Géza fejedelem örökösének és
utódjának Vajkot jelölte ki, aki a keresztségben az István nevet kapta.
Géza tehát szakított a trónöröklés szeniorátusi rendszerével,
amelyben a legidősebb férfirokonra száll a hatalom. A hagyományos öröklődési
rend szerint a Somogy-vidék urának, Koppánynak kellett volna
Géza örökébe lépni, így nem csoda, hogy Istvánnak 997-es
trónralépése után először vele kellett
megküzdenie.
A magyar államalapítás egyik legfontosabb mozzanata a koronázás
volt. István II. Szilveszter pápától kért koronát, és 1001. újév
napján tétette fejére Esztergomban. Ezután folytatta az egységes ország
kialakítását. 1003-ban meghódította Erdélyt,
majd legyőzte a Temes-vidék urát, Ajtonyt.
Miután István befejezte a régi rend lerombolásának apjától rámaradt
részét, az ország átalakításához látott. A legfontosabb tennivalók
a földesúri jogok szilárd rendjének megteremtése és a világi, valamint
egyházi kormányzás intézményrendszerének megalapozása volt. Az egyházszervezés
már a koronázás után kezdetét vette. Sikerült független egyházat
teremteni két érsekség (Esztergom, Kalocsa)
alapításával és nyolc püspökség létrehozásával. Az egyházszervezettel
párhuzamosan megjelentek az első kolostorok is (Pannonhalma, Pécsvárad,
Zalavár).
Az egyházi birtokok kialakulása azért
hozott jelentős változást a tulajdonviszonyokban, mert addig inkább
csak a szolgák és a jószág számított tulajdonnak: a vándorlás miatt
a föld értéke alig-alig számított.
A kiterjedt és jól szervezett egyházi birtokokon jött létre az uradalmak
rendszere. Jellemző, hogy a birtokhatárok írásba foglalása a XIII.
századig gyakran nem történt meg: a birtokosok nehezen szokták meg
az új tulajdonformákat.
Az uralkodók bővében voltak az egyháznak
adományozható földnek. A világi nagybirtok még nem alakult ki olyan
szilárdan, mint az egyházi és a királyi. A törzsi arisztokráciának
azon tagjai, akik az Árpádok mellé álltak, megtarthatták birtokuk
jelentős részét, s azok számítottak a legelőkelőbbnek, akik a hét
vezér valamelyikétől származtatták magukat. István politikájának
fő támaszai mégis inkább a betelepített, jobbára német lovagok
voltak, akik az egyházhoz hasonlóan hatalmas birtokadományokban
részesültek.
A megyerendszert István király
szláv közvetítéssel vette át, Nagy Károly örökségéből. Maga
a megye szó is szláv, határt jelent ( vagyis a megye középpontjában
álló vár határát, uralmi körzetet jelent ). A megyenevek egy része
szláv ( pl. Nógrád, Csongrád stb.), más része magyar eredetű ( pl.
Szolnok, Csanád, Szabolcs stb. A megye első ispánjának a nevét viseli.)
A megyerendszer már István korában
átfogta az ország sűrűbben lakott területeit. Egy-egy megye nemcsak
a túlsúlyban lévő királyi birtokokat, hanem a területen lévő egyházi
és világi nagybirtokokat s a szabadok szállásbirtokait is magában
foglalta. A megye élén álló ispán (comes) közigazgatási hatásköre
bizonyos mértékig a magánbirtokra is kiterjedt. A megye királyi birtokai
részben a királyi udvar, részben a királyi várkatonaság eltartására
szolgáltak. Ennek megfelelően szervezetük
is különvált. A királyi udvar szolgáltató népeit az ún. Kúriák
- gazdasági központok - irányították. A különböző jogállású,
szolgáltató népek között akadtak halászok, vadászok, pásztorok
stb. Külön szervezetbe tartoztak a várkatonák és a várnépek. A várszervezet
gazdasági és katonai irányítását a várjobbágyok végezték.
A várak szervezete a vármegyerendszer
révén tagolódott a közigazgatás egészébe. A vármegyék elöljárója
a megyésispán volt. Ő látta el az igazságszolgáltatás
feladatait, gondoskodott az adók beszedéséről, és háborúban ő vezette
a vár hadinépét. A vármegyék jövedelmein az uralkodó és az ispán
osztozott, a bevételek a szabadok pénzadójából, a híd- és útvonalvámokból
tevődtek össze. A várfalakon kívül a hét meghatározott napjain
hetivásárokat tartottak.
A feudális állam, a királyi
megyerendszer megszervezésével párhuzamosan haladt az egyházszervezés.
Eszközeiben a meggyőzés és a megtörés egyaránt szerepelt. Az új
valláshoz, az új szokásokhoz, erkölcsi normákhoz, az új életmódhoz
való lassú alkalmazkodás évei következtek. István király a siker
érdekében bencés apátságokat alapított ( a leghíresebbet Pannonhalmán
). Esztergomban, Kalocsán érsekséget, több helyütt pedig ( pl. Egerben,
Győrben, Erdélyben ) püspökséget szervezett. István királyt a kereszténység
nyugati, római formája juttatta diadalra, anélkül azonban, hogy a keleti
bizánci kereszténység hatását erőszakosan fölszámolta volna.
Szent István királysága a legtekintélyesebb
és valószínűleg a legerősebb államalakulat volt mindazok között,
amelyek a 10. század folyamán létesültek Közép- és Észak-Európában.
István királynak - akárcsak a kor többi feudális uralkodójának
- még nem volt állandó székhelye, legfeljebb néhány kedvenc tartózkodási
helye. Az ország központja Esztergom és Székesfehérvár volt.
Az új társadalmi rendet törvényekkel igyekezett bevezetni,
de ez sok nehézséggel járt. Ezt mutatják
az első király törvényei. Magántulajdon, egyház, keresztény szertartás,
mindez új és nagy többség számára teljesen idegen volt. Ezért a
király törvényekkel is meg akarta szilárdítani a földbirtokosok magántulajdonát,
a szabadok végrendelkezési jogát; törvényben is biztosítani
kívánta az egyházi tizedet (a dézsmát ), és megparancsolta, hogy
minden tíz falu építsen egy-egy templomot.
István király két törvénykönyve
- bár részben idegen mintákat használ, mégis - igen sokat elárul
a korabeli társadalomról. Föltűnik a szabadok és a - vagyontárgynak
számító - rabszolgák közötti éles különbség. Az első törvénykönyve
közvetlenül a koronázás után keletkezett, míg a második 1030 és
1038 között. Mind a kettő törvénykönyv tartalma miatt büntető törvénykönyv.
A szabadok közötti különbség is szembeötlő. Még ugyanannak a bűntettnek
a büntetése is más mértékű aszerint, hogy a király közvetlen kíséretébe
tartozóról, illetve könnyűfegyverzetű katonájáról vagy egyszerű
közszabadról van szó. ( Társadalmi állástól függően - pl. 50,
10 illetve 5 tinót fizet az, aki megöli feleségét. A rabszolgáért
csak kártérítés jár.)
A gazdasági ügyekkel a kincstár (camara, fiscus) foglalkozott.
Az adók legnagyobb részét természetben fizették, vagyis a király
és kísérete felélte az ország terményét. A rendszeres pénzverés
1020 után kezdődött.
Külpolitikájában is igyekezett apja békepolitikáját folytatni,
arra törekedett, hogy békében éljen a szomszédaival. Felesége, a
bajor herceg leánya, Gizella lett. Jól tudta azonban, hogy a legfontosabb
az, hogy ne kerüljön ellentétbe a császárral.
Ebben az időben a német-római császár Európa első uralkodójának
tartotta magát, s a kontinens feletti vezető szerepre törekedett.
István király törvényeivel és fegyveres
kíséretével, ispánjainak és püspökeinek a segítségével próbálta
az új társadalmi rendet meggyökereztetni. Ugyanakkor mindent megtett
azért is, hogy az ország függetlenségét megvédje. Amikor 1030-ban
II. Konrád német császár hadat vezetett hazánkba, győzelmesen visszaverte.
István király tehát nemcsak megteremtette a feudális államot, hanem
meg is védte.
Évszázadokat természetesen akkor sem lehetett átugorni még a leghelyesebb
politikai döntésekkel sem. Ha az új magyar királyságot gondolatban
egybevetjük azokkal, amelyek nyugaton már korábban kialakultak, látnunk
kell, hogy intézményrendszere nem tartozott a legkorszerűbbek
közé. A félnomád kultúrából a kereszténységbe átlépő
társadalom szervezete nem válhatott egyszerűbben
olyanná, mint a többszáz éves fejlődésre
visszatekintő Karoling utódállamoké.
Bármily kezdetlegesek voltak is még az akkori nyugati királyságok intézményei,
összehasonlíthatatlanul gazdagabb és sokrétűbben
tagolt társadalomra épültek, mint István Magyaroszágán.