„A madarak nem dinoszauruszok" - olvashatták a résztvevők Storrs Olson, a washingtoni Smithson Intézet Madártani Osztályának vezetője és a vele egy véleményen lévő BAND-tagok („Birds Are Not Dinosaurs") kitõzőjén a SAPE (Society of Avian Paleontology and Evolution) ötödik, Pekingben tartott találkozóján 2000 nyarán. A dino-madár evolúciós vonal egyértelmû bizonyítása vagy végleges elvetése még várat magára. A két tábor érvei és ellenérvei végtelenek, a gordiuszi csomót átvágni hivatott kulcsfosszíliák még hiányoznak, a legmodernebb technikák segítségével nyert eredmények pedig bonyolítják a problémát a várva várt megoldás helyett.
Liaoning Province tartomány -a XX. század leghíresebb lelőhelye
Nem véletlenül, került sor másodszor is Kínában a madárevolúció aktuális kérdéseivel foglalkozó konferenciára. A Pekingtől északkeletre 400 km-re fekvő Liaoning tartomány őslénytani lelőhely-együttese (1.ábra) szolgáltatta az utóbbi években a legnagyobb port kavaró növényi és állati ősmaradványokat. A tudósok ugyanakkor komplex adatokat nyertek az Észak-Ázsiában endemikus Jehol biótát alkotó fajok és nemzetségek megjelenéséről, elterjedéséről és kihalásáról.
A mai lelőhelyeken a felső-jurában hegyekkel szegélyezett, sekély vizû tavak voltak. A gyakori vulkánkitörések következtében növények, rovarok, puhatestûek és gerincesek milliói pusztultak el nagyon rövid idő alatt, süllyedtek a tavak fenekére és fedte be őket a finom vulkáni hamu, még mielőtt oszlásnak indultak volna.
Kezdetben 140 millió évesre (felső-jura) becsülték a fosszilis hüllők és madarak korát, de az újabban végzett Ar-Ar vizsgálatok szerint a legidősebb leletek többsége „mindössze" 124 millió éves. Aközépső alsó-krétában létrejött Yixian formáció üledékei mára a paleontológusok kincsesbányái lettek.
Kína három rivális intézete verseng a világszerte elismert és kalandvágyó paleontológusok odacsábításában, valamint a legjobb megtartású fosszíliák begyûjtésében, megszerzésében.
Tollas dinoszauruszok:a madarak elődei?
Amikor 1996-ban a New York Times címlapján megjelent a kínai Sinosauropteryx „tollas dinó" fényképe, J. H. Ostrom elégtételt érezhetett: 1973-ban kételkedéssekkel fogadott kijelentése, miszerint a madarak ősei a dinoszauruszok lennének, íme beigazolódott. Liaoning tartományból előkerült a „hiányzó láncszem" a madarak és dinoszauruszok között. Néhány hónappal később amerikai kutatók indultak Kínába, hogy részletesen tanulmányozzák az időközben több példányban is felszínre bukkant tollas dinoszauruszokat. A szenzációs hír után egy évvel megtartott konferencián kihirdették a verdiktumot: az őslényeket fedő merev, sörteszerû képződmények a bőr kirojtosodott kollagén szálai és nem valódi tollak, tehát semmi közük a mada - rakhoz.
1. ábra. A Liaoning tartományban találhatónevezetesebb lelőhelyekChen és társai (1998) nyomán
Más kutatók szerint a tollak modern szerkezetûek, ám épp ezért nem dinoszauruszoknak, hanem repülési képességüket elvesztett madaraknak tartják őket. Annál is inkább, mert a leletek 25-30 millió évvel fiatalabbak az Archaeopteryxnél, tehát időbeni képtelenség ennek ősének tekinteni őket.
A Sinosauropteryx után két újabb tollas hüllő, a Protoarchaeopteryx és a Caudipteryx maradványai is előkerültek. A jó megtartású leletek tanulmányozása során sok mindenre fény derül, ám az is biztos, hogy bár az állatok testét részben vagy egészen tollak borították, ezek repülésképtelenek voltak. Sőt, a legújabb három Caudipteryx-példány oly sok „vegyes" bé - lyeget visel, hogy a hipotézis, miszerint ezek nem tollas hüllők, hanem repülési képességüket másodlagosan elvesztett madarak lennének, újra felvetődött.
Úgy tûnik, hogy számos kutató elvész a „valódi tollas" ősmaradványok megtalálásának útvesztőjében. A pingvinek vagy struccok helyes rendszertani besorolásában senki nem kételkedik, holott e madarak testét egyszerû szerkezetû vagy módosult fedőtollak borítják. Evezőtollaik sem egyed-, sem fajfejlődésük során valószínûleg nem voltak, csontjaik velőüregét pedig nem levegő, hanem zsírszerû anyag tölti ki. Minden más morfológiai és élettani tulajdonságuk (a pingvinek tüdejének kivételével) megegyezik a repülő madarakéval. Egyértelmû tehát, hogy az említett két csoport a madarak evolúciója során a legkorábban megjelent formák közé tartozik, amelyek még nem repültek, de már rendelkeztek a modern madarak összes tulajdonságával. Bár egyesek a fenti csoportok képviselőit is másodlagosan repülés-képteleneknek tartják, az evolúció „törvényeinek" értelmében ez nehezen elképzelhető.
Tollak vagy tollszerû képződmények már legkevesebb öt különböző theropoda hüllőnél ismertek. Ezek mérete, szerkezete és szerepe változik a különböző csoportoknál. Jelen vannak ott is, ahol a vállöv még egyszerû szerkezetû, valamint más, a repüléshez szükséges mechanikai feltételek is hiányoznak. Az az elképzelés, miszerint a tollak elsődleges szerepe a repülésben lett volna, rég meghaladott. A tollazatnak épp úgy funkciója lehetett a testhőmérséklet állandó fenntartása, mint ahogy szerepet játszhatott a különböző viselkedésbeli megnyilvánulásokban.
2. ábra. Néhány fontosabb mezozoikuminemzetség törzsfejlődési kapcsolataHou és társai (1996) nyomán
Láthatjuk tehát, hogy a tollak, a repülési képességhez hasonlóan, nem csak a madaraknál jelennek meg, és önmagukban nem elegendőek a repüléshez. Ugyanakkor az evezőtollak hiánya nem kizáró ok a madárállapotra. Ezek után egyértelmû, hogy a tollas dinoszauruszokra épített elmélet zsákutca, a problémát nem ez a tulajdonság fogja megoldani.
A bajorországi solnhofeni palából előkerült 150 millió éves Archaeopteryxet a tankönyvek a mai napig is a madarak közvetlen őseként tárgyalják. A tollakat viselő őslénynek van ugyan néhány olyan jellege, ami lehetségessé teszi a madarakhoz való hasonlítást, de a szakemberek többsége elfogadja, hogy ez „mellékág" volt a madarak evolúciójában.
Egyes kutatók a megsokszorozódott őslénytani bizonyítékok ellenére is úgy gondolják, hogy a modern madarak felé az Archaeopteryxszen keresztül vezet az evolúciós út. A kínai hüllő- és madárleletek egyik fontos szerepe az, hogy adatokat szolgáltatnak a madárrá válás egyik fontos mozzanatához és a különböző fejlődési vonalak megrajzolásához. A 120-130 millió éves üledékekből egyaránt felszínre kerültek Archaeopteryx-jellegû maradványok, valamint ezektől különböző morfológiájú, modern madaraknak tulajdonított leletek.
A tudomány mai állása szerint a madárrá fejlődésben két evolúciós vonal vezet: a gyíkfarkúak (Enantiornithurinae) és a madárfarkúak (Ornithurinae). A mai madarakat az utóbbiakból származtatjuk (2. ábra). A két csoportot elsősorban nem a farok morfológiája különbözteti meg, hanem több alapvető csonttani és feltételezett fiziológiai eltérés.
A gyíkfarkúak legismertebb képviselője az Archaeopteryx, továbbá a kínai Eoenantiornis, Confuciusornis, Sinornis és Cathayornis. A Confuciusornis, az Archaeopteryxhez hasonlóan, kb. varjú nagyságú volt. Az Eoenantiornis a legapróbb eddig ismert tagja ennek a csoportnak: alig vörösbegy méretû lehetett. A gyíkfarkúak tollakkal viseltek, dinoszaurusz- és madárjellegekkel egyaránt rendelkeztek. A mellcsont szerkezete alapján tüdejük kezdetleges, még nem madárszerû lehetett. Az ide sorolt madarak többségéről feltételezik, hogy a szó valódi értelmében nem repülhettek; a mellső végtagjaikkal végzett csapkodó mozgás legfeljebb segíthette őket a szárazföldön való gyorsabb haladásban vagy a kisebb magasságokból való landolásban.
A madárfarkúak legrégebbről ismert képviselője a veréb nagyságú Liaoningornis, mely 124 millió évvel ezelőtt jelent meg. Ez az első madár, melynek valódi (összeforrt) csüdje van. A lábcsontok morfológiája alapján főleg fákon tartózkodott. A következő legidősebb madárfarkú a kb. 115 millió éves Chaoyangia, mely gázlómadár lehetett. Õt követi a Gansus, melyet Gansu tartományban fedeztek fel. Ez az alkafélékkel mutat közelebbi rokonságot.
Ahogy az időben haladunk, a madárfarkúak vállöv- és mellcsont szerkezete is egyre több hasonlóságot mutat a mai madarakéval. A két csoportot megkülönböztető csonttani és feltételezett élettani különbségeken kívül figyelemre méltó a testméret fokozatos csökkenése. A madárfarkúak szinte mindannyian feleakkorák, mint a gyíkfarkúak. Ez valószínûleg összefüggésben lehet a repülési készség tökéletesedésével.
A szárazföldi kréta madárfaunát a gyíkfarkúak uralták, bár a Liaoningornis szintén ebbe az ökotípusba tartozik. Ezzel ellentétben, a madárfarkúak főleg vízben vagy vízközelben éltek, mint azt a jól elkülönült part menti, úszó és bukó típusok igazolják. Míg az alsó-krétában a gyíkfarkúak világszerte elterjedtek, ezzel egy időben madárfarkúakat csak az északi féltekéről ismerünk.
Az a tény, hogy a kréta legelején mind a két evolúciós vonal képviselői jelen vannak a hasonlónak tõnő, de alapvetően mégiscsak különböző morfológiájú és életmódú dinoszauruszok mellett, már bizonyíték, hogy ez utóbbiak nem lehetnek a madarak ősei. Sőt, az alsó-kréta legvégén már erősen specializálódott csoportok is előfordulnak, mint például az evezőlábú Hesperornisek. Ezek tengeri képviselői repülésképtelenek voltak, szárnyuk apró nyélszerû képződménnyé fejlődött vissza. Fejlett lábaik nagyon hátratolódtak és biztosították a hajtóerőt a vízben való mozgáshoz.
A mostanáig legősibbnek tartott felső triász (225 millió éves) texasi „előmadár" (Protoavis) rendszertani helye módosul, mivel újabban nem tartják madárszerûnek. Ugyanakkor Gierlinski, lengyel szakember tavaly olyan Plesiornis-lábnyomokról számolt be a lengyelországi alsó-jurából, mely szigorúan csak a madarakra jellemző lábszerkezetről tanúskodik. E lelet is bizonyítja, hogy a dichotomikusan fejlődött madarak közös őse a juránál is korábban, a triászban keresendő.
Melyik elméletet válasszam?
A madarak földről, illetve fáról induló repülési elméletei ma már klasszikusnak számítanak. Hátrányuk, mint minden rögzült gondolatnak, hogy bilincsbe szorítják a képzelőerőt. Pedig a két élettér - a szárazföld és levegő - mellett egy nagyon fontos harmadik: a víz is létezik! A madarak őséről anatómiai és őslénytani bizonyítékok alapján jogosan feltételezzük, hogy két lábon járt, fogazata szerint minden bizonnyal halevő volt, testét felfeslett pikkely vagy tollszerû képződmény fedte.
Ez a „képzeletbeli ős" táplálékát keresve egyre beljebb juthatott a vízben, ahol mindinkább kénytelen volt alkalmazkodni ehhez az élettérhez. Pihenni és szaporodni azonban továbbra is a szárazföldre járt. A vízi életmód következtében kialakulhatott az evezőláb, a mellső végtag az úszás révén evezőszerûvé vált, mely idővel a kézközépcsontok számának csökkenését, illetve a csak madarakra jellemző kézközépcsont - carpometacarpus - megjelenését eredményezte. A kar úszómozgását segítette a megnövekedő mellizom, melynek a mellcsont kialakuló taraja adott nagyobb tapadási felületet. Mindezzel párhuzamosan a funkció nélkül maradt farok fokozatosan elcsökevényesedett.
Ezzel a típussal már el is jutunk egy pingvinszerû madárig, melynek közvetlen utódát ma is a legprimitívebb anatómiai tulajdonságok jellemezik, akárcsak a futómadarakat. Ezek az előbb vázolt ősből alakulhattak ki olyan időszakban, mikor a vízben való túlnépesedés következtében a szárazföldi növényi táplálékhoz való alkalmazkodás jelentett szavatosságot a fennmaradáshoz. A megtöbbszöröződött ellenség elől való menekülés okozhatta a sajátos testforma és az erős futólábak kialakulását. Ennél a csoportnál már megjelenik a modern madártüdő (neopulmon) is, de kezdetlegesebb formában, mint a jól repülő madaraknál.
Természetesen a vízi élettérben maradottak között is jelentek meg új formák, melyek például olyan kedvező tulajdonságok génjeit hordozzák, mint a repülőtollak, a csontok pneumatizálódása, a légzsákok behatolása a mell- és szárnycsontokba.
Ezek közül egyesek, a mai nagy testû úszómadarakhoz hasonlóan, szárnyukkal csapodva és lábukkal a vizet taposva próbálhattak felemelkedni és fokozatosan elrugaszkodni a víz felszínéről. Ettől kezdve már csak idő kérdése volt, hogy milyen gyorsan és változatosan népesítették be a levegőt.
Ahhoz, hogy a madarak meghódíthassák a levegőt, jelentős morfológiai és fiziológiai változásokra volt szükség. A repüléshez nem elegendő a „váz", mely ebben az esetben az aerodinamikus test, a levegővel telt csontok, a szárny jellegzetes szerkezete, a tollak, stb., szükség van „motorra" is, olyan hajtóerőre, ami nemcsak legyőzni képes a gravitációt, hanem hosszú időn keresztül a levegőben tudja tartani a testet. Ezt a madaraknál a gerincoszlop merevsége (a nyaki tájék kivételével), az evezőtollak szerkezete és a szárny sajátos mechanizmusa, a neopulmon szerkezete, a mellizmok helyzete és fejlettsége, valamint a szív testhez viszonyított nagy mérete teszi lehetővé.
Kívülállók részére úgy tûnhet, hogy a környezet indukálja az újabb és újabb variációkat. Ez viszont épp fordítva van: a külső tényezők elfogadják - vagy nem - az evolúció által felkínált genotípusokat. A genetikai változások (mutációk) véletlenszerûen jönnek létre, és az új tulajdonságok csak ritkán felelnek meg az adott környezeti feltételeknek. Ha azonban ez valamilyen előnyt jelent az illető egyednek és ezt átörökíti utódainak, generációk során a tulajdonság rögzül és jellemzője lesz az illető fajnak. Minden új tulajdonság sikerességének titka abban rejlik, hogy a megfelelő időben és helyen történjék, vagyis épp „akkor" és „ott" egy élőlénynek hasznára válik és előnyt jelent társaival szemben a lét- és fajfenntartásban.
Az evolúció során olyan időszak is volt, amikor jól repülő madarak el „kellett", hogy veszítsék e képességüket az életben maradáshoz. Egyes óceáni kis szigeteken élő fajok számára a nem tökéletes repülési készség a vízbe sodródástcsapódást, és ezáltal a pusztulást jelentené. Ezért a „sikeres" egyedek gyengén vagy egyáltalán nem repülnek.
A legidősebb valódi madárleletek mind vízi üledékből kerültek elő. Ennek egyszerû tafonómiai magyarázata is lehet, hiszen a mocsár, tőzegláp, iszap kiváló körülményeket nyújt a fosszilizációhoz. Azonban lehet, hogy mindez nem véletlenszerû, és a madarak őseit a triász vizek közelében kell keresni.
A különböző elméletek hívei természetesen igyekeznek minden objektív tényt a maguk elképzelése szerint értelmezni. Ezek néha kategorikus kijelentésekbe torkollnak, azt az érzést keltve az érdeklődőkben, hogy a probléma végérvényesen megoldódott, minden egyéb gondolat hiábava - ló és spekuláció. Csak reménykedhetünk, hogy egy szerencsés napon egy szerencsés lelettel fény derül a madarak eredetének és repülésének titkára.
Nézzünk szét a házunk táján!
A kínai ősmaradványok mind mennyiségüket illetően, mind kitõnő megtartásukat és az általuk szolgáltatott ismereteket fi - gyelembe véve rangos helyet foglalnak el a tudományban. Ha nem is hasonló számban, ám hasonló korú madárleleteket Európából is ismerünk.
Seeley angol paleontológus már a múlt század végén jelez két bukómadarat hazájából. Õt követi a neves magyar szakember, Lambrecht Kálmán, aki 1931-ben Franciaországból ír le egy gémet. Az utóbbi évtizedekben pedig több nemzetséget is jeleznek Spanyolországból.
A Kárpát-medence legrégebbi (130-140 millió éves) madárleleteit a Nagyváradtól mintegy 50 km-re fekvő Királyerdő-hegység Cornet nevû bányatelepének bauxitlencséiből ismerjük. A számos őshüllőmaradvány mellett több, madárbélyeget viselő csont került elő, ám csak hat bizonyult azonosíthatónak. A legszenzációsabb kétségkívül az 1985-ben Jurcsák Tibor és Kessler Jenő által leírt Archaeopteryx, amelyet azonban - rossz megtartása miatt - csak génusz szintig lehetett meghatározni. A szerzők két vízimadarat is leírtak: a minden bizonnyal repülőképes Eurolimnornis cornetit és a pingvinjellegeket viselő Paleocursornis biharicust, melynek különleges combcsonttöredékét előzőleg tévesen egy futómadárnak tulajdonították.
A felsorolt leletek újfent bizonyítják, hogy az alsó-krétában a valódi madarak már jól kialakultak és elterjedtek voltak a Földön, valamint azt is, hogy az Archaeopteryx nem halt ki a jurában, hanem még egy időben élt a valódi madarakkal, tehát semmiképpen nem lehet ezek őse.
Miért nem haltak ki a madarak?
A földtörténet során több kisebb-nagyobb kihalási esemény követte egymást, melyek során az akkori növény- és állatvilág akár 95%-a is kipusztult. A kréta-tercier (K-T) határon történt ötödik nagy kihaláskor tûntek el végleg a dinoszauruszok. Ezt követően a gerinces állatok közül a madarak és emlősök uralták a szárazföldet. Sokáig azt hitték, hogy a madarak többsége szintén áldozatául esett a drámai eseménynek, és a tercierben megjelent madársokaság alig pár, esetleg csak egy „túlélő" vonalnak köszönheti változatosságát.
A legújabb molekuláris vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a K-T kihalást legkevesebb 21-22 különböző evolúciós vonalnak sikerült túlélni (3. ábra). A kísérlet középpontjában az úgynevezett „molekuláris óra" áll, amely esetében az időegységet a mai madarak DNS-lánca közötti különbségek képezik. Minél nagyobb két faj között a genetikai eltérés, annál több idő telt el a két rendszertani egység közös ősből való elágazása óta. Ily módon elkészíthető a törzsfa, melyen szemléltetik az evolúció során megjelent típusok időbeni sorrendjét. Bár a módszerhez számos biológus kétkedve viszonyul, abban egyetértenek, hogy az eredmény megfelel az eddig végzett vizsgálatoknak.
A madarak a krétában már minden kontinensen jelen voltak. Nagyfokú mobilitásuk és alkalmazkodóképességük révén el tudtak menekülni a kedvezőtlen körülmények elől, és benépesítették a megürült ökológiai fülkéket. E tulajdonságoknak köszönhetően jelentős előnnyel indultak a tercier elején kezdődő evolúciós versenyben.
Tudomány és (fekete)piac
A „kőbe zárt" ősállatok tudományos értékének és a hírverésnek megfelelően nő az ősmaradványok anyagi értéke, amely ezen a területen is a feketepiac és csempészet kialakulását eredményezte. Kínában egyegy hüllő- vagy madárlelet megtalálása és kiásása a helyi gazdálkodóknak mintegy kétévnyi jövedelmüknek megfelelő összeget hoz a házhoz. A nemzeti kincsnek számító fosszíliákra belföldi és külföldi tudományos intézetek, múzeumok és magánszemélyek részéről egyaránt nagy a kereslet. Az ősmadarak ára több ezer dollárra rúg.
A botrány tavaly év elején robbant ki, miután a National Geographic 1999 novemberi számában bemutatott egy 124 millió éves, Archaeoraptor liaoningensisnek keresztelt ragadozó dinómadarat, melyet egy kínai és amerikai szakemberekből álló csoport a dinoszauruszok és madarak összekötő láncszemének („missing link") tart. A népszerû folyóirat azok után adott helyet a közleménynek, hogy a cikket előzőleg két rangos szakfolyóirat - a Nature és a Science - a lelet gyanított illegális és „preparált" voltára hivatkozva elutasította. Az „új faj" jelzésére így anélkül került sor, hogy ez egy szakmailag felülvizsgált szakmai folyóiratban megjelent volna. A szenzációkeltés vágyának köszönhető „baklövés" érthető módon árt a National Geographic hírnevének.
Ráadásul a törvénytelenül kicsempészett „ősmadár" hamisnak bizonyult. Az utólagos tomográfiai vizsgálatok kiderítették, hogy az ősmaradvány két részből áll: egy dromeszaurusz farkát illesztették egy valódi madár testéhez, a lelet szakmai és üzleti értékét növelendő. Sőt, a legújabb vizsgálatok szerint a lábak egy harmadik, még nem azonosított állathoz tartoznak.
Tavaly májusban az Archaeoraptort repatriálták. A kínai paleontológusok - kereskedők segítségével és a National Geographic Társaság költségén - megtalálták a dromeszaurusz többi maradványát, és elkezdődött eredetük feltárása.
Epilógus
Talán szükségtelen kiemelni, hogy tavaly júniusban megrendezett ötödik SAPE-konferencia központi témája a madarak eredete és fejlődése, valamint a tollas hüllők rendszertani „elhelyezése" volt. A találkozón - a színhelynek megfelelően - sor került számos új lelet bemutatására, melyek tanulmányozása és leírása azóta már biztosan folyamatban van. A legfejlettebb technikai eszközök segítségével fiatal kutatók tucatja dolgozik fáradhatatlanul az újabb adatok feldolgozásán és tudományos értékesítésén, hogy megfejtsék az evolúció egyik legnagyobb titkát: a madarak és a repülés eredetét.
IRODALOM Ackerman, J. (1998): Dinosaurs take wing. National Geographic, 194(1): 74-99. Bochenski, Z. (1997): List of European fossil bird species. Acta zoologica cracoviensia, 40(2): 293-333. Chen, P. et al. (1998): An exceptionally well-preserved theropod dinosaur from the Yixian Formation of China. Nature, 391: 147-152. Cooper, A., Penny, D. (1997): Mass survival of birds across the Cretaceous-Tertiary boundary: molecular evidence. Science, 275: 1109-1113. Dalton, R. (2000): Feathers fly over Chinese fossil bird's legality and authenticity. Nature, 403: 689-690. Dalton, R. (2000): Feathers fly in Beijing. Nature, 405: 992. Dalton, R. (2000): Chasing the dragons. Nature, 406: 930-932. Gibbons, A. (1996): Early birds rise from China fossil beds. Science, 274: 1083. Gibbons, A. (1997): Molecular evolution: did birds sail through the K-T extinction with flying colors? Science, 275: 1068. Gierlinski, G. (2000): Feather and avian origin in the light of ichnological data. Vertebrata PalAsiatica, 38 (Supplement): 13. Holden, C. (2000): Florida meeting shows perils, promise of dealing for dinos. Science, 288: 238-239. Hou, L. et al. (1996): Early adaptive radiation of birds: evidence from fossils from northeastern China. Science, 274: 1164-1167. Hou, L. et al. (1999): Archaeopteryx to opposite birds - missing link from the Mesozoic of China. Vertebrata PalAsiatica, 4: 88-95. Jurcsák, T., Kessler, E. (1986): New contributions to the knowledge of the Lower Cretaceous bird remains from Cornet (Romania). Travaux du Muséum d'Histoire naturelle Grigore Antipa, 28: 289-295. Kordos, L. (1998): A veréb is dinoszaurusz!?. Természet Világa, 129 (8): 362-364. Padian, K. (2000): Feathered dinosaurs and the origin of flight. Vertebrata PalAsiatica, 38 (Supplement): 22-23. Quiang, J. et al. (1998): Two feathered dinosaurs from northeastern China. Nature, 393: 753-761. Sereno, P. C. (2000): Origin and early evolution of Aves: data and hypotheses. Vertebrata PalAsiatica, 38 (Supplement): 27-28. Sloan, C. P. (1999): Feathers for T. rex? National Geographic, 196 (5): 98-107. Stone, M. et al. (1998): Smuggled Chinese fossils on Exhibit. Science, 281: 315-317. Swisher, C. et al. (1999). Cretaceous age for the feath - ered dinosaurs of Liaoning, China. Nature, 400: 58-61. Wang, J. (1999): Scientists flock to explore China's 'Site of the Century'. Science, 279: 1626. Wang, X. et al. (2000): Vertebrate faunas and biostratigraphy of the Jehol Group in Western Liaoning, China. Vertebrata PalAsiatica, 38 (Supplement), 41-56.
