A természetet csak valamelyest ismerő laikus is elgondolkodhat azon: mi az oka annak, hogy a tengerben nem található erdő, vagyis a szárazföldihez hasonló magasabb rendû vegetáció? Az óceánok növényvilágát jobbára csak végeláthatatlan algamezők alkotják. A kérdés annál is inkább kézenfekvő, mert köztudott az is, hogy a tudomány mai álláspontja szerint bolygónkon az élet a tengervízben keletkezett, még jóval azelőtt, mielőtt a szárazföldet meghódította volna. A magasabb rendû növényvilágnak tehát bőven lett volna ideje ahhoz, hogy alkalmazkodjon a sósvízi környezethez, de ez nem történt meg. Vajon miért? A kérdésre a választ egy igen egyszerû és közismert fizikai jelenség adja meg, amely mind ez idáig megoldhatatlan probléma a növényvilág számára. A kérdés kulcsa a környezet, és a sejten belüli anyag sókoncentrációjában rejlik. A sejten belüli folyadék-koncentráció ugyanis a földet benépesítő élőlények nagy részénél közel azonos a tengervíz sókoncentrációjával. (Az embernél is, hiszen az orvosi gyakorlatban alkalmazott fiziológiás sóoldat töménysége azonos az átlagos tengervizével!) A szárazföldi növények tápanyagés vízfelvételében fontos a turgor és az ozmózis, amely ez esetben leegyszerûsített formában azt jelenti, hogy a folyadék - és a benne található oldott tápanyag - a hígabb koncentráció felöl a töményebb koncentráció felé áramlik. A természetben az élőhelyek döntő többségében a szárazföldek talajoldata hígabb, mint a növényi sejtnedv. Az itt tenyésző növényeknél tehát az anyag áramlásának az iránya a fizika törvényei szerint meghatározott. Ez a jelenség viszont a tengervízben nem mûködik, hiszen ebben az esetben a sejten kívüli és sejten belüli sókoncentráció azonos. A tengervízben élő növények tápanyagfelvétele diffúzió útján történik, és ez határt szab a testfelépítésnek. Olyan bonyolult szövetrendszerek, mint amilyenek a szárazföldi fás növények szervezetében mûködnek, itt nem alakulhattak ki.

Mégis létezik olyan növénycsoport, ami valahogyan alkalmazkodni tudott a sós környezethez. A mangrove mocsárerdő a tengervízben él, a sós tengervízből táplálkozik, ezt viszont úgy teszi, hogy közben egy része a vízszint felett áll. Az első megoldandó kérdés tehát a tömény sós környezet, valamint az edénynyalábos szövetrendszerekkel ellátott testfelépítés és a fatermet közötti ellentmondások feloldása volt. A mangrove növényfajai ezt úgy „oldják" meg, hogy lombozatuk nagy levélfelületével állandóan párologtatnak, ily módon a szöveteken belüli kapillárisok útján folyamatos szívóerő mûködik a levelek és a gyökérrendszer között. Ez persze két dolgot feltételez. Az egyik az, hogy a növénynek állandóan, folyamatosan párologtatnia kell, következésképpen mangrove-vegetáció csak a trópusi területeken alakulhatott ki, ahol az egész éven át tartó egyenletesen magas hőmérséklet biztosítja a folyamatos párologtatást. (A klimatikus feltételek a következők: az évi középhőmérséklet magasabb, mint 20 fok, a legalacsonyabb hőmérséklet nem csökken 15 fok alá, az évi hőkülönbség kevesebb mint 5 fok, és végül az évi csapadék magasabb, mint 1500 mm.) A másik feltétel, hogy állandóan nagy legyen a párologtató felület, ennek következtében a mangrove örökzöld. De ezen kívül vannak egyéb gondok is. A mangrove talaja a szárazföldek talajtakarójában is ismert szoloncsák-szolonyec típusú, ami a szikesek legszélsőségesebb csoportja. A növényi szervezetbe került sót többféle módon sikerült a mangrovefajoknak közömbösíteni: a sejten belül felhígítják a sóoldatot, csökkentik a koncentrációt azáltal, hogy kiválasztják a sót, csökkentik a só hatását azzal, hogy a sejten belül vakuólumokba zárják a sókristályokat, speciális apró leveleket fejlesztenek, amelyekben raktározzák a vizet.

1. ábra. A Parnaíba-delta

A magas sótartalom mellett azonban a növények számára szintén káros a levegőtlenség, a talajon belüli oxigénhiány, az anaerob környezet. A mangrove ez ellen úgy védekezik, hogy léggyö- kereket növeszt, amely a légzést is szolgálja. A fejlett, erős gyökérrendszer egyben megfelelő támasztékul szolgál a laza, iszapos talajban. Mindent egybevetve, az ökológus számára is csoda, hogy ilyen szélsőséges természeti körülmények között hogyan lehetséges ennyire gazdag, produktív és magasan szervezett életközösség!

A mangrove növényfajai a földtörténetnek abban a szakaszában keletkeztek, amikor még valamennyi kontinens a trópusi övezetben elhelyezkedő Pangea masszívum része volt. Ezt azért tudjuk egészen biztosan, mert ma valamennyi trópusi területen ugyanaz a három kulcsfaj alkotja a mangrove mocsárerdőket. E fajok keletkezésük óta nem változtak, viszont a földrészek szétválását követő mintegy 65 millió év alatt néhány új faj csatlakozott hozzájuk, ezek azonban már helyi specialitások.

A három kulcsfaj a Rhizophora mangle, brazil elnevezés szerint a vörös mangrove, az Avicennia germinalis, a sárga mangrove, és a Laguncularia racemosa, vagyis a fehér mangrove. A vörös mangrove 30 méteresre is megnövő dús lombú, hatalmas fa, amely szerteágazó léggyökereket ereszt az iszapos tengervízbe, nemcsak a törzséből, hanem az alsó vastag ágakból is. Egy-egy ilyen öreg fa valóságos erdőnek látszik, hiszen a törzset számtalan elágazó léggyökér veszi körül. Nevét onnan kapta, hogy ha a fát kivágjuk vagy megsérül, megvörösödik, mint az égerfa. A hasonló termetû sárga mangrove viszont a kéreg, illetve a háncsszövet alatt sárga, innen a neve. Ez a fafaj valamivel alacsonyabb, léggyökereinek egy része a törzsből ered, más része viszont az iszapból függőlegesen felfelé nő. A fehér mangrove a legalacsonyabb erdőalkotó faj, amely ritkán nő 10 méternél magasabbra. Nevét apró fehér virágairól kapta. Ez a fa számtalan vékony, arasznyi léggyökeret növeszt felfelé az iszapból, ezért apály idején, amikor a termőhelye időszakosan szárazra kerül, úgy néz ki, mintha tele lenne szórva gyökérkefékkel. Valamennyi mangrovefaj megegyezik abban, hogy fényes, babérszerû kemény leveleik felülete sós, ugyanis itt választják ki mikroszkopikus kristályok formájában a tengeri sót.

A mangrove mocsárerdők a trópusi tengerpartokon élnek, de nem minden partszakasz alkalmas megtelepedésükhöz. Eleve kiesnek a sziklás, köves tengerpartok, de a homokos fövenyek is. Csak ott találják meg életfeltételeiket, ahol széles, lapos iszapos partszakaszok vannak, lehetőleg édesvízbeömléssel. Brazília tengerpartjai mentén erre a folyótorkolatok a legalkalmasabbak. Ezek közül a legjelentősebb a Parnaíba-folyó széles deltarendszere, amely ritkaságszámba megy a természeti kincsekben egyébként bővelkedő hatalmas országban (1. ábra). A tengerjárás, vagyis az árapály meghatározó jelentőségû a mangrove életében. Az árapály napi, heti, sőt havi változásai nagyon fontosak ezen életközösség életében. A tengerjárás ugyanis nem csak napi kétszeri tengervízszint-ingadozást jelent, mert a kiváltó ok a Hold mellett a Nap tömegvonzása is. Ezek pedig hol erősítik, hol gyengítik egymást. Az árapály nagysága tehát igen változó. Van abszolút „kis víz", olyan apály, amikor a két égitest egymás hatását erősíti. Ennek ellentéte dagály idején van, ez az abszolút „nagy víz". Ekkor az árapály magassága jóval meghaladja az általánost. (Évente egy alkalommal, a nyári napforduló idején, amikor a Nap hatása a legerősebb az északi féltekén, az Amazonas torkolatvidékén ez a jelenség szökőár formájában jelentkezik, pororoka a neve.)

Az egyes mangrovefajok elhelyezkedése a tengerjárás függvénye. A vörös mangrove mindig vízben áll, tehát azokon a partszakaszokon telepszik meg, ahol még az abszolút kis víz idején sem kerül szárazra. Az általános árapályövezeten belül találjuk a sárgamangrove- állományokat, míg a fehér mangrove a szárazföld felé is felhúzódik, azokra a partszakaszokra, amelyek csak abszolút nagy vízkor kerülnek elöntés alá. Ebből következik, hogy a Rhizophora a tenger, míg a Laguncularia a szárazföld felől terjeszkedik (2. ábra). Érdekesség, hogy ennek ellenére a szinte mindig tengerben álló vörös mangrove viseli el legkevésbé a magas sótartalmat, a legfeljebb 50 ppm körüli koncentrációt. A legellenállóbb a szárazföld felőli oldal úttörője, a fehér mangrove, amely tûri az akár 90 ppm sótartalmat is. A sárga mangrove sótûrése a kettő közötti. Mindez persze nem ellentmondás, hiszen az időszakosan szárazra került területeken a trópusi forróságban betöményedik a talaj sótartalma, tehát ott esetenként lényegesen magasabb a sókoncentráció, mint a tengervízben.

A tenger szintjének állandó vertikális változása mellett az erdő számára ugyanilyen fontos az állandó vízáramlás, sőt az édesvíz és a sós víz időnkénti cseréje, keveredése, például a folyótorkolatokban, hiszen apály idején az édesvíz az uralkodó az erdő alatt, míg dagálykor a sós víz. Dagálykor a tengervíz akár 20-30 kmnyire is felhatol a folyótorkolatok mentén a szárazföld felé, ezért ezeket a partokat eredetileg mangrove galériaerdő szegélyezte. A mangroveerdő egyébként az egyetlen olyan természetes növénytársulás, amelynek segítségével a szárazföld nyer teret a tenger rovására, hiszen az erdő a tenger felé terjeszkedik! Persze fontossága ennél sokkal nagyobb, már csak azért is, mert ezen a szélsőséges élőhelyen semmilyen más életközösség nem képes ekkora tömegû biomassza előállítására, az ember által létrehozott és szabályozott sem, ugyanakkor a mangrove a szárazföld felőli oldalon lehetőséget biztosít más növénytársulások és ökoszisztémák kialakulásához. Érdekes adat, hogy a mangrove produktivitása - az alacsony fajszám és a rossz talajviszonyok ellenére is - lényegesen magasabb, mint bármely mérsékelt égövi erdőé (táblázat).

A mangrove mocsárerdő életközösségének egyetlen élelemforrása az erdőalkotó fafajok lombja. Növényevők, főleg rovarok fogyasztják őket, de a táplálék nagyobb része akkor hasznosul, amikor a levelek az iszapos vízbe hullanak. Mielőtt ennek a szerves anyagnak a sorsával foglalkoznánk, meg kell jegyeznünk valamit. A mangrove növényevőinek ugyan egyetlen tápláléka a lombozat, de itt soha nem lehet tarra rágott fákkal találkozni. A lombozatot vizsgálva feltûnik, hogy szinte az egész erdőben nem akad ép levél, mindegyiket megrágta már valami, vagy apró gubacsok képződtek rajtuk. Viszont az egyes leveleknek legalább a fele ép! A növényevők tehát a leveleknek csak egy részét fogyasztják el, nagyobbik felét épen hagyják, így a levél funkcióját továbbra is el tudja látni. Ez pedig létfeltétele a növénynek, de az egész erdőnek is, hiszen ahhoz hogy életben maradjon, folyamatosan párologtatnia kell, amit csak ép levélfelülettel tud. Létezik tehát egy önszabályozó rendszer, amelynek titkát egyelőre nem ismerjük. Nem lehet helytálló az a feltevés, hogy a növényevők azért nem eszik meg az egész levelet, mert sós. Ha ugyanis egy másikat kezdenek meg, az is sós. Az erdő ugyan örökzöld, de a fák az elöregedett leveleiket folyamatosan hullatják. A vízbe került lombozat hamar az iszapba süllyed, ahol a levegőtlen körül- mények között nem, vagy csak nagyon lassan bomlik le. Az anaerob viszonyok eredményeként feldúsul a szerves anyag, ami jelentős tápanyagforrást biztosít a lebontó szervezeteknek. Itt azonnal megkezdődik a lebontás, mégpedig az állati szervezetek által. A mangrove levegőtlen sós vize az egyik leggazdagabb trópusi fauna élőhelye, bár ez korántsem annyira látványos, mint például a korallzátonyoké. A résztvevők nagyobbik része ugyanis zooplankton, féreg, puhatestû, rák és hal. Ezek viszont hihetetlen mennyiségben élnek itt.

2. ábra. A mangrovefajok elhelyezkedése

A bonyolult tápláléklánc a mangrovében tökéletesen és meglehetősen jó hatásfokkal mûködik. 1000 kg-nyi falevél 100 kg tömegû növényevő puhatestût, rákot és halat tart el, amelyek viszont 10 kg-nyi elsődleges ragadozó táplálékát jelentik. Mindez pedig 1 kg csúcsragadozó hal vagy madár életét teszi lehetővé.

Miután megismerkedtünk e különleges élőhely legfontosabb tulajdonságaival, induljunk el egy utazásra a Föld egyik legszebb ilyen erdejébe, az északkelet-brazíliai Parnaíba-folyó torkolatvidékére. A Parnaíba határfolyó Piauí és Maranhăo szövetségi államok között (1. ábra). A vízrendszer egy része már a mindennapos trópusi esők övébe esik, ezért bár itt is létezik esős és száraz évszak, a Parnaíba mindig elegendő édesvizet szállít az óceánba. Partjait a torkolattól jó 20-25 km-en keresztül eredetileg mangroveerdők díszítették, ám ez ma már csak a Maranhăo felőli oldalon látható. A másik part mentén ugyanis már évszázadokkal ezelőtt kiirtották a növényeket, hiszen ide települt Piauí állam első fővárosa, amelyet ugyancsak Parnaíbának neveznek. A város nem közvetlenül a folyam mellett épült, hanem a torkolattól néhány kilométernyire, egy kisebb mellékfolyó partjára. Ennek oka pontosan a mangrove egykori jelenléte volt, hiszen a kolonalizáció idején a Parnaíba folyam partjait emiatt egyszerûen nem lehetett megközelíteni, no meg az alacsony, iszapos part amúgy sem volt alkalmas a városépítésre. Így a mellékfolyó mentén kerestek és találtak megfelelően biztonságos kikötőhelyet. Parnaíba rendezett, szép gyarmati épületekkel és hagyományokkal rendelkező település, amelyben egyetem is mûködik. Ez a város, illetve az 1768-ban épült ódon hangulatot árasztó egykori forgalmas kikötő a deltavidéki utazások kiindulópontja.

A turistákat kényelmes, 80-100 főt befogadó luxusjachtok viszik az egész napos kirándulásra a deltavidék csatornalabirintusába. (A kirándulás költsége 10 USA dollár, amiben benne foglaltatik egy kiadós ebéd a fedélzeten, valamint a helyi különlegességnek számító caranguejo (főtt rák) uzsonna is. Mindezek az élménnyel együtt nevetségesen olcsók az európai árakhoz képest.) A természet szépségeit keresők, no meg az ide látogató kutatók inkább a kevésbé kényelmes, lassúbb, de mindenképpen nyugodtabb motoros halászladikokat választják az utazáshoz. Ugyanis ez is bérelhető a kikötőben. Ezúttal mi is halászcsónakkal indultunk neki a csatornalabirintusnak. A mellékfolyóban néhány kilométeres hajókázást követően érkeztünk el a Parnaíba folyamhoz, amely a torkolatvidéken már jóval szélesebb, mint a Duna Budapestnél. Ajobb oldali partok mentén néhány házat és jobbára csak kultúrnövényzetet látni, de a bal oldalon zárt erdő kíséri a partvonalat. Ez már a mangrove birodalma. Először a fehér mangrove sûrû állománya látható, majd fokozatosan ez keveredik a sárga mangrove magasabb termetû fáival. Az óceán felé közelítve ezt a társulást lassan felváltja a vörös mangrove erdeje. A tenger közelében a folyam főága tucatnyi mellékágra bomlik, amelyek között bonyolult csatornarendszer kanyarog, közöttük sok a kisebb-nagyobb sziget. A delta 1981 óta természetvédelmi terület, 313 809 hektáron fekszik, és három szövetségei államra, Maranhăora, Piauíra és Cearára terjed ki.

Behajózva a szûk labirintusba, kétoldalt a vörös mangrove húsz méteres élő zöld fala szegélyezi a vízi utat. A sötétzöld lomb helyenként összeborul a víztükör felett, és pokoli a hőség. Ám ettől eltekintve, a vízi világ szépsége és csodája minden nehézségért kárpótol. Nem kellett sokáig várni, és a csendesen suhanó csónaktól néhány méternyire a part menti fák léggyökérszövevénye között feltûntek az első alligátorok. A karvastagságú gyökereken pedig tenyérnyi nagyságú vörös-fekete színben pompázó tarisznyarákok, az aratu (Geneopsis cructadas) példányai sütkéreztek. Ez a rákfaj gyakran mászik ki a szárazra levegőzni vagy sütkérezni. A sárgás-vörös vízben is nyüzsög az élet. Kisebb-nagyobb halak kapkodták a táplálékul szolgáló apró rákokat, férgeket. Ha csendesen, mozdulatlanul figyel az ember a csónakban, akkor rövidesen szinte forr körülötte a víz, a rengeteg élőlény kavarta apró örvények miatt.

Egy megfelelőnek látszó kisebb mellékcsatorna mentén megkíséreltünk behajózni a sûrû erdőbe azzal a céllal, hogy kimerészkedjünk a léggyökerek közé. Néhány próbálkozás után ez sikerrel járt, és így közelebbről is szemügyre vehettük az erdőt. Csak a léggyökereken egyensúlyozva, kapaszkodva lehetett itt közlekedni. Elég egy óvatlan, figyelmetlen mozdulat, és az ember máris nyakig süppedt a langyos, sûrû fekete mocsárba, ráadásul abban a pillanatban megtelt a levegő a kénhidrogén jellegzetes záptojásos szagával. Ez a gáz a szerves anyag anaerob bomlásának, a redukciós viszonyoknak kellemetlen kísérője. Bármennyire is vigyáztunk, néhány perc elteltével valamennyien koromfeketék voltunk a kényszerû iszapfürdő után. Viszont ezt követően már nem vigyázott az ember minden lépésére, így könnyebben és gyorsabban haladunk. Közben lassan elérkezett az apály ideje, és az erdő alól lehúzódott a tengervíz. Ez a helyzetünket ugyan nem könnyítette meg, viszont helyenként láthatóvá vált az iszapos aljzat, és feltárult az itteni élővilág gazdagsága. Az iszapban az aratunál nagyobb, kékes színû siri (Callinescens danae) rákok mászkáltak, és a szárazra került léggyökereken mindenütt ott fehérlettek a mangrove osztriga (Crassostrea rhizophorae) kagylófüzérei. Ám nem ezért másztunk be a fák közé, nem emiatt vállaltuk a kényszerû iszapfürdő kellemetlenségeit. A Parnaíba mangrove birodalmának két különleges lakójával szerettünk volna találkozni, és ezek közül az egyik sajnos csak ezen az úton közelíthető meg. Ez a lakó pedig a híres vörös íbisz, a gaurá (Corocoro colorado). Jó félórás légtornászás után érkeztünk kolóniájuk közelébe. Nem okoztak csalódást, valóban csodálatosak. Egy szélesebb laguna választott el bennünket a fészkelőhelytől, így jelenlétünk nem zavarta a madarakat, viszont mi kitûnően megfigyelhettük őket. Ugyanúgy a magas fákon fészkeltek, mint nálunk a Tisza menti galériaerdők gémtelepeinek lakói. Amikor csoportosan felreppentek, láttuk igazán, hogy tollazatuk színe mindenütt élénkpiros. Aszakemberek egy csoportja szerint ezt annak köszönhetik, hogy táplálékuk nagy része a vörös színû aratu rák, ennek pigmentje rakódik le a tollakban. Ezt nem tartom valószínûnek, mert az aratut más helyi gémfélék is fogyasztják, mégsem vörösek tőle. Részben vörös viszont az itt élő kanalas gém is, amely egyáltalán nem eszik aratut. Sajnos ahhoz túlságosan távol voltak tőlünk, hogy megfelelő minőségû felvételt készíthessünk róluk, így maradt a megfigyelés élménye. A másik nevezetes lakótól viszont csak karnyújtásnyira voltunk, mégsem lehetett lefényképezni. Ez a ma már nagyon ritka élőlény pedig a már csak néhány elszigetelt védett helyen látható tengeri tehén vagy szirén, itteni nevén a peixe-boi (Trichechus manatus), vagyis a haltehén. Régebben gyakori volt az egész atlanti part mentén. Azonban nem a mangroveerdő a legkedveltebb élőhelye, hanem a csendes, tiszta vizû növényzettel benőtt lagúna. Mi is ilyen helyen találkoztunk velük. Idegenvezetőnk, aki mellesleg civilben halász, jól ismerte a deltalabirintus minden zugát, így elvitt bennünket abba a lagunába, ahol ezek a hatalmas testû, jámbor állatok élnek. Õk viszont csalódást okoztak. A 4 méteres, 600 kilós monstrumok a vízinövényekkel sûrûn benőtt vízben élnek, és a víz alól legelészik a felszínen úszó növényeket. Hiába volt itt tiszta a víz, semmit sem láttunk belőlük, csak a nagy, széles, a tehénére emlékeztető szőrös fekete orrukat, amikor időnként kidugták a növények közül, hogy hangos szuszogással levegőt vegyenek. Megszokhatták az ember jelenlétét, meg azt is, hogy itt senki nem bántja őket, mert egészen a közelükbe lehetett menni a csónakkal. (Persze itt nem használtunk motort, lassan evezve közlekedtünk a lagúnában.) Jól lehetett látni, hol vannak, mert legelés közben alaposan megmozgatták a felszínen úszó növényeket, de az állatot akkor sem láttuk, amikor közvetlenül a közelében voltunk. Ott csámcsogott a halászcsónak alatt. Itt jutott eszembe, hogy valamennyi fénykép, amit erről az állatról láttam, mesterséges medencében, akváriumban vagy állatkertben készült. Most már azt is tudom, hogy miért.

3. ábra. A delta labirintusát őserdő kíséri

Amíg arra vártunk, hogy valamelyik peixe-boi talán mégiscsak megmutatja magát, vezetőnk az itteni halakról mesélt. A mangrove mocsárerdőben mind a tengeri, mind az édesvízi halfajok előfordulnak, ugyanis itt van ívóhelyük. Az ikrából kikelő ivadék itt védelmet, és ami legalább ennyire fontos, elegendő táplálékot talál. Ennek az ökoszisztémának tehát ugyanaz a szerepe, mint odahaza a part menti nádasoknak. A sorsuk is hasonló, gyors ütemben, feltartozhatatlanul pusztulnak.

Brazíliában fél évszázada még 25 000 km˛-nyi mangroveerdő létezett, ma csak 10 000. A pusztulásnak számos oka van. Kell a hely a tengerparti turizmus számára, a települések nagyobbik része is az óceán mellé épült, mint ahogyan azt Parnaíba esetében láttuk. A magrove fája kemény, jól használható mind a bútoripar, mind a szerszámkészítés céljaira. Kiváló minőségû faszén égethető belőle. Ám ha mindezeket az új értékeket összegezzük, közelébe sem jutunk annak az értéknek, amit az élő, eleven mangroveerdő képvisel. Az ember nem tud itt annyi szerves anyagot előállítani, mint a természetes vegetáció. Pedig megpróbálja. Sok helyen létesítenek rizsföldeket a kiirtott mangrove helyén. Nem kell mást tenni, csak elrekeszteni az utat a tengervíz elől. Az évi 1500 mm-nél több csapadék hamar kimossa a sót a talajból, a magas szervesanyag-tartalom pedig hasznos a rizsvetés számára is. Mûködik is a rendszer - néhány évig. Azután a talajok kedvezőtlen tulajdonságai az ellenkező végletbe csapnak át. A lecsapolás hatására a levegőn megszûnik az addig uralkodó redukció, és az oxidációs folyamatok kerülnek előtérbe. A trópusi talajokban sok a vas, amely az anaerob körülmények között lebomló szerves anyagok kénjével vegyületet alkot. A vasszulfid és a vasszulfát azután a levegőn, illetve az aerob viszonyok között oxidálódni kezd. A folyamat hatására keletkező kénsav a talajokat rövid idő alatt teljesen és visszafordíthatatlanul elsavanyítja, ami különösen az ugyancsak jelen lévő alumíniumionok jelenlétében a termékenységet a nullára csökkenti. Nagyon sok helyen ezért azután fel is hagynak a rizstermesztéssel, és a tönkretett területeket sólepárlóként hasznosítják. Ennek értékét azután már végképp nem lehet összehasonlítani az élettől nyüzsgő mangroveerdőével. Szerencsére ezt már sok helyen megértették kormányzati szinten is - ezért a mangroveerdők jogi értelemben védelmet élveznek. Más kérdés, a jog érvényesítése. Nem is a mangrove környéken élőkkel van a gond, hiszen ők közvetlenül vagy közvetve ebből élnek, érdekük tehát, hogy ez az életközösség fennmaradjon. Nem ők árusítják ki nyaralók és szállodák számára a területet, nem ők vezetnek keresztül rajta országutat, nem ők öntenek olajat, vegyszereket és szemetet a tengerbe, amely ellen az ökoszisztéma teljesen védtelen. Azokat kell tehát meggyőzni, akik ezt teszik - de minél hamarabb. Ha a mangrove mocsárerdő az eddigi ütemben pusztul, a XXI. század végén már nem lehet róluk tudósítást írni.