Ön egy rendőrségi szobában ül, gyilkosság vádjával letartóztatva, kihallgatókkal körülvéve. Nem szól egy szót sem, ismeri a jogait. Aztán kéjes vigyorral egy parányi elektródákkal felszerelt hajhálószerû szerkezetet tesznek a fejére és leültetik egy számítógép elé. Ekkor a képernyőn felvillannak a bûnesetek helyszínének képei, választási lehetőségeket felkínáló kérdésekkel. Téglafal képe. Villanás. Mi van a fal mögött? Villanás. Cement? Villanás. Homok és kavics? Villanás. Gaz és fû?

Ön nem szól semmit, de sajna, az agya föladta: a bûnesetnek megfelelő képeknél a felismerés elektromos jeleit bocsátotta ki. Mi ez, talán orwelli fantázia? Nem, ezt a technikát nemrégiben egy iowai bíróságon alkalmazták. És nem ez az egyedüli módszer, melyet hasonló célokra fejlesztenek ki. A poligráf, vagy ahogy közönségesen nevezik, a hazugságvizsgáló gép máig is vitatott; emocionális válaszokon alapul, pl. izzadó tenyér, a vérnyomás, a lélegzetvétel változásai. Az amerikai bíróságokon bizonyítékként használhatja fel a védelem, ám megbízhatóságát sokan vitatják, ugyanis, amint többen állítják, be lehet csapni. Ehelyett azzal kísérleteznek, hogy az agyból érkező jelek különbségeiből derítsék ki, ki mikor mond igazat, mikor nem.

A 90-es évek elején egy illinoisi egyetemi pszichológus kapott némi pénzt a CIAtól, hogy azt kutassa, mit lehet kezdeni e téren az elektroenkefalográffal. Az EEG szuperérzékeny elektródákat használ az agyi aktivitás okozta elektromos potenciál-fluktuációk mérésére. Az ilyen mérések során egy nagyon jellegzetes kiugrás (ezt nevezik szaknyelven P300-nak) tapasztalható az EEG-görbén, mely mintegy harmad másodperccel azután keletkezik, hogy a vizsgált személy valami jellegzetességet észrevesz. Mindez teljesen automatikusan történik. De hogyan árulja el a P300 a hazugságot?

A poligráfokat kétféle módon alkalmazzák. A hagyományos eljárás szerint egy általános kérdést tesznek föl, pl. „Vezetett-e már úgy, hogy kicsit túllépte a megengedett sebességet?" Ehhez mint alaphoz viszonyítják a következő keményebb kérdéseket: pl. „Volt-e valaha tiltott kapcsolata külföldivel?" A tapasztalat szerint csak a vétkesek reagálnak erősen az aktuális vádra. Egy másik, kevésbé használt módszer az ún bûnismeretteszt. Az alanyokat olyan képekkel vagy kifejezésekkel tesztelik, amik csak rájuk jellemzőek. Egy föltételezett KGB-ügynök emocionális reakcióit (szívritmus, légzésszám változása) pl. KGB-kódszavakkal ki lehet váltani. Donchin és Farwell illinoisi kutatók észrevették, hogy a bûnismeretteszt és a P300-felvételek jól összekapcsolhatók. Tesztek alapján kiderült, hogy a P300-válaszok kb. 90 százalékban kimutatják a „vétkest". Eredményeiket ugyan már tíz éve publikálták, de gyakorlati felhasználására csak az idén került sor. 1978-ban életfogytiglanra ítéltek egy Terry Harington nevû 17 éves amerikait azzal a váddal, hogy lelőtt egy biztonsági őrt. Õ viszont azt állította, hogy abban az időben mérföldekkel odébb rockkoncerten volt. Több szemtanú azonban látni vélte a tett színhelyén és a kabátujján puskapornyomokat találtak, s ezek alapján ítélték el. A mostani EEG-tesztek során azonban agya semmiféle kiugró aktivitást nem mutatott a bûntett helyszínére és körülményeire nézve, ám erősen reagált a rockkoncert eseményeinek felidézésekor. Akkor hát minden rendben? Nem egészen. A tesztet Farwell végezte, de a bíróság nem találta elég meggyőzőnek az eredményeket. A kutató, aki eljárását agy-ujjlenyomatozásnak nevezte el, azt reméli, hogy módszere nyilvános bemutatásával további ösztönzést ad az ilyen irányú kutatásoknak (no meg üzletet is remél tőle). Amerikában legalább fél tucat tudományos mûhely kísérletezik az EEG hazugságvizsgálati lehetőségeivel és talán nincs messze az az idő, amikor bármely vádlott egyetlen szó kimondása nélkül végigcsinálhat egy bírósági procedúrát, s az agya fogja elárulni, hogy bûnöse vagy sem.

A fiatal apa döbbenten állt ötéves kislánya ágya előtt, akit éjszaka valaki megfojtott. Még jobban megdöbbent, amikor a nyomozók őt gyanúsították a bûntett elkövetésével. „Átaludtam az éjszakát" - védekezett. Valóban átaludta, de mégis megfojtotta a lányát, ugyanis alvajáró volt.

Senkinek sem kell azonban túlságosan aggódnia a családjáért, mert az erőszakos cselekményt elkövető alvajárók nagyon ritkák. Az alvajárók zöme teljesen ártalmatlan. Nem tanácsos azonban hirtelen felébreszteni őket, mert könnyen pánikba esnek. Legjobb az alvajárót szelíden az ágyához kísérni: többnyire engedelmeskedik és lefekve tovább alszik.

Elsősorban a gyermekek hajlamosak az ilyen éjszakai „kirándulásokra". 2-4 éves kora között minden harmadik gyerek kel föl álmában és tesz néhány lépést. A pubertás idejére azonban kinövik ezt és a felnőttek között csak minden ötvenedik az „álmában sétáló", hogy magyarra fordítsuk a somnambulans szót.

Az éjszaka aktív személyek közül csak minden ezredik hajlamos erőszakra és akkor sem olyan tragikus formájára, mint az esetünkben szereplő apa. Az erőszak legtöbbször a hozzátartozók ellen irányul, hiszen éjszaka azok vannak a környezetében. A fiatal apa sem akarta a kislányát megölni, sőt nagyon szerette, felesége azonban némi vonakodás után elismerte, hogy álmában a férje őt is többször megütötte és fojtogatta.

Ennek semmi köze nincs kettejük valóságos viszonyához, mert a szomnambulizmus testi jelenség. Az agresszív alvajáró többnyire azokkal a képzeletbeli ellenfeleivel küzd, akik álmában megjelennek neki. Teljesen elhibázott lenne az éjszakai erőszakos cselekményeket a lelki élet tükreként értékelni.

Az alvajáró mindig ártatlan, mert szinte soha nem emlékszik arra, amit álmában tett. Laboratóriumi vizsgálatok megmutatták, hogy bár felkeléskor az alvajáró szeme nyitva van, izmai megfeszülnek, agyáramai azonban a könnyû, vagy közepesen mély álomnak felelnek meg. Az alvajáró a mély álom hosszabb szakasza után hirtelen lép át a könnyû alvás fázisába, nem pedig folyamatos átmenet útján, amint az normális esetekben történik. Amikor ez a hirtelen változás bekövetkezik, az alvajáró felkel az ágyából.

A ritka erőszakos cselekmények némelyik alvajárónál ijesztő kiszámíthatósággal térnek vissza. Ilyen annak a házaspárnak az esete, akik teljesen normálisan töltik együtt napjaikat, esti lefekvés után azonban különös dolog történik. Az aszszony bőrszíjakkal az ágyhoz köti férjét, de nem szexuális okokból, hanem a saját biztonsága érdekében: férje többször próbálta már álmában megfojtani. A dologban az a különös, hogy ez nem változtatott az asszony férje iránti érzelmein. Tudomásul vette, hogy férje a fojtogatásért nem tehető felelőssé és igyekszik segíteni rajta.

Szerencsére nincs mindig szükség ilyen drasztikus „rendszabályokra". Legtöbbször elég bezárni a hálószoba ajtaját, vagy kinyitáskor megszólaló csengőt szerelni rá. A csengő hangja már elég ahhoz, hogy visszahozza az alvajárót a való világba.

Az alvajárók olykor maguk is rájönnek, mi vezet éjszakai sétáikhoz és ki tudják kerülni az ilyen helyzeteket. Leggyakrabban a stressz, vagy az idegen környezet váltja ki az alvajárást. Ismeretes annak a kereskedelmi utazónak az esete, akinek meg kellett változtatnia a foglalkozását, mert álmában csaknem minden éjjel aprófát csinált szállodai szobája bútorzatából.

Az alvajárást az ilyen szélsőséges esetek ellenére is lehet kezelni. Elsősorban fiatalok esetében, akiknél idővel amúgy is magától megszûnik. Az éjszakánként hetente többször útra kelő felnőtt alvajárókat is le lehet szoktatni megfelelő gyógyszerrel. Ha az alvajárás mély álomból könnyû álomba való átmenetnél kezdődik, altatószerrel a mély álom állapotában lehet tartani az érintettet. Más gyógyszerek „ellaposítják" a mély alvás fázisát, így nem lesz olyan hirtelen a könnyû álomban való átmenet.

Az alvajárókat elsősorban önmaguktól kell megvédeni. Az alvajáró üres arckifejezése jelzi, hogy nincs ébren. Ha éjszaka kinyitja a hûtőszekrényt, gyakran a csomagolással együtt akarja megenni az élelmiszert. Éjszakai útjuk közben kikerülik az akadályokat és kilométereken át képesek autót vezetni, azonban náluk minden lassítva történik és ez okozza a baleseteket. Az alvajáró leeshet a lépcsőn, megbotolhat egy székben, vagy akár kieshet az ablakon, az azonban csak mese, hogy a háztetőn sétál. Régebben úgy vélték, az alvajárók vonzódnak a teliholdhoz, manapság azonban nem figyelhető meg teliholdkor az alvajárás halmozódása.