18. hét - A pozitivista esztétika

A pozitivizmus fogalma és elmélete August Comte (1798 - 1857) francia filozófus nevéhez köthető. Saint-Simon fejlődéselméletének alapján A pozitív filozófia tanfolyama című művében a kultúra fejlődésének, a világ megismerési folyamatának három korszakát különböztette meg.

Az első ezek közül a teológiai korszak, amelyben az ember a természet jelenségei, a világ összefüggései mögött isteni irányító, összetartó erőt feltételezett. A metafizikai korszakban az ember szintén transzcendens okokkal magyarázta a világot, ám itt már nem Istenről vagy istenekről esik szó, hanem csupán általánosságban kerülnek feltételezésre a jelenségek világán túl létező erők, összefüggések vagy "determináló elvek". A fentiek után kell következnie a pozitivizmus szakaszának. Ennek legfőbb jellemzője, hogy míg a korábbi, a transzcendensből kiinduló idealista elméletek nem voltak képesek szabatosan megismerni, megragadni a végső okokat, a nagy, lényegi összefüggéseket, addig a pozitivista megismerésnek a jelenségek és a kézzelfogható, az érzékszervekkel feldolgozható szabatos leírására kell összpontosítania. Röviden szólva a tudománynak nem lehet feladata a tények magyarázata, a nagy ok-okozati összefüggések keresése, hanem csupán a tények leírása.

A pozitivizmus egy másik jeles képviselője, Hippolyte Adolphe Taine (1828 - 1893) szerint a művészetekhez is a fent felvázolt módszer szerint, a természettudományokhoz hasonlóan kell közelíteni: "Mert itt [ti. a művészetben] csakúgy, mint másutt, tények vannak, pozitív és regisztrálható tények, mégpedig műalkotások, ahogyan a múzeumokban és a könyvtárakban előttünk állnak, műfajok szerint csoportosítva, mint a növények egy herbáriumban és az állatok egy természettudományos gyűjteményben." Ezek szerint tehát a művészet csakúgy mint a természet csupán a jelenségek, a kézzelfogható vagy az érzékszervek szintjén vizsgálandó. Filozófiai fogalmakkal élve, a pozitivisták "szerint a filozófiában és a társadalomtudományokban addig uralkodó spekulatív-deduktív módszerek helyett szigorúan a tényekhez ragaszkodó, induktív, a természettudományok módszereit követő eljárásokat kell alkalmazni."

Szintén ezt az induktív módszert helyezi előtérbe Gustav Theodor Fechner (1801 - 1888) a Vorschule der Aesthetik című munkájában. Ezt az eszmét - írja Zoltai Dénes - "Theodor Fechner nagyon világosan körvonalazta, amikor a »régi«, »metafizikus« »Aesthetik von oben«-nel (a »felülről« kiinduló esztétikával) szembeszegezte a művészetelmélet új modelljét, az »Aesthetik von unten«-t (az »alulról« felfelé haladó esztétikát). [...] Az »Aesthetik von unten« metodológiája meghirdette a világnézetileg semleges, eldönthetetlen filozófiai előfeltevésektől, »prejudíciumoktól« mentes művészetelmélet programját." Fechner - aki mellesleg a kísérleti lélektan egyik megalapítója volt - beható vizsgálatokat folytatott a tekintetben, hogy egy szépnek mondott tárgy milyen pszichikai hatást kelt. Kutatásai alapján eljutott a "tetszés alapelveihez", "pszichikai atomjaihoz". Ezek a következők: a különféleség koherenciája, az összhang, az asszociáció, az igazság és a világosság.

A pozitivista esztétikáról beszélve feltétlenül meg kell említeni Herbert Spencer (1820 - 1903) angol szociológus és pszichológus nevét. Spencer a Comte-i pozitivizmusból és a darwinizmusból kiindulva a művészet lényegét egy sajátosan az emberre jellemző esztétikai érzelemre vezeti vissza. Ez a játékösztönből ered, s így nincs köze a magasabb rendű, az életben maradásra és a fajfenntartásra vonatkozó érzelmekhez, hiszen - Spencer szerint - az ember akkor fordul a művészet felé, ha erőfölösleggel rendelkezik. Spencer tehát egyike a biologista esztétika képviselőinek és a játékelmélet megalapítóinak.

Már a fenti bekezdésből is látható, hogy a pozitivista módszer térhódításának köszönhetően az esztétika igen hamar elveszítette filozófiai rendszertani alapjait, s ennek következtében dezintegrálódott. Különféle, rendszerint valamely természettudományos diszciplínán alapuló művészetelméletek jöttek létre, mint például a pszichológiai, a fiziológiai, a szociológiai stb. esztétika. A német pozitivista esztétika pedig - főleg az irodalomtudomány és -történet területén - eljutott az úgynevezett faktualista tendencia, "az apró-cseprő életrajzi tények és hatástörténeti adalékok halmozására szorítkozó, öncélú filologizálás."

* * *

- feladatok -

- versenyfeladatok -

- vissza a tematikához -