Anagy tekintélynek örvendő tudós és szeretett hitvestársa életét a budapesti lakásukat ért bombatalálat oltotta ki 1945. január 16-án. Csaknem három év múlva - a Magyar Természettudományi Társulat növénytani szakosztálya 500. ülésén - Jávorka Sándor emlékezett Gombocz Endrére, korszakos jelentőségû közéleti tevékenységére. Előadása bevezetőjében szokatlan gondolatot vetett fel; olyat, amelyet egy évvel később már aligha tett volna.

„A jövő ígérete a múltban van."

„Ebben a tragikus pusztulásban talán egyedüli vigasztaló momentum ez az együttes halál, vigasztaló és sorsokat kiegyenlítő rendelkezése a gondviselésnek azért is, mert Gombocz Endre egyénisége a nemzet újabb tragédiáját követő súlyos időket, a Magyar Természettudományi Társulat életében beállott hirtelen törést aligha bírta volna elviselni" (1).

Gombocz Endre 1882-ben született Sopronban. Édesapja, Gombocz Miklós evangélikus lelkész, tanár volt, akit a soproni Evangélikus Lyceum Főgimnáziuma igazgatójává az 1892/1893. tanév indulásakor neveztek ki. Az idősebb fiú - a nyelvész akadémikussá lett Gombocz Zoltán - után Endre ekkor lett az intézet növendéke. A szeretetteljes nyugalmat, hitet és idegen nyelvek ismeretét adó polgári környezetben nevelkedő testvérek a középiskolában átlagon felüli tehetségükkel, sokoldalúságukkal és szorgalmukkal tûntek ki. Az iskolai Magyar Társaság pályázatára készített és előadott szakköri dolgozataik a tudományos életre felkészülés egyértelmû jelzései.

Érdeklődésének középpontjában már 14-15 éves korától a botanika állt. Egyre alaposabb fajismerettel gyûjtötte, tanulmányozta a város és környéke gazdag növényvilágát, illetve az azt leíró irodalmat. A Magyar Természettudományi Múzeum Növénytárában őrzött herbáriumi lapjainak néhány példányát Sopronban állandó kiállítás mutatja be, a nevét pedig 2001 áprilisa óta természetismereti ház is viseli.* Nyolcadikos gimnazistaként ismertette a Magyar Társaságban a Sopron környékének edényes flórája és a flóraterület növénygeográphiai jellemzése címû, díjat nyert dolgozatát. Ennek előszavában a következőket olvashatjuk: Azon igyekeztem, hogy olyan tárgyat találjak, melynél kevésbé szorulok csak idegen forrásokra - hanem igénybe vehetem saját megfigyeléseimet is. Erre nagyon alkalmasnak látszott Sopron flóráját illetőleg tett tapasztalatai - mat, gyûjtéseimnek eredményeit a növény - zetnek eloszlására vonatkozóan kifejteni. ... Sikerült - a sajátságos eloszlással együtt - az egyes kisebb flóra területeknek jellemzését is megalkotnom, amiben nagy segítségemre voltak a 4 éven át folytatott gyûjtéseim.

A kitûnő érettségi bizonyítvánnyal olyan fiatalember lett a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem természetrajz-vegytan szakos hallgatója, az Eötvös József Kollégium tagja, akinek jó növényismerete, a botanikai kutatómunkában pedig gyakorlati készsége volt. A Sopron körüli flóra megfigyelését egye - temistaként is folytatta. E munkájának összegzését a Királyi Magyar Természettudományi Társulat Növénytani Szakosztálya 1901. februári ülésén Filarszky Nándor, a Növénytár vezetője mutatta be. Ez volt Gombocz Endre első „hivatalos" kapcsolata a Társulattal és a Természettudományi Közlönnyel (2).

A gimnáziumi tanári oklevelet 1905- ben vette át. Ebben az évben a szülők is a fővárosba költöztek. Gombocz Endre a szülői házban lakott, rövid ideig együtt is tanított édesapjával. Pályakezdő tanárként - 24 éves korában - jelent meg az MTA kiadásában a Sopron vármegye növényföldrajza és flórája címû dolgozata (3). Jávorka Sándor, a már idézett előadásában Gombocz Endre első nagyobb szellemi termékének, a többre hivatás jelzésének nevezte e munkát, amely semmivel sem kisebb értékû, mint az abban az idő tájban megjelent megyei flórák legtöbbje. Kiemelte azt, hogy saját gyûjtései, adatai fiatal korához képest bőségesek, flóralistája pontos, az irodalmi adatok összeállítása mintaszerû (in 1). A dolgozat ennek ellenére a Magyar Botanikai Lapok szerkesztőjétől szigorú bírálatot kapott, ami az Akadémia botanikus tagjai közötti ellentétnek volt köszönhető.

Gombocz Endre síremléke a Kerepesi temetőben (Székely Tamás felvétele)

A kritika szerencsére nem csökkentette munkakedvét, elszántságát. Kiterjedt anyaggyûjtéssel, a rendelkezésre álló herbáriumi anyagok tanulmányozásával készült el A Populus-nem monográfiája címû doktori disszertációja, amelylyel elnyerte a Társulat Bugát Pál-díját. A munka - a soproni flóramûhöz hasonlóan - az MTA kiadásában jelent meg 1908-ban (4). A hazai és a külhoni nyárakról írt szervezettani, fejlődéstörténeti összefoglalót rövid időn belül két újabb közleménye egészítette ki, többek között a fosszilis fajok adataival. Teljességre törekvő kutató szellemét igazolja, hogy évek múlva ismételten vivasztért a Populus nem hazai alakjainak megfigyeléseihez. Minden tavasszal aggódó szívvel mentem első gyõjtő utamra, vajon megint melyik régóta jól ismert fám dőlt le a fejsze csapásai alatt? Vele pusztul a rezgő nyárfa és kettejük gyermeke, a szürke nyárfa is. Azt hiszem, a tizenkettedik órában adom közre azokat a tanulmányokat, melyeket rajtuk az utóbbi 5 év alatt végeztem. A fővárosi polgári-iskolai tanárképző főiskolájának tanszékvezetője volt, amikor a Vizsgálatok hazai nyárfákon címû dolgozata (amelyből az előbbiekben idéztünk) 1928-ban a Botanikai Közleményekben megjelent.

A pécsi Danubia Kiadó Tudományos gyûjtemény elnevezésû sorozatában adta ki a virágtalan növényekről írt két könyvét: Rendszeres növénytan I. Baktériumok, nyálkagombák, moszatok (1925), II. Gombák, zuzmók, mohok (1927). Az első kötet bevezetőjében - a főiskolai rendes, valamint egyetemi magántanár címmel rendelkező szerző az alábbiakat hangsúlyozta: Azt a hiányt akartam pótolni, mely e téren a növénytani irodalmunkban érezhető. Nagyobb, elsősorban az egyetemi oktatás céljait szolgáló rendszeres növénytanaink mellett szükségét láttam egy olyan kisebb lélegzetû mûnek is, mely eredménnyel használható a polgári és középiskolai tanárképzésben és amelyet a növényrendszertan iránt érdeklődő közönség is haszonnal forgat.

Német botanikus vendégekkel a Gombocz Endre Természetismereti Házban

A közérdekû ismereteket terjesztő Természettudományi Közlönyben, valamint a Botanikai Közleményekben megjelent 89 biológiai írása még akkor is kiemelést ér- demel, ha ezek többsége nem önálló kutatómunkáról szól. Néhány cím a gazdag kínálatból (zárójelben a közlés éve): Az algeri botanikus kert (1909), Az árvalány - haj mint betegséghordozó (1914), A magvas növények megtermékenyítésére vonatkozó ismereteink fejlődése (1918), A nitrogén asszimilációja (1921), A növényi sejt ozmotikus nyomásviszonyai (1928), Denevérporozta virágok (1934), Az első hatóságilag védett növény hazánkban (1935), A növényrendszertan újabb irányai (1937), Németország növényszociológiai térképe - zése (1940).

„A historikus és bibliografus megnyilatkozás Gombocz Endre tehetségének legerősebb oldala" - hangsúlyozta Jávorka Sándor, a többször idézett visszaemlékező előadásában (in 1. - 1947.). A tudománytörténeti adatok feltárása, a múlt igényes olvasmányos stílusú bemutatása már korai írá - saiban jelen van. Egyetemi hallgatóként ismerteti a Társulat ülésén 1903-ban, a soproni Loew és Deccard 1793-ban összeállított első magyarföldi flóramû, a kéziratos Flora Semproniensis adatait. Előadásának teljes szövege ugyanabban az évben olvasható volt a Növénytani Közleményekben (5).

Az 1910-1914 közötti években egyre több botanikatörténeti cikket írt. Adatok az újabbkori magyar botanika történetéhez sorozatban Brassai Sámuelt, Gelsei Biró Farkast, Bothár Dánielt, Márkus Sándort, Schönbauer Vincét és a Magyar Füvészkönyv történetét mutatta be. A Linné és a magyar botanika címû, új megvilágításokat felmutató tanulmánya a fővárosi Veres Pálné leányiskola értesítőjében jelent meg, amelyről a Botanikai Közlemények is hírt adott. Utóbbiban indult útjára - 1913-ban - a kitaibeli örökség közkinccsé tétele két érdekes írással: Kitaibel és Schultes (1913), A tellúr történetéhez (1913). A csúcspontot Kitaibel kézírásos, német nyelvû útinaplójának, a Diaria itinerum Pauli Kitaibeli könyvalakká formálása jelentette. A több mint ezeroldalas összeállítást Gombocz Endre halálát követően (1945-1946) a Magyar Természettudományi Múzeum adta ki két kötetben (6).

A budapesti egyetemi botanikus kert és tanszék története címû tanulmányának kézirata 1912-ben készült el. Ez részletes áttekintést nyújtott Kitaibelről. A kéziratot a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem jelentette meg 1914-ben (7). A 200 oldalas könyv előszavát Mágócsy- Dietz Sándor, egyetemi dékán, a növénykert és növénytani intézet igazgatója írta. Ebből idézzük a következő sorokat „Dr. Gombocz Endre budapesti tanár, a növénytannak ifjú korától híve és különösen a hazai növénytan történeti fejlődésének kutatója, 1912 év elején kéziratot nyújtott be a Nagyméltóságú vallás- és közoktatásügyi m. kir. Miniszter Úrhoz, amelyben a budapesti egyetem növénykertjének és növénytani tanszékének történetét írta meg. (...) A kézirat megjelentetéséről az egyetem, Dr. Finánczy Ernő egyetemi tanár előterjesztése alapján hozott döntést. Egyetemünk érdeke elsősorban, hogy történetének minden része hitelesen felderíttessék, és a hazai tudományunk fejlődésének viszontagságos, de ép, ezért fölötte ta- Természettudományi Közlöny 132. évf. 10. füzet 463 nulságos útjai megvilágíttassanak.

Legyen e mûvecske szintén annak bizonysága, hogy csak képzett szakbeli tudás és rátermettség, lelkes munka és önzetlen fáradozás virágoztathatja fel az intézményeket és, hogy csak az ily tulajdonságokkal ékeskedő tanerő és tudós felelhet meg feladatának úgy az egyetemi intézet igazgatásában, mint az egyetemi tanszéken."

A „felelhet meg" azonban nem hozott Gombocz Endre számára megvalósulást. Az egyetemi magántanári habilitációt ugyan megszerezte (1917), de a megpályázott tanszékvezetői állást nem kapta meg, és 1930-ig, a polgári iskolai tanárképző főiskolán tanított.

Az első világháborús katonai szolgálat, majd ez a csalódás „mindinkább a szívéhez legközelebb álló tárgykörhöz, a magyar botanika, a magyar flórakutatás történetéhez és annak bibliográfiájához fordította" (in 1).

A magyar botanikai terminológia és nomenklatúra történeti fejlődése címû pályázatával elnyert az MTA Vigyázó díját 1913-ban. A következő évben azonban be kellett vonulnia. A sors különös kegyelméből olyan tiszti szolgálatot látott el, amely lehetővé tette a kiemelkedő értékû három nagy munkájának megszületését. A magyar növénytani irodalom bibliográfiája 1901-1925 címû könyve előszavában így vallott: Beosztásom olyan helyekre állított, hol időm és alkalmam volt szabad időmben nagyobb könyvtárakat is látogatni. Sajnálva a múló napokat arra gondoltam, hogy összeállítom a magyar botanika bibliográfiáját. ... Ami egyébként lélekölő munka lett volna odakünn, itt szellemi élvezetté vált. A háború után már csak az utolsó évek anyagának összeállítása volt hátra (8). E kéziratból azonban csak 1936-ban, az 1578-1900 közötti időszakot felölelő részből pedig 1939-ben lett könyv. Utóbbit a Magyar Természettudományi Múzeum adta ki. A 800 oldalt kitevő két kötetben csaknem 3000 szerző közleményei találhatók. Ezek, de különösen A magyar botanika története, A magyar flóra kutatói címû 636 oldal terjedelmû remekmû (11) reprint kiadására nagy szükség lenne. A könyv hét nagy témakört ölel fel: I. A magyar flóra; II. Növényismeret a XVI. századig; III. A Linné előtti idők; IV. Linné és kora (ezen belül Kitaibel és kora); V. A természetes rendszer kora (ilyen fejezetekkel: A Bánság kutatói, Erdély, Horvátország...); VI. Flórakutatás növényföldrajzi gondolatok és az új fajfogalom jegyében; VII. A florisztikai és a történeti növényföldrajz kora. Névmutató 585 névvel. Jávorka szerint „Gombocz Endre olyan szerencsés kultúrtörténeti forrásmunkává forrasztotta össze a gondosan összegyûjtött adatokat, olyan ügyes csoportosításban tárgyalja, mindenek felett pedig olyan eleven, lendületes, helyenként magával ragadó stílusban tárja az eseményeket, a szereplők jellemrajzát az olvasó elé, hogy munkáját szinte a ma divatos regényszerû életrajzok módjára élvezheti az olvasó (in 1)."

Sajnos nincs lehetőség a részletesebb bemutatásokra, az 1918 után írt botanika - történeti írásainak (21) felsorolására sem. Ezekben Clusius, Mélius, Beythe, Nagyaj - tai Cserei, Wierbiczky, a szepességi természetkutatók és persze Kitaibel a főszereplő. Kiemelkedik a Kitaibel gyûjtötte népies magyar növénynevek összegyûjtése (Botanikai Közlemények, 1938. 5-6.), a német nyelvû útinapló egyes szakaszainak fordí - tása, jegyzetekkel kiegészített közzététele: A Pietroszon, a Sopron, a Tolna megyei, a Beregi és a mecseki utak. Megemlítjük még a Kitaibel a növénygeográfus, ökológus és szociológus címû írását (Math. és Természettudományi Értesítő). Tudománytörténeti munkái napjainkban is nélkülözhetetlen, megbecsülést érdemlő források.

Gombocz Endre saját kezû rajza a Populus alba leveléről

Említettük, hogy 1930 őszén elfogadta a Nemzeti Múzeum ajánlatát, és igazgatóőri állást vállalt a Növénytárban. Címzetes igazgató 1936-ban, vezető igazgató 1941- ben lett. Nyugállományba helyezését egy év múlva kérte. Muzeológusként kapta meg a rendkívüli egyetemi tanári címet (1935), és lett a MTA levelező tagja (1939).

A Növénytárban főként az Európán kívüli területek herbáriumi anyagának feldolgozásával vívott ki elismerést. Különösen jelentős volt Weiss Emánuel „évtizedek óta heverő" kelet-ázsiai gyûjteményének meghatározása, beosztása. Anagyközönség számára is népszerû ökológiai szemléltető összeállításainak nagyobb része sajnos a főváros ostroma során megsemmisült.

Aki a címszóban jelzett kapcsolatot szeretné megismerni és megérteni, annak bizony fáradoznia kell. Átolvasni a Gombocz által írt sok-sok levelet. Tanulmányozni A Királyi Magyar Természettudományi Társulat története 1841-1941 címû könyvét,  a Természettudományi Közlöny azon számait,  amelyek a Társulat és szakosztályainak  munkájáról jelentések, beszámolók sorozatában évenként adtak átfogó tájékoztatást. Átlapozni a Társulat kiadványait, értékeléseit. Ezek ismerete nélkül csak felszínes képet kaphatunk, hiszen a közelmúlt évtizedei - mindenféle „folyamatosság" hangoztatása ellenére - egészen mást jelentenek, mint a gomboczi vagy az azt megelőző időszak. Gombocz Endre lényegláttató fogalmazásának köszönhető, hogy az 1941-es jubileumi kötet alábbi mondatai segíthetik a kisebb fáradozást vállalót a Magyar Természettudományi Társulat kultúrtörténeti szerepének megértésében.

Nem volt a lefolyt száz esztendő alatt a magyar természettudományos mívelődés- nek egyetlen képviselője sem, akinek neve az előző lapokon ne szerepelt volna, nem volt olyan természettudományos megmozdulás hazánkban, mely a Társulatban visszhangra ne lelt volna. ATermészettudományi Közlöny 73 kötete, a kiadványok százai, a Népszerû Természettudományi Estélyek által felkeltett érdeklődés hirdetik munkásságát. Valaha a Társulat hazánkban az egyetlen természettudományos központ volt. Ma már nincs így. Kutatóintézmények egész sora (nem egyikének bölcsője Társaságunkban ringott) kér a munkából részt, tudományos folyóiratok jelennek meg más intézmények kiadásában, természettudományi kiadványok egyebütt is világot látnak. A Természettudományok iránti szélesebb körû érdeklődés kialakításában a legnagyobb része a Társulatnak volt, amely képes lesz az új idők igényének megfelelően haladni (in 9).

Ennek a szervezetnek Gombocz Endre 1920-ban lett tagja - csaknem húszéves ismerkedő munka alapján - 1921-ben választmányi tag, majd 1925-től első titkár, akit aztán a közgyûlések mindig egyhangú szavazással erősítettek meg e tisztségben, haláláig. A Társulaton belül aktív tevékenységet fejtett ki a növénytani szakosztályban, amelyek 1937-1940 között elnöke is volt.

A Szily Kálmán által útjára indított társulati lapnak, a Természettudományi Közlönynek 1925-től (8-9. számtól) volt szerkesztője, Szabó Patay Józseffel 1939-ig, majd Aujeszky Lászlóval 1944 decemberéig. A jubileumi könyvön kívül szerkesztője volt a Társulat által megjelentetett négy sikeres könyvnek: 1. Kincseskönyv, Gyakorlati tanácsadó a mindennapi élet természettudományi és technológiai kérdéseiben otthon és a ház körül (1932); 2. Az otthon és gazdasága. Tanácsadó a családi ház építésének, kert- és állatgazdaságának kérdéseiben (1933), 3. Természettudományi Lexikon. Az utolsó évtizedek új természettudományi fogalmainak magyarázata (1934). Új Kincseskönyv - Társszerkesztő: Aujeszky László (1940).

Arról, hogy mit jelentett számára a Társulat és lapja, így szólt 1926. március 17- én első titkárként, a Közgyûlés résztvevőinek: „Tizenkét esztendős kisdiák voltam, amikor a Természettudományi Közlöny először került kezeim közé. A véletlen úgy hozta, hogy az a füzet, amelynek olvasásába gyermeki kíváncsisággal belemélyedtem, az éppen akkor örökre elköltözött nagy bujdosó, Kossuth Lajos emlékének szentelt szám volt. Az ő géniuszán keresztül szerettem meg akkor a növényeket, és jegyeztem el magamat a botanikával. ...Éppen húsz esztendővel ezelőtt, ebben a teremben ért a szerencse, hogy amikor Társulatunk közgyûlése hazai tudományosságunk oszlopos tagját, Herman Ottót a Szily- éremmel tüntette ki, engem, a kezdőt a Bugát-díjjal jutalmazott. Az ősz tudósnak még ma is fülembe csengő buzdító szavai kétszeresen becsessé tették előttem a kitüntetést, és emelték a nap jelentőségét, eltöltve hálával szívemet az iránt a Társulat iránt, mely már régóta fogalomként élt lelkemben. Talán szokatlanul hangzanak e helyről ezek a subjektiv megnyilatkozások, de csak ezekkel tudom érzékelhetővé tenni azokat az érzelmeket, amelyek eltöltöttek, mikor életemnek a Társulattal kapcsolatos emlékezés napjai után 1925. július 8-án a választmány és a közgyûlés bizalmából elfoglalhattam az első titkári széket (10)."

A Természettudományi Társulat titkáraként aktív levelezést folytatott