Helyszín: a Hágai Klímakonferencia a globális melegedésről. A harcoló felek: az EU országai és az USA. Az eredmény: az USA „győzelme" (az 1997. évi Kiotói Egyezmény felmondása). Az ok: az amerikai jólét fenntartása (növelése) a légkör további 7%-os szennyezésével (a vállalt 5%-os csökkentés helyett). A háttér: a gazdasággal indokolt politika.

Az érvrendszer: a fejlődő országok egyre többet szennyeznek; az USA tett a legtöbbet a környezeti szennyezés mérsékléséért (ez igaz; ezzel együtt ő a legpazarlóbb és a legnagyobb szennyező); a varázslatosan „tiszta fejlesztési mechanizmusnak" nevezett erdőtelepítési program (aminek hatását több tanulmány csak 2-4%-ra becsüli); az „emiszsziós jogok korlátozásmentes kereskedelme" (ami a gazdag államoknak lehetővé teszi, hogy „kvótát vásároljanak", például a zérócsökkentést „vállaló" Oroszországtól); végül más országokban az emissziómérséklési program segítése (ami szintén megengedi a saját kvóta növelését); a csökkentés óriási költségei.

A szenvedő felek: 1. a szegény országok, amelyeket elsősorban sújtanak a melegedés következményei: a hidrológiai ciklus erősödésével járó szélsőséges időjárási események és a tengervíz szintjének várható emelkedése; 2. a gyors változásokhoz alkalmazkodni képtelen egész földi fauna és flóra.

Hagyjuk most Hágát és térjünk vissza a tudományos bizonytalanságból eredő, korábbi „üvegházi hadakozásokhoz." A probléma jellemzője, hogy a fölmelegedés (mint észlelt jelenség) és az ember ebben játszott szerepe (vagyis a vitatott antropogén ok) szinte az első perctől kezdve összemosódott. Ez jól tükröződik abban is, ahogy Czelnai Rudolf (1) kifejezi „amit az éghajlatváltozásról… ma már mindenki tudni vél: … az emberi tevékenység folytán növekszik a légkör széndioxid- (CO2) koncentrációja, ennek következtében fokozódik az üvegházhatás (ÜH), tehát melegszik az éghajlat." A szerző szerint (1997-ben) ennek az állításnak „mindkét fele bizonytalan", mert „eddig még nem sikerült kimutatni (illetve tudományos szempontból meggyőzően bizonyítani), hogy az éghajlat tényleg melegszik" és „ugyancsak kérdéses az állítás másik része… vagyis egyáltalán nem biztos, hogy az ÜH fokozódása globális melegedésre vezet".

Bár a téma több magyar kutatója - mint Bartholy J., Weidinger T. és mások - már legalább egy évtizede azok közé tartoznak, akik a fentieket „tudni vélik" (2), leszögezhetjük, hogy a bizonytalanság nem teljesen indokolatlan. Akutatásokat éppen az „indította be", hogy az egyik legfontosabb üvegház-gáz a szén-dioxid légköri koncentrációja az ipari forradalom óta gyorsulva növekszik és ma 30%-kal nagyobb, mint kétszáz évvel ezelőtt. Így a melegedés tényét dokumentáló eredmények a közvéleményben lassan azonosultak az antropogén hatásokkal: a CO2 lett az ÜH „fő oka", egyben a melegedés szinonimája.

Megpróbáljuk a kérdéseket pontosítani, és néhány eredmény bemutatásával a válaszokat is megadni.

Az első kérdés valóban az, hogy kimutatható- e a légkör (és az ebben szerepet játszó világóceán) melegedése, és ha igen, kimutatható-e, hogy a légkörbe (és a tengerekbe) jutó antropogén eredetû CO2 (és a többi szennyeződés) globális melegedést okoz. (Ezzel az a triviálisnak látszó kérdés megválaszolható, hogy melegszik- e a légkör az ÜH növekedésével).

A melegedés tényét ma már óriási adathalmaz segítségével ellenőrizhetjük. A korábbi időszakok közvetett, de megbízható eredményeit kb. 200 év óta hiteles légköri hőmérsékletmérések is támogatják. A számos vizsgálat közül itt csupán három nevezetes példát említek.

M. Serrese és társai száznál több, a jégtakaróval és más éghajlati komponensek változásaival foglalkozó tanulmány eredményeit foglalták össze (3). Eszerint a Föld legészakibb területein a hőmérséklet nagyon rövid időszakon belül vészjóslóan emelkedett. Alaszka és Eurázsia egyes északi részei az utolsó 30 év téli hónapjaiban kereken 6 °C-kal váltak melegebbé! Ilyen drámai változásokra az elmúlt 400 évben nem volt példa. Vizsgálatuk azokat a klímamodelleket igazolja, amelyek szerint az északi területek az elsők között „érzik meg" bolygónkon a globális melegedési tendenciát. Márpedig a sarki jégtakaró csökkenése az éghajlat destabilizációjára vezethet, hiszen ez a jég a földi klíma „horgonya". (A jégmező és a víz együttese hatalmas eutektikus keverék, ami a saját - és természetesen a környezet hőmérsékletét - 0 °C-hoz közeli hőmérsékleten igyekszik stabilizálni.)

J. E. Hansen és mások klímamodellek alapján már évekkel ezelőtt jelezték, hogy a Föld mintegy fél wattal több hőt nyel el, mint amennyit visszasugároz az ûrbe. Mivel a víz hőkapacitása többszöröse a levegőének, úgy vélték, hogy a „hiányzó" hő a tengerekben rejtőzködik. A hipotézist S. Levitus és csapata hétéves munkával ellenőrizte (4). A tengerek felső 3 km-es rétegéből származó több mint tízmillió mérés elemzéséből kiderült, hogy 1955 és 1995 között az óceánok átlagos hőmérséklete 0,06 °C-ot emelkedett. Ez a csekélynek látszó érték megfelel a hiányolt hőmennyiség nagy részének. Levitus szerint a világtengerek a földi éghajlat emlékezetét jelentik. A baj az - teszi hozzá -, hogy ez az emlékezet visszajár kísérteni bennünket: a hőhullám előbb-utóbb eléri a szárazföldeket. S. Tett klímamodellező ezért is nevezi az óceánt a klímarendszer „lendkerekének".

Shaopeng Huang és munkatársai a tendenciák felismeréséhez nélkülözhetetlen utolsó ötszáz év talajfelszíni hőmérsékletét a kontinentális sziklaágyak geotermikus méréseiből is levezették (5). Az eljárás „egyszerû", de kissé munkaigényes. A sziklába (esetenként akár 600 méter mélységig) lyukat fúrtak, és tízméteres szakaszonként mérték a kőzet hőmérsékletét. Az összesen 576 (az északi féltekén 413, a délin 163) fúrás sok ezer adata szerint a kontinenseken az átlagos hőmérséklet- emelkedés 500 év alatt kereken 1 kelvint tett ki (ebből az elmúlt évszázadra 0,5, az utóbbi kétszáz évre pedig 0,8 K esik).

E nagyszabású programokon kívül további  tanulmányok százai és mérések ezrei válaszolnak egyértelmû igennel az első kérdésre. A Föld felszíni hőmérséklete a XX. században magasabb volt, mint az utolsó 1000 év bármelyik száz évében; és az utolsó két évtized melegebb volt, mint a század bármelyik más évtizede. Az IPCC ennek megfelelően bocsátotta ki állásfoglalását 2000 végén arról, hogy a globális hőmérséklet az utóbbi 120 évben átlagosan 0,6 °C-ot növekedett.

(Itt két dolgot kell hangsúlyoznunk: a) A melegedés közvetlen hatásai: a gleccserek visszahúzódása világszerte, az arktikus jég vékonyodása, a tengervíz szintjének növekedése megbízható fizikai mérésekkel alátámasztott tények. b) A beszámolók, amelyek egyre több szélsőséges időjárási eseményről szólnak, akkor is nehezen hozhatók közvetlen kapcsolatba a melegedéssel, ha sejtjük, hogy mindez a hidrológiai ciklus erősödését, illetve bonyolult következményeit jelzi.)

A hőmérséklet-változások antropogén okait sokkal nehezebb feltárni, mint magát a melegedést. Egyrészt aránylag csekély emberi beavatkozások okozta kis eltéréseket kell statisztikailag megbízhatóan kimutatni; másrészt olyan paraméterekre kell koncentrálni, amelyek az időjárás komplex rendszerében kifejezetten a szennyeződések hatásait tükrözik. Aránylag nagy koncentrációja, pontos mérési lehetősége és a hosszú mérési sorozat miatt erre is a CO2 a legalkalmasabb. Egy jellemző adat: akilencvenes években már 29 Gt/év (G=giga: milliárd) CO2-ot juttattunk a légkörbe. Ez alig nagyságrenddel kevesebb csak, mint az évi 224 Gt-ás természetes - a respiráció és a bomlási folyamatok miatt felszabaduló - gázmennyiség.

T. L. Karl és munkatársai szerint az USA-ban előforduló szélsőséges időjárási események 90%-os valószínûséggel a szén-dioxid-koncentráció növekedése miatt válnak egyre hevesebbé és gyakoribbá (6),(7). Ezek a hidrológiai ciklus erősödését tükrözik és nem „illenek bele" a természetes melegedés folyamatába; viszont hasonlítanak a foszszilis tüzelőanyagok emissziói alapján modellezett változásokhoz. Emiatt egyre „üvegházibb" klíma várható, hevesebb esőkkel és havazásokkal, több téli csapadékkal, több aszállyal, áradással és hőhullámokkal. Következtetésük: a századvégi változások megfelelnek azoknak az általános trendeknek, amelyek a megnövelt üvegházhatású légkört jellemzik.

D. Esterling és munkatársai 5400 megfigyelőállomás adatai alapján kiderítették, hogy az éjszakai és a téli minimumhőmérsékletek közel kétszer olyan gyorsan növekszenek, mint a nappali és nyári maximumok (8). A jelenséget az üvegházi melegedés ujjlenyomatának nevezték el. Ez összefügg a nagyobb nedvességtartalommal, különösen télen, az északi félteke magasabb szélességein. Ha a melegedés természetes volna - és nem a tüzelőanyagok emissziójának a következménye -, a maximumok és minimumok többékevésbé párhuzamosan változnának.

S. Tett és munkatársai a múlt század globális hőmérsékleteinek elemzéséből arra következtettek, hogy a változások a természetes okok semmiféle kombinációjával és a kényszerekre adott „visszajelzésekkel" nem magyarázhatók (9). (Ez a melegedés a természet „torzszülöttje" - szörnyülködik a Nature lektora.)

M. Mann és munkatársai (10),(11) és T. J. Crowley és munkatársai (12) 600, ill. 1000 év klímaadatait rekonstruálva egyaránt jó kapcsolatokat talált a napsugárzás és a vulkáni tevékenység, valamint a hőmérséklet változásai között. A XX. században ezek a melegedés miatt elenyésztek, miközben a CO2-vel való összefüggés figyelemre méltóvá vált. A főleg századvégi gyors, a természetes változékonyságot messze meghaladó melegedés 75%-át a kutatók az antropogén klímakényszereken (főleg az üvegházgázokon) kívül mással nem tudták indokolni.

Végül P. Fakowski és munkatársai rámutattak, hogy az utolsó 420 000 év eljegesedési és felmelegedési időszakaiban a légköri CO2-tartalom és a léghőmérséklet viszonylag „zárt" intervallumon belül marad egymással kapcsolatban (lásd az 1. ábra több száz mérést összefogó burkológörbéjét). Az utóbbi 250 évben azonban kiléptünk e zártnak tûnő klímarendszerből (13). A bajt tetézi a tartománytól való távolodás gyorsasága. A mai széndioxid- mennyiség ugyanis nemcsak közel 100 ppm-el nagyobb, mint az ipari forradalom előtti legnagyobb koncentráció, de évi 1,5%-os növekedési sebessége legalább tíz-, sőt, lehetséges, hogy százszorosa annak, ami a vizsgált időszakban bármikor előfordult. Az összefüggés általános jellemzője, hogy míg a szén-dioxidtartalom változása a hőmérséklet változásával járt, a fordítottja nem igaz.

E vizsgálatok tehát nem csupán a melegedés okát találják meg az antropogén üvegházgázok növekedésében, de a melegedés tényét is alátámasztják; egyúttal a klímaingadozást támogató nézetek ellenérvéül szolgálnak. Ezt tükrözi a még mindig óvatos, de eddig leghatározottabb IPCC-nyilatkozat (Watson, R. T.): „A szakértők túlnyomó többsége, felismerve, hogy léteznek tudományos bizonytalanságok… úgy véli, hogy az ember okozta klímaváltozás elkerülhetetlen". És a következtetés: „Az üvegházgázok emissziójának korlátozását célzó akciók nélkül a Föld éghajlata olyan gyorsasággal fog melegedni, amire az elmúlt tízezer évben nem volt példa…" ami „… magának a fenntartható fejlődésnek az alapjait rendítheti meg" (14).

Tehát mindkét kérdésünkre az igen a mai legjobb válasz. És tekintetbe véve, hogy globális és hosszú távú hatásokról van szó, az egyetlen következtetés: gyors, általános, önkorlátozó akciókra van szükség. Ez a politika dolga és felelőssége. De ami Hágában kiderült, azt sugallja: ma ez - az EU legjobb szándékai ellenére is - merő utópia.