A reprodukciós technológia az orvostudomány fiatal ága: az első lombikbébi 1978-ban látta meg a napvilágot. Azóta ez a terület milliárd dolláros iparággá fejlődött, amely hormoninjekciókkal, donorokkal, mesterséges megtermékenyítéssel, béranyákkal és fékezhetetlen kísérletező kedvvel igyekszik beteljesíteni az egyének és házaspárok utódok utáni vágyát.

Az Egyesült Államokban és a fejlett nyugati államokban későbbre tolódott a családalapítás, és minden hatodik házaspárnak gondjai vannak a gyermeknemzéssel. A fejlett társadalmakban azonban ezt nem tekintik elháríthatatlan végzetnek: az üzleti szellemmel párosult orvosi ügyesség gyógyítani tudja a terméketlenséget. A törvények által legkevésbé korlátozott amerikai babaiparnak évente 2 milliárd dolláros forgalma van. A magas fizetésû specialisták pedig nem sokat törődnek azzal, ami a laboratóriumaikon kívül történik, s hogy milyen etikai és szociális aknamezőre vezetik a társadalmat.

Hormonkezeléssel el lehet érni, hogy hatvanas éveikben járó nők is anyává legyenek. Az orvosok figyelme kizárólag a terhességre és a szülés levezetésére szorítkozik és nem kérdezik, hogy az elaggott szülők hogyan lesznek képesek helyesen nevelni és felnevelni gyermeküket.

Egy John Buzzaca nevû kaliforniai férfi a kilencvenes évek közepén vonakodott Jaycee nevû kislányáért tartásdíjat fizetni, s ezzel aktuálissá vált a rokonság fogalmának új definiálása. Azzal érvelt, hogy nem ő a gyermek apja. Ez igaz is volt: mivel ő és felesége terméketlenek voltak, a kislány két ismeretlen donortól származott, és béranya hordta ki. A gyermek megszületése előtt azonban a házaspár elvált.

A bíróság első fokon úgy döntött, hogy a kislánynak a jog szerint egyáltalán nincsenek szülei. Ez persze elfogadhatatlan, s a fellebbviteli bíróság végül olyan ítéletet hozott, hogy az apaság és anyaság megállapításánál nem a genetikai kapcsolat a mértékadó, hanem hogy kik határozták el a gyermek világrajöttét. Eszerint a volt Buzzaca házaspárnak kell a kislányról gondoskodnia.

További kérdés a hûtőtartályokban világszerte tárolt 800 ezer embrió sorsa. Ezek a meg nem született életek időzített etikai bombát jelentenek. Az embrióalkuszok igyekeznek elérni, hogy legalább egy részüket örökbefogadó házaspároknak kiközvetítsék, a többit azonban már csak helyhiány miatt is meg kell semmisíteni.

Egy időközben anyává lett asszony a hûtőben tárolt embrióit kutatási célokra akarja felajánlani, vagy eldobatni. Volt férje azonban, aki hívő katolikus, azért harcol, hogy adják őket örökbe. Fölvetődik a kérdés, hogy mik az embriók, kinek a tulajdonát képezik.

Visszás helyzeteket teremthet az is, hogy a spermabankoknak jogukban áll donorjaik csírasejtjeit akárhányszor eladni. Mivel a terméketlen szülők sorban állnak, hogy vonzó külsejû és képzett donorokhoz jussanak, fennáll a vérfertőzés veszélye. Két olyan eset ismeretes, amiben az orvosok megakadályozták a házasság megkötését, mert a jegyespár mindegyike ugyanattól a spermaadó apától származott.

Az elit egyetemek diáklányai újsághirdetésekben dollár tízezrekért kínálják megvételre csúcsgénjeiket. A gyermek számára azonban súlyos terhet jelentenek a velük szembeni nagy elvárások. Jó példa erre Doron Blake esete, aki a második azon 240 gyermek közül, aki a kaliforniai Nobel-díjasok spermabankjának köszönheti megszületését. „Az emberek valami nagy teljesítményt várnak tőlem, én azonban nem vagyok képes rá" - panaszolta egy interjúban a tizennyolc éves, 180-as IQ-jú fiatalember. Doron félénk, dadog, szeret szitáron játszani, és matematika helyett inkább összehasonlító hittudománnyal foglalkozik.

A reprodukciós technika viharos fejlődése közben az etikai meggondolások egyre inkább háttérbe szorulnak. Egy olasz nőorvos és egy amerikai ufószekta nyíltan versenyeznek az első emberi klón létrehozásáért. A klónkísérletek következményeként a kutatók a koraszülések és fejlődési rendellenességek tömeges megjelenésére számítanak. Maguk a kritikusok is elismerik azonban, hogy visszafordulni már nem lehet. Nem az a kérdés, hogy megcsinálják- e, hanem az, hogy mikor!

Ha Ed Dienert, az Illinois Egyetem boldogságkutató professzorát kérdezzük - miként a New Scientist munkatársa tette -, azt válaszolja, mindent összevéve a skandináv országokban. Bizonyos pontig a jövedelem, az anyagi jólét igen fontos a boldogságérzethez, kiegészülve a demokráciával, az emberi jogokkal, a jó infrastruktúrával, a hosszú élettartammal stb. A kulturális tényezők azonban legalább olyan fontosak a megítélésben. Ha ugyanis az anyagi tényezőket kiemeljük a sorból, a spanyolok tûnnek a legboldogabbnak, ami pozitív életszemléletükkel magyarázható. Ez jellemző általában az amerikaiakra és bizonyos mértékig a britekre is. A legkevésbé boldognak egyes hajdani kommunista országok, valamint a nagyon fejletlen államok lakói tûnnek. Érdekes módon a jó anyagi körülmények között élő kelet- ázsiaiak, japánok, dél-koreaiak jóval kevésbé érzik magukat boldognak, mint azt várnánk. Ha megkérdezik őket, mennyire elégedettek az életükkel, a legtöbben azt hozzák elő, ami rossz. Ha ez a rossz nem nagyon rossz, akkor elégedettek. Általánosságban nagyobb társadalmi nyomás nehezedik rájuk, résen kell lenniük, nehogy hibát kövessenek el és kivívják a többi ember elismerését. A kelet-ázsiaiak saját hangulatuk, életérzésük helyett fontosabbnak tartják, miként vélekednek szüleik az életükről.

A professzor vizsgálataiból az is kiderül, hogy a boldogságot, annak fokát eltérő kultúrákban másként értelmezik, sőt a boldogság iránti vágy is különböző. Az ázsiai amerikaiak például hajlamosabbak lemondani a szórakozásról, az élvezetekről, mint a fehér amerikaiak. A boldogságérzésnek határozott előnyei vannak. Nyugaton ha az ember vidám, jókedvû alkat, nagyobb az esélye tartósabb házasságra, több pénz keresésére, sikeresebb állásra. Általában az is elmondható, hogy a boldog ember immunrendszere erősebb, tovább él. Egyesek, akiknek több problémájuk adódik az életben, a boldogságérzés alacsonyabb fokáról számolnak be, mások ugyanennyi problémával a nyakukban rögtön a kivezető utat keresik, és másban próbálják megtalálni a boldogulásukat. Nyitottak az újra, a pozitív dolgokat nézik még ilyenkor is, és meg is találják a társadalmi szolidaritásban, vagy a családi háttérben, olyan dolgokban is, amiknek korábban nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget. A professzor elmondta, egy jókora lottónyeremény ugyan alaposan megdobja a boldogságérzetet, ám ez rendszerint nem tart tovább egy-két évnél. Az anyagi gyarapodással arányosan szinte mindenkinél növekszik a boldogságérzet, de Nyugaton ennek a szerepe meglepően kicsi. Természetesen a szegény országokban egészen más a helyzet. Nem mindegy, hogy valaki napi 1 vagy 5 dollárnyi összeget keres, mert ez meghatározza, hogy eszik- e aznap valamit, vagy sem. Amerikában is nagyobb a valószínûsége annak, hogy a szegények kevésbé érzik magukat boldognak. Egy tanulmány szerint a 100 millió dollárnál nagyobb vagyonnal rendelkező amerikaiak csak egy kicsit boldogabbak, mint az országos átlag.

Bertrand Russel egy a boldogságról szóló könyvében azt írja, a gyermek a családok boldogságának egyik legfontosabb forrása. A kutatások azonban kimutatták, hogy ez nem igaz. Gyermekes és gyermektelen családok körülbelül ugyanolyan fokon elégedettek vagy éppen elégedetlenek az életükkel. Az előbbi csoportnál a boldogságfok a gyermek megszületése után egy-két évig növekszik aztán visszaáll az eredeti szintre. Az emberek várakozásai rendszerint magasabbak, sokan úgy gondolják, örökké vidámnak, megelégedettnek kell lenniük, ám ha olyanokat vizsgálunk, akik ténylegesen boldogok, úgy gondolják, ez annyira fontos, hogy még nagyobb boldogságra törekednek. Az ember nem örökös vidámságra, eufóriára született, hanem pozitív beállítódásra. Valahol középen kellene állnunk, hogy örülni tudjunk, ha valami jó történik velünk.

Sajátos dokumentumot tartunk a kezünkben. Lírai indíttatása sem érdektelen, összeállítása azonban vitán felül közügy, és talán mindig aktuális. Ami „lírai": a szerző 1960-ban kezdte egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. 1966-ban a nagykanizsai gimnáziumban osztályának névadót keresett, ekkor választotta Eötvös Lorándot. A „- közügy": Eötvösről árnyalt képet rajzolni még ma is komoly feladat. Ennek a célnak kíván megfelelni ez a lényegében kétnyelvû kötet.

A bevezető Leon Ledermannt idézi a súlyos és tehetetlen tömeg univerzális arányosságát kimondó Eötvös-törvény kapcsán, a legfontosabb Eötvös-alkotás bemutatása végett. Az életrajzi adatok, némi kommentárral következnek, melyet képanyagban többek között Einstein 1918. január 5-ikén Eötvöshöz írott levele illusztrál. Érdekes dokumentum, hogy Eötvöst Lénárd Fülöp levele terjeszti fel Nobel- díjra (1924). Az Eötvös-féle kapilláris forgó készüléket és az Eötvös-törvényt a folyadékok felületi feszültségére mutatja be a következő fejezet. „A földi mágneses erőről" (Eötvös szavai) szóló rész után bemutatja a nehézségi gyorsulás értékének meghatározására használt ejtőingát, Eötvös módszerét, majd a Földön forgó szerkezetekre ható nehézségi erők (Eötvös-effektus) kimutatását a forgó mérleggel. A torziós ingákkal végzett vizsgálatokra áttérve a gravitációs és mágneses eseteket mutatja be. Ennek során kap méltó elismerést Süss Nándor, a mérésügyi kiváló szakembere is. A súlyos és a tehetetlen tömeg univerzális arányossága a konkluzív témakör, melyben a torziós ingával végzett mérések és a folyadékon úszó testtel végzett mérések egyaránt szerepelnek. Ezután a legfontosabb dokumentum, az Eötvös halála után megjelent Eötvös L.-Pekár D.-Fekete J. beszámoló dolgozata, illetve Selényi Pál Az anyag tehetetlen és súlyos tömege címû írása olvasható. Végül Eötvös-bibliográfia, gazdag képanyag és egy gondolkodtató feladat szerepel.

A kötet gondos válogatás eredménye, melyben eredeti dokumentumok, kommentárok és gazdag képanyag szerepel, s bizonyára örömöt szerez és használható segédeszköz lesz a fizikatanár- kollégák számára.

A könyvből, amelynek szerzője cambridge-i professzor, a Királyi csillagász cím birtokosa Angliában - elmondhatjuk -, mindent megtudhatunk, amit ma az ősrobbanásról, de egyáltalán az univerzumról: kialakulásáról, fejlődéséről és jövőjéről egyáltalán tudni lehet.

Mindenekelőtt a mintegy 15 milliárd évvel ezelőtt bekövetkezett ősrobbanás nem üres képzelgés. „Empirikus bizonyítékok" támasztják alá: összefüggő magyarázatot kínál az anyag és sugárzás történelméről. Azok az indítékok, amelyek megalapozzák az extrapolálást visszafelé arra a fázisra, amikor a világegyetem egy másodpercre tágult (amikor a hélium kezdett kialakulni), megérdemlik, hogy éppoly komolyan vegyük, mint például a kövekből és fossziliákból a Föld korai történetére levont következtetéseket, melyek ugyanannyira közvetettek (és kevésbé kvantitatívak)." (47. lap) Kétségtelenül az „empirikus bizonyítékokon" bizonyos hangsúly van. A könyv előszavában Hawking azt írja, hogy míg ő inkább az elméletek kidolgozását helyezi előtérbe, addig Rees mindig a megbízható empirikus adatok, megfigyelések oldaláról közelíti meg a kérdést. „Kizárólag gondolkodással nem tudjuk felfogni kozmikus környezetünk jellegét. A modern távcsövek és ûrhajók révén (...) a kozmológia tudománnyá vált." (11. lap)

A laikus olvasót az érdekli elsősorban, hogy az ősrobbanás elmélete milyen tudományos tényeken alapul. A könyvben megtaláljuk ezeknek a tényeknek bőséges tárgyalását. Ezek között kétségkívül az első a világegyetem tágulásának Hubble által történt felfedezése az 1920-as években, majd jóval később (a hatvanas évek közepén) az elméletileg előre jelzett ún. kozmikus háttérsugárzás kimutatása (Penzias és Wilson), és ehhez járulnak a  világmindenség elemi összetételére vonatkozó adatok (főleg a hidrogén és hélium aránya), legutóbb pedig a COBE mûhold „missziója". Ez utóbbival nemcsak igen nagy pontossággal sikerült a háttérsugárzást a milliméteres hullámhossztartományban is igazolni, hanem az igen kismértékû irányfüggésre vonatkozó adatai újabb kísérleti információt hordoznak.

A könyv szerint az ősrobbanás utáni egy másodperctől kezdve mostanáig meglehetős biztonsággal tudjuk az eseményeket követni, esetleg még milliszekundumtól is, de ha ennél időben mélyebbre akarunk hatolni egy mikroszekundumig és tovább, a „terep egyre ingoványosabbá" válik. Eljutunk például olyan tartományba, ahol a méretek kicsinysége miatt már nemcsak a gravitációnak, hanem a kvantummechanikának is szerepe lesz, de az ún. kvantumgravitáció törvényei a fizikában még nem ismeretesek.

Magán az ősrobbanás kérdéskörén kívül számos további kérdés is megtárgyalásra kerül a könyvben a világegyetem fejlődésével, az élet és az értelem keletkezésével, valamint a világegyetem jövőjével kapcsolatban. Mindenekelőtt az élet keletkezésének kérdése!

„... mi a valószínûsége annak, hogy az élet kialakuljon? Ebben a kérdésben nincs egyetértés a biológusok között." (23. lap) „Az olyan bolygóknak, amelyeken a földihez hasonló élet kifejlődhetett, valóban különlegeseknek kellett lenniük... de a bolygórendszerek (úgy hisszük) annyira általánosak galaxisunkban, hogy a Földhöz hasonló bolygók száma így is milliókra tehető." (22. lap)

„De vajon szükségszerû-e az értelem megjelenése is?" „Még ha a legegyszerûbb élet létre is jön, nem ismerjük annak esélyét, hogy az értelem irányába fejlődjön, sem azt, hogy mennyi ideig folytatódik, amikor már kialakult. Az értelmes lét lehet »természetes« jelenség, de magába foglalhatja az események olyan páratlanul ritka láncolatát, hogy hozzá még csak hasonló sem történhetett meg sehol a csillagrendszerünkben." (23. lap) „Vonakodunk attól, hogy magunkat a középpontba helyezzük, de ugyanilyen irreális lenne letagadni, hogy a mi helyünk nem tipikus a világegyetemben: különleges tulajdonságokkal rendelkező bolygón élünk, amely egy stabil csillag körül kering." (163. lap) „Mindössze annyit szögezhetünk le biztonsággal, hogy az értelmes élet legalább egyszer kialakult." (24. lap)

Hogy mindezek után ne kelljen a teleológiához, a világ emberközpontú célszerûségéhez fordulni, felmerül az ún. „multiverzum" elképzelése. Már a könyv alcíme („Világegyetemek titkai") is ezt sugallja. Egy helyen pedig egyenesen azt írja: „Ennek a könyvnek az a fő témája, hogy kidolgozza a 'multiverzum', a többszörös univerzum elvét." (27. lap) „Amit hagyományosan 'világmindenségnek' nevezünk, talán csak egy nagyobb egység része. Számtalan más világegyetem létezhet, amelyekben egészen más törvények uralkodnak." (9. lap) „Egész világegyetemünk talán csak egyetlen elem - mondhatni, egy atom - egy kozmikus szigetvilág végtelen együttesében. Mindegyik világegyetem a saját ősrobbanásával kezdődik, lehûlése során szert tesz megkülönböztető jegyeire (és egyedi fizikai törvényeire), és kijelöli saját kozmikus ciklusát." (10. lap) „Egy valamivel lassabb kezdeti tágulás egy a miénktől teljesen eltérő világegyetemet eredményezett volna..." (121. lap) Vagyis lehetséges, hogy az élet, de még inkább az értelem megjelenéséhez nagyon speciális feltételek szükségesek, de párhuzamosan vagy egymás után - ezen elképzelés szerint - számtalan különböző tulajdonságokkal és körülményekkel rendelkező világegyetem létezik, amelyek között akad legalább egy, amelyik lehetővé teszi az értelem létrejöttét - és ez a miénk. Természetesen az ilyen feltevések aligha tekinthetők tudományos módszerekkel ellenőrizhető hipotéziseknek.

A következő izgató kérdés: a világegyetem végső sorsa. Hogy tágulása a végtelenségig folytatódik-e, vagy iránya megfordul és végül is a világegyetem sorsa a „nagy reccsbe" torkollik, az a világmindenségben jelenlévő anyag mennyiségétől függ. A probléma viszont az, hogy biztosan tudjuk, hogy a közvetlenül észlelhető anyagon kívül még igen nagy anyagtömegek vannak a világmindenségben, de ennek se pontos mennyiségét, se minemûségét nem ismerjük. Ezt az anyagot nevezzük „sötét anyagnak". „A sötét anyag legalapvetőbb bizonyítéka, hogy a galaxisok körüli gáz és csillagok meglepően gyorsan mozognak."

A könyv tizenöt fejezetében sok egyébről is szó esik. Szeretném azonban kitûnő megfogalmazása miatt idézni, amit a redukcionizmussal kapcsolatban megállapít, s ami messze túlmutat a kozmológia problematikáján. „Lehetünk leegyszerûsítők, mondhatjuk azt, hogy a kémia és a biológia bonyolultsága voltaképp fizika, és még a legbonyolultabb atomcsoportosulások is Schrödinger egyenletét követik. Azonban ez az egyenleg nem oldható meg semmi olyanra, ami egyetlen molekulánál bonyolultabb. A tudományok komplex hierarchiát alkotnak a részecskefizikától a kémián és sejtbiológián át a pszichológiáig és ökológiáig. De ezeknek a tudományoknak mindegyike autonóm annyiban, hogy a saját fogalmainak sorozatától függ, melyet nem lehet visszavezetni valami egyszerûbbre."