A falvak lakosságának sokféle szükségletét a régebbi évszázadokban általában a falusi kismesterségek tevékenysége elégítette ki. A megváltozott termelési körülmények folytán ezek közül egyesek kihaltak, mások viszont, jellegüknél fogva, napjainkban is élnek. Vannak azonban olyan kismesterségek is, amelyek az időközben felmerülő újfajta termékkereslet folytán újként keletkeztek.

Akár a letûnt, vagy eltûnőben lévő, akár a jelenkori falusi nép új keletû szükségletének kielégítésére szolgáló kismesterségről legyen is szó, tanulmányozásuk a néprajzi kutatás igen fontos feladata. Ezek ismerete nélkül a nép anyagi mûvelődésének alakulását, egy adott időszakra jellemző fejlődési fokát nem lehet nyomon követni, illetve megállapítani. Ezért a falusi foglalkozások, ipari tevékenység, kismesterségek számának és a gyakorlásukra használt eszközök változatosságának felmérése igen fontos.

Ismert, hogy egy-egy kismesterség kialakulása - az általánosan elterjedtek mellett - csak az illető helyen található nyersanyaghoz kötött. Ilyen pl. a lazább szerkezetû, könnyebben feldolgozható kő faragása is.

A régebbi hazai néprajzi irodalomban kevés és csak általánosságokat tartalmazó utalást találunk erre a sokszor háziiparszerûen gyakorolt kismesterségre. Rendszerint csak a termékeket ismertetik, a mesterség leírását nem. Az újabb irodalomban is kevés tanulmány foglalkozik a kőfaragó kismesterség egyik vagy másik ágának részletesebb leírásával. Ahhoz azonban, hogy ennek a jelentős és sokágú mesterségnek a keresztmetszetét, technológiáját, gazdasági-kulturális szerepét megismerhessük, az egyes kőfeldolgozási iparágak részletadatainak összegyûjtése szükséges. Ehhez járul hozzá a polyáni kőfaragás ágazatainak ismertetése is.

Kézdipolyán a Háromszéki-medencének a Bodoki- és Ojtozi-hegység által közrezárt északi csücskében fekszik. A hegységben lévő régebbi rakott, újabban faragott kőkapulábak, kőkerítések sokasága, a kőkávás közkutak, a kőhidak és egyéb kőépítmények a faluképnek különleges, szembetûnő jelleget adnak. E hagyományt őrző, de a falu mai ízléséhez alkalmazott korszerûbb formájú és kivitelû kőépítmények készítése mellett - a negyvenes évek második felétől kezdődően - itt a népi kőiparnak egy újabb hajtása keletkezett: a különböző célra gyártott fenőkövek faragása.

Ennek a Kézdipolyánra jellemző kőkultúrának a kialakulását a falu határának és környező vidékének természeti adottságai, a viszonylag tartós, de nem túl kemény és aránylag könnyen kitermelhető, megmunkálható kárpáti homokkőnek a jelenléte tette lehetővé. Többrétegûségének kialakulásához viszont - a második világháború utáni általános termelési visszaesés következtében - a fenőkő ipari gyártásában is mutatkozó kiesés adott indítékot. E kőkultúra mindkét ágának, a régebbi, nagyobb szaktudást és gyakorlatot kívánó építkezési célokat szolgáló kőfaragásnak és az újabb keletû, kevesebb mesterségbeli tudást igénylő kaszakő (és egyéb célt szolgáló fenőkő) készítésének mûvelése, termelési sajátosságainál fogva, a falusi ipar keretébe tartozik. Mûvelői olyan kismesterek, akik helységüknek és egy meghatározott vidék lakóinak szükségletét elégítik ki. Mesterségbeli foglalkozásuk mellett földet is mûvelnek.

A kézdipolyáni kőfaragás régebbi múltjáról - levéltári kutatások hiányában - csak a hagyomány és a legrégibb évszámos kapulábak alapján beszélhetünk. Ezek a nyomok határozott adatokkal a múlt század közepéig vezetnek vissza. A legrégibb évszámos faragott kapuláb 1856-ból való, de a fejlődési formákat vizsgálva ennél régebbi keletûek is vannak. Ebből az időből a Varga család egyik ősét tartják számon, aki - mint kőfaragáshoz értő ember - Nyújtódról telepedett Kézdipolyánba. A múlt század végén a helybeli Albert család, majd a század elején a szintén betelepülő Pap család tagjai gyakorolták - a földmûvelés mellett - ezt a kismesterséget. A helybeli szükségleten kívül a Kézdivásárhely környéki szomszédos helységek szükségletét is kielégítették. Az említetteken kívül több termelőszövetkezeti tag is foglalkozott kőfejtéssel és kőfaragással.

A kitermelés helye a falu határában fekvő hegyoldalaknak olyan részén alakult ki, ahol a talajfelszín lekopása, vagy lecsúszása nyomán az alapkőzet rétegfejei a felszínre kerültek. Ha a kő kitermelését ilyen terepszakaszon megkezdik, a helyet bányának nevezik. A bánya kiválasztását nagy körültekintéssel végzik, mert a célnak megfelelő eredményes fejtés a kőzet szerkezeti adottságától és a rétegek állásától, elhelyezkedésétől függ. Szerkezetük akkor megfelelő, ha a homokkő üledékes rétegei nem túlságosan vastagok, de nem is nagyon vékonyak (30-35 cm közöttiek), elhelyezkedésük pedig akkor, ha minél függőlegesebben állnak, vagy legalább meredek szögben dőlnek. Az ilyen helyzetben eredőzött kőzetrétegek fejtése sokkal könnyebb, mert így a felszíntől a rétegek talpa felé haladva kevesebb erőfeszítéssel és eredményesebben lehet egyegy kőlapot vagy hasábot az anyakőzetről leválasztani.

A homokkőrétegek kiterjedésétől, szerkezeti adottságától függően, továbbá a kitermelés célja szerint, a falu határában a kőbányáknak kétféle típusa alakult ki: állandó jellegû bányák és ideiglenes jellegû alkalmi feltárások. Ez utóbbit szintén bányának nevezik. A határban két állandó nagyobb bánya volt. A nagyobb a falutól északnyugatra eső mellékvölgy oldalában, a kisebbik a falu határának délnyugati területén mûködött. Alkalmi jellegû bányák a határ dombos oldalain többfelé előfordultak, ahol erre megfelelő adottság volt.

A kitermelést több munkaszakaszban végezték. Az első az előkészítő mûvelet, a földelés. Azon a helyen, ahol a kőrétegek fejei a talaj természetes lekopása folytán a felszínre kerültek, tüzetes vizsgálatot végeztek. Ha úgy látták, hogy onnan a célnak megfelelő méretû tömböket, lapokat bányászhattak ki, megkezdték a kő kiszabadítását. A tömör kőréteget borító talajt, valamint az alatta lévő mállott réteget felcsákányolták, majd lapáttal eltávolították. Ezt a mûveletet nevezik földelésnek. A kitermelés tulajdonképpeni munkaszakasza a hasítás, a fejtés. Évek hosszú során át gyûjtött tapasztalat, gyakorlat szükséges hozzá. A cél az, hogy minél nagyobb darabokat, lapokat tudjanak az anyakőzetről lehasítani, lehetőleg akkorákat, amelyeket több méter hosszúságú oszlopokra, vagy több négyzetméter nagyságú lapokra lehet feldarabolni. A hasítás munkaszakasza négy mozzanatra tagolódik: az előkészítő vonalazás, a spiccelés - a hasítószegek beverése -, a repesztés és a leválasztás.

A vonalazást vasspiccel a kőfalra fektetett vonalzó mentén végzik akkor, ha az anyakőzet szerkezeti adottsága nagyobb darabok hasítását teszi lehetővé. A vonalat mindig a kő lába felé - a fal alján - húzzák, megjelölve ezzel a leválasztás vonalát. Aspicceléssel a meghúzott vonal mentén a kőfalba 10-10 cm távolságra 2-3 cm mély lyukakat vésnek, s az így előkészített lyuksorba a hasítószegeket beverik.

A repesztés a következő módon történik: a hasítószegeket a ráverő kalapáccsal rendre - többször végighaladva a soron - besüllyesztik a kőzetbe. Ék alakúak lévén a szegek, feszítésük nyomán a kőzet a lyukak vonala mentén megreped, elhasad. Ha a leválasztásra kerülő kőlap - rétegződéséből adódóan - vastag, akkor a repesztővonal két-három pontjából a hasítószegeket kihúzzák, helyükbe párosan beütik a lapikat, a ráfvasból készített feszítőlemezeket, s közéjük bekalapálják a hasítóékeket. Az így megnövelt feszítés nyomán most már a kőlap az anyagtömbtől a spicclyukak mentén elszakadva és a rétegfelület mentén kissé felcsúszva elmozdíthatóvá válik.

A lehasított nyersanyag feldolgozását már a kitermelés helyén megkezdték. Ezt a munkát is maguk a kitermelők végezték. Tavasztól őszig a feldolgozás a kitermelés helyén történt. Ha tartós esőzés állt be, a munkahely fölé ideiglenes fedelet szerkesztettek. Ha sok munka adódott, akkor télen is dolgoztak, a lakás valamelyik mûhelynek átalakított helyiségében.

A feldolgozás a lehasított kőtömbök szétdarabolásával kezdődött. A kőlapot megvizsgálták, hogy nincs-e rajta valamilyen rejtett repedés. Ettől függ, hogy a lefejtett tömb mekkorára osztható. A darabolás munkamenete szintén a vonalazásból, spiccelésből és a hasítószegekkel végzett repesztésből állott. Ezt követően osztályozták az anyagot. A megfelelő méretû darabokból szükséglet szerint építkezési anyagok készültek, a nem megfelelőkből házalapnak, kerítésnek való követ daraboltak.

A faragásra alkalmas kövekből 2,5-3 m-es nagyságú kapulábakat, továbbá kútkádrákat, pincegádorokat, a porták előtti kőhidakat, küszöböket, kerítésalapokat, kerítésoszlopokat, kerékvettetőket, a határban forrásfoglaló köveket, végül pedig különböző alakú sírköveket és sírkereszteket készítettek.

A természet által nyújtott nyersanyag termelésösztönző megléte mellett igen sokszor az időlegesen fellépő szükséglet is hozzájárult egy-egy falusi iparág elindításához. Kezdete néhány élelmes ember kísérletéhez kapcsolódott, s ha ez életképes volt, akkor átvették mások is, általánossá vált. Így történt ez a kézdipolyáni kaszafenő kő készítésével is. A második világháborút közvetlenül követő termelési nehézségek nyomán a gyári kaszakő eltûnt a piacról. A kereslet pedig nagy volt, mert a mezőgazdasági termelés követelte ezt a terméket. 1946-ban Pap Viktor az általa kidolgozott munkamódszer szerint kísérletképpen több száz követ faragott, s a heti vásárokon könnyen értékesítette. A példán felbuzdultak mások is, nemsokára száz körülivé vált a fenőkőgyártók száma. Ki-ki a maga termékét vitte piacra, de rövid időn belül a munkamegosztás jelei is mutatkoztak; voltak olyanok, akik a terméket további árusításra a termelőtől megvásárolták. Gazdasági életük rendeződése nyomán, mintegy másfél évtized múlva a fenőkőgyártók kezdeti száma csökkent. 1966- ban mintegy tízen foglalkoztak rendszeresen fenőkő készítésével. Ezek közül egy magánvállalkozásban, a többi pedig a Fogyasztási és Termelőszövetkezetek keretében évi norma alapján dolgozott. De a kő kitermelését, feldolgozását és eladását ekkor is ugyanazon személy végezte, bevonva időnként a családtagokat is a feldolgozó- és értékesítő munkába.

A nyersanyag beszerzése, tárolása: A kaszakőnek való homokkövet a község határából, de más helységekhez tartozó dombok oldalaiból, patakmedreiből is bányászták. Acélnak legmegfelelőbb a mákos, apró szemcsézettségû és vékony rétegekben (1,5-3 cm vastag) lerakódott ún. sorkő. Ezekből a rétegekből a föld letisztítása után csákánnyal és rángákkal kisebb-nagyobb lapokat szakítottak fel. Minden fémkövesnek megvolt a maga rése, a bányája, amit ő fedezett fel. Rendszerint ősszel végezték a kitermelést, az egész évi szükségleteket beszerezve. A nyersanyagot szekéren szállították haza és az udvaron fák mellé élükre állogatva tárolták.

A feldolgozás menete: A fenőkő készítését tavasztól őszig szintén szabad ég alatt végezték, télen a lakás egyik helyiségében. A munkafolyamat egyes fázisait előzetes hagyomány nélkül maguk kísérletezték ki. Természetesen a munkafolyamat alapelemei az itt régóta gyakorolt kőfaragó-mesterség technológiai ismeretében gyökereznek.

A készítésnek két fő munkaszakasza van: a fenőkő vágása-kifaragása és a súrolás, a fenőkő csiszolása. A vágással a fenőkő formáját alakítják ki. Ezt a munkát földön térdelve, vagy ülve végzik. A „munkapad" kezdetben a puszta föld volt, de a gyakorlat egy primitív, szintén kőből alkotott, földbe sülylyesztett alkalmatosságot, a vágókövet teremtette meg. Részei: a fekvő kő, az egyik oldalához állított 10-12 cm magas támasztókő és egy szabadon mozgatható hasáb alakú párnakő. Szerszámaik: néhány vasspicc, lapos vésők és egy-két félkézkalapács.

A fenőkő vágása előkészítő mûvelettel, a szabdalással kezdődött. A résből hazahozott terjedelmes kőlapot - a könnyebb megmunkálás végett, a fenőkő 23 cm-es körülbelőleges hosszának megfelelően - kisebb lapokra szabdalták. Szabdaláskor a kőlap mindkét felületét a ráfektetett vonalzó mentén - egymással pontosan szemben - a spicc hegyével bekarcolták, majd az egyik oldalon a vonalat a véső hegyével 2-3 mm mélységbe megvésték. Ezt követően a lapot megvésett, árkolt felületével alul fordítva rátámasztották a párnakőre és az árkolással szembeni vonal mentén a kalapács óvatos, egyenletes ütögetésével lerepesztették. Ezután a kiszabott kőlap egyik felületére a fénkő körvonalait - ahányat a lap kiad - famodell ráhelyezésével bekarcolták.

A következő mozzanat a slagolás. Amegrajzolt kőlapot élére állítva a vágókőre helyezték a támasztókő vonalához viszonyított merőleges állásban, s térdük nyomásával ahhoz szorosan hozzárögzítették, majd vésővel az első kialakítandó fénkőnek a kőlap szélén levő fokát a megrajzolt vonal mentén vésővel leslagolták, lefaragták. Avágás utolsó része a szakasztás, ami a megmunkálásba vett fénkőnek az agyalaptól való leválasztását jelenti. E mozzanat előkészítése végett a kőlapot ismét a vágókőre fektették, majd a fénkő szegélyvonalának azt a szakaszát is, amit már az előző munkamozzanatnál kirajzoltak, spiccel beárkolták, bemélyítették. Ezt követően a kőlapot átfordították a másik oldalára. Az így felülkerülő lapoldalra - a modellt a kő már leslagolt széléhez igazítva - rárajzolták a fénkő alsó szegélyvonalát. Ekkor leültek a földre úgy, hogy a vágókő a földön elnyújtott lábaik között feküdjön. A kőlap megmunkálatlan felületét kinyújtott bal lábuk szárára fektették, megmunkált felét a vágókő lapjára támasztották. A vésőt függőlegesen tartva élét a metszésvonalba helyezték, s ütögetve kalapáccsal, végigvitték a metszésvonal egész hosszában. Ha eközben a fénkő az anyalapról nem vált le, akkor a beárkolás közepére helyezték a vésőt, s egyetlen súlyosabb ütéssel leszakították. Az előzőek szerint szabják és alakítják a többi követ is mindaddig, amíg az előkészített kőlapból tart.

A feldolgozás második munkaszakasza a fenőkő súrolása, csiszolása. Egy kövekből, vagy ládából alkotott asztalra egy vagy két nagyobb, durvábban szemcsézett kőhasábot helyeztek, agyagba ágyazva. Az asztal közepére egy kosárba éles homokot, két edénybe vizet tettek. A kivágott fénkövekből 15-20 darabot az egyik vizes edényben állítottak. Az súrlókövet megszórták homokkal, megnedvesítették, s ezen a fénkő mindenik oldalát - állandóan nedvesen tartva - lecsiszolták. Utána a mosóedénybe megmosták és napsütéses helyre rakva megszárították.

k

Akárcsak sok más, megélhetést nyújtó mesterség, a kő kitermelése és feldolgozása is kezd feledésbe merülni. Ma már egészen más feldolgozási formákat alkalmaznak. Ennek ellenére jó, ha nem felejtjük el dédapáink mesterségét sem.