Mikorra válik egy kert varázslatossá? A badacsonyörsi Follyarborétum már régóta az, holott csak 2006-ban lesz százéves. De még akkor is csak a kisebbik része lesz annyi. Mindhiába, hiszen e kert varázslatossága már magában a tájban is benne foglaltatik. Benne foglaltatik az észak felől védő-ölelő Ábrahámhegy ívelő karéjában, az elébe terebélyesedő, szőlővel felruházott hegyszoknyában, a Balaton színeváltó tükrében, a kéklő égbolt szemhunyorításában és a tó túloldaláról idekacsintó fonyódi ikerhegy bor nélkül is kettőződő látványában. Napnyugta irányában a Badacsony sötétlő bazaltjában, napkelte felől pedig a kis Szent Iván-kápolna szerényen fehérlő sziluettjében. Mert hát ez a látvány keretezi az itt meggyökerezett fenyők örökzöldjeiből kikevert tûlevélrengeteget.

Amiként a jó szobrász már kész alkotását látja a nyers kőben, úgy látta meg néhai Folly Gyula, a híres pécsi Zsolnay-porcelángyár orvosa az Ábrahámhegy hívogató ölelésében jövendőbeli saját Varázskertjét. Aligha sejtette azonban - már csak ilyen a magyar kertépítők sorsa -, hogy elaggó éveiben mégsem az általa ültetett fenyők suttogják- suhogják vissza a fülébe a múltat. Sőt, hogy azok az évek el sem következnek. Mert a kertalapítót az orvosi hivatás egykoron nem ritka velejárója: a betegtől elkapott tüdővész idejekorán, 1919-ben sírba juttatta. Figyelmeztetés volt ez? Intés? Arról, hogy az utódoknak a meredek, sziklás lejtőn a további kertépítés majd nehéz lesz?

Az alapító unokája: Folly Gyula

Akármi is volt a nem várt haláleset, a táj - a mûkedvelő alapító halála után - egyre makacsabbul kívánta-követelte a kertet. Kibontakozó varázsa egy idő múlva megragadta a fiút, az unokát, majd a dédunokákat is. Mint ahogyan azokat is sorra elbûvöli, megragadja, akik a suhogó cédrusok gyantaillatú, félárnyékba borított homályába gyanútlanul belépnek. Tehetik pedig ezt lombfakadástól lombhullásig, még ha az itt lakó fenyők többségére nem is érvényes az ilyesfajta időhatárolás. A téli félévben erre járóknak az országútról felpillantás lehetősége marad: ők csak tekintetükkel tisztelhetik meg a rőtbarna hegyoldalba csöppentett kikeleti reménység terebélyes színfoltját.

Milyen kert hát ez a híres Follyarborétum? Milyen kert lehet az, amit Magyarország és a Balaton útikönyvéből még a hetvenes években is rendre kihagytak, és amit ezzel szemben a külföldi dendrológusok nagyon is számon tartottak? Milyen élőfagyûjtemény lehet az, ahol a létező fenyőfélék közel egyharmada és változataik sokasága díszlik? Ha mindezt érteni-tudni akarjuk, hallgassuk meg az alapító unokáját, az agrármérnök Folly Gyula elbeszélését: Sajnos, nagyon kevés emlék maradt fenn a nagyapámról. Ám a családon belül közismert volt az »bolondériája «, hogy különleges növényeket gyûjtött. Pécsen a szolgálati lakáshoz kis üvegház is tartozott. Eleinte oda gyûjtögette be a növényeket. Ez a balatoni birtok csak a nagyanyával való megismerkedés, pontosabban a vele kötött házasság révén lett Folly-tulajdon. Itt aztán (a bolondéria ápolásához) kapott egy szőlőmûvelésre teljesen alkalmatlannak tartott területet. A századforduló környékén ugyanis a szőlő még szent növénynek számított. Aminek kijárt az, ami kijárt. Így hát ezt a borzasztóan sziklás, mûvelhetetlennek tartott meredek lejtőt a család átengedte a nagyapának hobbija kielégítése céljából. (Ebben a döntésben alighanem a nagyanyai józan ész alapú nőuralom is érvényre jutott.) Mint mondottam, a nagyapát egy kicsit bolondnak nézték, mint minden olyan embert, aki mindig, mindenben az újat kereste, aki olyasmit akart alkotni, ami nem illett bele a családi körképbe. A mintegy ezer négy - szögöles kertben megtörtént hát a telepítés, nem tudni, kinek-minek a szakértelme, út - mutatása alapján. A növények azonban rendre megeredtek és növekedni kezdtek. Ma már tudjuk, hogy nem egyszer egymás fölébe, egymás rovására. Mégis azt lehet mondani, hogy a kert veszteségei mindössze ezekből a helytelenül telepített fákból kerültek ki.

Az arborétum faiskolája

A nagypapa 1919-ben bekövetkezett váratlan halála idején apám egészen fiatal volt még, hiszen 1911-ben született. Ezért a csendben növekvő kert sokáig érintetlenül hagyta. A család azonban a nagyapa iránti kegyeletből mindig rendben tartatta a területet. A növények időközben, akárcsak az apám, nagyra nőttek.

Apám közgazdász végzettségének megfelelően végül is bankigazgatóvá lett..., de csak 1948-ig lehetett az, egy tapolcai bankban, amikor is az államosítás miatt kirúgták. Ekkor a család kényszerõségből kiköltözött a kert területén lévő, jobbára gazdasági célú épületbe. Ugyanekkor én, az unoka, még csak ötéves voltam. Itt aztán nem volt könnyû az élet, az bizonyos. Gyakran nem volt víz, télen alig, vagy sehogyan sem lehetett közlekedni... nekem az iskolába járni.

Talán dacból, talán elkeseredésből, talán a felébredő elhivatottság (vagy „bolondéria" ?) érzetétől kényszerítve, az ex bankigazgató az ötvenes években hozzákezdett a terület továbbfejlesztéséhez. Eleinte csak „saját" területen, majd később azokon a teraszokon is, amelyeket a Badacsonyi Állami Gazdaság szervezésekor elvettek tőle. Ezeken ugyanis eredetileg szőlő volt (mert mégis megtermett ott a szőlő - sőt „a világ legjobb bora" is!), de a nagyüzemi gondolkodás hamis szellemétől vezérelve, mert, hogy a teraszokat nem találták alkalmasnak a gépi mûvelésre, két éven belül valamennyit kivágták. „ A teraszok azonmód elkezdtek tönkremenni, beerdősülni. A dolog pikantériája, hogy az üzemegység vezetője, aki ismerte a terület és a család előtörténetét, meg talán egy kicsit jobb szándékú is volt, megsúgta az apámnak, hogy ha akarja, a továbbra is állami tulajdonban maradó teraszokat is beültetheti fenyőkkel.

Az apám szót fogadott. Én, aki már éppen kamaszodni kezdtem (1943-ban születtem) megkérdeztem az apámat, hogyan lehet olyan világ bolondja, hogy a saját pénzéből vásárolja, ülteti és gondozza a növényeket az állam földjén. (Még akkor is, ha mindaz korábban a családé volt.) Az apám azonban váteszi biztonságérzettel azt válaszolta: Nyugodj meg fiam, mindez egyszer még vissza fog kerülni hozzánk, ültessük csak a fenyőket. Hát ültettük. Ebből aztán nekem nem kis gondom lett később, mert az apám elment Szombathelyre, ahol még a kommunizmusban is majdnem csinált egy második karriert. Én meg idenősültem, és az én nyakamba szakadt az egész. Mindent leszámítva, az elkövetkező évtizedek viszonylag csendesen teltek. Az állam földjére ültetett fenyőket a korábbi telepítésekkel együtt időközben természetvédelmi területté nyilvánították.

Mi azonban ezután is, azt is rendben tartottuk. Amíg egyszer aztán végre eljött a kárpótlás ideje. Hát most, most vissza kéne szerezni az egészet! Igen ám, de a természetvédelmi területeket nem tették bele a kárpótlási licitekbe. Én eleinte naivan azt hittem, hogy ha bemegyek a veszprémi Természetvédelmi Hivatalba a kis cetlijeimmel, vagyis a kárpótlási jegyeimmel, egy bocsánatkérés kíséretében visszakapom a jogos tulajdonomat. No, ez nem így történt. Egy darabig azért szaladgáltam, hogy az arborétumot tegyék bele a kárpótlásba, de nem tehették, mert így szólt a kárpótlási törvény, hogy természetvédelmi területet nem lehet. Amikor megláttam a Balaton-parti liciteket - Balatonfüreden mondjuk egy kéthektáros tábla szó szerint tízcentis csíkokra esett szét - akkor meg azért kezdtem szaladgálni, hogy nehogy bele tegyék, mert akkor jön az ügyvéd a húsz ... mit húsz, a kétszáz tárcsájával, nekem viszont csak egy tárcsám van, és akkor az mindet elviszi.

De túléltük ezt is. A Veszprém megyei Természetvédelmi Hivatalban volt egy jó szándékú ember (mindig ezeken fordul meg a világ!), aki azt mondta: Te, Gyula, legokosabb lenne, hogy ha vennél valahol egy olyan területet (hangsúlyozom, hogy ha vennék!), amire logikusan ki tudnánk cserélni a tiédet. Akkor elkezdtem a Káli-medencében rohangászni... No, lényeg az, hogy én ott vettem egy csomó területet, és ki is cseréltük őket. Eszerint a sajátunkat nem kárpótlásban kaptam, hanem úgy vásároltam vissza. Ha ezt egyszer Strassbourgban elmesélném az uraknak... biztosan halottra röhögnék magukat! Hát ez volt a történet. Most már az egész arborétum a tulajdonunkban van újra...

Aki a kertet már látta, igazolhatja, hogy jó gazda tulajdonában. Aki időközben a türelem és reménység mellett kitanulta az örökzöldek (azon belül is a fenyőfélék) szaporításának, felnevelésének, gondozásának minden csínját- bínját. Amely gondoskodás elismeréseként évről évre ide járnak szakmai gyakorlatra a Kertészeti Egyetem hallgatói. Ide járnak a kíváncsiak is, a rácsodálkozni tudók, a természethez vonzódók és nem utolsósorban e vonzódást ébresztgető pedagógusok, óvónőktől kezdve az egyetemi tanárig. Ide járnak a Balaton külföldi szerelmesei, akik mit sem sejtenek a park és megtartói küzdelmeiről, arról, hogy Magyarországon még egy park is a politika életre-halálra szóló csatatere lehet.

A szorgalmas és tehetséges Folly család keze nyomán nemcsak az arborétum bővül újabb és újabb fajokkal és változatokkal, hanem a széles Balaton-felvidék is, ahol egyre több Folly-faiskolában nevelődött örökzöld hirdeti-hangsúlyozza a táj mediterrán színezetét. Innen rajzanak ki a telet elviselni tudó, karcsú valódi ciprusok (a kert egyik legöregebb fája a nemtőjük!), az egzotikus ágrendszerû hamvaszöld cédrusok (mind a négy fajuk megtalálható), a puhakérgû mamutfenyők, a pikkely- és tûlevelû, messziről illatozó borókák, vagy a lenyûgöző alakú hamisciprusok. A szakember számára mégis a több mint húszféle jegenyefenyő extrém - száraz, forró környezethez való alkalmazkodása, zavartalan virulása a legmeglepőbb. Ezek a növények ugyanis leginkább a magashegységi nedves-hûvös klíma kedvelői.

Most ne vitatkozzunk össze azon, mennyire jogos e Pannon-tájon tapasztalható átalakítás. Ne vitatkozzunk, mert a Balaton- felvidék már régóta emberkéz alkotta tájnak számít, és azok között nem is a legvitathatóbbnak. Ne vitatkozzunk azért sem, mert eszünkbe juthatnak a feketefenyővel benépesített dolomitgyepek és homokpuszták, a tölgyeseket felváltó akácosok, vagy az országszerte látható nyárfatelepítvények. A legújabb kor egyre terpeszkedő magyar ugarairól nem is beszélve. Hol vannak azok ehhez az ékszerhez képest?!

A Folly-arborétum legerőteljesebben a Földközi-tenger mediterráneumát idézi. Aki már mindkettőt látta, hibátlannak véli e tájképmásolást. Aminek hitelesítéséhez a karcsú ciprusok, terebélyes cédrusok, változatos Pinusok, mamutfenyők és sok-sok más nyitvatermő faj és változatai járulnak hozzá. Alombok között meg-megcsillanó Balaton, a nyarak illóolajbalzsamokba mártózó fülledt melege, a madárdaltól, rovarzümmögéstől hangos napsütötte tisztások, a kőteraszokon sütkérező zöld gyíkok, nesztelenül vadászgató siklók, a legszebb balatoni kilátást nyújtó helyre épített filagória, a mustos fürtöket nevelő kora őszök jótékonykodása, a tél hózizegéses csendje, karácsonyi hangulata és a kora tavaszok könnyû ködfelhői mind-mind részei annak a varázsnak, ami e kertben az emberi létezést a legnemesebb örömérzetté fokozza.

Az arborétumból gyönyörû kilátás nyílik a Balatonra

Legidősebb Folly Gyula alighanem ezt álmodta meg. Jó orvosként egy kicsit a mindannyiunk számára is.