Egy bizonyos gén elősegítheti az öngyilkosságra való hajlamot - jelentette ki Joachim Kuznik müncheni egyetemi tanár egy konferencián. A szóban forgó gén ugyanis háromszor gyakrabban mutatható ki öngyilkosoknál, mint a kontrollcsoportban. A kutatók összesen 155 öngyilkost és 135 más módon meghalt személyt vizsgáltak meg. Ennek során feltûnt egy gén, amely az agyban a szerotonin mûködését zavarja. Az öngyilkosok között háromszor annyi volt azok száma, akik ennek a génnek két másolatát hordozták. Egyszeres másolat hordozása megkétszerezi annak kockázatát, hogy valaki öngyilkosságot kövessen el. A legkevésbé veszélyeztetettnek azok tûnnek, akiknél a szóban forgó gén egyáltalán nem fordul elő.

Hogy az adott gén hogyan erősíti az öngyilkosságra való hajlamot, még nem ismert. Feltételezik, hogy a szerotonin nyugtató hatását gyengyti és indulatossághoz, agresszivitáshoz vezet.

Kuznik hangsúlyozza azonban, hogy nem létezik az úgynevezett „öngyilkossággén", a gén jelenléte csupán rizikófaktort jelent. (Bild der Wissenschaft 2001. március)

Szemben a hosszú ideig tartott hittel, az élet folyamán agyunk nemcsak létrehozza az új agysejteket és idegsejteket, neuronokat, hanem ezeket keletkezésük után rövidesen új emlékek kialakításába be is vonja.

Tracey J. Shors és Elizabeth Gould pszichológiaprofesszorok azt találták, hogy az állatok agyának hippocampus területén újonnan létrehozott neuronok segítik az új emlékek kialakítását. Az eredetileg fenntartott ismeretek ellenére az elmúlt években a kutatók megtudták, hogy a gerinces állatokként nyilvántartott „kétéltûektől az emberig" kategóriába tartozó élőlények agya az egész élet folyamán folytatja új idegsejtek létrehozását.

Amit eddig nem tudtunk, az az, hogy az új sejtek vajon aktívan részt vesznek-e az emlékek kialakításában. A vizsgálatok középpontjában a patkányagy hippocampus részének neurontermelése állt. Az adott terület a nyomemlékek ellenőrzését végzi, tehát azt a funkciót látja el, amellyel az állat megtanulja asszociálni az időben elválasztott ingereket. Amikor a kísérlet során gátló gyógyszerrel lassították új hippocampussejtek létrejöttét, a patkányok elvesztették bizonyos típusú új emlékek kialakítási képességüket. Megjegyzendő, hogy az érett idegsejtek mûködésképessége kiváló maradt. Amikor a gyógyszeres kezelést leállították, a terület visszanyerte sejtképző tulajdonságát, illetve a nyomemlékek kialakítása is helyreállt. „Úgy tûnik, hogy az új neuronok létrejöttük után 1-2 hét múlva már aktívan részt vállalnak a hippocampus vezérelte emlékezésben", állítja Shors. A kutatócsoport azt is kiderítette, hogy mindez nyilvánvalóan nem befolyásolja az agy többi részétől függő emlékeket. Igaz, hogy az eddigi vizsgálatok csupán a hippocampusra irányultak, az már most nyilvánvaló, hogy az agy újulási hajlama kiválóbb, mint ahogy azt korábban feltételezték. „Tudtuk, hogy az élet folyamán az agy új sejteket hoz létre," mondta Shors. „Ezek az eredmények viszont azt is bizonyítják, hogy ezen új sejtek mûködései közé tartozik az emlékkialakítás is. A két kutató egyik korábbi vizsgálatában szintén patkányagyban mutatta ki, hogy miközben az új agysejtek többsége keletkezése után néhány héten belül elpusztul, a hippocampushoz kapcsolt tanulás fejlesztésével túlélési esélyük javítható. (State University of New Jersey, 2001. március 14.)

Hasonlóan egy felcseperedő gyerekhez, a robotokat is hormonok tehetik nagyobbá, erősebbé és függetlenebbé. A robotika egyik nyomasztó problémáját hidalhatja át a robot vezérlőrendszerében mûködő hormonszerû üzenetátvitel.

Hosszú ideig tartott, míg néhány tudós rájött, hogy egy robot miként hozhat létre önmagán részeket. Ezzel az ún. „arányosítási" folyamattal a robotok önállóan elindulhatnának távoli bolygókra, hosszú felfedezőútra, melynek végállomásán olyanná alakulhatnának át, amilyennek az ott uralkodó körülmények megkövetelik. Az előregyártott elemekből felépülő, átalakulásra képes robot óriási előnye, hogy akkor sem pusztul el, amikor nagy része megsérül. A kutatást végző kaliforniai tudósok, Behnam Salemi és munkatársai olyan járó „lényeket" alkottak meg, melyek akkor is tudnak testtartásuk változtatásával alkalmazkodni, amikor elvesztik egyik lábukat, és méretüktől függetlenül, akárcsak a hernyók, haladnak előre. Mindannyiukban közös a beépített, biológiai hormonok által megihletett szoftver.

A szervezetben termelődő hormonok állandóan jelen vannak testünkben. Amikor például hirtelen félelem fog el, az agyban olyan hormonok szabadulnak fel, amelyek különböző folyamatokat okoznak, például lábunk izmai menekülésre készen állnak. Bár a hormonok ilyenkor az agyban választódnak ki, az izom szabályozása a lábban történik. A hormonok megváltoztatható, késleltethető, de akár el is tüntethető jelzések. Efféle alkalmazkodás teszi őket alkalmassá olyan feladatok végrehajtására, amelyekre az egyetlen végállomásra küldött üzenetek nem képesek. A különálló elemekből felépülő robotban a digitális hormonokon nyugvó üzenet minden egymással összekötött szekcióba eljut, továbbá minden egyes rész állapotáról hírt hoz anélkül, hogy speciális parancsokat hordozna. Ily módon az összes elem saját módján értelmezheti az üzenetet. Minden rész önálló egység saját energiaellátással és motorral. Egymáshoz kétágú csatlakozókkal kapcsolódnak, melyek közvetítik a digitális „hormonokat". Az emberi kezelő pusztán annyit jelez a robotnak, merre menjen. A robot magától találja ki, hogy adott pillanatban melyik számára a legkedvezőbb testtartás, és megalkotja az éppen helyes konfigurációt. (New Scientist, 2001. április 14.)

Sok kutató feltételez szoros összefüggést az élővilágban bekövetkezett tömeges kihalások és a vulkáni tevékenység között. Természetesen nem minden vulkánkitörés pusztított el sok állatot, ám az bizonyos, hogy az elmúlt 300 millió év tömeges kihalásai egybeesnek nagy tömegû vulkáni kőzetegyüttesek keletkezésével. Egy a kérdéssel foglalkozó leedsi kutató arra a meglepő eredményre jutott, hogy minél idősebbek a múltbeli nagy vulkáni mûködések, annál nagyobb az általuk okozott pusztítás. Paul Wignall e „pusztítási hatékonyságot" annak alapján számolta ki, hogy összevetette a kiömlött láva mennyiségét az elpusztult élőlényekével. Arra jutott, hogy a régi kitörések tízszer több élőlény vesztét okozták, mint napjaink vulkánkitörései. A 250 millió éve bekövetkezett permi kihalással egy időben Szibériában olyan óriási területre ömlött ki bazaltláva, melynek nagysága Nyugat-Európáéval vetekszik. Az akkori vulkáni tevékenység mintegy 10 gigatonnányi szenet juttatott a légkörbe szén-dioxid formájában, s azt ezt követő globális fölmelegedés az akkori idők tengeri genusainak 80 százalékát pusztította el. Akkor mintegy 5 millió évbe telt, mire a földi ökoszisztéma magához tért.

Mintegy 60 millió éve, a harmadidőszak elején ismét igen erős volt a vulkánosság, amely újfent globális fölmelegedést hozott, de nem történt tömeges kihalás. Némely állatcsoport kihalt ugyan, de elég volt néhány tízezer év a regenerálódáshoz. A mai vulkáni mûködéseknek pedig szinte nincs kimutatható hatásuk az élővilágra. Wignall úgy véli, az ősi vulkánoknak azért volt nagyobb a pusztító hatásuk, mert a későbbi életformák abban alkalmazkodtak a megnövekedett szén-dioxid-koncentrációhoz, de az óceánok kemizmusa is szerepet játszott. Ahogy a szuperkontinensek darabokra szakadtak és összességében hosszabb lett a kontinensek partvonala, fölgyorsult a szilikátkőzetek mállása, ez fokozta a fitoplankton szaporodását az óceánban, melybe több széndioxid került a légkörből. A hipotézis kritikusai szerint a vulkáni mûködés pusztító ereje elsősorban attól függött, mennyi ideig tartott a tevékenység, másrészt nehéz megbecsülni a régmúlt időkben kiömlött láva mennyiségét, ami ráadásul nem is feltétlenül korrelál a széndioxid- vagy a kén-dioxid-kibocsátással. (New Scientist, 2001. július 7.)

A galaxisoktól egészen a csillagokig és a bolygókig, szinte minden pörög, minden forgásban van a világegyetemben. Egy amerikai asztrofi- zikus, a fekete lyukba örvénylő anyag röntgensugárzását tanulmányozva, először mutatott rá a téridő épületén tátongó repedésekre. Tod Strohmayer, a NASA Goddard Ûrhajózási Központ kutatója a Földtől durván tízezer fényévnyi távolságra lévő, nagyjából hét Naptömegû fekete lyuk röntgensugárzására figyelt fel. Pontosabban azt észlelte, hogy a röntgensugárzás másodpercenként nagyjából 450-szer erősödött, ill. gyengült.

Strohmayer ezt úgy magyarázta, hogy az oszcilláció sugárzás a fekete lyuk körüli legkisebb stabilis pályán mozgó forró anyagból származik. Ám az oszcilláció olyan gyors, hogy a sugárzó testnek még kisebb sugarú pályán kellene mozognia annál, mint amit Einstein gravitációs elmélete megenged, mármint akkor, ha a test nem pörögne. Pörgő testnél azonban, még szorosabb pálya, még kevesebb oszcilláció lenne indokolt.

Strohmayer megfigyelése segíti az asztrofizikusokat abban, hogy végre megértsék a gamma- kitöréseket. Naponta egy-egy óriási kitörés valahol az égen, igen valószínû. Egyes elméleti fizikusok azt hiszik, hogy kitörés akkor fordul elő, ha igen nagy tömegû csillag fekete lyukká omlik össze. Mindenesetre, ez csak szükséges feltétel - a kitöréshez az is elengedhetetlen, hogy az összeomló csillag pörögjön. Túl kis szögsebességgel forgó csillagnál nem történik semmi. Strohmayer szerint nem ártana megpróbálni bizonyítani a fenti elméletet, például elegendő számú, különböző szögsebességgel pörgő fekete lyuk megfigyelésével. (New Scientist, 2001. május 12.)

Az ENSZ Biodiverzitás Egyezményének közelmúltbeli montreali tanácskozásán 180 részt vevő ország fogadott el irányelveket arra vonatkozóan, hogy meg kell akadályozni idegen (nem bennszülött) növény- és állatfajok terjeszkedését, mert azok súlyosan veszélyeztetik a helyi élővilágot. Olyannyira, hogy az élőhelyek pusztulása után ezt tartják a legnagyobb veszélyforrásnak a természetvédelemben. Kártékony voltuk számtalan példával bemutatható: betegségek behurcolása, fajtakereszteződés, az idegenek bekapcsolódása a helyi táplálékláncba stb. Becslések szerint a behatoló idegen fajok a világ édesvízi halállományának 20 százalékát a kihalás szélére sodorták. Akonferencia résztvevői drasztikus ajánlásokat fogadtak el: a behatoló fajokat ki kell irtani. Sok ország még nem ismerte föl ezeket a veszélyeket, a szegény országoknak pedig pénzük sincs rá. A globalizálódó világban a fajok gyorsan terjednek egyik kontinensről a másikra. Az egyik legveszélyesebb amerikai kukorica-kártevő például az amerikai katonai szállítógépeken eljutott Boszniába és gyorsan terjed a régióban. A jó szándékú segélyprogramok is számos nem bennszülött fajt terjesztenek a világban. Európában máris komoly gondot okoz egy a Földközi- tengerben otthonra lelt tengeri fû, Finnország hódjait pedig amerikai rokonainak behatolása fenyegeti. (Még a végén kénytelenek leszünk komolyan venni egy, a budai rakparton megjelent, tréfásnak szánt falfirkát: Védd a fákat, egyél hódot! - a szerk.) (New Scientist, 2001. március 24.)

Felfedezésük óta - már 40 éve! - titok, hogy a kvazárok miképpen is születnek; talán már nem marad ez így sokáig. Az American Astronomical Society - magyarul az Amerikai Csillagászati Társulat - arról kapott hírt, hogy kvazárok a „felrobbanó csillagokból álló" galaxisokban születnek, mely csoportosulások fiatal és nagy tömegû csillagokból és szupernóvákból álltak össze.

A kvazárok annyi fényt bocsátanak ki, hogy még az univerzum legtávolabbi sarkaiból is igen könnyen megláthatjuk őket. Acsillagászok már régen gyanították, hogy távoli galaktikák középpontjaiként alakultak ki és hogy energiaforrásaik feltehetőleg az igen nagy tömegû fekete lyukak. Ezek olyan vakítóan ragyognak, hogy szinte kioltják a körülöttünk lévő galaxisok fényét, virtuálisan lehetetlenné téve, hogy bármit is mondhassunk róluk.

A pasadenai Nick Scoville által vezetett kutatócsoport bizonyítékokat talált arra, hogy a kvazárok környezetében gázokban gazdag, spirálgalaxisok találhatóak, vagy pedig olyanok, amelyek már gázokban igen gazdag galaxisok összeolvadása révén keletkeztek. Tekintve, hogy gázokban gazdag galaxisokban nagy valószínûséggel keletkeznek csillagok, ezért úgy vélik, hogy így a kvazáraktivitás igen szorosan összefügg a csillagokat formáló aktivitással.

Scoville csapata egy sor fényes, viszonylag igen közeli kvazárt tanulmányozott, hogy színképeikben a szén-monoxid spektrumának jelenlétét ellenőrizhesse. E jel erősségéből az említett molekuláris anyag mennyiségét (az anyagalaxisban) meghatározza. Amegfigyelt kvazárok kétharmad része olyan galaxisokban tûnik fel, amelyek 2-10 milliárd Nap tömegével azonos mennyiségû gázt tartalmaznak, s amely bőven elegendő ahhoz, hogy e galaxisokban csillagkitörések keletkezhessenek.

Kimberley Weaver, a Goddard Ûrhajózási Központ kutatója úgy véli, hogy az említett galaxisokban elsősorban különlegesen nagy tömegû csillagok születnek. Sok csillag pályafutása végén óriási fekete lyukká omlik össze, amelyek közül többen olyan testekké egyesülnek, melyeket a csillagászok néha „középnehéz fekete lyukakként" aposztrofálnak. Ezek az objektumok 10-100 Nap tömegével azonos tömegûek. Ezek a középnehéz fekete lyukak, amelyeket csak nemrég fedeztek fel a csillagrobbanásokat is produkáló közeli galaxisokban, végül spirális pályán a középpont felé zuhannak, majd összeolvadnak egy másik fekete lyukkal.

Kimberley Weaver, a Goddard Ûrhajózási Központ kutatója úgy véli, hogy az említett galaxisokban elsősorban különlegesen nagy tömegû csillagok születnek. Sok csillag pályafutása végén óriási fekete lyukká omlik össze, amelyek közül többen olyan testekké egyesülnek, melyeket a csillagászok néha „középnehéz fekete lyukakként" aposztrofálnak. Ezek az objektumok 10-100 Nap tömegével azonos tömegûek. Ezek a középnehéz fekete lyukak, amelyeket csak nemrég fedeztek fel a csillagrobbanásokat is produkáló közeli galaxisokban, végül spirális pályán a középpont felé zuhannak, majd összeolvadnak egy másik fekete lyukkal.

Scoville elmélete szerint, amikor a galaxisok összeolvadása elkezdődik, először csillagképződés közbeni kisebb-nagyobb robbanások játszódnak le. Később az ütköző galaxisok magjai kezdenek összeolvadni és a vakító kvazárként megjelenő középponti fekete lyuk kezdi magába nyelni a maradék gázokat. (New Scientist, 2001. június 16.)

Kettes-, illetve hármasikerjárvány fenyegeti a fejlett országokat, s ez a fogamzással kapcsolatos kezelések radikális újragondolására késztetheti a kutatókat. Az ilyen beavatkozások után pl. Nagy-Britanniában 25 százalékkal többször fordul elő ikerterhesség, ugyanis a terhesség valószínûsítése érdekében több lombikembriót ültetnek be a méhbe, másrészt az ovuláció kiváltására használt gyógyszerek miatt egyszerre több petesejt szabadulhat ki. Az ikerterhességek sok gonddal járhatnak. Gyakori a koraszülés, a kis testsúly, hosszabb intenzív (drága!) kezelésre van szükség. Az ikerszülések gyakori velejárói a neurológiai rendellenességek is.

1980 és 1997 között Amerikában 42 százalékkal nőtt az ikerszülések száma, a hármas vagy többes ikreké pedig 370 százalékkal. Napjainkban csak Amerikában évente 320 ezer hármasiker-szülés történik, ami többmilliárdos egészségügyi kiadással jár. Egy lengyel kutató szerint egy évtizeden belül a fejlett országokban az újszülötteknek akár egyharmada hármas ikerként jöhet a világra. (New Scientist, 2001. július 14.)

Egy nemzetközi kutatócsoport a néhány fényévnyi környezetünkben levő, a Naphoz hasonló csillagok körül összesen tizenegy nagy bolygót fedezett fel. Tömegük 1-10-szerese a Jupiterének. (1 Jupitertömeg = 318 Földtömeg). Ezzel az ismert extraszoláris bolygók száma hatvan fölé emelkedett, ami több mint kétszerese a 2000. év elején ismerteknek.

Az új felfedezéseket svájci, francia, amerikai és izraeli tudósok tették a genfi Michel Mayor csillagász vezetésével. A bolygókat gravitációs hatásuk indirekt módon tette észrevehetővé. Keringésük közben tömegük kissé megváltoztatja központi csillaguk helyzetét, ami annak színképvonalaiban periodikus változást idéz elő.

A csillagok közül kettőnek két-két bolygója van. Ezzel együtt napjainkig hat többkomponensû rendszert ismerünk a sajátunkon kívül: A HD 82943 esetén a külső kísérő keringési ideje éppen kétszerese abelsőének. Az ilyen orbitális rezonancia a bolygók közti gravitációs kölcsönhatás következménye.

A HD 28185 csillagot bolygója 150,6 millió kilométer sugarú, csaknem kör alakú pályán 385 nap alatt kerüli meg. Ezek az adatok nagyon közel állnak a Föld megfelelő adataihoz: 149,6 millió kilométer, 365,25 nap. A miénkhez hasonló élet azonban mégsem lehet rajta, mert tömege ezerszerese a Földének. A HD 80606 bolygójának távolsága minden keringés alkalmával 5 millió és 127 millió kilométer között változik. (Bild der Wissenschaft, 2001. 7. szám)

Brémától 27 kilométerre egy ceruzához hasonló építmény ötlik az arra utazók szemébe. A 146 méter magas torony belsejében légüres acélcső van, amelyben a nyomás a légkörinek a tízezred része. Ebben végzik tíz éve ejtési kísérleteiket a kutatók. A leejtett testek 4,74 másodperces zuhanás után nyolc méter mély, styropor- golyócskákkal teli felfogótartályba zuhannak. Az elmúlt tíz év alatt 3200-nál több alkalommal ejtettek le 500 kg-ot is elérő tömegû testeket.

Esés közben a testek a súlytalanság állapotában vannak. Ilyenkor a vizsgált mintában néhány ezredmásodperc alatt drasztikus változások következnek be. Hirtelen olyan erők kezdik meghatározni a folyamatokat, amelyeket normális körülmények között elfed a sokkal nagyobb gravitációs erő. A durván öt másodperces esési idő ugyan elegendő az olvadékok, folyadékok és lángok súlytalanság állapotában való viselkedésének a vizsgálatára, de hosszabb esési idő esetén egyszerûbb és pontosabb a kísérlet.

Ezért akarják most az esési időt a duplájára növelni, amit a torony magasságának megnégyszerezésével lehetne elérni. Ez persze csillagászati költséggel járna. Ehelyett már javában folyik egy katapultnak a torony aljába való beépítése, ami 500 kg tömegû testeket egyharmad másodperc alatt képes lesz 175 km/óra sebességre felgyorsítani. A fellőtt kapszula így a torony tetejéig emelkedik, majd visszaesik, megduplázva a súlytalanság időtartamát. A sûrített levegővel mûködtetett katapulttal való gyorsítás azonban további szabályozás nélkül túlságosan durva lenne. Magas frekvenciájú rezgések vivődnének át a fellőtt kapszulára, ami megzavarná a kísérleteket, hiszen azoknak lényege éppen az erőmentesség. Különböző tömegû kapszulák esetén számítógép szabályozza száz paraméter figyelembevételével az optimális gyorsítást.

Mivel a testeknek a súlytalanság állapotában való viselkedését a nemzetközi ûrállomáson is vizsgálni lehet, fölmerül a kérdés, hogy mi szükség van az ejtőtoronyra. A két lehetőség, az ûrállomás és az ejtőtorony, kiegészíti egymást.

Nézzük először a költségeket! A toronyban egy ejtés 7000 márkába, míg 1 kilogramm tömegnek az ûrállomásra való feljuttatása 20 000 márkába kerül. Azonkívül az ûrállomáson elvégzendő kísérleteket ajánlatos előbb az ejtőtoronyban kipróbálni, mert itt még lehet javítani rajtuk és van mód a megismétlésükre. Elmondhatjuk, hogy az ûrállomásra az ejtőtornyon át vezet az út.

Az ejtőtorony további előnye az ûrállomással szemben, hogy míg a zuhanó kapszulában lejátszódó kísérletre ható gravitáció a milliomod része a „normálisnak", ûrállomáson ennél 10-100-szor nagyobb. Az ûrhajósok mozgása, a motorok, valamint a napfényben fölmelegedő és lehûlő ûrhajó termikus rezgései befolyásolják az itt végzett kísérleteket. Előny viszont, hogy a súlytalanság hosszú időtartama következtében az ûrállomáson nyugodtan végig lehet játszani a kísérlet sok száz paraméterét, amihez a földön rengeteg idő és ejtés lenne szükséges. A súlytalansági kísérletek terén az ûrállomás és az ejtőtorony tehát kiegészíti egymást. (Bild der Wissenschaft, 2001. 6. szám)

Egy ausztrál hegymászó csoport a Sydney közelében található wollemi nemzeti parkban 1994 szeptemberében túrázott. Atúra során egy elzárt szakadékba ereszkedtek le, átvergődtek a sûrû növényzeten, s egy tisztásra leltek, amelyen negyven méter magas, különleges fákat találtak. Afák formájukban, kéregszerkezetükben, koronájuk vastagságában és elágazásában is különböztek az őket körülvevő esőerdő fáitól. Mivel a csoport vezetője ezelőtt sohasem látott ilyen fákat, hátizsákjába rejtett egy kisebb ágat. Ekkor még nem tudta, hogy a kis erdő csupán 23 kifejlett fából áll, s hogy az ág, melyet hátizsákjába rejtett, valószínûleg az első fadarab volt, ami az utolsó jégkorszak óta, kb. 40 000 éve a szakadékból kikerült.

Mivel a fa meghatározása otthon nem sikerült, természetkutató barátjához, majd a sydneyi botanikus kert szakértőjéhez fordult, ám ők is kudarcot vallottak, mivel a meghatározásra több növényrészre és termésre lett volna szükségük. Ezért a következő év októberében további kutatóutat szerveztek a szakadékba, ahol ágakat, tobozokat, fakérget gyûjtöttek.

A növényrészek segítségével sikerült a fát az Araucariaceae családba sorolni. Hétköznapi nyelven wollemi fenyőnek nevezik, bár nem a fenyőfélékhez tartozik. Awollemi csupán az Araucaria és az Agathis mellett az Araucariaceae családjához tartoznak, csak 50 millió éves leletekből ismertek.

Azóta a wollemi nemzeti parkban találtak egy másik kis erdőt is, amely ugyancsak wollemi fenyőkből áll, s ezekkel együtt mintegy 40 kifejlett fa és 130 csemete ismert. Bár a fák nehezen megközelíthető szakadékban nőttek, s lelőhelyüket titokban tartják, a kis erdőket újra és újra felkeresik, s emiatt a talajtaposás, a csemeték letaposásának veszélye és a kórokozók, különösen a gombák bevitele fenyegeti őket.

A fák megőrzése érdekében a sydneyi botanikusok a fák szaporításán dolgoznak. Akövetkező években a történelem előtti fák ezreit akarják magokból és növényi részekből nyert szövetkultúra segítségével tenyészteni.

Ausztrál kutatók arról számoltak be, hogy eddig azok a csemeték sem mutatnak különbséget az anyanövény örökítőanyagához képest, amelyek ivaros szaporodás útján jöttek létre. Normális esetben ugyanis a szaporodás során keveredik az anyanövény örökítőanyaga, s így a következő generációs növény megváltozott örökítőanyaggal rendelkezik. Erre a jelenségre eddig még nem találtak magyarázatot.

Az is meglepő a kutatók számára, hogy ilyen kis genetikai különbségû fa fenn tudott maradni. Eddig ugyanis azt feltételezték, hogy a szelekció szempontjából a genetikai különbség előnyt jelent. A wollemi fenyő bizonyíték arra, hogy bizonyos életkörülmények között kis genetikai különbségû növények is fenn tudnak maradni évezredeken keresztül. A kutatók azonban féltik a ritka fákat. A felfedező- és gyõjtőutak során, valamint a nemkívánatos látogatók révén olyan kórokozók juthatnak ugyanis az állományba, amilyenekkel a fenyők még nem kerültek kapcsolatba. Emiatt a kis genetikai különbség hátrány lehet, mivel így annak valószínûsége, hogy a fák egy része rezisztens a kórokozókkal szemben, csekélyebb. (Bild der Wissenschaft, 2001. március)