A PSZICHOLÓGIA PARTNERTUDOMÁNYAI, ALKALMAZÁSA

A fejezet címszavakban:

22. hét: A PSZICHOFIZIOLÓGIA ALAPJAI
    
    1. A pszichofiziológia helye a pszichológiában
       
    2. Az idegrendszer szerkezeti felépítése
       
    3. A pszichofiziológiában használt fontosabb módszerek
       
    4. Pszichofarmakológia
       
23. hét:
    
    5. Érzékelés és percepció
       
24. hét:
    
    6. Alvás és bioritmusok
       
    7. Tanulás
       
    8. Emlékezés
       
    9. Érzelmek
       
    10. Stressz
        
    11. A "belső környezet" szabályozása, anyagcsere folyamatok
        
    12. Szexuális magatartás
        

A pszichofiziológia alapjai

1. A pszichofiziológia helye a pszichológiában
   A pszichofiziológia a pszichés működések, jelenségek mechanizmusait, élettani megközelítéssel és eszközökkel vizsgáló interdiszciplináris tudomány.
   
   
2. Az idegrendszer szerkezeti felépítése
   
   1. Makroszkópos leírás
      
   • A központi idegrendszer részei: nagyagy, kisagy, agytörzs, gerincvelő.
     
   • A perifériás (környéki) idegrendszer részei: a központi idegrendszerből kilépő idegek és azok dúcai.
     
   • Szürkeállomány: az idegrendszer idegsejtek által képzett része
     
   • Fehérállomány: a sejtek nyúlványainak összessége
     
   • Mag: az idegsejtek általában azonos alakú csoportjai, melyek a fehérállományban helyezkednek el.
     
   • Idegpálya: az azonos funkciókat ellátó idegsejtek nyúlványai
     
   • A központi idegrendszert burkok veszik körül: a kemény és a lágy agyhártya és a kettő között található pókhálóhártya.
     
   • Az agy-gerincvelői folyadék az emberben kb. 150 ml víztiszta folyadék, melynek összetétele az idegrendszer állapotát tükrözi.
     
   • Az agytörzs részei: nyúltvelő, híd, középagy, köztiagy. A nyúltvelőben és a hídban történik a keringés, légzés és az izomtónus szabályozása, fontos szerepük van bizonyos vegetatív reflexekben. A nyúltvelőben, de főleg a hídban és a középagyban található a formatio reticularis (hálózatos állomány) - ingerlése ébresztő, vagy altató hatású lehet. A középagyi fekete állomány (substantia nigra) dopamint termelő idegsejteket tartalmaz.
     
   • A köztiagy részei: talamusz, hipotalamusz. A hipotalamusz kontrollálja a vegetatív idegrendszeri és endokrin működéseket, továbbá fontos szerepe van a táplálkozás, szexualitás, védekezés és a támadó magatartás szervezésében.
     
   • A törzsdúcok (bazális ganglionok) a nagyagyféltekék mélyében elhelyezkedő magok, alapvető szerepük van a mozgásszabályozásban
     
   • A limbikus rendszer két legfontosabb alkotóeleme a hippocampus és az amigdala. Az emlékezési folyamatokban a hippocampus, míg az agresszív magatartásban az amigdala játszik fontos szerepet.
     
   • A nagyagyféltekék felosztása: homloklebeny, halántéklebeny, fali lebeny, nyakszirti lebeny. A két agyféltekét a kérgestest köti össze, hozzájuk hátul a kisagy kapcsolódik, melynek két lebenyének mélyén magvak helyezkednek el.
     
   • A gerincvelő szakaszai: nyaki, mellkasi, ágyéki és keresztcsonti szakasz. A gerincvelőből mindkét oldalon 1-2 cm-enként idegpárok lépnek ki.
     
   • A perifériás idegrendszer részei: gerinvelői idegek (31 pár), agyidegek (12 pár), vegetatív idegrendszer. Utóbbi központjai a központi idegrendszerben találhatók. Vegetatívnak azokat az idegeket nevezzük, melyek a simaizmokat, mirigyeket, illetve a szívizmot idegzik be. Az alsó agytörzsből és a keresztcsonti gerincvelőből származó idegek a paraszimpatikus, a háti és ágyéki gerincvelőből származók pedig a szimpatikus vegetatív idegrendszer részei.
     
   • A központi idegrendszer vérellátásának különlegessége, hogy annak mértékét az általános vérnyomás tág határok közötti változása sem befolyásolja, ez az autoreguláció biztosítja az agyi vérátáramlás állandóságát.
     
     
   2. Mikroszkópos leírás
      
   • Az idegrendszer sejtes elemei: idegsejtek (neuronok) és a támasztószövet szerepét betöltő gliasejtek.
     
   • Az idegsejt részei: sejttest, dendritek, axonnyúlvány.
     
   • Szinapszis: két sejt között az ingerületátadás helyei.
     
   • Akciós potenciál: az axonon végighaladó ingerület.
     
     
3. A pszichofiziológiában használt fontosabb módszerek
   • Röntgensugár: az idegrendszer szerkezetének klasszikus vizsgáló módszere, a nagyobb mértékben sugárelnyelő testek adnak jól kivehető képet.
     
   • Pneumoenkefalográfia: az agykamrákba levegőt juttatnak, mely kirajzolja azok helyzetét és erről készítenek felvételt.
     
   • Angiográfia: az agyi erekbe juttatott jódtartalmú kontrasztanyagról készült felvételsorozat, a vér áramlási sebességéről stb. ad információt.
     
   • Számítógépes axiális tomográfia (CAT, CT): a vizsgált testrészről sok rétegfelvétel készül (a testrész körül forgó röntgenberendezés segítségével), melyeket számítógépes programmal jelenítenek meg, morfológiai információk nyerhetők így.
     
   • Mágneses rezonancia vizsgálat (MR): a víztartalmú képletek megjelenítésére szolgál, szintén morfológiai típusú információt ad. Az újabb, funkcionális MR segítségével azonban már az agy lokális működési jellegzetességei is mérhetők.
     
   • Pozitron emissziós tomográfia (PET): a testbe juttatott radioaktív izotópok pozitronsugárzását használják fel mérésre. Így az anyagcsere folyamatok mértéke és helyi jellegzetességei vizsgálhatók (pl glükózfogyasztás stb.).
     
   • Ultrahangvizsgálatok: alapja a Doppler-effektus. Az ultrahang frekvenciája mozgó testekről visszaverődve megváltozik, a vér áramlása vizsgálható vele.
     
   • Elektroenkefalográfia (EEG): az agy elektromos tevékenységének vizsgálata. Az EEG szokásos elvezetési módja lehet bipoláris (az agyhoz közeli, aktív elektródpárok közötti feszültségkülönbség), vagy monopoláris (az agytól viszonylag távoli, inaktív elektród és az aktív elektród közötti feszültségkülönbség) rendszerű. Elemzésekor annak frekvenciája és amplitúdója egyaránt felhasznált információ. A jelek frekvenciájuk szerint lehetnek: delta (0,5-3 Hz), téta (4-7 Hz), alfa (8-12 Hz), béta (13-20 Hz) és gamma (20-40 Hz) frekvenciájúak. A gyorsabb EEG feszültsége általában alacsonyabb, mint a lassú aktivitásé. Az EEG jellemzői függenek az életkortól és az éberségi szinttől, csecsemőkortól felnőttkorig az EEG egyre gyorsabbá válik. Alvás közben főleg delta hullámok figyelhetők meg, minél mélyebb az alvás, annál lassabb az EEG, azonban az álomtevékenységet gyors EEG aktivitás jellemzi (béta hullámok, amik az éber állapotot uralják). EEG változást (többnyire lassulást) különböző betegségek (pl. daganatok, érbetegségek) okozhatnak. Ébresztő inger hatására a lassú EEG-t gyors, kis feszültségű tevékenység váltja fel (deszinkronizáció). Látási és hallási ingerek az EEG-ben jellemző, de igen kismértékű eltérést okoznak, ezt kiváltott potenciálnak nevezzük.
     
   • Sztereotaxikus módszer: az agy vizsgálni kívánt területeire elektródákat juttatnak, így elvezethető az ott keletkező agyi elektromos tevékenység, és a helyi ingerlés is megoldható - feltérképezhetővé válnak ezzel az ingerlést kísérő magatartási reakciók is (így találták meg az agyi "büntető" és "jutalmazó" központokat)
     
   • Elektromiográfia (EMG): az izmok elektromos aktivitását méri, mV nagyságrendű, az EEG-nél gyorsabb, az izomrostok akciós potenciáljainak összegződéseiből álló jel.
     
   • Elektrookulográfia: a szemmozgások regisztrálására szolgáló módszer.
     
   • Galvános bőrreakció (GBR): a bőr ellenállásának pl pszichés folyamatokra bekövetkező változásai mérhetők vele (poligráfiás vizsgálatok).
     
   • Elektrokardiográfia (EKG): a szívműködés jellegzetességeit vizsgálja, az elektródák a végtagokon és a mellkason helyezkednek el, a szív összehúzódásának és kitágulásának ritmusossága, a szívizom ingerületvezetési állapota ítélhető meg.
     
   • Vérnyomásmérés: a szív-érrendszer működéséről informál, szisztolés (a szív összehúzódásakor mért), diasztolés (a szív kitágulásakor mért), értéke felnőtteknél ideális esetben nem több, mint 130/80 Hgmm.
     
   • Pszichofarmakológiai módszerek: kémiai vegyületek, gyógyszerek idegrendszerre (és így a pszichés folyamatokra) tett hatása követhető nyomon.
     
   • Autoradiográfia: radioaktív izotópot (pl. deoxiglukózt) juttatnak az idegrendszerbe, majd meghatározzék a sugárzó anyagot koncentráló, fokozott aktivitást mutató területeket.
     
   • Szövettani, mikroszkópikus módszerek: használható az elektródák helyének, vagy a kísérleti jelleggel létrehozott károsodás kiterjedésének tanulmányozására, stb. Először metszeteket készítenek, ezeket fixálják, majd különböző festési eljárásokkal megjelölhetők az idegrendszersejtes elemei. A Nissl-eljárás során metilénkékkel festik a sejtmagban és citoplazmában található RNS-t, DNS-t, és az ezekhez kapcsolódó fehérjéket.
     
     
4. Pszichofarmakológia
   A legtöbb gyógyszernek egynél több hatása van, a kívánt hatás és a nem-kívánt mellékhatás a terápiás index meghatározásával fejezhető ki. Minél alacsonyabb a terápiás index, annál kevésbé biztonságos egy gyógyszer használata. A legtöbb szer ismételt adása során tolerancia alakul ki, vagyis ugyanolyan hatás eléréséhez egyre nagyobb dózis szükséges. Tartós alkalmazás hirtelen megvonásakor elvonási tünetek jelentkeznek. Placébóhatásnak azt a jelenséget nevezzük, mikor egy semleges szer hatást ér el. Antagonistának nevezzük azokat a szereket, melyek gátolják, agonistának pedig azokat, amelyek serkentik az ingerületátvitelt, illetve a posztszinaptikus hatást.

- vissza a tematikához -