A hagyományos kínai orvoslás gyûjtőfogalom, mely számos gyógyászati eljárást foglal magában. Ezen eljárások alapja az akupunktúra. Az akupunktúra olyan gyógyászati eljárás, mely a test felszínén lévő meghatározott pontokat ingerli azzal a céllal, hogy a szervezetben kialakult funkcionális elváltozásokat megszüntesse. Az ingerlés történhet tûvel, lézerrel, elektromos árammal, moxaégetéssel (moxa - szárított fekete üröm), köpölyözéssel, nyomással, masszázzsal.

Az akupunktúra kezdete a Krisztus előtti  10000-4000 évekre tehető, melyet az észak-kínai Shandong tartományban talált régészeti lelet, egy 45 milliméter széles, hosszú, vékony, hegyesre formált kő is bizonyít, amivel a kezdetleges akupunktúrát végezték. A későbbiekben csontból, bambuszból, égetett agyagból készített tûket használtak. Majd a nyugati Han-dinasztia idejét felölelő Kr. e. 206-24) ásatásokból előkerültek az első fémtûk, melyeknek anyaga arany, ezüst és bronz volt. Megközelítőleg ebből a korszakból származik az első írott összefoglaló orvosi mû, a Huang ti nei csing (Sárga császár belgyógyászati könyve) elnevezésû gyûjtemény. A gyûjteményben a császár legtöbbször Csi Póval, udvari orvosával beszélget az ember és a természet viszonyáról, az elemekről, a betegségekről, azok keletkezéséről és gyógyításáról. Az oktatás elősegítésére Kr. u. a X-XI. században bronzból emberi alakot öntöttek, melyen megjelölték az akupunktúrás pontokat. Később olyan változatok is készültek, melyeket vízzel töltöttek fel, viasszal vonták be és a vizsgázó, ha helyesen választotta meg a pontokat, akkor a tûszúrás helyén, igazolva a helyes választ, kifolyt a víz. A manapság oly divatos tesztvizsgák egyik korai elődje lehetett ez a módszer. Az akupunktúra és a moxibució fejlődése töretlen volt, több nagy értékû mû született az elmúlt évszázadok folyamán. (Son nung Gyógyszeres könyve; Ji cung csin csien - Orvoslás aranytûkre stb.) Jellemző, hogy az eddig feltárt, teljes egészében fel nem dolgozott, a hagyományos kínai orvoslással foglalkozó mûvek száma 4250 körül van. Kínában az I. ópiumháborúig (1839-1842) nem ismerték a modern (nyugati) medicinát. Az ópiumháború után a Kelet-indiai Társaság létesítette Kantonban és Makaóban az első kórházakat. Komolyabb szerepet a modern medicina akkor nyert Kínában, amikor az érzéstelenítés (1846) és a fertőtlenítő eljárások (1867) ismertté váltak. Az 1911. évi polgári forradalom után csökkent az akupunktúra népszerõsége, sőt 1927-ben a hatalmon lévő Kuomintang-kormány rendeletileg akarta beszüntetni gyakorlását. A nagyszabású tiltakozások miatt a rendeletet nem léptették érvénybe, de továbbra is gátolták az akupunktúra mûvelését. Ez az időszak egészen 1949-ig, a Kínai Népköztársaság megalakulásáig tartott.

A fémtûk anyaga általában arany, ezüst vagy bronz volt. 1949 után jelentős fellendülés következett be az akupunktúra alkalmazásában, tanításában, tudományos módszerekkel való kutatásában és az egész világon való népszerûsítésében. Ilyen szenzációs eredménynek számított 1970-ben az akupunktúrával való mûtéti érzéstelenítés gyakorlatának ismertetése a világgal. A kulturális forradalom után Kína nyitottabbá vált és számos lehetőséget teremtett az akupunktúra helyszínen való tanulmányozására. Európába az akupunktúra a Távol-Keleten járt hajóorvosok közvetítésével került. Az első, nyomtatásban megjelent orvosi értekezést az akupunktúráról Willem ten Rhijne adta ki 1683-ban Londonban. Később német, holland, francia, angol szerzők írnak az alkalmazásáról. Az akupunktúra újabb kori fellendülése a II. világháború utáni időkre esik. Jelentős oktatási központok alakultak ki szerte Európában, így Franciaországban, Németországban, Angliában, Ausztriában, a Szovjetunióban, és megkezdődik az akupunktúra hatásának európai értelemben vett tudományos kutatása. 1983-ban Bécsben megalakul az akupunktúrával és rokon eljárásokkal foglalkozó orvosi társaságok szövetsége, mely ICMART néven 41 ország akupunktúrás társaságainak munkáját koordinálja az egész világon. Magyarországon az első orvosi disszertációt dr. Laner Antal nyújtotta be akupunktúra tárgyában. A disszertáció megvédésére 1830. szeptember 7-én került sor a Pesti Királyi Tudományegyetemen. Ennek ellenére mégsem őt tekinthetjük az akupunktúra első magyar mûvelőjének, mert könyvében említést tesz dr. Stáhly Ignác orvosprofesszorról, aki őt megelőzően a fejfájás és a csípőízületi panaszok kezelésére használta a tûszúrásos gyógymódot.

A modern magyar akupunktúra létrehozása a koreai háborúban részt vett azon magyar orvosoknak köszönhető, akik ottlétük alatt elsajátították az akupunktúrát, és azt hazatérésük után betegeik kezelésében alkalmazták. Jelentős munkát végzett az akupunktúra megismerésében, megismertetésében dr. Pálos István professzor, Kínakutató, aki 1963-ban jelentette meg mûvét „A hagyományos kínai orvoslás" címmel. Magyarországon az akupunktúra az egészségügyi kormányzat szemszögéből a „tûrt" kategóriába tartozott az 1980-as évek végéig, amikor is hivatalos gyógymódnak ismerték el. 1989-ben megalakult a Magyar Akupunktúrás Orvosok Társasága, mely első feladata egyikének tartotta az oktatás megindítását, azóta a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen (volt Országos Orvos Továbbképző Egyetem) folyik a szakorvos kollégák képzése. Ez ideig 760 orvos szerzett képesítést, melyet a megjelent természetgyógyászati törvény egyedüliként ismer el.

Az akupunktúra tapasztalati úton alakult ki, mely apáról fiúra, tanítóról tanítványra szállt. Szemléletesen igazolja ezt a pontok egy részének elnevezése: például az alszáron található egyik pont neve „zu-san-li", mely magyarra a „- láb három távolság" pontjaként fordítható és szúrása, masszírozása által az elfáradt ember még „három távolságnyi"-val tovább tudott menni, azaz az alszár keringését a pont kezelé- se annyival javította, hogy adott esetben a katonasereg nagyobb napi távolságokat tudott megtenni, átvitt értelemben tehát még a hatalom számára is fontos volt az akupunktúra támogatása.

Az évezredek folyamán összegyûlt tapasztalatokat a keleti emberre jellemzően próbálták egységes egészbe foglalni. A régi kínaiak szemléletében az emberi szervezet a világegyetem kicsinyített másaként élt, vagyis az ember nem választható el a természettől, hanem annak szerves része. Nem idegen ez a gondolkodásmód az ókori európai felfogástól sem, hiszen Philo Judaeus, Seneca kortársa az embert „kis világnak" nevezte. Az ősi kínai orvosi tanítás szerint az emberi szervezetben, akár a természetben, állandó harc folyik az ellentétes erők között. Ezen erők változásának következménye az illető egészsége, egyensúly esetén egészségről, túlsúly vagy hiány esetén betegségről beszélhetünk. A két szembenálló erő, amelyen keresztül az egyetemes energia, nevezhetjük életerőnek is, megjelenik: a jin és a jang.

A jin eredetileg a hegy északi, a jang a déli, napsütötte oldalát jelentette. Később a jin fogalomköre kibővült, hozzá csatlakozott a negatív, a hideg, a homály, nőiesség, míg a janghoz a pozitív, a meleg, a férfias, a fény. Ezen erők egyensúlya tehát az egészséget jelenti. Jin-túlsúly esetén a szervezet csökkent mûködése, jang-túlsúly esetén a szervezet fokozott mûködése észlelhető.

A mi gondolkodásmódunkban mindez hasonlítható a vegetatív idegrendszer szimpatikus és paraszimpatikus hatásaihoz. Elgondolásuk szerint minden jinben található kisebb-nagyobb mértékben jang és ez megfordítva is igaz. Ennek jelképe az úgynevezett monad.

Az ismert magyar mondás is azt állítja, hogy minden jóban van valami rossz, és minden rosszban van valami jó. A világegyetem és ember harmonikus együttélését az úgynevezett „öt elem tanra" vezetik vissza. Ez az öt elem: a fa, a tûz, a föld, a fém és a víz. Ezen öt elem segítheti, gátolhatja egymást.

Ha mindez egyensúlyban van, akkor a természet és az ember harmonikusan él együtt, nem alakul ki eltérés, adott esetben betegség vagy természeti katasztrófa. A fent ismertetett gondolkodásmód szerint sorolják az évszakokat (az ötödik a nyárutó), az égtájakat (az ötödik a közép), ízeket, színeket, érzékszerveket, érzéseket, szerveket, természeti tényezőket stb. Ezek többségéből, hiányából következtetnek a betegségre és a megfelelő pontok szúrásával igyekeznek helyreállítani az egyensúlyt.

A tapasztalatok által megtalált 361 akupunktúrás pontot 12 úgynevezett meridiánba, vagy csatornába rendezték, leírták a közöttük lévő összefüggéseket, melyek alapján lehet a kínai gondolatmenet szerint elvégezni a kezeléseket. Természetesen a modern medicina gondolkodásmódjának nem felelnek meg a fent leírt teóriák és az 1960-as évek óta több tanulmány látott napvilágot, mely az akupunktúra hatásával foglalkozik. Ilyen például Chang kísérlete (1972), mely az akupunktúra humoralis úton létrejövő fájdalomcsökkentő hatását bizonyította keresztezett keringésû patkányok vizsgálatával. Sikerült megismerni az akupunktúrás pontok anatómiáját, az ingerlésük által kiváltható idegi és humoralis elváltozásokat, melyek a modern medicina számára magyarázzák az akupunktúra egyes betegségek kezelésében elért hatását. A régi Kínából származik: minden embernek kb. 360 fő akupunktúrás pontja van, amelyen keresztül akupunktúrás tûk segítségével a test meghatározott zavarai megszüntethetők. Az akupunktúra mindenekelőtt fájdalmak ellen nagyon hatásos, de serkenti a véráramlást, stabilizálja a vérkeringést, javítja az általános energiahelyzetet és javítja a közérzetet.

Az akupunktúráról mint gyógymódról már számtalan véleményt hallottam. Aki soha nem próbálta, csodaszernek vagy sarlatánságnak titulálta. Olyasfajta kezelés ez, amiben hinni kell, csak akkor hat - vélekedtek mások. Ellenben ha szót váltunk ilyen kezelésen átesett emberekkel, zömében ilyen véleményeket hallhatunk: elmúlt a fájdalmam, jobban és mélyebben alszom, erősödött a teherbíró képességem, jelentősen javult a közérzetem. Mi hát az igazság?

Az ember testi, lelki, szellemi harmóniáját a lakókörnyezet, a család, a munkahelyi és össztársadalmi hatások lüktető változásai közepette éli meg. Bármelyik területen is keletkezik „üzemzavar" a fenti három közül, felborul az egyensúly, és betegség keletkezik. A megbomlott harmónia helyreállításának számtalan módozata alakult ki az emberiség története során. Ennek kapcsán ma nyugati típusú, elsősorban a betegségeket gyógyító orvostudományról és keleti típusú, főleg a megelőzésre összpontosító gyógyító szemléletről beszélhetünk.

A tûszúrásos gyógymód a hagyományos keleti orvoslás része. Klasszikus értelemben az akupunktúra nem más, mint megfelelő szakvizsgálatok elvégzése után fémtûk beszúrása a test bizonyos pontjaiba gyógyítási céllal. Nem hasonlítható sem a vérvételkor tapasztaltakhoz, sem az izomba adott injekció feszítéséhez, mert más érzetet kelt, de az előbbieknél nagyobb fájdalmat nem okoz. A mai modern fertőtlenítőszerek birtokában, a szakma szabályai szerint kivitelezett fertőtlenítő eljárás esetén nem kell tartani sem az AIDS-, sem pedig a hepatitis-fertőzés veszélyétől. Tapasztalataim szerint a beteg pozitív szemlélete meggyorsítja a gyógyulási folyamatot, és még a kételkedők is panaszmentessé válnak. Az akupunktúrának a megelőzésben is fontos szerepe van. A kórok zömét a korai szakaszban néhány tûkezeléssel orvosolni lehet. De az akupunktúra nem csodaszer. Nem helyettesítheti a gyógyítás más területeit. Az akupunktőr nem varázsló. Mindig „hozott anyaggal" dolgozik. Nyilvánvaló, hogy a sok szervi bajjal küszködő, energiahiányos betegnek több kezelésre van szüksége, és életmódjának, táplálkozási szokásainak a megváltoztatása is szükségessé válik a gyógyuláshoz. Ez a háromezer éves gyógyító könyv is a megelőzés fontosságát hangsúlyozza a gyógyítással szemben. Dr. Chou Chien nyugati egyetemen tanult, majd pszichiátriára és kínai orvoslásra szakosodott. A nyugati gyógyszereket kínai gyógynövényekkel és akupunktúrás kezelésekkel egészíti ki. Kínában az agyvérzéstől a gyomorfekélyen át az asztmáig, és gyermekkori rövidlátásig mindent akupunktúrával gyógyítanak. A hagyományos kezelés hatékony az elmegyógyászatban, de nem önmagában. Érdemes mással is kombinálni. A pánikbetegségben szenvedő szintetikus medicinát szed, mely során esetleg függőség alakulhat ki. Akupunktúrás kezeléssel kombinálva könnyebben oldódik a kényszeresség, a feszültség, a szorongás. Hasonlóan kedvező hatást lehet elérni moxaterápiával, illóolaj-kezeléssel, köpölyözéssel, részleges vákuum előidézésével. Ez utóbbiakat az akupunktúrás pontok fölé helyezve alkalmazzák.

Ellenjavalt az akupunktúra: 1. Relatív - terhesség esetén, vérzékenység betegségben szenvedőknél.

2. Abszolút - nem kivizsgált, sürgősségi ellátást igénylő esetekben; nem szabad tût szúrni a rosszindulatú daganatba, bár az általa okozott fájdalom csillapítása néhány esetben lehetséges; valamint sebészi ellátást igénylő esetekben. Téves azonban azt hinni, hogy a betegségek lefolyásának minden fázisában lehet alkalmazni az akupunktúrát. Többek között ezért fontos, hogy az akupunktúrát orvos végezze, mert képzettsége révén el tudja dönteni, hogy az adott betegség adott fázisában szabad-e, lehet-e, kelle az akupunktúrát továbbra is alkalmazni, vagy egyéb gyógymódra van szükség.

A fentiekből következik, hogy akupunktúrát csak kivizsgált betegnél szabad végezni, és fogadják el az akupunktőr orvos véleményét a kezeléssel kapcsolatban. Az akupunktúra segítséget nyújt az orvosnak a betegség pontos diagnózisának felállításában, mert egy-egy akupunktúrás pont érzékenysége, fájdalmassága felhívja a figyelmet a betegség lehetséges okára. A megelőzésben (prevenció) is szerepet játszik az akupunktúra: pl. a szénanátha szokásos megjelenésének ideje előtt 4-6 héttel elkezdett akupunktúrás kezelések jelentősen csökkentik a kiváltott tünetek súlyosságát, a beszedendő gyógyszerek mennyiségét. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy az akupunktúra a maga helyén, szakértő kezében jelentős alternatív gyógymód, mely nem gyógyít meg minden betegséget, de számos esetben előnyösebb a sok gyógyszer fogyasztásával járó kezeléseknél.