Szabédi László sorai talán tükrözik azt az érzést, ami az embert hatalmába keríti, ha olyan érintetlen országban jár, mint Norvégia. Megérezhet valamit a természet közelségének varázsából, amit mi Közép-Európában már jobbára elveszítettünk. E köteléknek a misztikuma északon fokozottan érezhető. A fehér éjszakák és a sarki fény olyan jelenségek, amit megtapasztalva a mai kor emberének akarva-akaratlanul eszébe jut, hogy nyüzsgő céljainkkal együtt is milyen parányiak vagyunk a világegyetemben, s a természet körforgásában.

Skandinávia természeti kincsekben leggazdagabb és legváltozatosabb országa a fjordokkal szabdalt, É-D irányú kiterjedésében Európával vetekedő Norvégia. Köszönhető ez meglepő elhelyezkedésének: az északi szélesség 58. és 71. foka között nyúlik el, így több klímazonális vegetációs öv is érinti az ország területét. Ehhez járul a Golf-áramlat hatása, melynek következtében a nyugati partok közelében a klíma kiegyenlítettebbé válik, a júliusi és januári középhőmérsékletek különbsége alig éri el a 10-12 °C-ot (míg az ország keleti felében ugyanez az érték a 26 °C-ot is túllépheti). Így érthető, hogy miért él a lakosság 75 százaléka a nyugati partokat követő keskeny, 15 kilométeres sávban. Norvégia népsûrûsége közel kilencede hazánkénak, s ez az arány még tovább romlik az északi, zordabb klímájú területek felé. Az éghajlat viszontagságai mellett kedvezőtlenül hat az is, hogy a nyári hónapok hosszú nappalai mellett télen itt hetekig, sőt hónapokig is a horizont alatt maradhat a Nap.

Fennoskandinávia vagy más néven Baltika területén található az európai kontinens legidősebb része, melynek korát egy-két milliárd évre becsülik. Kialakulásakor az élővilág ősi, kezdetleges képviselői a tengerek vizében még éppen csak megkezdték nagy hódító útjukat az akkor még terméketlen szárazföldek úszó szigetei felé. A Baltikának nevezett kontinensmag a földkéreg bonyolult mozgásai, a szárazföldi és óceáni lemezek viszonylagos elmozdulása következtében változtatta helyét az őstengerek végtelenjében. Félmilliárd évvel ezelőtt még a déli féltekén helyezkedett el, több százmillió éves vándorlás alatt jutott el mai helyére. A kontinensmag prekambriumi eruptív kőzetanyagait főként Norvégia északkeletikeleti felében találjuk, ehhez újabb hegységek gyûrődtek a kaledóniai hegységképződés idején a felhalmozott tengeri üledékekből. A kaledoniai hegyláncok központi övezete főként mélységi vulkanikus (gránit) és magmás, illetve üledékes eredetû metamorf kőzetekből (gneisz, metagabbro, szerpentinit, zöldpala, metakonglomerátum) épül fel. Ekkor alakult ki a réteges szerkezetû agyagpala is nagyobb mennyiségben. Gyakori jelenség, hogy a rétegei közé bejutó víz megfagyva szétrepeszti a kőzetet, ezért tûnnek a hegycsúcsok olyan törmelékesnek.

A hegységekből érkező, víz és jég koptatta kőzetanyagok - a folyami hordalékok és morénák - tovább növelték a kontinensrész méretét. A jégtakaró erodáló tevékenysége következtében alakultak ki a nyugati partokat szabdaló fjordok is az utolsó jégkorszak folyamán. A gleccserek mozgásának és koptató munkájának pedig még ma is tanúi lehetünk Norvégia nagy plató- és völgygleccserei közelében.

A Skandináv-hegyvidéket a lapos hegyhátak, az úgynevezett fjellek jellemzik. Az erózió következtében tetejük többnyire lekerekített. A 10 °C-os júliusi izoterma használatos a boreális és a sarkvidéki klíma közötti választóvonal jelölésére. Hasonlóan, ez a görbe jelzi a magassági erdőhatárt is. Az erdőhatár felett a hőmérsékleti gradiens egyértelmûbben jelentkezik (és meredekebb is), hiszen a hegyoldalak kitettebbek, mint az alacsonyabb területeken. A párával telt légtömegek felfelé szállnak, a hegyek fölött lehûlnek, ezért nagy mennyiségû csapadék hullik. A szél erősebb, az időjárás igen változékony, még nyáron is előfordulhat hóesés. A meredek hőmérsékleti gradiens hatásai különösen a júniusi és szeptemberi hónapokban szembetûnők. Szeptemberben a nyírerdők aranysárgák, közben a föléjük magasodó hegyoldalakat már hó fedi. Júniusban pedig, mialatt a hótakaró a sík területeken már megolvadt, a hegyekben még mindig a hó és a jég az úr.

A növényeket fedő hótakaró előnyöket és hátrányokat is rejt. Télen a vastag hó megvédi a növényt a kemény fagyoktól, a vegetációs periódus kezdetét kissé kitolja. A mélyedést, melyet az év nagy részében hó tölt ki, „hóágynak" nevezzük. Ahol a hó csak július közepe táján olvad meg, a vegetációs időszak mindössze 1-2 hónapig tart, a fagyos ősz beköszöntéig. Szélsőséges esetekben a hó- és jégfoltok augusztusig megmaradnak, ilyen helyeken a vegetációs periódus rövidsége miatt az edényes növények már nem élnek meg, mindössze mohák és zuzmók fordulnak elő.

A hegygerincen élő növények fejlődését nem késlelteti a hosszan tartó hóborítás, viszont a legkitettebb pontokon a vegetációnak „csupaszon" kell átvészelnie a zord tél viszontagságait. Itt olyan különlegességek nőnek, mint a lapp cserje (Diapensia lapponica) vagy a törpe hanga (Loiseleuria procumbens). Ezek a fajok örökzöldek, kivételesen toleránsak a szárazsággal és a faggyal szemben, leveleik állják a téli viharokat. A hótakaró, mely éppen a hegygerinc alatt húzódik, a növényeket egész télen át megvédi a fagytól, tavasszal pedig korán megolvad. Ezek a növekedési feltételek ideálisak a havasi növényeknek. Gyakori itt a törpe nyír (Betula nana), a hamvas áfonya (Vaccinium uliginosum), a fekete áfonya (Vaccinium myrtillus), a közönséges boróka (Juniperus communis) és a varjúbogyó (Empetrum nigrum).

Elhagyott luccos az Ormtjernkampen Nemzeti Parkban

Láttuk, hogyan változik a vegetációs időszak hossza a magas hegygerincektől az alacsonyabb hóágyakig. De hogyan alkalmazkodtak a növények ezekhez a viszonyokhoz? A legtöbb havasi növény heverő szárú vagy párnás növekedésû, és a talajfelszínhez közeli, viszonylag melegebb levegő előnyeit élvezi, különösen napos időben, amikor a felszínhez közeli hőmérséklet magasabb, mint 1-2 m magasságban. Szinte mindegyikük évelő. Kevés kétnyári és még kevesebb egynyári található közöttük. Az egyévesek a telet mag állapotban vészelik át, majd teljes életciklusukat egy rövid és viszonylag hideg időszak alatt bonyolítják le. Ilyen faj például az izlandi tundrakeserûfû (Koenigia islandica).

Az évelők előnyben vannak az egy- és kétnyári növényekkel szemben, mert különböző részeikben tartalék tápanyagokat raktároznak. Ez történhet fás részekben, gyökérben vagy más rejtett földbeni szervben, melyekkel áttelelnek, majd tavasszal innen indul újra fejlődésük. Különösen előnyös, ha a növény rövid időszakon belül érlel magot. A legtöbb havasi növénynél a virágképzés már ősszel megkezdődik, majd a fiatal virágbimbó a hótakaró, a talaj legfelső rétege, és az elszáradt levelek védelmében áttelel. Így, amint a hó elolvadt és az időjárás eléggé meleg, a bimbó fejlődésnek indul, és a növény rövid idő elteltével virágozhat. Ahavasi boglárka (Ranunculus nivalis) öt nappal a hó olvadása után már virágzik és tizenhét nap alatt magot érlel!

Ugrásra készen a havasi hófajd

Amint az már a latin nevéből is sejlik, az Empetrum nigrum ssp. hermaphroditum (havasi varjúbogyó) hímnős virágú. Az önmegporzás biztosítja a termés sikerét, s a déli egyivarú varjúbogyóhoz képest (E. n. ssp. nigrum) sokkal több termést hoz, ahogy azt Nordlandban megfigyelték a két alfaj egy közös termőhelyén.

Néhány önmegporzó fajnak parabolikus ernyő alakba rendeződnek a sziromlevelei (pl. Drias octopetala, Saxifraga spp., Papaver spp.). Ezek az ernyők visszatükrözik és összegyûjtik a fényt a virág középpontjában, ahol emiatt a hőmérséklet néhány fokkal növekszik a környezetéhez képest. Mivel a rovarok hidegvérûek, aktivitásuk a virág belsejében felgyorsul, s ezzel garantálják a virágok biztos megporzását. A magcsákó (Drias octopetala) „tányérja" elfordulásával követi a Nap útját az égbolton.

Más magashegységi növények vegetatív úton szaporodnak, magok képzése nélkül. Sok fûféle terjed kúszó oldalhajtásai segítségével, melyek bizonyos idő elteltével legyökerezve független növényegyeddé válnak.

Megint mások, mint a csüngő kőtörőfû (Saxifraga cernua) és a fiadzó keserûfû (Polygonum viviparum) sarjhagymákkal szaporodnak. Az elevenszülő csenkesz (Festuca vivipara) és a havasi perje (Poa alpina var. vivipara) „elevenszülők". Magok termése helyett kis leveles növényeket képeznek az anyanövény csúcsán, majd onnan leesve meggyökeresednek és önálló növényként fejlődnek tovább.

Észak-Norvégia (Nordland, Troms és Finnmark régiók) szárazföldi területeinek összesen 14%-át borítja erdő. A többé-kevésbé összefüggő erdőségek a földrajzi szélességtől és magasságtól függően különböző tengerszint feletti magasságig borítják a földfelszínt (erdőhatár). Míg Nordlandban az erdőhatár átlagosan 600-700 méteren van, addig Tromsban 500 méteren, Finnmark legészakibb részén pedig a tengerszinten. Itt a tengeri eredetû, sarkvidéki (poláris) éghajlat fejti ki hatását; ez az állandóan hideg, de nem állandóan fagyos tundra.

Dél felé haladva a tundra vegetációs övet követi a tajga (boreális tûlevelû erdők zónája), melynek déli határán az enyves éger (Alnus glutinosa), a közönséges nyír (Betula pendula), a magas kőris (Fraxinus excelsior), a kislevelû hárs (Tilia cordata) és a hegyi szil (Ulmus glabra) eléri elterjedési területének északi határát. A tûlevelû erdők zónájában a szőrös nyír (Betula pubescens) mellett mindössze két lombhullató erdőalkotó fafaj méltó említésre: a hamvas éger (Alnus incana) és a zselnice (Prunus padus).

Norvégia északi erdeinek 60 százaléka nyírerdő, s igen különlegesek. A szőrös nyír (Betula pubescens) erdei alkotják a terület mind magassági, mind poláris erdőhatárát. Ugyancsak különböző nyírfajok jelennek meg az erdőhatáron Izlandon és Grönlandon, továbbá a Kamcsatka-félszigeten, ahol az arany nyír (Betula ermanii) nő. Egyébként jellemző, hogy az erdőhatárt tûlevelû fajok jelzik: Szibériában a szibériai lucfenyő (Picea abies ssp. obovata) és a dauriai vörösfenyő (Larix gmelinii), Észak-Amerikában a fehér, illetve fekete lucfenyő (Picea glauca és P. mariana), Közép-Európában pedig a cirbolyafenyő (Pinus cembra) savanyú talajon, és a törpe fenyő (Pinus mugo) meszes talajon.

Norvégiában a poláris erdőhatártól egészen Saltfjellet déli feléig (lényegében az északi sarkkörig) a nyír a domináns erdőalkotó fafaj. Különböző társulásainak aljnövényzetében gyakori a fekete áfonya (Vaccinium myrtillus), a svéd som (Cornus suecica), a gyöngyvirágos körtike (Pyrola secunda), az erdei gólyaorr (Geranium sylvaticum), az erdei habszegfû (Silene dioica), a zergeboglár (Trollius europeus), Troms magasságáig pedig az északi sisakvirág (Aconitum septentrionale)is. Az erdő kivágásával a málna és az erdei deréce (Epilobium angustifolium) szaporodik el a tarra vágott területeken.

Az erdei fenyő (Pinus sylvestris) erdei szegényebb növénytársulások, de gazdasági jelentőségük annál nagyobb. Földünkön Norvégiában található a legészakibb összefüggő erdei fenyő erdő, a Stabbursdalen Nemzeti Parkban, a 70. fokos északi szélesség közelében.

A lucfenyő (Picea abies ssp. abies) elterjedési területe az Északi-sarkkörig tart, obovata alfajának néhány állománya még Finnmark belső részeiben is megtalálható. Érdekesség, hogy a sarkkör környékén mindössze 200-400 évvel ezelőtt honosodott meg az utolsó eljegesedést követően.

Korosabb településeken, portákon és a nemzeti parkokban a háztetőkön is „tanulmányozhatjuk" a helyi vegetációt. A tetőket termőtalajjal borítják, melyeken általában lágyszárúak és törpecserjék (áfonya, varjúbogyó, csarab, törpe nyír) nőnek, de az elhagyott épületeken nem egy esetben a szőrös nyír is megveti a „lábát". Ezek a zöld tetők csak fokozzák annak a természetességnek a hatását, amelyet általában a norvégok építészetében tapasztalhatunk. Vidéken az épületek nagy részét fenyőgerendákból építik, melyeket csavar használata nélkül illesztenek egymásba.

A kietlen északi országrészben gyakran találkozhatunk halszárító favázakkal a települések határában, vagy a halászportákon, ahol emellett nem ritka a ma már többnyire használaton kívüli óriási bálnazsírfőző kondérok dézsakertkénti hasznosítása sem. Az északi zord viszonyokat toleráló növényekkel beültetett rozsdásodó, antik hangulatú kondérok harmonikus átmenetet teremtenek a sokszor már a portán belül is nyomokban fellelhető természetes vegetáció és az élénk színûre festett házak között. Alig lehet szebbet elképzelni annál, mint az alapszínekben pompázó, ritkásan álló faházak, melyeket sárgán világít meg a hosszú, északi naplemente. Ugyanez a színvilág jellemző a lakóház környékén található fészerekre, kamrákra és a magasabb rendû utak mentén, néha már a háztól jókora távolságban lévő postaládákra is. Ez utóbbi faépítményeket is gyakran látják el tetővel, amelyet a házhoz hasonlóan termőtalajjal fednek, s tetszetős törpecserjékkel ültetnek be.

Az élővilágnak sikerül tehát megbirkóznia és együtt élnie a zord észak viszontagságaival. Az ember pedig - bár megélhetése nehéz ezen a többnyire terméketlen földön - minden évszakban szembesülhet a természet csodáival. Nyáron gyönyörködhet a sarkvidéki fehér éjszakákban, amint a Nap az éjszaka derekán a horizont felett megáll, majd újra emelkedni kezd; ősszel azzal, ahogy a nyírek bearanyozzák a tájat; télen az éjszaka csodálatos jelenségével, a sarki fénnyel; tavasszal pedig az újraéledéssel.