Ebben a hónapban a New Scientist levelei közül válogattunk. Kérdéseiket, válaszaikat továbbra is várjuk e-mailben a chemonet@ mail.datanet.hu címen vagy levélben a Természet Világa, 1444 Bp. Pf. 256. vagy a ChemoNet Informatikai Alapítvány, 1124 Bp. Hegyalja út 51. címen. Kérdéseik, feleleteik az interneten is olvashatók (http:// www.kfki. hu/chemonet/hun/teazo/miert/ kerdes.html).

Kérdés: Miért hosszú a patkány farka?

1. válasz: A patkány farka segít az egyensúlyozásban és a testhőmérséklet fenntartásában. A patkány véredényei szabályozzák a farokba áramló vér mennyiségét. A vér hőt visz magával, amelyet azután a farok kisugároz a környezetbe. A patkány a szívéből percenként kilökött vér 0,1-10 százalékát tudja a farkába irányítani. Amikor hideg van, az állat úgy veszít kevesebb hőt, ha korlátozza a farokba áramló vér mennyiségét. Érdekes megfigyelés, hogy a patkány farkának hossza részben annak a környezetnek a hőmérsékletétől függ, amelyikben a patkány él.

Az ember testhőmérsékletének szabályozásában is fontos szerepet játszik a bőrön át kisugárzott hő.

2. válasz: Három kis patkányomat megfigyelve úgy látom, hogy a hosszú farok - körülbelül akkora, mint az állat teste - egyensúlyozásra szolgál. Bár a patkány nem fog meg semmit a farkával, a farok izmait elég pontosan szabályozza.

Amikor a patkány keskeny felületen, például kötélen szalad, a farok folyton az egyik oldalról a másikra csapódik, hogy az állat egyensúlyban maradjon; a cirkuszi kötéltáncosok hasonlóan egyensúlyoznak a rúdjukkal, hogy le ne essenek. A kerítésen sétáló macska is így használja a farkát.

Amikor a patkányaim esznek, az etetőedény szélére telepszenek, amely körülbelül 20 centiméterre van a ketrec aljától. Az edény szélét a hátsó mancsukkal ragadják meg, és a mellső mancsukkal nyúlnak az ennivalóért. Ebben a helyzetben a hátsó részük elég messzire kilóg az edényen túlra, ezért úgy látszik, mintha azonnal hátraesnének. Úgy maradnak mégis egy helyben, hogy a farkukat az edény alá húzzák. A tömegközéppontjuk ekkor a hátsó mancsuk alá kerül, és stabilabban ülhetnek.

Kísérletképpen körülbelül 10 centiméterrel emeltem az etetőedényt a ketrec alja fölé. A patkány farka is nagyjából ilyen hoszszú. Ekkor a patkányok nem az edény alá húzták a farkukat, hanem a ketrec aljára engedték le egyenesen, és „harmadik lábként" támaszkodtak rá.

Kérdés: Évente több ezer állat pusztul el az utakon. Nem fejlődik ki az állatokban „útérzékelés"?

1. válasz: A forgalomnövekedés dacára az utóbbi években sokkal kevesebb elpusztult sünt láttam az utakon. Azt is észrevettem, hogy a kertünkben a sündisznók ritkábban gömbölyödnek össze, ha megzavarják őket, inkább talpra ugranak és elfutnak. Ezért úgy gondolom, hogy a forgalom növekedése és a gázolások miatt a hosszabb lábú és gyorsabban futó sünök szaporodnak el.

2. válasz: Ahol sok az út, a sündisznók nem gömbölyödnek össze a veszély első jelére, hanem elszaladnak.

3. válasz: Harminc évvel ezelőtt, amikor sünnel találkoztam, a sün összegömbölyödött és addig így maradt, amíg el nem mentem. Ha ma meglát egy sün, elszalad.

4. válasz: Az utóbbi 20 évben megfigyeltem, hogy amikor éjszaka vezetek, egyre több repülő rovar tûnik el a látóteremből csaknem függőleges zuhanással.

Éjszaka rendszerint a Lizard-félsziget lassú, falusi útjain autózom, Cornwallban. A kis sebesség (legfeljebb 60 kilométer/óra) és az országúti fény használata miatt a rovaroknak, különösen az éjszakai lepkéknek valószínûleg marad annyi idejük, hogy leérjenek a földre, ahol kisebb eséllyel esnek áldozatul az autóknak.

Elképzelhető, hogy azok a rovarok, amelyek ezt a viselkedést megtanulták, az utódaiknak is átadják, és evolúciós előnyre tesznek szert.

5. válasz: A kakadu (Cacatua roseicapilla) igen gyakori madár Queensland délkeleti részében. Öt évvel ezelőtt igen sokat gázoltak el az utakon, ma alig pusztul el néhány. A kakaduk rendszerint az út mentén eszegetnek, és ha megzavarják őket, elrepülnek az autók elől. Azelőtt az autók előtt repültek el.

6. válasz: A sok történet ellenére is felvetődik a kérdés, hogy folytattak-e már tudományos vizsgálatot az állatok „baleset-megelőző" viselkedéséről. Megkérdeztük Richard Formant, a Harvard Egyetem munkatársát, aki úgy tervezi meg az utakat, hogy a madarak „együtt élhessenek" az autókkal. Forman szerint még senki nem írt tanulmányt arról, hogy az állatok milyen gyorsan tanulják meg vagy egyáltalán megtanulják-e az utak elkerülését. Azt azonban megtanulhatják, hogy ne menjenek olyan zónákba, amelyek veszélyesek lehetnek a számukra.

Ontarióban például a békák elkerültek egy új utat. De egyáltalán nem biztos, hogy felismerték az életveszélyt. Sokkal inkább a zaj kergethette el őket.

Tony Clevenger a Banff Nemzeti Parkban olyan állatokat tanulmányozott, amelyeknek szokásos napi élettevékenységük során különböző utakon kellett átmenniük, mesélte Forman. A Kanadát átszelő új autópályán Clevenger azt tapasztalta, hogy ha az állatoknak olyan hidat építenek, amelyen biztonságban áthaladhatnak, az állatok idővel megtanulják, hogy arra járjanak. A farkasok és a nőstény szürkemedvék átlagosan négy év alatt tanulták meg a híd használatát. (A hím szürkemedvék nagyobb területet járnak be, és nem jutnak el olyan gyakran az autópályához és a hídhoz, mint a nőstények.) Ez a megfigyelés arra utal, hogy az állatok bizonyos idő alatt elsajátíthatnak egy viselkedési módot, de a kijelentés megalapozásához több adatra van szükség.

Kérdés: Mi az oka annak, hogy az egyik madár lépdel, a másik ugrál? Van olyan madár, amelyik jár is, ugrál is?

Válasz: A madarak háromféle módon járhatnak. Lépdeléskor a jobb és a bal láb váltakozva mozog, fél periódusnyi eltolással. Az időnek több mint a felében a jobb és a bal láb is a földön van, ezért létezik olyan időszak, amikor mindkét láb a földön van. Futáskor az egyik láb szintén fél periódusnyival siet/késik a másikhoz képest, de a lábak az időnek kevesebb mint a felében vannak a földön, ezért létezik olyan időszak, amikor egyik láb sincs a földön. Ugráskor a lábak többé-kevésbé egyszerre mozognak. Ez kétségtelenül azt jelenti, hogy az idő nagyobbik részében egyik láb sincs a földön. Ahóban ugráló madarak lábnyomai azt mutatják, hogy a jobb és a bal láb nyoma egymás mellett van, vagy egy kicsit el van tolódva egymáshoz képest. Azért ezzel a definícióval kezdtem, mert a kérdés egy kissé félrevezető: nem az ugrálás és a lépkedés a két alternatíva, hanem az ugrálás és a futás. Mi, emberek, lépkedünk, ha lassan akarunk járni, és futunk, ha sietünk.

A közepes és a nagy madarak lépkednek, ha ráérnek, és futnak vagy ugrálnak, ha sietnek. Például egy fél kilogrammos varjú kb. 0,7 méter/ másodpercig lépked, és ha ennél gyorsabban akar haladni, ugrál. Egy 23 kilogrammos amerikai strucc legfeljebb 1,7 méter/másodperces sebességgel jár, és ha felgyorsul, már fut. A nagyobb madarak nagyobb sebességnél váltanak át a gyorsabb haladási módra, mint a kisebbek. A kis madarak általában nem lépkednek - valószínûleg soha nem haladnak elég lassan ahhoz, hogy lépkedhessenek. Például a zebrapintyek ugrálnak, de sosem láttam, hogy járnának. Az emlősöknél is hasonló a helyzet: az egerek mindig szaladnak.

A pintyek, verebek, cinkék, varjak az ugráló madarak közé tartoznak. A barázdabillegetők és a gázlómadarak futnak. Úgy látszik, az a szabály, hogy minél többet van egy madár a fán, annál valószínûbb, hogy ugrál.

Az előbb azt mondtam, hogy az ugráló madarak többé-kevésbé egyszerre mozgatják a lábaikat. A madarak rendszerint egyszerre teszik le a lábukat, amikor ugranak, de a varjak és a szarkák egyik lába kicsit előbb ér földet. Soha nem találtam még erre logikus magyarázatot.