E sport legősibb formája a kínai forrásokban szerepel - mai tudásunk
szerint -, ahol az Kr.e. 2000 körül Huang-ti császár a gyalogos katonák kiképzésében
használta, hogy gyorsaságukat, ügyességüket és találékonyságukat fejlessze.
A rabszolgák kivételével az egész nép körében elterjedt a cu-kü (csu-küh)-nek
nevezett játék. Az elnevezés magyarra szó szerint fordítva "rúgni-labdá"-t jelent.
A szabályokról annyit tudni, hogy a játéktér közepére egymástól
kb. 4 méter távolságra két kb. 4 méter magas bambuszrudat állítottak, közéjük
hálót feszítettek. A háló felső részére egy 60 cm átmérőjű nyílást vágtak, ez
volt a "kapu". A háló két oldaláról rúgással, öklözéssel, fejelve, háttal vagy
mellel érintve kellett a "kapuba" juttatni, nyitott tenyérrel viszont tilos
volt érinteni. Magát a labdát nyolc bőrdarabból varrták össze, tollal és állati
szőrrel tömték ki. Kr.e. 2000 körüli időkből fennmaradt a labdarúgás 25 fejezetből
álló kézikönyve.
Kínai mintára Japánban is megjelent e sport őse kemari néven - bár jelentős
különbség, hogy itt kultikus szerepet játszott, kezdetben csak a főnemesség
kiváltsága volt a játék, majd a miniszteri rangú hivatalnokok is részt vehettek
benne. A szabályok szerint 4-6 játékos kimonóban körbeállt a pályán, a feladat
az volt, hogy a labdát lábbal minél tovább a levegőben tartsák.
A görög - római testkultúrában ez a fajta játék nem kapott szerepet, legközelebb
pedig csak a középkorban találkozhatunk vele Angliában és Franciaországban "tömeg-football"
ill. "határlabdázás" néven. 
E
játék eredete a rontásűző mágia pogány szokásaiban keresendő. Egy télutói vagy
tavaszi napon a megrontásból származó veszedelmeket egy bőrbatyuba "gyömöszölik"
és a falvak apraja - nagyja részvételével kirugdossák a faluból. A cél az volt,
hogy a labdában rejlő gonoszságot földjüktől minél távolabbra juttassák mielőtt
az a rúgásoktól szét nem szakad. Hitük szerint aki a legtöbbet árt a "labdának",
vagyis a legnagyobbakat rúgja bele, az mentesül leginkább a betegségektől.
A 14. században Angliában és Franciaországban is betiltották (1314, ill. 1320)
a játékot durvasága miatt, gyakran emlegették "ördögi mulatságként", büntetésként
pedig börtönnel fenyegették a futballozókat.
A 14. század
elején megjelent a firenzei calcio, Európában az első körülhatárolt városi pályán
zajló, mérkőzésvezető által irányított csapatjáték. Egy-egy csapat 27 főből
állt, és a másik fél várát jelképező sátorba kellett belőni a labdát. A játékosok
szigorúan meghatározott rend szerint álltak fel: elől 15 csatár, a második sorban
5 fedezet, mögöttük 4 védő, a negyedik sorban megint 3 védő, akik közül a középső
a kapus. Egyedül csak ő vehette a kezébe a labdát, a többiek rúghatták vagy
ököllel üthették, a bíró vigyázott a szabályok betartására és számolta a gólokat,
a büntetőpontokat. A sátrak mellett zenekarok is voltak, zeneszó mellett zajlott
a mérkőzés.
A játékról nem alakult ki igazán jó véleménye a korabeli értelmiségnek, Philipp
Stubbes 16. századi krónikás írta:
"A futball olyan játék, amelyben fiatal emberek … bökdösnek egy nagy labdát, nem dobják a levegőbe, hanem lábukkal görgetik a földön. Mondhatom, eléggé megvetendő játék, s szerintem legalábbis sokkal közönségesebb, méltatlanabb, hitványabb, mint bármelyik másik fajta; ritkán végződik kár, baleset vagy a játékosok valami baja nélkül."
A mai értelemben vett labdarúgás az 1820-as években a diákok körében virágzott
fel, tiltották a túlzott durvaságot, meghatározták a pálya nagyságát és a résztvevők
számát. 1857-ben alapították meg az első amatőr futballegyesületet, az FC Sheffieldet.
Többször felmerült egy általánosan elfogadott szabályrendszer kidolgozása, erre
végül 1862-ben került sor, majd 1863-ban az iskolák és a társadalmi egyesületek
létrehozták a Football Associationt. A legfontosabb szabályok (részletek): 1.
Gólnak számít, ha a labdát a kapuba juttatják anélkül, hogy kézben vitték vagy
kézzel ütötték volna. 3. Lábbal csak a labdát szabad rúgni. 4. A játékosnak
nem szabad a labdát érintenie, ha az a levegőben van. 8. Lesen van a játékos,
mihelyt a labda elé kerül.
A 19. század végéig megszülettek a ma is oly ismerős szabályok: 1874-ben bevezették
a büntetőrúgást, 1882-ben a partdobást, 1891-ben a tizenegyest és egyben hálóval
szerelték fel a kaput. 1878-ban jelent meg a játékvezető, 1891-ben a határbíró.
1895-ben adták ki a lényegében mai napig érvényes hivatalos játékszabályokat,
ez lehetővé tette a játékosok tevékenységének összehangolását és a feladatok
megosztását. Eleinte kilenc támadó játékos mellett egy hátvéd és egy kapus állt
a pályán. A támadó játék modernizálásával több védőt kellett hátra vonni, majd
azóta még újabb és újabb felállások, játékstílusok alakultak ki.
A labdarúgás - az USA és Japán kivételével - mindenhol háttérbe szorította az
egyéb labdajátékokat. Magyarországon az 1879-ben Molnár Lajos és gr. Esterházy
Miksa által írt Athletikai gyakorlatok c. könyv említi meg először a futballt,
az "angol rúgósdit".
"A football (mondd: futball) vagyis "rúgdaló", a legrégibb angol játékok egyike és kizárólag az ifjúság, az iskola játéka. Ez az utóbbi körülmény, s az, hogy télen-nyáron s a felszerelés minimumával űzhető, nagyon is alkalmassá teszi e labdajátékot átültetésre idegen talajba, mit tisztelettel ajánlunk tanügyi köreink figyelmébe."