2001-ben jelent meg a Szombathelyi Tudományos Társaság habilitált szakembereinek előadásait bemutató sorozat hetedik kötete, Kovács László írása. Eddig Pusztai Lászlónak, a paleoszibériai nyelvekről, Varga Lászlónak a hasnyálmirigygyulladásról, Rácz Péternek a látóidegek betegségeiről, Salamon Antalnak a nyílt törésekről, Nowinszky Lászlónak a növényvédelmi prognosztikáról és Döbrönte Zoltánnak az epeúti betegségek kérdéseiről tartott habilitációs előadása látott napvilágot e sorozatban.

Kovács László igencsak újszerû képet mutat be Wigner Jenőről, a Nobel-díjas fizikusról, aki bár mindvégig megtartotta magyar anyanyelvét - és milyen szépen, árnyaltan tudott magyarul! -, az Amerikai Egyesült Államok mint második haza kiemelkedő jelentőségû tudósa, sőt közéleti embere volt! A habilitációs előadás valóban rendkívüli tematikai összeállítása és példás magyar nyelve tükrözi a Debreceni Egyetem, a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola - a szerző munkahelye - és, természetesen, a szerző mély meggyőződését, a Wigner-jelenségről vallott fizikusi és fizikatanári hitvallását. Nem egyszerû fizikatörténeti beállításnak vagyunk tanúi, miközben a kötetet olvassuk. Elvitathatatlan, hogy a Wigner-életrajz elképzelhetetlen Wigner adatai nélkül. Ám Wigner Jenő Budapest szülötte, iskoláinak életre szóló hatása, és külön Rátz László, Mikola Sándor közmondásos középiskolai tanáregyéniségeinek bemutatása nélkül nem kapnánk képet a tanulóévek tartalmáról. A berlini egyetemi évekről is hitelesebb a kép, ha Polányi Mihály kémikus professzor, a doktori témavezető szerepéről is véleményt formálhatunk. Ebben a tükörben talán másfajta kép alakul ki az olvasóban ezekről a személyiségekről, mintha független lélekként ismerkedne velük, mondjuk egy még oly bőbeszédû enciklopédiában.

Wigner bemutatása sem ragad le az életrajzi vonalaknál, pedig ez is bővelkedne érdekfeszítő tényekben. Wigner kutatásainak ismertetése avatott kézre vall. Bár a matematika csoportelmélet címû stúdiumának kvantumelméleti alkalmazása nem teljesen Wigner mûve, letagadhatatlan tények kapcsolódnak a nevéhez. Ráadásul abban a korszakban, amikor a csoportelméletnek az atom- és molekulaszínképek osztályozásában óriási szerep jutott.

A modernebb időkben - és az elmélet kibontakozása során - főleg Wigner Jenő nevéhez fûződtek a csoportelmélet olyan általánosabb kijelentései, amik jelentősége átitatta az egész fizikát. Wigner volt a kalauz abban a folyamatban, amely a csoportelmélet jegyében tört előre a molekulák elméletétől a kvantummechanika általános kérdései felé, majd az atommagfizikában is fontos megállapításokhoz segített. Kovács László esszéje lényeges helyet tudott szánni a csoportelmélet és a magfizika olyan eredményeinek is, amelyek feltárása Györgyi Géza érdeme.

Wigner és az atommag, Wigner és az atomenergia témakörök sem maradnak érintetlenek. Az arányos beállítások hozzásegítenek ahhoz, hogy a XX. század egyik legnagyobb fizikai gondolkodójáról helyes képet kapjon még az is, aki nem szakembere az érintett kérdéseknek. A kötetet gazdag képanyag, irodalomjegyzék és a Wigner-emlékek hazai felsorolása teszi teljessé.

Egy hasznos, magas színvonalú, gazdagon illusztrált kötet dicséri szerzőjét, kiadóját. (Beszerezhető, a BDTF-en Szombathelyen.)

BORHY LÁSZLÓ: Pannóniai falfestmény (Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2001.)

Az először rejtélyesnek látszó kép megoldásához Borhy Lászlónak az a felismerése adta a kulcsot, hogy mitológiai köntösbe öltöztetett kozmológiai-asztrológiai ábráról van szó, melyben a császárkori tudományosság elemei ötvöződtek az asztrológia tanaival. A villa tulajdonosa, akinek nevét nem ismerjük, nyilván mûvelt ember volt és a széles körökben divatos, társasági beszédtémául szolgáló vulgárasztrológia közhelyeinél sokkal magasabb színvonalú tájékozottsággal rendelkezett.

A képet megalkotó mûvész a kozmikus tér és idő kétdimenziós ábrázolását akarta megvalósítani. Pontosabban, a harmadik dimenzió bizonyos elemeit is belekomponálhatta mûvébe, hiszen a menynyezetkép nem síkban, hanem dongaboltozaton helyezkedik el. A két egymásba szerkesztett négyzet átlói a középső kör centrumában találkoznak. Ez a kör a Pompejitól napjainkig jól ismert térkitágító illuzionisztikus megoldások kelléktárából való és ez esetben is - akárcsak például a római San Ignazio barokk templomban - egy imaginárius kupolát akar varázsolni az épület fölé. A kupola a kozmosz felső félgömbje, ahová az éteren át lobogó köpennyel felszárnyal az Andromeda alak- jával azonosuló lélek, mintegy előlegezve a ház urának későbbi égi apoteózisát.

Messze volt már az az idő, amikor a görögök lapos korongnak képzelték a Földet, melyet az Ókeanos vesz körül, ezt fedi az ég, mint egy gigantikus bura és a Föld mélyében van az alvilág, a lelkek lakóhelye. Egyiptomi előzmények után a pythagoreusok, majd Platón és Arisztotelész tette tudományos körökben általánosan elfogadottá a kozmosz gömb alakjáról szóló tanítást. A kozmikus gömb szférákra tagolódik, ezt érzékeltetik a brigetiói képen a különböző színû körök. A híres gnosztikus ophita diagramon is így ábrázolták a szférákat. A régi egyiptomi világképből származó négy égi támasz is helyet kapott a képen.

Borhy László mesterien elemzi az időszimbolikát is. A konkrét tér elképzelésekkel szemben az időfogalom természeténél fogva mindig nehezen megfogható az emberi elme számára, a mûvészetben történő megjelenítése is mindig jelképes, áttételes maradt. Brigetióban a négy évszak (horae) perszonifikációi utalnak az évi körforgásra. A kép négy sarkában látható fejek az illető évszak jellemző terményeit viselték koszorújukban. A mozgó idővel szemben a platóni értelmezés szerint kozmikus szinten Aión fejezi ki a mindenség örökkévalóságát.

A kép asztrológiai tartalma nehéz feladat elé állította a kutatót. A népies asztrológia alapján, mely elsősorban a Nap, a Hold és a bolygók zodiákuson belüli helyzetével számolt és esetleg az aszcendenst vette tekintetbe, nem lehet a kép számára magyarázatot találni. Ha ellenben a tudós asztrológia területéhez tartozó paranatellonta (együtt felkelő) listákat vesszük tekintetbe, már kereshetünk utalásokat a ház ura sorsára vonatkozólag. A negatív és pozitív prognózisok gondos mérlegelése vezeti el a szerzőt a villatulajdonos feltételezhető hivatali pályafutásának felvázolásához. Mivel azonban ilyen jellegû forrásokból nehéz biztos következtetéseket levonni, felhívja a figyelmet az életpálya- rekonstrukció hipotetikus jellegére.

A kötetben Harsányi Eszter és Kurovszky Zsófia külön fejezetekben foglalkozik a freskó struktúrájával, a leletkörülményekkel, a geometrikus szerkesztés nyomaival, a kép restaurálásával és készítéstechnikájával. Ezek, valamint Kriston László beszámolója a kép röntgendiffrakciós vizsgálatáról, hasznosan egészítik ki a kitûnő kötet régészeti és kultúrtörténeti mondanivalóját.

A pannóniai római uralom értékes új emlékét a komáromi Klapka György Múzeumban helyezték el.

Míg Amerika egyes államaiban a kreacionizmus, addig hazánkban szerencsére a darwinizmus van erősödőben. Erre utal a Fajok eredetének új fordítása (2000, Typotex, ford. Kampis György), vagy a nemrégiben megjelent, az evolúció és a pszichológia kapcsolatáról szóló esztétikus, jól szerkesztett tanulmánykötet.

Az evolúciós pszichológia (EP) az elme szerkezetét evolúciós biológiai ismeretek felhasználásával vizsgálja. Ez a gondolkodásmód az elmúlt évtized egyik legmarkánsabb és leggyorsabban fejlődő irányzata, amely a lélektant egységes, természettudományos keretbe próbálja elhelyezni. A humánetológiával és a szociobiológiával hol kooperáló, hol versengő EP látványos előretörését követi a jelen kötet. Az elméleti kérdések és történeti áttekintések nagyon jól feltérképezik és elemzik a születőben lévő diszciplínát a korábbi evolúciós próbálkozások, a kulturális pszichológia vagy a kognitív etológia szempontjából.

Az empirikus munkák olyan kérdésekre keresnek választ, mint hogy miként hat az apa hiánya a felnövekvő kamaszok szocializációjára, modellezhető-e moduláris rendszerrel a korai szocioemocionális fejlődés, mi a rokoni hálózat hatása a termékenységre, hatással vannak-e a párválasztásra az evolúció során létrejövő adaptív viselkedési szabályok, milyen kapcsolatban van a játék, az exploráció és a mozgástér a téri tájékozódási képességek eltéréseivel. Örömteli, hogy a szakma nagy öregjein kívül számos fiatal szerzője is van a válogatásnak (mint a Láthatatlan Kollégium három diákja).

Nagyon jó döntés volt utolsó fejezetként az EP krédóját jelentő cikkeket is közölni, amelyekben jól látszik az irányzat törekvése egy egységes metaelmélet létrehozására (a Standard Társadalomtudományi Modell elvetése révén), valamint erős elkötelezettsége az adaptácionizmus, a modularizmus és az innátizmus mellett. Ha a kötet valóban csak a szûken vett EP-t mutatná be, úgy a kilencvenes évek két programadó cikke (Cosmides és Tooby, valamint Buss) elég lenne. A válogatás azonban túlmutat ezen, az alcím sem evolúciós pszichológia, hanem Az evolúciós szemlélet és a pszichológia. Ez a tágabb merítés egyszerre erőssége és gyengéje a kötetnek, de indokolttá teszi Campbell 1974-es klasszikus cikkének közlését az evolúciós episztemológiáról (Popper egyik, még le nem fordított Herbert Spencer előadása is befért volna a kötetbe).

E rövid ismertetésnek nem célja az irányzatot kritizálni - ezt bőven megteszik a hol nagyon informatív, hol komoly kritikákat megfogalmazó kötet egyes szerzői.

Mindig csodáltam azokat a kutatókat, akik mintegy „mellékfoglalkozásként" nyomába erednek egy kevéssé ismert tudománytörténeti kuriózumnak, személyiségnek, s leásva a múlt feneketlen mélységéig, felszínre hozzák a legapróbb emlékeket, részleteket, aztán könyv formájában az olvasó elé tárják. Amióta ismerem Főzy Istvánt (van már vagy tizenöt éve), tudom, hogy foglalkoztatja Nopcsa Ferenc személyisége, tudományos munkássága. Hogy a dinoszauruszok terelték-e érdeklődését e kalandos életutat bejárt tudós felé, avagy fordítva, nem tudom, mindenesetre e két téma ebben a könyvben szorosan összeforr.

Dinoszaurusz-maradványokról esvén szó, szinte mindenki a híressé vált ázsiai vagy amerikai lelőhelyekre gondol, nem sejtvén, hogy a mai Kárpát-medence területén is éltek egykoron napjaink legdivatosabb őslényei, s hogy ezek maradványait éppen Nopcsa Ferenc ismertette meg a világgal. Az 1877-ben Déván született Nopcsa élete tiszta regény. Atanulmányait a bécsi Theresianumban folytató fiatalembert néhány, a húga által talált csontmaradvány jegyezte el az őslénykutatással. Bejárta Európa leghíresebb gyûjteményeit, megismerkedett kora legnagyobb kutatóival, elvetődött Albániába, mely akkor is Európa legkevésbé ismert országa volt, megszerette és megismerte ezt a kis népet, azok őt nemkülönben, s alighanem példátlan, az élet minden területére kiterjedő kutatásokat végzett a „sasok országában", amit az utókor talán csak e könyvből ismerhet meg részletesen. (Az már tényleg a kuriózumok világába tartozik, hogy a báró kis híján Albánia királya lett...) AMagyar Királyi Földtani Intézet igazgatójaként ugyancsak maradandót alkotott.

A könyv második része a történelmi Magyarország területén talált dinoszaurusz-maradványokkal, történetükkel, feldolgozásukkal foglalkozik, s más oldalról csillantja meg a szerző mélyreható búvárkodásainak eredményét.

Lapunk rendszeres olvasói - már akik még emlékeznek rá, hogy Főzy István egykor a Természet Világát is gazdagította cikkeivel, ám sajnos az utóbbi években e téren határozottan ellustult - eddig is tudhatták, hogy Főzy kitûnően ír. Profi geológusként nagy szakmai hozzáértéssel, kiváló stílussal megáldva ezúttal is nagyot alkotott. Kissé zavaró számomra, hogy - bár ez elsősorban a szerkesztésnek róható föl - helyenként elvész a különben igen fontos és érdekes részletekben, s a sok kis melléklet között kalandozva az olvasótól némi erőfeszítést kíván, hogy visszataláljon a fő sodorvonalra. Végül is ennyit megér ez az izgalmas, rengeteg képpel, rajzzal, dokumentummal kísért szellemi kalandozás. Főzy István sokat markolt, de sokat is fogott.