Megoldások

Posztmodern

I. rész

  1. feladat
    CÍM
    SZERZŐ
    MŰFAJ
    Rosencrantz és Guildernstern halott Tom Stoppard színmű
    Száz év magány Gabriel García Márquez regény
    Hamletgép Heiner Müller színmű
    Pierre Ménard, a “Don Quijote” szerzője Jorge Luis Borges novella / rövidtörténet
    A színházcsináló Thomas Bernhardt színmű
    Ha egy téli éjszakán egy utazó Italo Calvino regény
    A Foucault-inga Umberto Eco regény
    Az utolsó világ Ch. Ransmayr regény
    Sátáni versek Salman Rushdie regény
    Tlön, Uqbar, Orbis Tertius Jorge Luis Borges novella / rövidtörténet

  2. feladat
    A logocentizmus kifejezést Jacques Derrida Grammatológia c. műve vezette be a posztmodern gondolkodásba. Derrida az európai kultúra évezredes hagyományának és egyben alapvető tévedésének tartja, hogy a nyelvet, illetve a szövegeket valamilyen nyelven kívüli lényeg - görög szóval logosz - hordozójaként, közvetítőjeként fogja fel. A nyelv tehát ebben a modellben egy nyelven kívüli valóságra vonatkozik, legfontosabb feladata a külső világra való ráutalás, a világra vonatkozó referenciális viszony. Ezt az elképzelést Derrida több ponton is megkérdőjelezi. Egyrészt elveti a lényeg fogalmát, amelyet metafizikai konstrukciónak, merőben önkényes kreációnak tart. Lényeg és jelenség bármiféle különválasztása, centrális és marginális kijelölése merőben megalapozatlan aktus, melyben az európai gondolkodás erőszakos rendszeralkotási törekvése mutatkozik meg. A logocentrizmus erősen összefügg a Derrida által fonocentrizmusnak nevezett jelenséggel, amely a hangzó beszéd elsőbbségét hangsúlyozza. Ebben az elméletben a nyelv természetének valóban megfelelő nyelvhasználat kizárólag a beszéd, amelyet a beszélgetők és a beszéd tárgyának, jelöltjének jelenvalósága feltételez. A jelentés tehát megragadható, rögzíthető, hiszen jelen van, amit a beszélgetésben résztvevők jelenléte is garantál. A beszélők jelenléte ugyanis feltételezi az általuk közölni szándékolt tudattartalmak jelenlétét, amely a nyelv segítségével probléma nélkül közvetíthető, a szituáció, a beszéd elevensége megadja az esetleges félreértések gyors tisztázásának lehetőségét. A jelentés adott voltának, rögzíthetőségének ezt a modelljét Derrida a jelölő önállóságának, a feltételezett jelölőtől való elszakadásának állításával kérdőjelezi meg. Átveszi Saussure-nek azt a tézisét, mely szerint a nyelvi jel kizárólag egy rendszer részeként válik értelmessé. Ezt a tételt azonban úgy fejleszti tovább, hogy a jelentést nem a jelölő és a nyelven kívüli viszonyaként fogja fel, hanem a jelölők egymáshoz való viszonyának eredményekét. A jelölő tehát nem egy nyelven kívüli valóságot ragad meg, hanem a jelölők egymáshoz való viszonyát írja újra. Míg Saussure a jelölőt csak érzékelés szükséges segédeszközének tarja, s rögtön túllép rajta a jelölt lényegiség mielőbbi megragadása érdekében, addig Derrida a jelölők jelenvalóságát állítja a jelentés jelenvalósága helyett. Ennek megfelelően a jelentés soha nem ragadható meg, soha nincs jelen, pusztán a jelentés nyomai léteznek a nyelvben és a szövegekben. A saussure-i nyelvmodellben csak félreértések forrásaként, a hibás nyelvhasználat lehetőségekét interpretált írás Derridánál a nyelv - és a beszéd - működésnek modelljévé válik. Az írás - befogadó és beszélő távolléteként értett - személytelensége a jelentés jelenlétének garanciájaként felfogott jelenlevő szubjektumot vonja ki a szituációból, s így a jelentés, mint rögzíthetetlen, megragadhatatlan mutatkozik meg. Az írás tehát nem a nyelvhasználatnak egy marginális esete, hanem a nyelv és a szöveg működésének élő modellje. Az írás többé nem másodlagos a beszédhez képest, hanem kijelenthető, hogy a beszédhez hamis illúziók tapadnak, s nyelv valódi karakterét az írás ragadja meg. Azaz a beszéd is írásként működik a jelentésképződés tekintetében. (Az írás elsődlegességének állítása persze nem jelenti annak figyelmen kívül hagyását, hogy a különböző írásrendszerek megjelenése történetileg későbbi a hangzó beszédnél. Azt azonban igen, hogy az írás modelljében a nyelv sokkal inkább önmagára ismer, mint a hangzó beszéd modelljében.

  3. feladat
    Az intertertextualitás kifejezés kb. szövegköziségként fordítható. Egyrészt a posztmodern irodalomértelmezés, másfelől a posztmodern szövegek poétikájának egyik kulcsfogalma. A szövegek közötti hatás lehetősége régi tapasztalata a filológiának és az irodalomtudománynak. A posztmodern irodalomértelmezés megjelenése előtt azonban ezeket a hatásokat mindig meghatározott szövegek esetében vizsgálták, szöveghelyek, motívumok leszármazását követték nyomon. Ezekben a vizsgálatokban rendre kitüntetett szerep jutott néhány vallási-kulturális alapszövegnek - mint például a Biblia - és a klasszikusként értékelt szerzők műveinek. Ebben az értelemben lehetett beszélni például az eposzi hagyományról, vagy az ódaköltészet horatiusi, illetve pindaroszi hagyományáról. A szövegbéli idézetek, allúziók, evokációk kimutatása a szövegek közötti kapcsolatnak bizonyos egyirányúságát feltételezte. Klasszikus vagy kulturális alapszövegek imitációjaként fogták fel, amely tehát az eredetet jelentő szövegtől a visszautaló szöveg irányában hat. A szövegek közötti kapcsolatnak ilyen értelmezése egyrészt egyfajta kezdetet feltételezett, melynek értelmében léteznek bizonyos alapszövegek, amelyek maguk nem látszanak érintve lenni a szövegek egymás közötti kapcsolatában. Ez az elképzelés többek között abban is eltér az intertextualitás modern elméletétől, hogy az a korábban eredetként értelmezett szövegeknek sem tulajdonít rögzített jelentést, azaz a későbbi szövegeket befogadó olvasói tapasztalat a klasszikus szövegeket is másként érti, tehát a befogadón keresztül a későbbi szövegek átírhatják a korábbi szövegek jelentését. A szövegek közötti kapcsolat időbeliség menti egyirányúsága tehát megszűnik A másik lényeges eltérés, hogy az intertextualitás nem meghatározott, korlátozott számú szöveg egymásra hatását vizsgálja, hanem a szövegek végtelen sokaságát már eleve egymásra vonatkoztatottnak tekinti, tehát a szövegek közötti kapcsolatokat egy végtelen szöveguniverzum jelenségeként képzeli el. Az intertextualitás a posztmodern poétikájában úgy értelmezhető, hogy a posztmodern szöveg reflektál a szövegiség ilyen természetére, s valamennyi létező szövegre mint saját potenciális pretextusára tekint. Ennek megfelelően korlátozás nélkül él az idézés, átírás, parafrazeálás, ironikus megfordítás, szövegcsonkítás stb. lehetőségeivel.

  4. feladat
    A recepcióesztétika a konstruktivizmus utáni irodalomelmélet legjelentősebb irányzata a dekonstrukció mellett. Megközelítésmódjának újszerűsége a szerzőt és a keletkezés körülményeit, valamint a szerzői szándékot érdeklődésének középpontjába állító pozitivista, valamint a mű rögzített, önmagában adott jelentését feltételező és vizsgáló strukturalista elméletekhez képest abban rejlik, hogy a mű és az olvasó kapcsolatára összpontosítja figyelmét, melyet lényegében párbeszédként értelmez. A befogadó nem passzív résztvevője ennek a folyamatnak, hanem a jelentésadás aktív alanya, aki nem arra a kérdésre igyekszik válaszolni, hogy "Mit mond a szöveg?", hanem a "Mit mond nekem a szöveg?" sőt a "Mit mondok a szövegnek én?" kérdésére. A szövegértelmezésnek ez az elmélete távolabbról Heidegger, közelebbről Gadamer hermeneutikájának nyomán halad. Így azokkal együtt hangsúlyozza az értelmező bennefogaltságát az értelmezési folyamatban, s ezzel a befogadás temporális jellegét. A szövegnek tehát nincsen identikus, rögzített jelentése, hanem a jelentés folytonosan keletkezik, a műalkotás tehát nem tárgyként létezik, hanem eseményként történik meg. Ebből következik, hogy a befogadásban megtörténő jelentésadás lezárhatatlan folyamat, ami megvilágítja azt a tényszerű tapasztalatot, hogy lényegében minden korszak - és persze minden olvasó, sőt egy adott olvasó egymást követő olvasatai is - újraértelmezik a korábban már értelmezett szövegeket. Az olvasó aktív szerepét hangsúlyozó recepcióesztétika nem állítja és nem fogadja el az értelmező teljes önkényét a recepció folyamatában. Az olvasó ugyan kétségtelenül rendelkezik egy bizonyos elvárási horizonttal, amely az általa elsajátított olvasási kódokból szerveződik, ugyanakkor a szöveg is kijelöli a maga horizontját, s csak e két horizont kapcsolatba kerülésével jöhet létre érvényes olvasat. Gadamer ebben a vonatkozásban horizont-összeolvadásról beszél, amely nem az olvasói horizont alávetettségét, hanem egyenrangúságát feltételezi. A mű saját horizontjának létét a recepcióesztétika elindítójának, Jaussnak nézeteiben a horizontváltás fogalma feltételezi. Az olvasói horizont, elvárásszint a számára megszokottól eltérő művel szembekerülve esztétikai distanciát tapasztal, ami a befogadás folyamatát megnehezítheti vagy akár lehetetlenné is teheti. Termékeny párbeszéd csak akkor alakulhat ki olvasó és szöveg között, ha a befogadó saját elvárási horizontját részlegesen föladva, közelíti a szöveg horizontjához.
    A recepcióesztétika hangsúlyozza az értelmezés során képződő jelentés időlegességét temporalitását, szemléletmódjában tehát kiemelt szerep jut a történetiség tudatának. Ugyanakkor Jauss már programadó publikációjában (Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja) hangsúlyozza, hogy a hagyományos értelemben vett irodalomtörténet-írás teljességgel értelmetlen. A szerzők személyéhez kapcsolódó történetiség helyett a művek befogadástörténetét és hatástörténetét kell kutatni. Egy ilyen irodalomtörténet olyan kérdésekre keresne választ, hogy milyen módon olvastak és interperetáltak egy adott művet keletkezésétől a jelen befogadás ideéig. Milyen elváráshorizonttal szembesült az adott szöveg megjelenése idején, s hogyan hatott erre az előzetes elvárási szintre, illetve milyen elvárási horizontokkal szembesült olvasásának egész története során?

 

II. rész

  1. feladat
  2. (A teljes megoldás 10 pont, minden hiba 2 pont levonás)

  3. feladat
  4. (Minden helyes válasz 2 pont, összesen 12 pont)

  5. feladat
  6. (A teljes válasz 5 pont, minden hiba 1 pont levonás)

  7. feladat
  8. (Minden helyes válasz 2 pont, maximum 10 pont)


    1. Faludy Ferenc: Börtönbéli víg napjaim
    2. Juhász Ferenc: Sárga fénykristály
    3. Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő
    4. Mészöly Miklós: Jelentés öt egérről
    5. Nádas Péter: Egy családregény vége
    6. Pilinszky János: Miféle földalatti harc
    (Minden helyes válasz 2 pont, maximum 10 pont)

 

III. rész - Elemzés

Umberto Eco regénye a posztmodern poétika számos jellegzetességét felmutatja. Az egyik leglátványosabban érvényesülő tendencia a népszerű és az elit irodalom elválasztottságának érvénytelenítése. A rózsa neve egyfelől a posztmodern gondolkodás olyan kérdéseit járja körül, mint a jelölő és jelentés kapcsolatának esetlegessége, a nyelvi és kulturális megelőzöttség tapasztalata, a nyelv világot alkotó szerepe, a szövegek átláthatatlan hálózatszerűsége, másfelől izgalmas és fordulatos detektívtörténetet ad. Míg a modernség irodalmát a szórakoztató, kellemes olvasmánytól való programszerű elhatárolódás jellemezte, addig a posztmodern átjárhatóvá teszi ezeket a kategóriákat. Izgalmas cselekmény és intellektuális olvasói stratégiát feltételező beszédmód egyszerre érvényesül a szövegben. A két olvasói szint az aktuális befogadásban akár teljesen el is szakadhat egymástól, azaz a naiv olvasó akár kizárólag bűnügyi történetként is olvashatja a regényt. Persze a posztmodern ironikus indexei ezen a történeten is rajta hagyják nyomukat, ugyanis olyan krimit kap az olvasó, amelyben a tudós nyomozó összetett elméletei rendre tévedésekhez vezetnek, s a gyilkos személyére csupán a véletlen derít fényt.

A szövegek egymásra vonatkoztatottságát, a gondolkodás nyelv általi meghatározottságát olyan megoldások teszik szemlélhetővé, mint az elbeszélő kilétének problémája. Első közelítésben egyszerűnek tűnik válaszolni a narrátor személyére vonatkozó kérdésre. Melki Adso beszéli el öregkorában ifjúkori élményeit. Az átláthatónak tűnő narrációs helyzetet azonban nem csak az bonyolítja, hogy az elbeszélő esetében is legalább két én kerül játékba - az elbeszélő és az elbeszélt én, vagy másképpen: az ifjú és az öreg Adso. Ezért problémaként merül fel, hogy az eseményeket előadó-értelmező hang mikor melyikhez áll közelebb, melyik nézőpontja, hogyan és milyen mértékben érvényesül. Már ezek a kérdések is összetettebb szövegvilágot mutatnak mint az elbeszélő kilétét firtató első válasz. Az intertextualitás posztmodern poétikája azonban ezt a helyzetet tovább bonyolítja. A könyv a talált kézirat jól ismert fikciójára épít - már ebben is az irodalmi hagyományra való rájátszást sejthetünk -, a megtalált kézirat azonban nem Melki Adso eredeti műve, hanem az egykori 14. századi szöveg 17. századi kiadásának 19. századi francia fordítása, melyet most egy 20. századi fordítás követ. A Melki Adsóként azonosított elbeszélő szövege tehát három további személy (Vallet és Mobillon szerzetesek, valamint a jelen közreadó) kezén is átment, akiknek ezért keze nyomát magán viseli. A 17. századi szövegkiadások ugyanis - az eredetiség romantikus kultusza előtt lévén - nem különböztették meg élesen egymástól a közreadást és az átdolgozását, mai szóval: újraírást. Továbbá a szöveg többszöri fordításon esett át, ami erősen megkérdőjelezi az olvasott szöveg Melki Adso kéziratával identikus voltát. A fordítást a posztmodern irodalomértés nem egyszerű leképezésként, visszaadásként értelmezi. A pontos, szöveghű fordító szerzőhöz képest másodrendű szerepét állító fordításértelmezés ugyanis a nyelv instrumentális felfogását feltételezi, melyet a posztmodern határozottan elvet. A fordítás minőségét az eredetihez való hűségen mérő modernista szemlélet ugyanis arra az előfeltevésre enged következtetni, hogy a tudati tartalom már a nyelvi jelrendszerre történő leképezés előtt létezett, s a fordításoknak, az újabb nyelvi realizációknak az a feladata, hogy ezt az eredendően szöveg előtti tartalmat, szerzői szándékot a legpontosabban visszaadják. A szöveg előtt létező jelentés feltételezése maga után vonja a fordítás pontosságának preferenciáját, hiszen ebben az összefüggésben a nyelv csak másodlagos szerephez jut, a tudati tartalom pedig minden ember által elgondolható, univerzális. Ha azonban a nyelvi megelőzöttség tapasztalatából indulunk ki, akkor a nyelv nem tőle független, hozzá képest elsődleges tartalmak, jelentések hordozójaként adódik, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy a nyelv maga jut szóhoz a szövegekben. Nem a szerzők vagy a fordítók szándéka az elsődleges tehát, nem a ők használják a nyelvet, hanem a nyelv beszéli őket. Mindebből az következik, hogy a fordított szöveg ugyanolyan mértékű önállóságra tarthat igényt, mint az eredeti - már amennyiben ez a fogalom egyáltalán még használható -, s a fordító tevékenysége ugyanolyan szinten zajló alkotó folyamat, mint az "eredeti" szöveg megalkotása. Melki Adso kézirata tehát nem Melki Adso kézirata, hanem közös alkotás, melyre az első szövegtől elválaszthatatlanul rárakódtak a közreadás és a fordítások rétegei. Nem egy szöveggel találkozik az olvasó tehát, hanem szövegek szétszálazhatatlan szövedékével, melyben nem lehetséges elkülöníteni az egymást átható, átjáró rétegeket.

A szövegeket A rózsa neve tanúsága szerint nem írják, hanem találják. Melki Adso kéziratára rábukkant valaki és lemásolta. Ezt a szöveget ismét csak véletlenül fedezte fel valaki, majd lefordította. Ezt a fordítást találta meg véletlenül a 20. századi közreadó. Ez a láncolat azért figyelemre méltó, mert azt mutatja, hogy szövegeink nem egy nyelvtől független valóságról szólnak, hanem előzetes szövegekről, ahogy Eco fogalmazott: a könyveket könyvekről írják. Ennek nem mond ellent az sem, hogy Melki Adso látszólag maga hozta létre szövegét, ami azt jelentené, hogy létezik egy eredeti szöveg, ami alapjaiban látszik megrendíteni a nyelvi megelőzöttség tézisét. Ez azonban koránt sincs így, hiszen Adso - egyébként eredeti formájában rekonstruálhatatlan szövege - tele van középkori szövegekből származó idézetekkel, amelyek azonosíthatatlan szövevényben kapcsolódnak egymáshoz. Adso elbeszélését tehát korábbi szövegek járják át, korábbi szövegek határozzák meg. (Persze nemcsak korábbiak. Eco az intertextualitás jegyében 20. századi szövegtöredékeket is elhelyez a "középkori" szövegben, jelezve ezzel a szövegek egymásra hatásának időbeli többirányúságát.) A rózsa neve világában minden szövegek hatására, szövegek miatt, szövegeken keresztül történik. A Jorge által elkövetett gyilkosságok az Apokalipszis elbeszéléséhez igazodnak, s az öreg szerzetes azért bünteti társait, mert általa tilalmasnak tartott szövegeket olvasnak. Vilmos testvér a nyomozást a könyvtár megismerésére is felhasználja, mindenáron régi kéziratokat igyekszik felfedezni.

A regénynek egyébként valószínűleg a legfontosabb helyszíne a könyvtár, amely sajátos labirintusként épült. A könyvtár és a labirintus azonosítása olyan jelenség, amely további értelmezést igényel. A regénybeli összes titok kulcsát Vilmos már korán a könyvtárban ismeri fel. Ez a helyszín mintegy a szövegek hálózatszerű útvesztőjének térbeliesülése, a nyelvi és kulturális megelőzöttség legfontosabb regénybeli metaforája. Ebben a labirintusszerű szövegvilágban bolyong Vilmos testvér és Adso, érdekes felfedezéseket tesznek, olvassák és értelmezik a szövegeket, de végső igazságokhoz soha nem jut(hat)nak el. Ebben a szövegútvesztőben lehet kutatni, bolyongani, otthon lenni, de átlátni, kiutat találni belőle, s főképp fölébe kerekedve birtokolni nem lehetséges.

- vissza -