A történet 1895-ben kezdődött, amikor ifj.Nopcsa Ferenchúga a család erdélyi birtokán, a Hunyad megyei szentpéterfalvi parkban megtalálta a később híressé vált dinoszaurusz-csontokat. Ez a lelet felkeltette a földtani-őslénytani tudományok iránt különleges vonzalommal és hajlamokkal rendelkező ifjú érdeklődését, aki preparálni, konzerválni és tanulmányozni is kezdte azokat. Akkor már a császárvárosban - Bécsben - tanult, így anyagát, köztük egy hatalmas, majdnem teljesen ép dinoszauruszkoponyát bemutathatta Eduard Suessnek, a bécsi egyetem világhírû földtanprofesszorának, a korszerû földtani szemlélet egyik megalapítójának, aki Nopcsának arra a kérdésére, hogy mitévő legyen a lelettel, lakonikus rövidséggel azt válaszolta: „Írja le"! S arra a további kérdésre, hogy a leíráshoz szükséges csonttani alapokat hogyan szerezze meg, ugyancsak röviden azt válaszolta: „Tanulja meg"! Nopcsának nem kellett sok biztatás, az őt jellemző szenvedélyes buzgósággal vetette bele magát a kétségtelenül nem mindennapi anyag, illetve az azzal kapcsolatos irodalom tanulmányozásába. Egy év leforgása alatt elkészült dolgozatával, amelyet nem kisebb tudományos fórum előtt mutatott be, mint az Osztrák Tudományos Akadémia.

Az 1899. július 22-i előadóülésen az alig 22 éves fiatal őslénybúvár bemutatta az erdélyi dinoszauruszokról szóló értekezését. Nopcsának már ez az első értekezése is olyan tudományos felkészültségről tanúskodik, amely egy idősebb, nagy tudományos múlttal rendelkező kutatónak is becsületére válna -, jegyzi meg róla későbbi barátja és életrajzírója, Lambrecht Kálmán, az ősélettudomány ugyancsak kiváló mõvelője és ragyogó tollú népszerõsítője. Az erdélyi dinoszauruszokról szóló első tanulmányt rövidesen két másik követte 1902-ben és 1904-ben, amelyekben újabb dinoszauruszkoponyákat dolgozott fel a Hátszegi-medence felső krétakori üledékeiből. A tanulmánysorozat két utolsó értekezése csak negyedszázad múltán látott napvilágot Budapesten, miután szerzőjük végigtanulmányozta a leghíresebb gyûjtemények dinoszauruszmaradványait, az ezzel kapcsolatos irodalmat. Bár érdeklődési köre és tevékenységi területe hihetetlenül széles, mégis legfőbb kutatási területét a dinoszauruszok képezték, amely mellett kitartott egészen 1933-ban bekövetkezett haláláig.

A sárkánygyíkok (dinoszauruszok)az őshüllők egyik legnagyobb, legfontosabb s talán legközismertebb csoportját képezik. Igen sokféle típus tartozik ebbe a csoportba, éppen ezért viszonylag kevés az olyan közös jellegek száma, amelyek minden dinoszauruszra érvényesek. (Több kutató nem is tartja ezt a csoportot természetes rendszertani egységnek, vagyis olyannak, amelynek képviselői valamennyien egy közös törzsből származnak.) Általában tekintélyes nagyságot elérő viszonylag kis fejû, hosszú nyakú és hosszú farkú állatok aránytalanul erősebben fejlett hátsó végtagokkal, amelyek mellett a mellsők elcsökevényesedettnek tûnnek. Ez a jelleg két lábon való járást feltételez, amely mellett az izmos, vaskos, hosszú farok egyensúlyozó szervként szolgál. Hátsó lábaikon az 5. és az 1. ujj visszafejlődött, s így az állat hátsó végtagján csak 3 ujjra támaszkodott. Többnyire nagyszámú fogaik fogmederben ülnek, a bőrük nem volt pikkelyes, de számos képviselőiknél csontos lemezek és tüskék képződtek, amelyek bizonyára az állat védekező, ritkábban támadó fegyverei közé tartoztak. A különböző testtájékok váltakozó számú és típusú csigolyái rendszerint tömören csontosodtak; ezekhez kétfejû bordák kapcsolódtak. A kulcscsont hiányzik. Fontos rendszertani bélyeg medenceövük felépítése; a Hüllőmedencéjûek (Saurischia) rendjébe sorolt típusoknál a medenceöv háromsugarú hüllőtípusú, míg a Madármedencéjûeknél (Ornitischia) a medenceöv négysugarú, a madarak medenceövére emlékeztető, de azzal mégsem azonos szerkezetû.

Ide tartoznak a Földön valaha is élt legnagyobb termetû állatóriások, amelyek testmagassága a 10-15 métert, hosszúsága pedig a 20-22 métert is elérte; testsúlyuk bizonyára több tonnára rúgott. Erre a hatalmas termetû, szörnyszerû, sokszor a mesebeli sárkányokra emlékeztető külsejükre utal a magyar népszerõsítő irodalomban használatos sárkánygyík elnevezés, és a nagy angol természetbúvár és paleontológus által a csoport tudományos neveként használt Dinoszauria megjelölés is (deinosz görögül - rettentő, félelmetes, bámulatos; szaurosz görögül = gyík). Ezeknek a szárazföldi, ill. mocsári és édesvízi környezetben élt őshüllőknek csak egy része ragadozó, a többi „jámbor" növényevő volt. A dinoszauruszok ugyanis a triász időszaktól a jurán át a kréta időszakig bezárólag éltek; valamivel ennek vége előtt végképpen letûntek az élet színpadáról, hogy a következő harmadidőszakban az emlősöknek adják át a helyüket. Ebben az időben világszerte több dinoszaurusz-maradványt tártak fel, a velük való foglalkozás „tudományos divat"-tá vált. A fiatal Nopcsa is tudomást szerezhetett róluk, s amúgy is kalandvágyó természetét lelkesíthették az ilyen nagyszabású őslénytani vállalkozások, amelyek rendkívül érdekes és értékes eredménnyel jártak. Dinoszauruszmaradványokat kiásni és leírni Erdély földjéből - kell-e ennél lelkesítőbb és nagyszerûbb feladat egy magyar őséletbúvár számára? És Nopcsa lelkesedése nem volt szalmaláng, évtizedeken keresztül lángolt, s a kitartó és kiváló képességekkel rendelkező kutató a világ egyik legjobb, legismertebb dinoszaurusz- és általában őshüllőszakértője lett.

Az erdélyi felső-kréta ősgyík, a Struthiosaurus

Erdély földjéből - a Hátszegi-medencéből és még két lelőhelyről (Szászsebes, Zsibó) - sajnos nem kerültek elő egész vagy legalább megközelítőleg egész csontvázak, csak egyes szétszórt, gyakran töredékes vázrészek, csontok (koponya, borda, csigolya) és csonttövisek (bőrcsontok). Ezekből igyekezett megalkotni a kutató - jelen esetben főként Nopcsa - az e területen élt sárkánygyíkok és azok környezetének minél hitelesebb képét. Természetesen ez csak többé-kevésbé sikerülhetett.

Azok közül a dinoszaurusznemzetségek, ill. fajok közül, amelyek Erdély felső kréta képződményeiből kerültek elő, a Struthiosaurus transsylvanicusolyan faj, amelynek Nopcsa rekonstruált képét is megalkotta. Ez a sárkánygyík viszonylag karcsúbb, négy lábon járó állat volt, elég rövid, erősen boltozódó, kerekded koponyájával. Bőrcsontokból álló, fejlett hátpáncélja volt ugyanilyen eredetû tövisekkel, amelyek közül különösen a nyaki tájék csonttövisei nyúltak hosszúra, arasznyi nagyságot is elérve. Fogazata után ítélve a Struthiosaurusnövényevő állat volt. A csontjaival együtt megtalált növényi maradványokból részben következtetni lehetett táplálékára.

Másik madármedencéjû erdélyi dinoszauruszféleség az Orthomerus transsylvanicus. Ennek koponyáját írta le az ifjú Nopcsa első akadémiai értekezésében Limnosaurus névvel, s csak később derült ki, hogy ez az új erdélyi faj is ahhoz az Orthomerus nemzetséghez tartozik, amelynek generotípusát Seeley 6 évvel azelőtt írta le Hollandia felső krétakori képződményeiből. Ez a sárkánygyík a madármedencéjûek „madárlábú" csoportjába tartozik. Koponyája hossza tekintélyes - félméteres - volt, de az egy métert is meghaladó koponyahosszúságú, 8-10 m testhosszúsággal rendelkező rokonaihoz képest csak törpe óriás volt. Alsó és felső állkapcsában Nopcsa 242 különböző fejlettségi fokú fogat számlált össze. Valóságos „fogmagazinok" voltak tehát ezek az állkapcsok, mégis milyen szegényes fogazat ez a Trachodon mirabile, egy „kanalascsőrû" sárkánygyíkfaj fogazatához képest, amelynek állkapcsaiban Cope összesen 2072 fogat számlált meg. Ezzel a fogazattal morzsolta össze állatunk főleg vízi növényekből álló táplálékát.

Az erdélyi dinoszauruszfaunában a hüllőmedencéjûek is jelentős mértékben képviselve vannak: ide tartozik az ugyancsak Nopcsa által leírt faj, a Megalosaurus hungaricus is, valamint a Megalosaurus pannoniensisSeeley. A Megalosaurusok szárazföldi ragadozó őshüllők voltak. Elég nagy termetû „szörnyek" egyes fajaik a 8 méteres testhosszúságot is elérték. Két erőteljes hátsó lábukon jártak, mellső lábaik viszszafejlődtek, a hátsóknál jóval kisebbek voltak. Hegyes, kúpos fogaik alapján megítélve veszedelmes ragadozó állatok lehettek.

A hüllőmedencéjû sárkánygyíkokat az erdélyi anyagban a Maggiarosaurus (Titanosaurus) dacus és a Titanosaurus indicus Lydekker fajok képviselik. Az előbbit Nopcsa vezette be az irodalomba. A Titanosaurusok közepes nagyságú dinoszauruszok voltak, amelyek maradványai Európa, Észak-Afrika, India és Észak-Amerika felső krétakori képződményeiből kerültek elő. A „Titanosaurus" dacus, amelyet újabban V. Huene német őshüllő-specialista a Maggiarosaurusgénusz egyik fajának tekint - Nopcsa szerint 5-6 m körüli testhosszúságú, de voltak ennél jóval kisebb Titanosaurusok is. A Titanosaurusok feje a közismert hüllőóriás, a Diplodocus fejéhez hasonlított.

Megemlítjük még, hogy Nopcsa a szászsebesi felső krétakorinak minősített tarka agyagokban is talált közelebbről meg nem határozható Sauropoda-maradványokat. Abban az időben az európai felső szenonban (a felső-kréta felső része) egy összefüggő európai szárazulatot lehet feltételezni, helyenként belvizekkel és mocsaras területekkel, amely a mai Pireneusoktól egészen a mai Erdélyig terjedt. A meleg és csapadékos éghajlat buja növényzet kifejlődését tette lehetővé, amelyben a páfrányok vitték a vezető szerepet. Pálmák is éltek ebben az időben területünkön. Ez a gazdag növényzet bő táplálékot nyújtott növényevő dinoszauruszok számára, a ragadozók pedig főként ezek húsával táplálkoztak.

A Nopcsa által feltárt erdélyi dinoszauruszok értékét az is növelte, hogy az akkori Magyarország földjéből ezek az első ilyen maradványok, és ez az anyag nemcsak egyes töredékes leletekből áll, hanem egy egész faunát képvisel. Ennél gazdagabb dinoszauruszanyagot azóta sem mutattak ki Európának ebből a térségéből.