1. Mindenekelőtt eléggé közismert, hogy Trója eleste után a város lakosságával általában kíméletlenül bántak, s csak két férfi volt, Aeneas és Antenor,* akikkel szemben az achivok - valamilyen ősi vendégbarátság alapján, vagy mert e két férfi mindig a béke helyreállítását és Helena kiadatását szorgalmazta - nem alkalmazták a hadijog szabályait. Később Antenor sok enetus kíséretében, akiket egy lázadás idején elűztek Paphlagoniából, s akik, elvesztvén Trójánál királyukat, Pylaemenest, lakóhelyet és vezetőt kerestek maguknak, különféle kalandok után eljutott az Adriai-tenger legbelső öblébe. Az enetusok és a trójaiak itt, elűzve a tenger és az Alpok között lakó euganeusokat, elfoglalták a területet. Első partraszállásuk helyét Trójának nevezték el - innen kapta az egész terület a Trója nevet -, s valamennyi törzs az enetus nevet vette fel.* Aeneas, akit ugyanaz a csapás űzött el hazájából, de akit a sors sokkal nagyobb hatalom megalapítására vezérelt, először Macedoniába jutott el, ahonnan hazát keresve Siciliába vetődött, majd innen továbbhajózva elérte Laurentum földjét. Ennek a helynek is Trója lett a neve. A trójaiak, akiknek a szinte véget nem érő bo1yongások közben fegyvereiken és hajóikon kívül semmijük sem maradt, itt partra szálltak, s a környéken zsákmányolni kezdtek, erre Latinus király és az aborigók, a vidék akkori urai, fegyvert fogva összesereglettek a városból és a szántóföldekről, hogy visszaverjék a jövevények támadását. Ettől kezdve kétféle hagyomány maradt ránk. Némelyek szerit Latinus a harcban vereséget szenvedett s békét kötött, majd rokoni kapcsolatra lépett Aeneasszal, mások szerint, mikor hadrendben álltak, s már-már megharsantak a trombiták is, főemberei kíséretében előlépett Latinus, beszélgetésre hívta az ellenség vezérét, megkérdezte, miféle nép is az övé, honnét jöttek, milyen balsors űzte el őket hazájukból, s milyen szándékkal érkeztek Laurentum földjére. Meghallván, hogy valamennyien trójaiak, vezérük Aeneas, Anchises és Venus fia, s hogy felperzselt hazájukból menekülve lakóhelyet és város alapítására alkalmas földet keresnek, elámult a nép és a férfiú kiválóságán, valamint békére és háborúra egyaránt hajlandó indulatán, s kezét nyújtotta, mintegy jövendő barátságuk ünnepélyes zálogául. Ezután a két vezér szerződést kötött, a seregek pedig üdvözölték egymást. Latinus vendégül látta Aeneast, s a házi istenek színe előtt* családi szerződéssel egészítette ki a hivatalos szerződést, feleségül adván leányát Aeneashoz. Ez az esemény tökéletesen megszilárdította a trójaiakban azt a reményt, hogy végleges és biztos lakóhelyet találtak, és bolyongásuk véget ért. Várost alapítanak, ezt Aeneas felesége nevéről Laviniumnak nevezi el.* Új házasságából csakhamar fiúgyermek született, akinek szülei az Ascanius nevet adták.*
   
   
2. Később az aborigók és a trójaiak háborúra kényszerültek. Turnus, a rutulusok királya ugyanis, aki Aeneas odaérkezése előtt jegyben járt Laviniával, nehezen tudta elviselni, hogy többre becsülik nála a jövevényt, és egyszerre indított háborút Aeneas és Latinus ellen. Egyik hadsereg sem tért vissza örvendezve az ütközetből. A rutulusok vereséget szenvedtek, a győztes aborigók és trójaiak pedig elvesztették vezérüket, Latinust. Ezért Turnus és a rutulusok, nem bízván helyzetükben, elmenekültek az etruszkok gazdag és virágzó földjére, a királyhoz, Mezentiushoz, akinek Caere, az akkoriban dúsgazdag város volt a székhelye. Mezentius már eleve nem nézte jó szemmel az új város alapítását, s mert úgy gondolta, hogy szomszédságában a trójai hatalom növekedése a legkevésbé sem biztonságos, habozás nélkül egyesítette seregét a rutulusokéval. Aeneas, mert el akarta kerülni a fenyegető, roppant háborút, és mert meg akarta nyerni az aborigók jóindulatát - hogy ne csak jogaikban legyenek saját népével egyenlőek, hanem a nevük is azonos legyen -, mindkét népet latinnak nevezte cl, s ettől kezdve az aborigók nem maradtak el a királyuk, Aeneas iránti hűségben és odaadásban a trójaiak mögött. A napról napra jobban egybeolvadó két nép hűségében bízó Aeneas - bár Etruria hatalma annyira megerősödött, hogy nevének híre nemcsak a szárazföldet, hanem egész Italia mentén, az Alpoktól a Siciliai-szorosig a tengert is betöltötte - a falak mögé húzódva is visszaverhette volna a támadást, mégis nyílt ütközetbe vezette csapatait. Ez sikert hozott ugyan a latinoknak, de Aeneas halandó életének utolsó cselekedete volt. Ott nyugszik - akár istennek, akár embernck kell őt tartanunk - a Numicius folyó partján, s Iuppiter Indigesnek nevezik.*
   
   
3. Ascanius, Aeneas fia meg nem volt érett az uralkodásra, de a hatalom sértetlenül várt rá nagykorúságáig. Addig asszonyi gyámság alatt állt, s Laviniában megvolt rá a képesség, hogy megőrizze a fiúnak a latin államot, nagyapja és apja királyságát. Nem akarok vitatkozni róla - hiszen ilyen régi ügyben ki tudná az igazságot megállapítani -, hogy ez az Ascanius, vagy egy nála idősebb, Creusától még 'Trója lerombolása előtt született, majd apját a menekülésben elkísérő, másképpen Iulusnak nevezett fiú volt-e az, akit a Iulius nemzetség névadójának tartanak. Mindenesetre Ascanius - aki bárhol és bármely anyától született is, kétségtelenül Aeneas fia volt -, mikor Lavinium túlnépesedett, az akkori időkhőz képest virágzó és gazdag várost átadta anyjának, illetve mostohaanyjának, maga pedig az Albai-hegy mellett új várost alapított, amely egy elnyúló, hosszú hegyháton feküdt, ezért az Alba Longa nevet kapta. Lavinium alapítása és az Alba Longa coloniába való letelepedés között mintegy harminc esztendő telt el.
   Az állam hatalma, különösen az ctruszkok leverése után, annyira megerősödött, hogy még Aeneas halála, az asszonyi uralom és a gyermekkirály növekedése idején sem mert sem Mezentius, sem az etruszkok, sem bármelyik más szomszéd fegyvert fogni ellene. S békét kötve megegyeztek, hogy az etruszkok és a latinok között az Albula folyó - a mai Tiberis - lesz a határ.
   Ascanius után fia, Silvius került uralomra, aki történetesen erdőben született.* Ő nemzette Aeneas Silviust, ez pedig Latinus Silviust. Ez jó egynéhány coloniába küldött telepeseket, akiket régi latinoknak neveznek. Utána minden albai király felvette a Silvius melléknevet. Latinus fia volt Alba, Alba fia Atys, Atysé Capys, Capysé Capetus, Capetusé Tiberinus, aki átkelés közben belefulladt az Albulába, s nevét megőrizte az utókor, mert a folyót róla nevezték cl. Ezután Tiberinus fia, Agrippa, majd Agrippa után Romulus Silvius vctte át apjától a királyi hatalmat. Romulust villámcsapás érte, s így a királyság közvetlenül Aventinusra szállt, őt egy dombon temették el, amely ma a nevét viseli, s Róma városának egyik része. Utána Proca uralkodott. Ő nemzette Numitort és Amuliust, s a Silvius nemzetség ősrégi királyságát az elsőszülött Numitornak adta örökségül. De az erőszak hatásosabbnak bizonyult, mint az apa akarata vagy az idősebb fiú előjoga, s bátyját elűzve Amulius foglalta el a trónt. Bűnt bűnre halmozott, bátyja fiúgyermekeit megölette, leányát, Rhea Silviát, a megtisztelő kitüntetés
   ürügyén Vesta papnőjévé avatta, s így örök szüzességre ítélve megfosztotta a gyermekszülés reményétől.
   
   
4. De azt hiszem, úgy kellett lennie, hogy a sors kedvezzen egy ekkora város alapításának, s olyan hatalom kibontakozásának, mely az isteneké után a legnagyobb a világon. A Vesta-szüzet erőszak érte, ikerfiakat szült, s vagy jóhiszeműen, vagy mert meg akarta szépíteni a vétket, egy istent vádolva Marsot nevezte meg bizonytalan eredetű gyermekei apjául. De sem az istenek, sem az emberek nem mentették meg az anyát és a csecsemőket a király kegyetlenségétől. Amulius megbilincseltette és börtönbe záratta a papnőt, s megparancsolta, hogy a csecsemőket dobják be a folyóba. Valamely gondviselésszerű véletlen folytán a Tiberis partjait csendes állóvíz lepte el, s a folyó igazi medrét sehol se lehetett megközelíteni, de az újszülöttekkel odaérkező szolgák azt remélték, hogy a gyermekek megfulladnak majd a lassan folydogáló vízben is. S abban a hiszemben, hogy így is teljesítik a király parancsát, az áradat szélén, ahol most a Ruminalis fügefa áll - a hagyomány szerint egykor Romulus fájának nevezték -, kitették a fiúkat. Ez a vidék akkoriban kietlen pusztaság volt. A hagyomány úgy tartja, hogy a teknő, amelyben a gyermekeket kitették, először lebegni kezdett a vízen, majd hogy az ár visszahúzódott, fennakadt a szárazon. S ekkor a környező hegyekből egy szomjas nőstény farkas, meghallva a kicsinyek sírását, odament hozzájuk, lehajolt, szelíden emlőit nyújtotta nekik, majd nyelvével nyaldosni kezdte a fiúcskákat. Így talált rájuk a királyi nyájak pásztora, akinek a neve, mint mondják, Faustulus volt. Ő aztán hazavitte a gyermekeket kunyhójába, s átadta feleségének, Larentiának, hogy nevelje fel őket. Vannak, akik úgy tudják, hogy Larentia olyasféle, magát mindenkinek odaadó nőszemély volt, akit a pásztorok farkasszukának neveznek,* s ez a csodás történet eredete. Így születtek, így nevelkedtek hát a fiúk, s amikor felserdültek, nem henyéltck sem az ólakban, sem a nyájak mellett, hanem vadat űzve járták be az erdőket. Ily módon megedződött testük-lelkük, s már nemcsak a vadállatokkal szálltak szembe, hanem megtámadták a zsákmánnyal megrakodott rablókat is, s amit szereztek, szétosztották a pásztorok között, akikkel jóban-rosszban összetartottak, s közben napról-napra növekedett az ifjak csapata.
   
   
5. A Palatium-hegyen, melyet az arkadiai Pallanteum városáról neveztek el Pallantiumnak, majd később Palatiumnak, a hagyomány szerint már ekkor megrendezték a Lupercalia nevű ünnepi játékot. Az arkadiai származású Evander, aki sok évvel ezelőtt uralkodott e vidéken, honosította meg ezt a minden évben megtartott arkadiai ünnepet, amelyen meztelen ifjak játékosan és féktelen jókedvvel versenyfutást rendeztek Pan Lycaeus tiszteletérc, akit a rómaiak azóta Inuusnak neveznek. Amikor valamennyien a játékokat figyelték, a zsákmányuk elvesztésén feldühödött rablók - hiszen az ünnep időpontját mindenki jól ismerte - orvul rájuk támadtak. Romulus teljes erőből védekezett, de Remust elfogták, és súlyos vádakkal illetve kiszolgáltatták Amulius királynak. Legfőbb vétkéül azt hozták fel, hogy a két testvér be-betört Numitor területére, s ifjakból szervezett csapatával ellenség módjára fosztogatott. Ezért átadtak Remust Numitornak, hogy büntesse meg. Faustulus mar kezdetben sejtette, hogy házában királyi sarjakat nevelt, hiszen hallott a királyi parancsra kitett csecsemőkről, ő meg ugyanabban az időpontban találta meg a kisdedeket, de nem akarta a dolgot időnap előtt közhírré tenni, csak ha a kedvező alkalom vagy a kényszerűség úgy hozza. A kényszerűség jelentkezett először. Ezért félelmében felfedte az igazságot Romulus előtt. A Remust fogságában tartó Numitor is megtudta véletlenül, hogy a fiúk ikertestvérek, s mérlegelvén korukat, s hogy jellemük sem vall szolgai származásra, felrémlett lelkében unokáinak emléke, és folytatva a vizsgálódást, már-már maga is csaknem felismerte Remust. S most minden oldalról cselt szőnek a király ellen.* Romulus nem az ifjak csapatával - mert az nyílt támadásra nem volt alkalmas -, hanem más pásztorokkal, akiket különféle utakon egy meghatározott időpontra a palotához rendelt, megrohamozza a királyt, Remus pedig Numitor házából egy sebtében összeszedett másik csapattal segítséget nyújt neki, így aztán megölik a királyt.
   
   
6. Numitor már az összetűzés kezdetén elterjesztette a hírt, hogy ellenség tört a városra, és megtámadta a királyi palotát. Így eltávolította az albai fiatalságot, azzal az ürüggyel, hogy szállja meg s fegyverrel védelmezze a fellegvárat. Majd látva, hogy a két ifjú a király megölése után feléje közeledik szerencsét kívánni, tüstént gyűlésbe hívta a népet, feltárta öccse vele szemben elkövetett bűnét, továbbá unokái származását, hogy miként jöttek világra, miként nevelkedtek, hogyan ismerte fel őket, s végül hogyan ölték meg a zsarnokot az ő parancsára. A két ifjú seregével behatol a tömeg közepébe, nagyapját mint királyt köszönti, s a sokaság, egyhangú közfelkiáltással követve példájukat, megerősíti Numitor címét és királyi hatalmát.
   Amikor így visszaszállt Numitorra Alba királysága, Romulus és Remus lelkében kívánság ébred, hogy azon a környéken, ahol kitették Őket, várost alapítsanak. Az albaiak és a latinok már valóban túlságosan sokan voltak, hozzájuk csatlakoztak még a pásztorok is, s így a lakók együttes száma alapján joggal remélhették, hogy a megalapítandó városhoz képest Alba is, Lavinium is kicsi lesz. De tervüket megzavarta az öröklött betegség, a hatalomvágy, s a meglehetősen szelíden indult vállalkozás rút versengéssé fajult. Minthogy, ikertestvérek lévén, életkoruk nem dönthette el vitájukat, a hely védőisteneire bízták, hogy madárjóslattal döntsék el, kinek nevét viselje az új város, ki uralkodjék rajta. Romulus a Palatinust, Remus az Aventinust választotta, hogy ott figyelje a jósjeleket.
   
   
7. Azt mondják, először Remusnak jelent meg jósjel: hat saskeselyű. Már-már ki akarta hirdetni, amikor kétszer annyi jelent meg Romulusnak, így mindkettőjüket királyként üdvözölték a maguk hívei, s az egyik csoport a jósjel korábbi megjelenése, a másik a madarak száma alapján követelte a királyságot. Ebből vita, majd dulakodás támadt, s a harag gyilkossággá fajult: a verekedés közben Remust halálos ütés érte. Egy másik, ismertebb hagyomány szerint Remus kigúnyolta bátyját, állítólag átugrotta az új falakat,* emiatt Romulus haragra lobbant, s e szavak kíséretében: ,,Így jár ezután, aki átugorja falaimat!", megölte. Így Romulus egyedül szerezte meg a hatalmat, s a várost megalapítása után alapítójáról nevezték el.* Romulus először a Palatinust, neveltetése helyét erősítette meg. Az isteneknek albai, Herculesnek azonban görög módon mutatott be áldozatot,* úgy, ahogyan Evander meghonosította.
   A hagyomány szerint Hercules, megölvén Geryont, erre a vidékre hajtotta el csodálatos szépségű ökreit, a csordát maga előtt terelve átúszta a Tiberist, majd hogy az ökrök pihenjenek és jóllakjanak, és mert a hosszú úttól maga is elfáradt, elnyúlt a folyó partján a kövér fűben. Mihelyt a bortól és az ételtől elrenyhült, és elnyomta az álom, Cacus, egy ottani pásztor, bízva erejében s elkábulva az ökrök szépségétől, cl akarta hajtani a zsákmányt. Rájött azonban, hogy ha barlangjába tereli a csordát, a puszta nyomok is oda fogják vezetni az állatai keresésére induló gazdát, ezért megfordította a legszebb ökröket, és farkuknál fogva vonszolta be őket barlangjába. Hercules, mikor pirkadatkor felserkent álmából, s végigjártatta szemét a csordán, nyomban észrevette a hiányt, s odaszaladt a szomszédos barlanghoz, hogy nem oda vezetnek-e a nyomok. De látva, hogy valamennyi kifelé vezet, s egyik se másfelé, elbizonytalanodott, és tanácstalanul nekiindult, hogy a veszedelmes helyről elhajtsa a csordát. Ekkor egyik-másik elhajtott ökör, amint az már lenni szokott, visszabődült otthagyott társaira, mire a barlangba bezárt ökrök ugyancsak bőgéssel feleltek, és Hercules megfordult a hangjukra. Cacus erőnek erejével meg akarta akadályozni, hogy behatoljon a barlangba, de - hiába hívta segítségül a többi pásztort - Hercules bunkócsapásától holtan terült el.
   Az idő tájt azon a vidéken a Peloponnesusról ide menekült Evander uralkodott - inkább személyes tekintélyével, semmint hatalmával. Tisztelték őt a tanulatlan emberek csodás írástudásáért, de még inkább azért, mert anyja az istennőnek hitt Carmenta volt, akit Sibylla Italiába érkezése előtt jóstudományáért csodáltak az ottani törzsek. Ez az Evander, mikor felfigyelt a gyilkosságban nyilvánvalóan bűnös idegen köré gyülekező pásztorok izgatott csődületére, s értesült a gyilkosságról és a gyilkosság okáról, észrevette, hogy a férfi termete mennyivel nagyobb, s arcvonásai mennyivel fenségesebbek bármely halandóénál, és megkérdezte, hogy kicsoda. Amikor megtudta, hogy mi a neve, ki az apja, és hol a hazája, így szólt:
   ,,Légy üdvöz, Hercules, Iuppiter gyermeke! Anyám, az istenek igaz szavú tolmácsa megjövendölte, hogy megnövekedik majd veled az égiek száma, s hogy itt neked egy nap a föld leghatalmasabb népe oltárt szentel, amelynek a Legnagyobb Oltár lesz a neve, és Ott szertartásod szerint fog tisztelni."
   Hercules jobbját nyújtva kijelentette, hogy elfogadja a jóslatot, szándékában van teljesíteni a végzet parancsát, oltárt emel és felszenteli. Ekkor áldoztak először Herculesnek, egy gyönyörű ökröt választva ki a csordából, s a szertartásra, valamint a lakomára meghívtak a környék akkoriban legnevezetesebb családjait, a Potitiusokat és a Pinariusokat. Véletlenül úgy esett, hogy a Potitiusok idejében megjelentek, ezért az áldozati állat belső részeit tálalták föl nekik, a Pinariusok azonban csak a lakoma végére érkeztek meg, mikor a belsőségeket már elfogyasztották. Innen maradt fenn az a szokás, hogy a Pinarius ncmzetség, amíg csak fennmarad, nem ehet az áldozati állat belső részeiből. A Potitiusok pedig sok nemzedéken át végezték Evander előírásai szerint a szent szertartásokat, míg végül az ünnepi feladatot állami rabszolgák vették át a családtól, a Potitius nemzetség pedig teljesen kihalt. Romulus ekkor ezt az egyetlen idegen szertartást vette át valamennyi közül, már ekkor tisztelettel adózva a hősiességgel nyert halhatatlanságnak, amely felé őt is vezette végzete.
   
   
8. Romulus, amikor megfelelően rendezte a vallási szertartások ügyét, gyűlésbe hívta a tömeget, amely törvények nélkül nem formálódhat egységes néppé, és jogrendszert adott neki, úgy gondolva, hogy a műveletlen emberek szemében akkor válik szentté a törvény, ha a hatalom jelvényeivel felékesítve maga is tekintélyt sugároz. Különböző külsőségekkel, főként a tizenkét lictorból álló kísérettel ő is fenségesebbé tette megjelenését. Van, aki úgy tartja, hogy ezzel az uralkodását megjósló madarak számához igazodott. Én viszont habozás nélkül azokkal értek egyet, akik szerint az effajta kíséretet és a szolgák számát a szomszéd etruszkoktól vettük át, éppúgy, mint a curulisi széket és a bíborszegélyes togát, mert náluk az volt a szokás, hogy a tizenkét törzs közösen választott királyt, s valamennyi egy-egy lictort adott melléje.
   Eközben a Város nőttön-nőtt, falaival mind újabb területeket fogva körül, inkább várható sok lakójának, s nem akkori népességének védelme érdekében. Majd hogy a hatalmas Város ne álljon üresen, és a népsűrűség növekedjen, Romulus a városalapítók ősi szokása szerint - akik közönséges és alacsony származású tömeget csődítettek össze, és azt a hírt költötték róla, hogy az egyenesen nekik nőtt ki a földből - a Capitolium lejtőjének azon a he1yén, amely most a két szent liget között* körül van kerítve, menedékhelyet nyitott. S a szomszéd népekből tömegesen, válogatás nélkül menekült ide; új lehetőségekre áhítozva, szabad és rabszolga egyaránt. Ez volt a Város első, nagyságához illő gyarapodása. Romulus, akinek nem kellett már félnie, hogy nem elég hatalmas, az erős közösség élére bölcs tanácsot rendelt. Száz senatort jelölt ki - vagy mert ennyi is elég volt, vagy mert csak száz, senatorságra alkalmas férfit talált. Mindenesetre tisztségük után atyáknak nevezték őket, utódaikat pedig patriciusoknak.*
   
   
9. Róma ekkor mar olyan erős volt, hogy háborúban bármelyik szomszédjával szemben megállta a helyét, de asszonyok nélkül ez a hatalom csak egy emberöltőn át tarthatott volna, mert nem volt reményük utódokra, a szomszédokkal pedig nem házasodhattak. Ekkor Romulus az atyák tanácsára követeket küldött a szomszéd népekhez, hogy kérjenek szövetséget és teremtsenek házassági lehetőséget az új népnek:
   ,,A városok is, mint minden egyéb, kicsiny magból születnek, később a maguk erejéből s az istenek segítségével nagy hatalomra és nagy névre tehetnek szert. Köztudomású, hogy Róma alapításánál az istenek is jelen voltak, és a kiválóság sem hiányzott. Ők is emberek, ne vonakodjanak hát más emberekkel vérrokonságba kerülni! "
   Sehol sem fogadták jóindulattal a követséget, annyira megvetették Őket, egyszersmind féltették is magukat és utódaikat az egyre növekvő szomszéd hatalmától. Így elutasították a követséget, de a legtöbb helyen még meg is kérdezték, hogy vajon asszonyoknak is nyitnak-e menedékhelyet, mert az lenne ám csak a méltó házasság. A római ifjúság megneheztelt a sértésért, s nem volt vitás, hogy előbb-utóbb erőszakhoz folyamodik. Romulus, hogy megfelelő időt és alkalmat biztosítson nekik a cselekvésre, elpalástolja felháborodását, és a Lovas Neptunus* tiszteletérc nagy buzgón ünnepi játékot rendez, amelyet Consualiának nevez el. Ezután meghívatja a látványosságra a szomszédokat. Az akkor lehetséges és a tőlük telhető legnagyobb fénnyel rendezték meg az ünnepet, hogy nagyszerűvé és vonzóvá tegyék. Igen sokan gyűltek össze, mar csak kíváncsiságból is, hogy lássák az új Várost, főként a közvetlen szomszédságból: Caeninából, Crustumeriumból, Antemnaeből; a sabinok csaknem valamennyien eljöttek, gyermekeikkel, feleségükkel együtt. A vendéglátók barátságosan meghívták őket otthonukba, ők pedig, látva a Város fekvését, falait, rengeteg házát, elcsodálkoztak, hogy mily hamar naggyá nőtt a római állam.
   Elérkezett az ünnepség ideje, s mikor a látnivalók mar lebilincselték a nézők szemét és figyelmét, előre megbeszélt jelre mindenfelől előrontottak a római ifjak, hogy elrabolják a hajadonokat. A legtöbb lányt csak úgy vaktában rabolták el, aszerint, hogy kinek melyik akadt útjába. A legszebbeket az előkelő patriciusoknak szánták, s a köznépből való emberekre bízták, hogy elvezessék őket a patriciushajlékokba. Az egyik leányt, aki mindegyiknél vonzóbb és szebb volt, mint mondják, egy Talasius nevű férfi emberei rabolták el, s mert útközben sokan kérdezgették, hogy kinek viszik, ezek az emberek, hogy a lánynak baja ne essék, ezt kiáltozták: ,,Talasiusnak": azóta is ezt szoktak kiáltozni menyegzők alkalmával.* A rémület megzavarja az ünnepi játékot, a hajadonok szülei kétségbeesetten menekülnek, azzal vádolva a rómaiakat, hogy megsértettek a vendégbarátság törvényét, s tanúnak hívják az isteneket, akiknek ünnepére és játékaira eljöttek, hogy a vallást és hűséget meggyalázva lépre csalták őket. Az elrabolt lányoknak sincs több okuk a reményre, s nem kisebb felháborodásuk sem. De maga Romulus sorra meglátogatja őket, és megmagyarázza, hogy atyáik gőgössége miatt történt minden, akik nem voltak hajlandók házasságot kötni szomszédaikkal, ők azonban férjükkel osztoznak majd vagyonukban, hazájuk sorsában, s aminél nincs nagyobb kincse az embernek, gyermekeikben. Enyhítsék hát haragjukat, s azoknak, akiknek a sors testüket mar odaajándékozta, adják oda szívüket is. Az igazságtalanság felett érzett harag gyakran válik később szeretetté. Jó férjekre találnak, hiszen mindegyik arra törekszik, hogy ne csak a maga kötelességét teljesítse, hanem kárpótolja őket szüleik és hazájuk elvesztéséért is. Az érvekhez járult meg a férjek széptevése, akik lángoló szerelmükkel és vágyukkal mentegették tettüket; az effajta könyörgés pedig mindig diadalmaskodik az asszonyi szíven.
   
   
10. Az elrabolt nők haragja lecsillapodott; szüleik azonban akkorra mar gyászruhájukkal, könnyeikkel és siránkozásaikkal föllázították honfitársaikat. És nem maradtak otthon panaszukkal, hanem mindenfelől Titus Tatiushoz, a sabinok királyához sereglettek; követeik is ott gyűltek össze, mivelhogy azon a vidéken Tatiusnak volt a legnagyobb híre. A sérelem valamelyest érintette Caenina, Crustumerium és Antemnae lakóit is. Mivel úgy látták, hogy Tatius és a sabinok késlekednek, a három nép egymással közösen készül a háborúra. De Crustumerium és Antemnae lakóit nem fűti annyira a harag és az elégtétel vágya, mint a caeninabelieket; így aztán a caeninabeliek egymaguk támadják meg Róma földjét. Hanem amint széltében-hosszában dúlják az országot, Romulus hadsereggel száll szembe velük, s az első kisebb összecsapásból megtanulják, hogy erő nélkül a harag mit sem ér: Romulus szétszórja seregüket, megszalasztja s üldözőbe veszi maradékait; királyukat megöli és megfosztja fegyverzetétől; az ellenség vezérének halála után pedig egyetlen támadással beveszi a várost. Majd visszavezetvén győztes hadait, bebizonyítja, hogy nemcsak nagyszerű haditettek végrehajtására képes, de azok szemléltetésére is; az ellenség megölt vezérének hadifelszerelését ugyanis egy külön e célra készült faalkotmányra függesztve maga vitte föl a Capitoliumra, és ott a pásztorok által megszentelt tölgyfa alá helyezte, s ezzel az ajándékkal egyszersmind Iuppiter templomának helyet is kijelölte, és melléknévvel tisztelte meg az istent, mondván: ,,Iuppiter Feretrius, én, Romulus, a győztes király, e királyi fegyvereket hozom neked, s azon a területen, amelyet lelkemben mar kijelöltem, templomot ajánlok föl neked, helyet, ahová példámat követve utódaim elhozzák neked az ellenség megölt királyainak és hadvezéreinek hadifegyverzetét." Ez az eredete a templomnak, melyet először szenteltek föl Róma valamennyi temploma közül. Az istenek úgy határoztak, hogy a templom alapítójának szava ne maradjon üres ígéret, utódai valóban elvigyék majd oda hadizsákmányukat, és az ajándék dicsőségét az ajándékozás bármely sűrű ismétlődését se csökkentse: azóta, annyi esztendő, oly sok háború folyamán mindössze kétszer akadt meg ilyen, fővezértől elnyert hadizsákmány,* oly ritka, akinek ilyen dicsőség jut osztályrészül.
    
    
11. Míg a rómaiak ezzel voltak elfoglalva, Antemnae hadserege, megragadván az alkalmat, hogy a vidék őrizetlenül maradt, betört a római határokon. A tüstént felvonuló római légiók azonban a síkságon meglepték a szertekalandozó támadókat. Az első rajtaütésre, az első csatazajra szétszóródott az ellenség, városuk elesett; a kettős győzelmet ünneplő Romulust megkérte felesége, Hersilia, akit az elrabolt nők könyörgésekkel ostromoltak, hogy bocsásson meg szüleiknek, és fogadja be őket az állam polgárai közé, mondván, hogy így virágoztatja majd föl az egyetértés Róma hatalmát. Romulus könnyen ráállt a dologra. Azután a crustumeriumiak ellen vonult, akik még harcoltak. Itt kisebb volt a küzdelem, mivelhogy a crustumeriumiak harci kedvét társaik veresége már lelohasztotta. Mindkét területre telepeseket küldtek: több ember akadt, aki föliratkozott, hogy a föld termékenysége miatt elmenjen Crustumeriumba. De sokan vándoroltak be Rómába is, kiváltképpen az elrabolt nők szülei és rokonai.
    Az utolsó háborút a sabinok robbantották ki, s az valamennyinél nagyobb volt: a sabinokat ugyanis nem a szenvedélyes harag vezérelte, harci kedvüket sem mutatták ki, myg meg nem kezdték a háborút. Higgadt tervüket csellel is megtoldották. Spurius Tarpeius volt a római fellegvár parancsnoka. Ennek hajadon leányát Tatius arannyal megvesztegette, hogy eressze be katonáit a fellegvárba; a leány kiment a falak elé, hogy vizet vigyen a szent szertartásokhoz. Amint a katonák beözönlöttek, ráhajigálták a leányra fegyvereiket és megölték, vagy azért, hogy úgy lássék, mintha erővel foglalták volna el a fellegvárat, vagy pedig intő például, hogy az árulónak tett ígéretet nem kell megtartani. Meg azt is mesélik, hogy a sabinok bal karjukon súlyos arany karpereceket és gyönyörű szép ékköves gyűrűket viseltek, s hogy a leány azt követelte tőlük, amit bal kezükben fognak: ezért az aranyajándék helyett pajzsukat dobálták rá. Mások azt állítják, hogy a leány, mikor árulása jutalmául azt kötötte ki, amit bal karjukon hordanak, egyenesen fegyvereiket kérte, ők pedig cselvetést gyanítva, a maga választotta fizetséggel gyilkolták meg.
    
    
12. A sabinok mindenesetre elfoglalták a fellegvárat; másnap pedig, amikor a csatarendben felsorakozott római hadsereg ellepte a Palatinus- és a Capitolinus-domb határolta térséget, a sabinok addig nem ereszkedtek le a síkságra, míg a rómaiak a haragtól és a vár visszafoglalásának vágyától lángolva meg nem támadták őket. Mindkét oldalon a fővezérek indították meg a csatát, a sabinok részéről Mettius Curtius, a rómaiaknál Hostius Hostilius. Ez az első sorokban küzdött hősiesen és merészen, úgy tartotta a lelket a kedvezőtlen helyzetben lévő római seregben. Mikor Hostius elesett, tüstént megfutamodott és felbomlott a római csatarend is. A tömegesen menekülők magát Romulust is elsodorták a Palatium régi kapujáig, ahol fegyvereit az ég felé emelve így szólt: "Iuppiter, te adtál parancsot madaraid révén, hogy itt, a Palatiumon vessem meg a Város alapjait. A bűnös módon megvásárolt fellegvár mar a sabinok kezén van: onnét, a közbeeső völgyön keresztül, ide özönlenek fegyvereseik; de te, istenek és emberek atyja, legalább innen tartsd távol az ellenséget; szabadítsd meg a rómaiakat rémületüktől, és állítsd meg csúfos menekülésüket. Én pedig fogadom, hogy neked, Iuppiter Stator, templomot emelek itt, amely emlékeztetőül fog szolgálni az utódoknak, hogy a te mostani segítséged mentette meg Rómát." Ekképpen fohászkodott, s mintha csak megérezte volna, hogy Iuppiter meghallgatta könyörgését, így szólt: "Rómaiak! A Leghatalmasabb és Legjóságosabb Iuppiter arra utasít, hogy megálljatok és újrakezdjétek a harcot." A rómaiak, mintegy isteni szózat parancsára, megálltak; Romulus maga az első sorban küzdők közé sietett. Mettius Curtius a sabinok vezére lerohant a fellegvárhól, és maga előtt kergette a Fórumon a szanaszét menekülő rómaiakat. Már nem járt messze a Palatium kapujától, amikor így kiáltott: "Legyőztük a hitszegő, gyáva ellenséget; most megtudják, hogy más dolog hajadonokat elrabolni, és más férfiakkal harcra kelni!" E gőgös szavak közben támadt rá Romulus egy szilaj ifjakból álló csapat élén. Mettius akkor éppen lóhátról harcolt: annál könnyebben megszalaszthattak. A rómaiak üldözőbe vették a menekülőt; és most egy másfajta, királya bátorságától föllelkesedett római hadsereg űzi-kergeti a sabinokat. Mettius az üldözők lármájától megvadult lova hátáról a mocsárba veti magát; a sabinok is felfigyelnek a tekintélyes férfi veszélyes helyzetére. Mettius, erőt merítve embereinek biztatásából és együttérző buzdításából, kimenekül; a rómaiak és a sabinok a két hegy között elterülő völgyben újrakezdik a csatát; most azonban a rómaiak kerekednek felül.
    
    
13. Ekkor a sabin nők, akiknek jogtalan elrablása miatt a háború kitört, szétzilált hajjal, megszaggatott ruhában, szerencsétlen sorsukban legyőzve asszonyi félénkségüket, bátran belevetették magukat a szerteröpködő fegyverek sűrűjébe, s oldalról a csatába rohanva - hogy véget vessenek a harcnak, véget vessenek a haragnak - hol apjukat, hol férjüket kérlelték: ne szennyezzék be magukat, apósok és vők, egymás vérének ontásával, ne fröcskölje be a vérbűn szülötteiket, akik ezeknek gyermekei, amazoknak meg unokái. "Ha gyűlöletesnek tartjátok a rokoni köteléket, a házasságot, miránk szálljon haragotok, hiszen miattunk folyik a háború, miattunk sebesülnek és pusztulnak férjeink és apáink; inkább meghalunk, semhogy elveszítsük bármelyikőtöket, és özvegyen vagy árván éljünk tovább." Megindítja ez az esemény a tömeget is a vezéreket is, elhallgatnak, nyomban nyugalom támad, azután előlépnek a vezérek, hogy megkössek a szerződést. Nemcsak békét teremtenek, hanem egy államot is a kettőből. Egyesítik a két királyságot, s a birodalom központja Róma lesz. Ily módon megkettőződik a Város, és hogy a sabinoknak is jusson valami, a polgárokat Cures városáról Quiritesnek nevezik. E csata emlékezetére azt a helyet, ahol Curtius lova kilábalt a mély mocsárból, Curtius tavának nevezték el.
    Az oly szomorú háborúból hirtelen született vidám béke meg kedvesebbé tette a sabin nőket férjük, apjuk, de mindenekelőtt Romulus szemében. Ezért amikor a népet harminc curiára osztotta fel, az egyes curiákat az ő nevükről nevezte el. Az asszonyok száma bizonyára nagyobb volt harmincnál, de arról már nem szól a hagyomány, hogy Vajon koruk, méltóságuk, férjük rangja szerint, vagy talán sorshúzás útján választották-e ki, hogy kinek a nevét adják a curiáknak. Ugyanezen idő tájt három lovascenturiát is létrehoztak: a Ramnensisek Romulustól, a Titiensisek Titus Tatiustól veszik nevüket; a Luceres centuria neve és származása bizonytalan.* Attól fogva a két király nemcsak közösen, hanem egyetértésben is gyakorolta a hatalmat.

- vissza -