A környezetvédők, megelégelve az ipari társadalmak pusztításait, hajlamosak a múltat aranykornak tekinteni. Amikor az európaiak letelepedtek Amerikában, a levegő és a folyók tiszták voltak, a táj zöld, és a prérin bölények legelésztek. Manapság a levegő szmoggal teli, ivóvizünk szennyezett, a tájat betonnal burkoljuk, és vadon élő állattal is ritkán találkozunk. A jövő még ennél is roszszabb.

A romló állapot két egyszerû okkal magyarázható: a modern technológiai módszerekkel sokkal erőteljesebb pusztítást végzünk, mint régen a kőbaltával, s ma több ember él a Földön, mint valaha. Egészen mostanáig a legtöbb környezetvédő munkatársammal együtt osztottam azt a nosztalgikus nézetet, hogy a múltat aranykornak lássam, mivel az ember hajlamos erre. E szemléletmódnak híres képviselője a XVIII. századi francia filozófus, Jean- Jacques Rousseau volt, akinek Értekezés az egyenlőtlenség eredetéről c. mûve végigköveti az ember hanyatlását az aranykortól kezdve az emberi szenvedésig, melyet Rousseau saját korában tapasztalt. Amikor a XVIII. századi európai felfedezők megismerték az iparosodás előtt álló polinéziai és amerikai indián népeket, az európai szalonokban úgy képzelték, ők az állandóan aranykorban élő előkelő barbárok, akikhez a civilizáció vallási intoleranciája, politikai önkényuralma és társadalmi egyenlőtlenségei nem jutottak el.

Az ókori Görögország és Róma napjait sokan még manapság is a nyugati civilizáció aranykorának tekintik. Érdekes, hogy a görögök és a rómaiak magukat szintén a régi aranykor elkorcsosult leszármazottainak tartották.

Kétségem sincs afelől, hogy a XXII. század radioaktív elegyében élő emberi lény ugyanolyan nosztalgiával fog írni saját korunkról, amely viszonylag zavartalannak tûnik az ő szemében.

Mivel sokan hittek az aranykorban, a régészek és az őslénykutatók néhány újabb felfedezése hatalmas megdöbbenést keltett. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy az iparilag fejletlen társadalmak fajokat pusztítottak ki, élőhelyeket tettek tönkre, és ezzel több évezredre veszélyeztették saját létüket. A legjobban dokumentált példák közé tartoznak a polinéziaiak és az amerikai indiánok, pont azok a népek, amelyeket a környezetvédelem példaképeiként szoktak említeni. Hogyan lehet a felfedezéseket összeegyeztetni a mai iparosodás előtt álló népek természetvédő gyakorlatára vonatkozó bizonyítékokkal? Abban az esetben, ha a felfedezések igazak, használhatjuk-e azokat esettanulmányokként, melyek segítségével megjósolhatjuk a saját környezetvédelmi politikánk hatásait? Tudjuk-e a legújabb felfedezésekkel magyarázni a Húsvét-sziget vagy a maja indiánok ősi civilizációjának egyébként titokzatos bukását?

Mielőtt ezekre a vitás kérdésekre választ adunk, meg kell értenünk a környezetvédelem állítólagos aranykorát megcáfoló új bizonyítékokat. Vizsgáljuk meg először a fajkipusztításra, majd az élőhely megsemmisítésére vonatkozó adatokat.

Amikor a brit gyarmatosítók az 1800-as években letelepedtek Új-Zélandon, a denevéren kívül nem találtak más őshonos szárazföldi emlőst. Ez nem volt meglepő, mivel Új-Zéland távoli sziget, mely túl messze van a szárazföldtől ahhoz, hogy a röpképtelen emlősök elérjék. A gyarmatosítók ekéje nyomán azonban már kihalt, nagy testû madarak csontjai és tojáshéjai kerültek a felszínre, amelyeket a maorik (Új-Zéland korai polinéziai telepesei) moa néven emlegettek. A teljes csontvázak alapján - egy részük bőrrel és tollal volt borítva - könnyen magunk elé képzelhetjük az élő moákat: voltak közöttük 1 m magas, 18 kgos példányok és 3 és fél m magas, 230 kgos struccszerû óriás is. Növényevő voltukra következtethetünk a sokféle növényfajból származó levelet és ágat tartalmazó, jól megőrzött gyomorból. A nagy növényevő emlősök, mint az őz és az antilop új-zélandi megfelelői voltak.

Bár Új-Zéland leghíresebb kihalt madarai a moák, a csontleletek alapján sok egyéb madarat is leírtak, összesen legalább huszonnyolc faj halt ki itt az európaiak megérkezése előtt, például a nagy testû kacsa, az óriásira nőtt szárcsa és a hatalmas termetû liba. Ezek a röpképtelen madarak az Új-Zélandra átrepült közönséges madarak leszármazottai voltak, melyek az evolúció során elvesztették jól fejlett szárnymozgató izmaikat a ragadozóktól mentes területen. A többi kihalt madár közül a pelikán, a hattyú, az óriási holló és a roppant méretû sas tökéletesen tudtak repülni.

Eddig az új-zélandi nagy testû kihalt állatokról beszéltünk. A régészek azonban egér és patkány méretû kis ugró állatok csontjait is a felszínre hozták. A földön ugrált vagy mászott legalább három röpképtelen vagy gyengén repülő énekesmadárfaj, számos béka, óriáscsiga, sokféle, az egér súlyának kétszeresét is elérő tücsökszerû rovar, és különös, egérszerû, felcsavart szárnnyal szaladgáló denevér. Mire az európaiak megérkeztek, néhány kistestû állat ezek közül már teljesen kihalt, mások az Új-Zéland melletti kis szigeteken maradtak fenn, melyek - a csontleletekből látható - korábban Új-Zéland területén is éltek. Ezek a mára már kihalt fajok biztosíthatták a sziget számára a szárazföldről soha meg nem érkező röpképtelen emlősök ökológiai megfelelőit: az őz helyett a moát, a nyúl helyett a röpképtelen libát és szárcsát, az egér helyett a hatalmas tücsköt, az apró énekesmadarat és denevért, valamint a leopárd helyett a hatalmas sast.

Az őskori leletek és a biokémiai adatok szerint a moák ősei évmilliókkal ezelőtt érték el Új-Zélandot. Végül is mikor és miért haltak ki a moák olyan hoszszú túlélés után?

1966-ban az akkor elfogadott elmélet szerint a moák éghajlati változás következtében haltak ki, és a maorik már csak a kipusztulás szélén álló fajokat találtak. Az új-zélandiak dogmaként hitték, hogy a maorik természetvédők voltak és nem ők pusztították ki a moákat. Ma sem kétséges, hogy a maorik, a többi polinéziaihoz hasonlóan, kőszerszámokat használtak, főleg földmûveléssel és halászattal foglalkoztak, és nem rendelkeztek a mai ipari társadalmakra jellemző pusztító erőkkel. A legrosszabb, amit feltételeztek a maorikról, hogy a kihalás küszöbén álló populációknak megadták a végső döfést. Néhány felfedezés- sorozat azonban megdöntötte ezt a nézetet.

Először is, a tízezer évvel ezelőtt véget ért utolsó jégkorszak alatt Új-Zéland nagy részét gleccserek, vagy hideg tundra borította. Ezután az új-zélandi éghajlat sokkal kedvezőbbé vált, melegebb lett és csodálatos erdők terjedtek el. Az utolsó moák tele gyomorral pusztultak el, és az utolsó néhány tízezer év legkedvezőbb éghajlatát élvezték.

Másodszor, az ismert korú maori régészeti lelőhelyekről származó madárcsontok radiokarbon kormeghatározása azt mutatta, hogy az első maorik partraszállásakor még az összes ismert moafaj élt, mégpedig nagy számban. Néhány évtized alatt azonban kihalt a moák és a madarak jó része. Hihetetlen véletlen lett volna, ha az Új-Zélandon évmilliók óta őshonos fajok tucatjainak minden egyede pont az ember megérkezésének geológiai pillanatában pusztult volna el.

Több, mint száz olyan hatalmas régészeti lelőhelyet ismernek a kutatók, ahol a maorik elképesztő mennyiségû moát mészároltak le, amelyeket agyagkemencékben megsütöttek, a maradékot pedig eldobták. A húst megették, a bőrt ruhának használták, a csontból horgot vagy ékszert faragtak, a tojásokat pedig kifújták és víztartálynak használták. A XIX. század során a lelőhelyekről szekérnyi mennyiségben szállították el a moák csontjait.

Így világossá vált, hogy a maorik pusztították ki a moákat, egyrészt megölték az állatokat, másrészt kiirtották a moák élőhelyéül szolgáló erdőket.

A Galápagos-szigeteken ma élő naiv állatokhoz hasonlóan, a moák feltehetőleg elég szelídek voltak ahhoz, hogy a vadász egyszerûen odamenjen és furkósbottal leüsse őket. A moák olyan alacsony reprodukciós rátával rendelkezhettek, hogy néhány vadász néhány évenkénti látogatásának hatására a távolabbi völgyekben is hamarabb pusztultak, mint ahogyan szaporodtak. Pontosan ez történik napjainkban Új-Guinea legnagyobb túlélő őshonos emlősével, a távoli Bewani-hegységben, a fán élő kenguruval. Az emberlakta területen a fán élő kenguru éjszakai állat, rendkívül félénk, és sokkal nehezebb vadászni, mint egykor a moákat. Ennek ellenére az igen kis létszámú bewanis populáció, ha egy-egy völgyben évenként csak egyszer vadásztak is, elég volt ahhoz, hogy a kengurufaj a kihalás szélére kerüljön. Látva, hogyan történt ez a fán élő kenguruval, nem nehéz elképzelni, hogy mindez megtörtént a moákkal is.

Nemcsak a moák, hanem az összes újzélandi egyéb kihalt madárfaj is élt még a maorik megérkezésekor. A legtöbb néhány évtized múlva eltûnt. A nagyobbakat, a hattyút, a pelikánt, a röpképtelen ludat és szárcsát táplálkozás céljából vadászták. Az óriás sast viszont a maorik feltehetőleg önvédelemből ölték meg.

Biztos azonban, hogy sem az önvédelemmel, sem a táplálkozással nem magyarázható az új-zélandi különleges tücsök, csiga, ökörszem és denevér gyors eltûnése. Miért halt ki olyan sok faj az elterjedési területén vagy bárhol másutt, néhány part menti sziget kivételével? Ennek részben az erdőirtás lehetett a magyarázata, a fő ok azonban a maorik által szándékosan vagy véletlenül behurcolt másik vadász, a patkány lehetett! Tudjuk, hogy az európaiak által behurcolt patkányok nagy szerepet játszottak a Hawaiin és egyéb, korábban patkánymentes óceániai szigeten élő sokféle madárfaj kipusztulásában. 1962-ben például, amikor a patkányok végül elérték az Új-Zélandtól távol eső Big South Cape szigetet, három év alatt kipusztítottak vagy megtizedeltek nyolc madár- és egy denevérfajt. Ez az oka annak, hogy olyan sok új-zélandi faj a patkánymentes szigetekre szorult vissza, ezeken a helyeken lehetett csak túlélni az Új- Zélandon végigsöprő, a maorikat kísérő patkányáradatot.

A végeredmény: Új-Zélandon a maorik érkezésekor létező fajok számának ma már csak a fele él, és a túlélők közül sokat a kihalás fenyeget, vagy olyan szigetekre szorultak vissza, ahol kevés a behurcolt emlős kártevő. Néhány évtizednyi vadászat elegendő volt ahhoz, hogy a moák több millió éves történelmének véget vessen.

Nemcsak Új-Zélandon, hanem a régészek által vizsgált összes többi távoli Csendes- óceáni szigeten, nemrégiben Polinéziában, az első telepesek lakhelyén sokféle, mára kihalt madárfaj csontjára bukkantak, ami bizonyítja, hogy a madarak kihalása és az ember megjelenése valamilyen módon kapcsolatban állt egymással. Storrs Olson és Helen James őslénykutatók, a Smithson Intézet munkatársai Hawaii minden nagyobb szigetén azonosítottak a Kr. u. 500 körül kezdődő polinéziai bevándorlás idején eltûnt őskori madárfajokat. A leletek között nemcsak a ma is élő fajok rokonainak számító kolibrik találhatók, hanem különös, röpképtelen ludak és íbiszek is, melyeknek egyáltalán nincs ma élő közvetlen rokona. Bár tudjuk, hogy Hawaiin az európai bevándorlást követően madárfajok pusztultak ki, ez a korábbi kipusztítási hullám egészen 1982-ig, Olson és James felfedezésének publikálásáig ismeretlen volt. A Hawaii-szigeteken Cook kapitány érkezése előtt kipusztult madárfajok száma mostanra ötvenre emelkedett, amely majdnem egyötöde az észak-amerikai kontinensen tenyésző fajoknak.

Nem vadászat miatt pusztult ki az öszszes hawaii madárfaj, a kis énekesmadarakat sokkal inkább az első hawaiiakkal együtt érkező patkányok irtották ki, vagy a földmûvelés céljából kivágott erdők miatt haltak ki. Tahitin, a Fidzsi-szigeteken, Tongán, Új-Kaledóniában, a Marquisesszigeteken, a Chatham-szigeteken, a Cookszigeteken, a Salamon-szigeteken és a Bismark- szigetcsoporton található korai polinéziai régészeti lelőhelyeken is hasonló felfedezéseket tettek.

A legkevésbé sem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy a polinéziai volt az egyetlen iparosodás előtt álló nép, mely fajokat pusztított ki, ezért tegyünk egy fél fordulatot a földgolyón, és nézzük a világ negyedik legnagyobb szigetét, az Indiai-óceánban Afrika partjai mellett fekvő Madagaszkárt. Amikor Kr. u. 1500 körül megérkeztek a portugál felfedezők, Madagaszkáron akkor már bennszülöttek éltek. Földrajzi fekvése szerint azt várnánk, hogy nyelvük a tőle csupán 320 km-re nyugatra található Mozambik partjainál beszélt afrikai nyelvekkel rokon. Legnagyobb megdöbbenésünkre kiderült, hogy az Indiai-óceán szemközti oldalán, a több ezer kilométerre észak-keletre található szigeten, Borneón beszélt nyelvcsoporthoz tartozik. Amadagaszkáriak külseje a jellegzetes indonéztől a tipikus kelet-afrikai feketékig változik. Az ellentmondás annak következménye, hogy a madagaszkáriak 1000-2000 évvel ezelőtt érkezett indonéz kereskedők leszármazottai, akik az Indiai-óceán partjai mentén hajóztak Indiába és végül Kelet-Afrikába. Madagaszkáron a szarvasmarha-, kecske- és sertéstenyésztésen, földmûvelésen és halászaton alapuló társadalmat kezdtek kiépíteni, és a muzulmán kereskedők segítségével Kelet-Afrikával tartottak kapcsolatot.

Legalább ilyen érdekes, hogy melyek az itt előforduló vagy hiányzó vadon élő állatok. A közeli afrikai szárazföldön óriási számban él a sokféle nagy testû, feltûnő vadállat, mely a földön szaladgál és nappal tevékeny, az antilop, a strucc, a zebra, a pávián és az oroszlán. Közülük egyik sem jelent meg Madagaszkáron a mai időkben. A Madagaszkárt Afrikától elválasztó 320 km széles tengersáv távol tartotta az állatokat, hasonlóan az ausztráliai erszényeseket Új- Zélandtól távol tartó tengerrészhez. Helyette Madagaszkáron két tucat kistestû, legfeljebb tíz kilogramm súlyú, főleg éjszaka aktív, fán élő, lemurnak nevezett, majomszerû főemlősfajt találunk.

Madagaszkár partjait azonban kihalt óriás madarak létét bizonyító, számtalan futball- labda méretû tojáshéj borítja, s emellett kipusztult nagy emlősök és hüllők csontjai is jelentős mennyiségben felszínre kerültek. A tojások hatféle, akár 3 méter magasságot és 450 kg súlyt is elérő, röpképtelen madárfajtól származnak, melyek a moához és a strucchoz hasonlóak, de erőteljesebb felépítésûek, és ezért az elefántmadár nevet kapták. A hüllők közül óriás szárazföldi teknős élt itt, melyek páncélja kb. 1 m hosszú volt és a csontleletek mennyisége alapján korábban nagyon elterjedt lehetett. Anagy madaraknál és hüllőknél sokkal változatosabb volt az a gorillaméretû, 10-12 makimajomfaj, melyek mindegyike nagyobb vagy legalább akkora volt, mint a legnagyobb túlélő lemurfaj. Koponyájuk szemüregének kis méretéből arra következtettek, hogy az összes vagy a legtöbb kihalt makimajom valószínûleg nem éjszakai, hanem nappali állat volt. Néhány faj nyilvánvalóan a talajszinten élt, mint a pávián, míg a többiek az orangutánhoz és a koalához hasonlóan fán mászkáltak.

Madagaszkáron előkerültek továbbá egy kihalt „törpe" víziló (csupán tehén méretû), egy földi malac, valamint a nagy mongúzzal rokon, rövid lábú pumához hasonló testfelépítésû húsevő faj csontjai is. Mindent egybevetve, ezek a kihalt nagy testû állatok - az új-zélandi moákhoz és egyéb különös madarakhoz hasonlóan - azok, amelyek miatt a turisták még mindig özönlenek az afrikai vadasparkokba. A teknősök, elefántmadarak és a törpe víziló lehettek az antilopot és a zebrát helyettesítő növényevők, a lemur a páviánt és az emberszabású majmot helyettesítette, a mongúzzal rokon húsevő pedig a leopárdot vagy a kistermetû oroszlánt.

Mi történt a kihalt nagy testû emlősökkel, hüllőkkel és madarakkal? Egészen biztos, hogy néhány fajban még gyönyörködhettek az elsőként érkező madagaszkáriak, akik az elefántmadár tojáshéját víztartónak használták, és a lemészárolt törpe víziló és néhány egyéb faj csontjait a szemétkupacra hajították. Néhány faj még az európaiak megérkezéséig is fennmaradt Madagaszkár távoli területein, mivel Flacourt, a XVII. századi francia kormányzó gorillaméretû, lemurra emlékeztető állatról kapott beszámolót. Az elefántmadár valószínûleg olyan sokáig fennmaradt, hogy az Indiaióceánt járó arab kereskedők is jól ismerték, és a „Szindbád, a hajós" meséiben a rok madárról (az óriás madárról) szóló elbeszélések ötletét adta.

Biztos, hogy egynémely madagaszkári óriás, de valószínûleg inkább az összes kipusztulása a korai madagaszkári őslakosok tevékenységével kapcsolatos. Bár a madagaszkáriak inkább pásztorkodással és halászattal foglalkoztak, és nem vadásztak nagyvadakra, a többi nagy állat mégis könnyû préda lehetett számukra, mivel ezek azelőtt emberrel sohasem találkoztak. Feltételezhetően ez volt az oka annak, hogy a könnyen észrevehető és elfogható makik, melyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy érdemes legyen lemészárolni őket - a nagy testû nappali, földön élő fajok -, mind kipusztultak, míg a kicsi, éjszakai, fán lakók megmaradtak.

A madagaszkáriak tevékenysége következtében azonban feltehetőleg több nagy testû állat pusztult el, mint a vadászat során. Évente újabb erdőket égettek fel, hogy új legelőket nyerjenek, és a friss fû növekedését serkentsék, ezzel a vadon élő állatok újabb élőhelyét tették tönkre. A szarvasmarha és a kecske legeltetése is átalakította az élőhelyeket, valamint ezek az állatok közvetlen versengésben voltak a legelő teknősbékával és az elefántmadárral a táplálékért. A meghonosított kutyák és sertések a talajon lakó állatokat, azok kölykeit és tojásait zsákmányolhatták. Mire a portugálok megérkeztek, Madagaszkár egykor nagyszámú elefántmadaraiból csak a partot borító tojáshéjak, a föld alatt lévő csontvázak és a rok homályos emléke maradt.

Madagaszkár és Polinézia csupán egyegy jól dokumentált példája annak a kipusztulási hullámnak, amely valószínûleg minden nagyobb óceáni szigeten lezajlott, melyen az ember letelepedett, még mielőtt az európaiak 500 évvel ezelőtt terjeszkedni kezdtek volna. Akárcsak Új-Zélandon és Madagaszkáron, minden olyan szigeten, ahol az élet ember nélkül fejlődött, unikális nagy állatfajok éltek, melyeket a mai zoológusok élve sosem láttak. A földközi-tengeri szigeteken, mint Ciprus és Kréta, törpe vízilovak és óriás teknősök éltek (csakúgy, mint Madagaszkáron), valamint törpe elefántok és törpe szarvas. A Nyugat-Indiaiszigeteken kipusztultak a majmok, a földi lajhár, egy medveméretû rágcsáló és különféle méretû baglyok: normális, óriási, kolosszális és titáni. Valószínûnek látszik, hogy ezek a nagy madarak, emlősök és teknősök is valamilyen módon áldozatul estek a szigetre érkező első mediterrán népeknek vagy az amerikai indiánoknak. Nem csak a madarak voltak áldozatok. Emlősök, gyíkok, békák, kígyók és még nagy testû rovarok is eltûntek, fajok ezreit képviselve, ha az összes óceáni szigetet összeadjuk. Olson a szigeti kipusztulásokat a világ történetének egyik leggyorsabb és legalapvetőbb biológiai katasztrófájaként írja le. Nem lehetünk azonban biztosak abban, hogy mindezért az ember volt a felelős, amíg az utolsó állatok csontjainak és a legelső emberi maradványok korát egészen pontosan meg nem határozzák a többi szigetre vonatkozóan is, ahogyan ez Polinézián és Madagaszkáron már megtörtént.

Az aranykor elhomályosítja a fajkipusztulásokkal kapcsolatos bizonyítékokat, nézzük most az élőhely pusztítására vonatkozókat.

A Húsvét-szigetet rejtély lengi körül, mióta 1722-ben Jakob Roggeveen holland felfedező rátalált a szigetre és polinéziai lakosaira. A Chilétől 3700 km-re nyugatra fekvő csendes-óceáni Húsvét-sziget igen elzárt. A 85 tonna súlyt és 11 m magasságot is elérő több száz szobrot a vulkáni kőbányában faragták ki, majd valamilyen módon több kilométerre elszállították, függőleges helyzetbe állították egy emelvényen olyan emberek, akik a fémet és a kereket még nem ismerték, és az emberi izomerőn kívül más erőforrással nem rendelkeztek. A kőfejtőkben még ennél is több szobor maradt befejezetlenül, vagy a kőfejtők és az emelvények közötti úton befejezetten, de elhagyottan fekszik. A mai kép azt sugallja, mintha a szoborfaragók és a szállítók hirtelen abbahagyták volna a munkát, kísértetiesen kihalt tájat hagyva maguk után.

Roggeveen megérkezésekor sok szobor még állt, bár újat már nem faragtak. 1840- re az összes felállított szobrot a Húsvét-sziget bennszülöttei szándékosan ledöntötték. Hogyan szállították és állították fel a hatalmas szobrokat, miért döntötték le és miért maradt abba a faragás?

Az első kérdésre választ adtak a sziget még élő bennszülöttei, akik Thor Heyerdahlnak megmutatták, hogyan használták őseik a farönköket a szobrok szállítására, majd emelőként a felállításra. A további kérdésekre a választ a sziget hátborzongató történelmét bemutató későbbi régészeti és őslénytani tanulmányok adták meg. Amikor Kr. u. 400-ban a polinéziaiak letelepedtek a Húsvét-szigeten, a szigetet erdő borította, amit módszeresen kiirtottak, hogy a helyén növénytermesztést folytassanak, valamint a kenuépítéshez és a szobrok felállításához szükséges farönkökhöz jussanak. Kr. u. 1500-ra a lakosság létszáma elérte a 7000-et (meghaladta a négyzetkilométerenkénti 58-at), kb. ezer szobor készült már el, és közülük legalább 324-et fel is állítottak. Az erdőt azonban olyan alaposan kiirtották, hogy egyetlen élő fa sem maradt.

Az önmaguk okozta ökológiai katasztrófa következtében nem jutottak hozzá a szobrok szállításához és felállításához szükséges farönkökhöz, így a szoborfaragás is abbamaradt. Az erdőirtásnak azonban két közvetett hatása is volt, ami éhezéshez vezetett. A talajerózió, melynek követ- kezménye az alacsonyabb terméshozam volt, valamint a kenuépítéshez szükséges farönkök hiánya, így kevesebb fehérjéhez jutottak a halászattal. Végül a populáció létszáma magasabb lett, mint a sziget eltartóképessége, és a társadalom a gyilkos háborúk és kannibalizmus okozta tömegpusztulásban omlott össze. A katonák vették át a hatalmat, a legyőzötteket megették vagy rabszolgának hajtották, a rivális törzsek ledöntötték egymás szobrait, az emberek pedig önvédelemből barlangokba menekültek. Az egykor buja sziget, melyen a világ egyik legjelentősebb társadalma virágzott, a mai Húsvét-szigetté pusztult: kopár füves préri, ledöntött szobrokkal tarkítva, ahol a korábbi populációnak csak egyharmada él.

Az iparosodás előtti élőhelypusztítás egyik példája megvilágítja az ősi nyugati civilizációk hatalmi központjának fokozatos földrajzi eltolódását is. Emlékezzünk vissza, hogy a hatalom és innováció első központja a Közel-Kelet volt, ahol sok döntő fontosságú fejlesztést hoztak létre; a mezőgazdaságot, állatok háziasítását, írást, birodalmi államot, harci szekeret és egyebeket. A hatalom Asszíria, Babilon, Perzsia és alkalomadtán Egyiptom és Törökország között mozgott, de mindig Közel-Keleten vagy annak közelében maradt. Miután Nagy Sándor megdöntötte a Perzsa Birodalmat, a hatalom végül nyugat felé mozdult, először Görögországba, majd Rómába és később Nyugat- és Észak-Európába. Miért veszítette el elsődleges szerepét Közel- Kelet, Görögország és Róma? (A Közép- Kelet jelenlegi átmeneti jelentősége egyetlen forráson, az olajon alapul, ami épp ellenkezőleg, pusztán a terület más szempontok szerinti mai gyengeségét hangsúlyozza.) Miért az Egyesült Államok, Oroszország, Németország és Anglia, Japán és Kína a mai szuperhatalmak, és nem Görögország vagy Perzsia?

A hatalom földrajzi eltolódása túl nagy és túl szembetûnő ahhoz, hogy csak a véletlen mûve legyen. Egy elfogadható elmélet szerint minden ősi civilizációs központ sorra tette tönkre a forrásait. A Közel-Kelet és a Földközi-tenger vidéke nem volt mindig a mai degradált terület. Az ősidőkben e vidék nagy része erdős hegyek és termékeny völgyek alkotta buja mozaik volt. Az évezredekig tartó erdőirtás, túllegeltetés, erózió és völgyeliszaposodás a nyugati civilizáció hátországát a mai jellegzetes, viszonylag száraz, sivár, terméketlen tájjá alakította. Az ősi Görögország régészeti vizsgálatai a populációk növekedésének és összeomlásának, és a helyi települések elhagyásának számos, egymás után következő ciklusát tárták fel. A növekedési szakaszban a teraszos kiképzés és a gátak kezdetben megvédték a talajt, míg az erdőirtás, a meredek lejtők megtisztítása földmûvelés céljából, a túl sok haszonállat legeltetése és a túl rövid időközönkénti vetés miatt a rendszer kimerült. Az eredmény minden esetben a hegyek erős eróziója, a völgyek elárasztása és az emberi társadalom összeomlása volt. Hasonló eseménnyel esett egybe (talán okozta is) a fényes mükénéi görög civilizáció egyébként rejtélyes összeomlása, mely Görögországot több évszázadra a szellemi sötétségbe taszította.

Az ősi környezeti pusztítás nézetét korabeli beszámolók és régészeti bizonyítékok támasztották alá. Néhány fényképsorozat mégis sokkal meggyőzőbb lenne, mint az összes anekdotikus bizonyíték együttvéve. Abban az esetben, ha ezerévenként készített pillanatfelvételeink lennének ugyanarról a görög hegyoldalról, azonosítani tudnánk a növényeket, mérni tudnánk a föld borítottságát, és ki tudnánk számítani az erdőtől a kecskebiztos bokor felé történő eltolódást. Így számokban tudnánk kifejezni a környezeti pusztítás mértékét.

Forduljunk a szemétkupacokhoz segítségül. A Közel-Keleten élnek nyúl nagyságú, mormotaszerû, szirti borznak (Hyrax alkatúak) nevezett állatok, melyek szemétkupacot építenek. (Meglepő, hogy a szirti borz legközelebbi élő rokona valószínûleg az elefánt.) Három arizonai tudós - Patricia Fall, Cynhia Lindquist és Steven Falconer - e szemétkupacokat tanulmányozta Jordánia híres eltûnt városában, Petrában, mely az ősi nyugati civilizációk paradoxonjának jellegzetes példája. Petra most különösen ismerős a Steven Spielberg- és George Lucas-filmek rajongói számára. A rendezők az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag c. filmjében Sean Connery és Harrison Ford a sivatag homokjában Petra fényõző szikla sírboltjaiban és templomaiban kutatnak a Szent Grál után. Aki a Petrában játszódó jeleneteket látja, csodálkozhat azon, hogy ilyen gazdag város hogyan jöhetett létre és maradhatott fenn ezen a kopár tájon. Valójában Kr. e. 7000-ben Petra területéhez közel már létezett egy neolitikus település és hamarosan a földmûvelés és a pásztorkodás is megjelent. A Nabateus királyság alatt, melynek a fővárosa volt, Petra kereskedelmi központként mûködött, és az Európa, Arábia és Kelet között zajló kereskedelmet irányította. Arómai, majd bizánci uralom alatt a város még nagyobb és gazdagabb lett. Később mégis elhagyottá vált, és annyira elfeledték, hogy a romjait egészen 1812-ig nem is fedezték fel. Mi okozta Petra öszszeomlását?

A Petrából származó szirti borz gyûjtötte szemétkupacok mindegyikében akár száz növényfaj maradványait is megtalálták, és a pollen arányát összehasonlítva a mai életterekkel, kiszámítható, milyen volt a szemétkupacok tulajdonosainak életében a jellemző élettér. A szemétkupacok alapján Petra környezetének degradálására vonatkozóan a következő folyamatot lehetett rekonstruálni. Petra száraz, mediterrán éghajlatú területen fekszik, amely mögött erdőkkel borított hegyek húzódnak. Az eredeti növényzet főleg tölgyből és pisztáciafákból álló erdő lehetett. A római és bizánci időkre a legtöbb fát kivágták, a környék nyílt sztyeppé vált, ami kifejeződik abban a tényben, hogy a szemétkupac pollentartalmának mindössze 18 százaléka származik fákról, a többi az alacsonyabb növényekről. (Összehasonlításképpen a mai mediterrán erdők összes pollenjének 40-85 százalékát, az erdős sztyeppeknek pedig 10 százalékát adják a fák.) Kr. u. 900-ra, néhány évtizeddel Petra bizánci fennhatóságának megszûnte után, a maradék fák kétharmada eltûnt. Még a bokrok, virágok és füvek száma is csökkent, a környezet a ma is látható sivataggá alakult. A túlélő fák alsó ágait ma kecskék rágják.

Egymás mellé helyezve a szemétkupacok analízisét, a régészeti és irodalmi adatokkal, a következő értelmezést adhatjuk. A neolitikumtól a birodalmi időkig tartó erdőirtást az új mezőgazdasági területek, a birka- és kecskelegeltetéshez szükséges szabad területek nyerése, valamint a tûzifa és az épületfa nyerése ösztönözte. Az épületeket a neolitikumban is vaskos gerendákkal támasztották alá, házanként 13 tonna fát használtak fel a falak és a padló borítására. A birodalmi populációs robbanás hatására felgyorsult az erdőpusztítás és a túllegeltetés. Csatornák, csővezetékek és vízgyûjtők bonyolult rendszerére volt szükség a gyümölcsöskertek és a város vízszükségletének összegyûjtéséhez és tárolásához.

Kőszobrok a Húsvét-szigeten

A bizánci hatalom megdöntése után a kerteket elhagyták és a populáció összeomlott, de a talaj degradációja tovább folytatódott, mert a lakosság megmaradt része az intenzív legeltetésből tartotta fenn magát. A telhetetlen kecskék mindent megettek, bokrot, virágot és füvet. A második világháború előtt a török kormány megtizedelte a megmaradt erdőket, innen biztosította a faanyagot a Hedzsász Vasútvonal számára. Sok mozilátogatóval együtt borzongtam a látványtól, ahogyan az Arábiai Lawrence (Peter O`Toole) által vezetett arab gerillák felrobbantották a vasutat a szélesvásznú színes filmen anélkül, hogy tudatában let- tem volna, hogy Petra erdőpusztításának utolsó mozzanatát látom.

Petra lepusztult tája annak megtestesítője, mi történt a nyugati civilizáció bölcsőjének többi részével. Petra mai környezete már nem képes eltartani azt a várost, amely a világ fő kereskedelmi útvonalait irányította úgy, ahogyan Persepolis modern környezete el tudta tartani az egykori Perzsa Birodalom fővárosát. Evárosok, valamint Athén és Róma romjai azoknak az államoknak az emlékei, amelyek a túléléshez szükséges eszközeiket pusztították el. Nemcsak a nyugati civilizációk azok, melyek ökológiai öngyilkosságot követtek el. A közép-amerikai klasszikus maja kultúra, valamint az indiai Indusvölgyi harappá kultúra összeomlása is nyilvánvaló példái annak, hogy a növekvő emberi populáció környezete megsemmisítésének következtében ökológiai katasztrófába került. Bár a civilizáció történelmének előadásain hosszasan időznek a királyoknál és a barbár invázióknál, az erdőirtás és az erózió hosszú távon fontosabb alakítója lehet az emberiség történelmének.

A legutóbbi néhány felfedezés a feltételezett környezetvédelmi aranykort egyre rejtélyesebbé teszi. Térjünk vissza a kezdetben felvetett fontosabb vitapontokhoz. Először is, hogyan lehet a múltbeli környezeti károsodások felfedezését összhangba hozni a mai iparosodás előtti népek által alkalmazott konzervatív gyakorlattal? Nyilvánvalóan nem minden fajt pusztítottak ki, és nem minden élőhelyet tettek tönkre, így az aranykor mégsem lehetett olyan sötét.

Erre a paradoxonra a következő választ javasolom. Még ma is igaz, hogy a kicsi, régóta fennálló, egyenlőségre törekvő társadalmak hajlamosabbak természetvédő gyakorlat kialakítására, mert már elég sok idejük volt arra, hogy megismerjék környezetüket és felismerjék a saját érdekeiket. Ezzel szemben a károsodás valószínûleg akkor következik be, amikor az emberek hirtelen ismeretlen környezetet gyarmatosítanak (mint az első maorik és a Húsvét- sziget lakói), vagy amikor új határvonal mentén haladnak előre (mint az első Amerikát elért indiánok), vagy amikor olyan új módszert alkalmaznak, amelynek pusztító erejét még nem volt idejük felismerni (a mai új-guineaiak, akik most fegyverrel pusztítják a galambpopulációt). Nagyobb eséllyel jön létre károsodás azokban a központosított államokban, ahol a gazdaság olyan vezetők kezében összpontosul, akik nincsenek kapcsolatban saját környezetükkel. Néhány faj és élőhely érzékenyebb a károsodásra, mint a többi, mint például a röpképtelen madarak, melyek soha nem találkoztak emberrel (mint a moák és az elefántmadarak), vagy a száraz, törékeny, megújulásra képtelen környezet, melyben mind a nyugati, mind az anasazi civilizáció született.

Másodszor, van-e valamilyen gyakorlati tanulság, amit a legújabb régészeti felfedezésekből levonhatunk? A régészetet a társadalom szempontjából gyakran lényegtelen, elvont tudománynak tekintették, ami pénzszûkében a költségvetési megszorítások elsődleges célpontja. Valójában a régészeti kutatások a kormányzati tervek készítői számára a legkifizetődőbbek. Az egész világon olyan fejlesztéseket vezetünk be, melyek komoly, irreverzibilis károsodást képesek létrehozni, és valójában csak a múlt társadalmai által mûködésbe hozott elméletek erőteljesebb gyakorlati változatai. Nem engedhetjük meg magunknak az olyan kísérleteket, hogy öt megyét ötféle különböző módon fejlesszünk és megfigyeljük, hogy melyik négy megy tönkre. Ehelyett hosszú távon sokkal kifizetődőbb, ha régészeket alkalmazunk a múlt elemzésére, mint ha továbbra is ugyanazokat a hi - bákat követjük el.

Végül nézzük a legrázósabb kérdést. Manapság a környezetvédők erkölcsileg rossznak tartják azokat a népeket, amelyek fajokat pusztítanak ki és élőhelyeket tesznek tönkre. Az ipari társadalmak minden alkalmat megragadnak, hogy az iparosodás előtti társadalmaknak rossz hírét keltsék, ezzel indokolva legyilkolásukat és földjük eltulajdonítását. Vajon a bebizonyított új ismeretek a moákról csupán áltudományos rasszizmus részei, melynek alapján elmondhatjuk, hogy a maorik nem érdemelnek jó bánásmódot, mert rosszak voltak?

Nem szabad elfelejteni azonban, hogy az ember számára mindig nehéz volt megállapítani a biológiai források felhasználásának biztonságos mértékét anélkül, hogy kimerítenék azokat. A források jelentős csökkenését nem könnyû megkülönböztetni a rendes évi ingadozástól. Még ennél is nehezebb megállapítani az új források létrehozásának mértékét. Mire a csökkenés jelei már mindenki számára nyilvánvalóak, lehet, hogy az már túl késő a faj vagy az élőhely megmentése szempontjából. Így az iparosodás előtti népek, melyek nem voltak képesek a források fenntartására, nem erkölcsi bûnt követtek el, hanem képtelenek voltak egy ökológiai problémát megoldani. A kudarc végzetes volt, mert az emberek saját életszínvonalában következett be visszaesés.

A végzetes hiba csak akkor válik bûnné, ha valaki ezt kezdettől fogva tudja. Ebben a tekintetben két alapvető különbség van köztünk és a maorik között: a tudományos megértés és az írás-olvasás képessége. Mi tudjuk, amit ők nem, hogy hogyan kell olyan grafikont rajzolni, mely megadja a fenntartható forrás populáció-méretét a be - takarítási ráta függvényében. Olvashatunk az összes múltbéli ökológiai katasztrófá - ról, a maorik ezt nem tudták. A mi nemzedékünk mégis tovább folytatja a bálnava - dászatot és a trópusi őserdők irtását, mintha soha senki nem vadászott volna moákra, vagy pusztította volna a fenyvesés borókás erdőket. A múlt még mindig aranykor volt, a tudatlanság aranykora, míg a jelen a szándékos vakság vaskora.

Ezért értetlenül szemléljük, hogy a mai társadalmak hogyan ismétlik a múlt öngyilkos, rossz ökológiai döntéseit, csak sokkal hatásosabb pusztító fegyverekkel, sokkal nagyobb számú ember kezében. Úgy teszünk, mintha az emberiség történelme során nem ismétlődött volna oly sokszor ugyanaz a film, és nem ismernénk az elkerülhetetlen kimenetelt.