AZ ISTENI IULIUS

1. . …Tizenhatodik évében járt, mikor apját elvesztette. A következő évben kinevezték Iuppiter papjává; ekkor hagyta ott a lovagrendű családból származó, de dúsgazdag Cossutiát, akivel még gyerekkorában eljegyezték, s vette feleségül Cinna négyszeres consul leányát, Corneliát (aki később Iuliát szülte neki), és Sulla, a dictator, semmiképpen sem tudta rábírni, hogy elváljon tőle. Büntetésből megfosztottak papi méltóságától, felesége hozományától, családi örökségeitől, és az ellenpárthoz tartozónak tekintették, úgyhogy el kellett tűnnie szem elöl, rejtekhelyét - miközben negyednapos láz gyötörte - szinte éjszakáról éjszakára váltogatva, és jó pénzen váltva meg magát a felkutatására küldött nyomozóktól, míg végül a Vesta-szüzek, Mamercus Aemilius és Aurelius Cotta, rokonai és sógorai kieszközölték számára a kegyelmet. Annyi bizonyos, hogy Sulla, aki bizalmas barátai, jeles férfiak kérésének hosszú ideig ellenállt, mikor a végén mégis engedett kitartó ostromuknak - isteni sugallatra-e vagy valamiféle megérzésből -, felkiáltott: Győzzenek csak, legyen csak az övék, de tudják meg: akinek megmentése annyira szívügyük, az okozza vesztét egykor annak az arisztokrata pártnak, melyet ők velem együtt védelmeznek; mert Caesarban nem is egy Marius lakozik.
   
   
2. Caesar először Asiában, Marcus Thermus praetor főhadiszállásán teljesített katonai szolgálatot; mikor ez elküldte Bithyniába a hajóhadért, soká időzött Nicomedesnél; járta is a szóbeszéd, hogy odaadta magát a királynak, s e mendemondát csak megerősítette, hogy néhány nap múlva újra Bithyniába utazott azzal, hogy ott egyik szabadosa és cliense számára valami tartozást kell behajtania. A továbbiak során jobb hírnevet szerzett magának, sőt Mytilenae ostromakor Thermus a corona civicát* adományozta neki.
   
   
3. Katonáskodott Servilius Isauricus alatt is Ciliciában, de csak rövid ideig. Hírül véve ugyanis Sulla halálát, s egyben reményeket fűzve a Marcus Lepidus támasztotta új meghasonláshoz, sietve visszatért Rómába, Lepidusszal azonban, noha igen jó feltételekkel kecsegtette, mégsem lépett szövetségre, mert nem bízott Lepidus rátermettségében, de a helyzet alakulásában sem, amit a vártnál kedvezőtlenebbnek talált.
   
   
4. Egyébként - miután a felkelést elfojtották - zsarolás címén bevádolta Cornelius Dolabella volt consult, aki pedig mar diadalmenetet is tartott; a vádlottat azonban felmentették, mire Caesar elhatározta, hogy Rhodus szigetére utazik a feléje áradó gyűlölködés elől, de azért is, hogy visszavonulva és nyugalomban hallgathassa a szónoklás akkori leghíresebb tanítómesterét, Apollonius Molót. A téli hónapokba nyúló utazás közben Pharmacussa-sziget közelében kalózok fogságába esett, és akárhogy méltatlankodott is, csaknem negyven napig fogva tartották egyetlen orvos és két belső szolgája kíséretében. Társait és többi szolgáját ugyanis rögtön elküldte, hogy teremtsék elő a váltságdíjat. Mikor aztán leszámolták az ötven talentumot, és a kalózok partra tették, Caesar haladéktalanul tengerre bocsátva egy hajóhadat, a távozó kalózok üldözésére indult, és kézre kerítve - amint fogságában annak idején tréfásan fenyegetőzőtt kivégeztette őkett. Mikor Mithridates a szomszédos területeket dúlta, Caesar nem akart a szövetségesek megpróbáltatása idején tétlennek látszani, s Rhodusról, ahová továbbment, áthajózott Asiába, összevonta a segédcsapatokat, kiverte a király helytartóját a provinciából, s az ingadozó, bizonytalankodó városokat megtartotta hűségükben.
   
   
5. Katonai tribunusként - ez volt első tisztsége, melyet Rómába visszatérve népszavazás útján elnyert - teljes erővel támogatta azokat, akik a Sulla által megnyirbált tribunusi hatalom helyreállítását szorgalmazták. Azonkívül felesége bátyjának, L. Cinnának, és másoknak is, akik vele együtt a bevillongások idején Lepidus pártjára álltak, a consul halála után pedig Sertoriushoz menekültek, a Plotius-féle törvényjavaslat alapján lehetővé tette, hogy Rómába visszatérhessenek - ebben az ügyben ő maga is tartott beszédet.
   
   
6. Quaestor volt, midőn a forumi szószéken elmondta a szokásos gyászbeszédet elhalálozott nagynénje, lulia, valamint felesége, Cornelia felett. Nagynénje elógiumában így emlékezik meg az elhunytnak és saját apjának felmenőiről:
   ,,Iulia néném nemzetsége anyai ágon királyoktól származik, apai ágon a halhatatlan istenekkel rokon. A Marcius Rexek ugyanis Ancus Marciustól valók, s anyja is ezt a nevet viselte; a Iuliusok pedig Venustól, s a mi családunk ehhez a nemzetséghez tartozik. Megvan hát ebben a származásban a királyok magasztossága, akik az emberek között a leghatalmasabbak, és az istenek szentsége, akik maguknál a királyoknál is hatalmasabbak."
   Cornelia halála után feleségül vette Pompeiát, Q. Pompeius leányát, L. Sulla unokáját; később azonban elvált tőle, mert az asszonyt azzal gyanúsították, hogy házasságtörést követett el Publius Clodiusszal, aki egy ünnep idején női ruhában belopózott hozzá: ezt oly határozottan beszélték, hogy a senatus szentségtörés címén vizsgálatot indított.
   
   
7. Quaestorként Túlsó-Hispaniát kapta tartományul. Mikor itt a praetor megbízásából tett igazságszolgáltató körútja során Gadesbe érkezett, Hercules temploma mellett megpillantva Nagy Sándor szobrát, feljajdult, és valósággal megundorodva saját tétlenségétől, hogy még nem vitt véghez semmi nevezetes tettet, holott Nagy Sándor az ő korában már leigázta a földkerekséget, nyomban követelte felmentését, hogy mielőbb megragadhassa a nagy tettek végrehajtásához kedvező alkalmakat a Városban. Másnap éjjel megzavarta őt egy álom (azt álmodta ugyanis, hogy tulajdon anyján erőszakot tett), de az álomfejtők a legvakmerőbb reményeket szították fel benne, álmát a földkerekség feletti uralomnak értelmezve, hiszen anyja, akit maga alá gyűrve látott, nem más, mint a föld., mindnyájunk édesanyja.
   
   
8. Így hát idő előtt elhagyván Hispaniát, ellátogatott a polgárjog elnyeréséért küzdő latin coloniákba, s bizonyára valami merész lépésre ösztönözte volna őket, ha a consulok - éppen emiatt - vissza nem tartják egy időre a Ciliciába toborzott légiókat.
   
   
9. De Caesar Rómában rövidesen mégiscsak hozzáfogott nagyobb tettek végrehajtásához, legalábbis nem sokkal aedilisi hivatalának elfoglalása előtt meggyanúsították, hogy Marcus Crassus volt consullal, továbbá Publius Sullával és L. Autroniusszal - consullá jelöltetésük után mindkettőt elítélték törvényellenes hivatalszerzésért - összeesküvést szőtt: állítólag elhatározták, hogy a következő év elején megtámadják a senatust, és legyilkolva azokat, akiknek személyében megegyeztek, Crassus megkaparintaná a dictaturát, Caesart kinevezi a lovasság parancsnokává, s tetszésük szerint átalakítva az államapparátust, visszaadják a consulságot Sullának és Autroniusnak. Említi ezt az összeesküvést Tanusius Geminus történelmi művében, Marcus Bibulus is rendeleteiben, az idősebb C. Curio pedig beszédeiben. Mintha erre utalna Cicero is Axiushoz írott levelében, mondván, hogy Caesar consulsága idején azt az egyeduralmat építette ki, amelyet aedilis korában kitervelt. Tanusius hozzáfűzi még, hogy Crassus - megbánásból-e vagy félelemből - nem jelent meg a mészárlásra kijelölt napon, így aztán Caesar sem adta meg a jelt, melyet megegyezésük értelmében adnia kellett volna: abban állapodtak meg, mondja Curio, hogy Caesar ledobja togáját a válláról. Ugyanez a Curio a vele együtt M. Actorius Naso arról tudósít, hogy Caesar titkos szövetségben állt még az ifjú Gnaeus Pisóval is, akinek kéretlenül, soron kívül juttatták tartományul Hispaniát, mert ráterelődött a gyanú, hogy ő is tagja a római összeesküvésnek: abban állapodtak volna meg egymással, hogy egyazon időpontban Piso a határon túl, Caesar pedig Rómában hajt végre politikai fordulatot az ambranusok és transpadanusok támogatásával, a közös terveiket csak Piso halála hiúsította meg.
   
   
10. Aedilisi hivatala idején nemcsak a népgyűlés színterét, a forumot és a basilicákat ékesítette, hanem ideiglenesen felépített oszlopcsarnokokkal a Capitoliumot is, ezekben fényűző tárgyainak egy részét - olyan bővében volt a kincseknek -kiállíttatta. Állatviadalokat és nyilvános játékokat hivatalbeli társával is, különállóan is rendezett, amiből az lett, hogy a közösen viselt költségekért is egyedül őt illették hálával; kollégája, Marcus Bibulus, nem is titkolta, hogy úgy járt ő, mint Pollux: miként az ikerpár forumon emelt templomát mindenki csak Castor templomának hívja, úgy kettejük közös bőkezűségét is egyedül Caesarnak tulajdonítják. Caesar meg egy gladiátori játékot is rendezett, igaz, jóval kevesebb vívópárral, mint tervezte; a mindenfelől felvásárolt hatalmas rabszolgahad ugyanis rémületet keltett ellenfelei körében, ezért rendeletileg megállapították a gladiátorok számát, aminél többet senki sem tarthatott Rómában.
    
    
11. A nép kegyét megnyervén, néhány tribunus segítségével megkísérelte, hogy néphatározat útján bízzák rá Egyiptomot; a rendkívüli főhatalom megszerzésére jó alkalom nyílt, inert az alexandriaiak királyukat, akit a senatus "barátnak és szövetségesnek" nevezett, elűzték; ezt ugyan általában mindenki helytelenítette, de a javaslatot az arisztokrata párt ellenzése miatt mégsem sikerült elfogadtatni. Erre Caesar, hogy az arisztokraták tekintélyét viszonzásképpen mindenáron csorbítsa, visszahelyeztette Gaius Mariusnak a Iugurtha-féle háborúból még a cimberek és teutonok ellen viselt hadjárataiból származó diadaljelvényeit, melyeket Sulla annak idején ledöntetett, és bűnvádi nyomozást folytatva az orgyilkosok ellen, azokat is orgyilkosoknak minősítette, akik proscriptiók* idején vérdíjat kaptak római polgárok fejéért az államkincstárból, holott a Cornelius-féle törvények ezekkel kivételt tettek.
    
    
12. Felbérelt továbbá valakit, hogy vádolja meg hazaárulással Gaius Rabiriust, pedig a senatus kiváltképpen az ő segítségével fékezte meg jó néhány évvel azelőtt Lucius Saturninust, a lázadó tribunust; és mikor sorshúzással épp Caesart jelölték ki a vádlott bírájául, ő oly mohón kapott elmarasztalásán, hogy a néphez fellebbező Rabiriusnak nem is jöhetett volna semmi jobban kapóra, mint bírája ádázsága.
    
    
    
13. Minthogy a kormányzás terve füstbe ment, a főpapi méltóság elnyerésére tort, bőkezűen szórva a pénzt; mikor reggel elindult a választási gyűlésre, számot vetve adóssága összegével, kijelentette anyjának, aki búcsúzóul megcsókolta, hogy ,,vagy főpapként térek haza, vagy sehogy". 12s valóban, két nagy hatalmú vetélytársát, akik mind korban, mind rangban jócskán fölötte álltak, oly módon győzte le, hogy az 6 tribusaikból egymaga több szavazatot kapott, mint azok ketten az összesből együttvéve.
    
    
14. Praetorrá választása után, mikor a Catilina-féle összeesküvés leleplezésekor az egész senatus halálbüntetést követelt a bűnrészesek fejére, egyedül ő javasolta, hogy egy-egy municipiumban elkülönítve tartsák őket fogságban, és kobozzák el vagyonukat. Sőt a szigorúbb rendszabályokat követelőket ugyancsak megrémítette, újra meg újra rámutatva, mennyire meggyűlöli majd őket a római nép; ezért Decimus Silanus, a következő évre kinevezett consul, minthogy szégyenlette volna megmásítani javaslatát, nem restellte enyhébbre kimagyarázni - mintha egyszerűen keményebbnek értelmezték volna, mint amilyennek ő szánta. És bizonyára érvényesült volna Caesar akarata - hiszen sok embert, többek között Cicero consul öccsét is megnyerte magának -, ha Marcus Cato beszéde az ingadozó senatori rendet meg nem szilárdítja. De Caesar még ekkor sem állt félre, míg egy csapat római lovag, aki fegyveres őrségként a senatusi üléstermet körülvette, a véleményéhez szenvedélyesen ragaszkodó Caesart meg nem fenyegette halállal; még kardot is rántottak, úgyhogy a mellette ülő senatorok mind elhúzódtak tőle, és néhányan alig-alig tudták őt átölelve és togájukkal beburkolva megvédeni. Ekkor annyira megrémült, hogy nemcsak engedett álláspontjából, hanem az év hátralevő heteiben nem is mutatkozott többé a senatusüléseken.
    
    
15. Praetorsága első napján Quintus Catuiust a Capitolium újjáépítése ügyében a nép színe előtt felelősségre vonta, s egyúttal javasolta, hogy bízzák másra ezt a feladatot; az optimaták összefogásával szemben azonban nem érezte magát elég erősnek - látta is őket, amint nyomban az új consulok beiktatása után nagy számban és makacs ellenállásra készen sietősen gyülekeztek -, s visszavonta a vádat.
    
    
16. Egyébként elszánt támogatója és védelmezője volt Caecilius Metellus néptribunusnak, aki hivataltársai tiltakozása ellenére veszedelmesen felforgató törvényeket terjesztett elő, végül is senatusi határozattal mindkettőjüket elmozdították közhivatalukból. De még ezek után is volt bátorsága hivatalában maradni és bíráskodni, s csak mikor tudomására jutott, hogy fegyverrel készülnek tevékenysége félbeszakítására, bocsátotta el lictorait, vetette le bíborszegélyű togáját, és menekült loppal haza, hogy a körülményekre való tekintettel visszavonuljon a közügyektől. Meg a tömeget is lecsendesítette, mikor két nappal később magától a házához csődült, és nagy zajongással támogatást ígért neki hivatala visszaszerzéséhez. Nem ezt várták volna tőle, és a senatus, mely éppen a nagy csődület miatt sietve összeült, legtekintélyesebb tagjai útján mondott neki köszönetet, a curiába hívatta, és elismerő szavak kíséretében, az előbbi határozatot érvénytelenítve, visszahelyezte hivatalába.
    
    
17. Csakhamar újból veszedelmes helyzetbe került. Novius Niger quaestor előtt Lucius Vettius jelentette fel, a senatusban pedig Quintus Curius (akinek, mivel elsőként leplezte le az összeesküvők terveit, állami jutalmat ítéltek), azt állítva róla, hogy Catilina bűntársai közé tartozik. Curius azt mondta, mindezt Catilinától tudta meg, Vettius pedig még azt is megígérte, hogy bemutatja Caesar Catilinának adott saját kezű kötelezvényét. Ezt már nem tűrhette Caesar:
    sírva kérte Cicero tanúskodását, s tudatta, hogy ő szolgáltatott neki önként néhány adatot az összeesküvésről; el is érte, hogy Curiust ne jutalmazzák meg; Vettiust pedig - miután javait lefoglalták, ingóságaitól megfosztották, s alaposan ellátták a baját a népgyűlésen a szószék tövében, majdhogy ízekre nem tépték - börtönbe vettette; ide került Novius, a quaestor is, amiért megengedte, hogy egy magasabb rangú tisztviselőt bevádoljanak nála.
    
    
18. Praetorsága lejártakor sorshúzás útján Túlsó-Hispaniát kapta tartományul; hitelezőit, akik nem akarták elengedni, kezesek útján lerázta, és szokással-jogrenddel ellenkezve elutazott, mielőtt még kellőképp felszerelkezett volna új feladatára; talán valami készülő peres eljárástól félt mint épp magánember, vagy a könyörgő szövetségeseknek akart mielőbb segítségükre sietni? Helyreállítván a rendet a provinciában, hasonló sietséggel, utódját be sem várva, távozott onnan is, hogy megtartsa diadalmenetét, és consulságra pályázzék. Minthogy azonban a választásokat már kitűztek, s jelentkezését csak úgy vehették figyelembe, ha magánemberként érkezik a városba, s mert mesterkedései elől, hogy a törvényeket rá ne alkalmazzák, sokan elzárkóztak, kénytelen-kelletlen lemondott a diadalmenetről, hogy a pályázók sorából ki ne zárják.
    
    
19. Két vetélytársa, Lucius Lucceius és Marcus Bibulus közül Lucceiusszal társult, megegyezve vele, hogy Lucceius - mivel tekintélye kevés, pénze azonban sok volt - a maga vagyonából, de kettőjük nevében ígérjen pénzt minden egyes centuriának. Mikor ez a dolog kitudódott, az arisztokraták nagyon megijedtek, hogy ilyen tökéletesen egyetértő társ oldalán Caesar a legmagasabb tisztségben semmitől sem riad majd vissza, rábírták hát Bibulust, ígérjen ő is ugyanannyit, sőt a legtöbben pénzt is adtak neki erre a célra, és még maga Cato sem vonta kétségbe, hogy az effajta vesztegetés az állam érdekét szolgálja.
    Tehát Bibulusszal együtt választották consullá. És most az előkelők, ugyancsak félelemből, mindent elkövettek, hogy az újonnan választott consulokra olyan jelentéktelen tartományokat bízzanak, ahol csupán erdőségre és hegyi legelőkre kell gondot viselniük. Caesart ez a valóban nagy igazságtalanság késztette rá, hogy mindenféle szolgálattal megnyerje magának Gnaeus Pompeiust, akit igen sértett, hogy bár legyőzte Mithridates királyt, a senatorok csak vonakodva hagyták jóvá intézkedéseit. Caesar kibékítette Pompeiusszal Marcus Crassust is, aki pedig nagy viszálykodásban viselt közös consulságuk óta régi ellensége volt; szövetkezett mind a kettővel, hogy semmi ne történhessék az államban, amit hármuk közül akár egy is nem akarna.
    
    
20. Hivatalba lépése után elsőként Caesar vezette be, hogy arról, ami a senatusban és a Városban történik, napi eseményjegyzéket készítsenek és tegyenek közzé. Életre keltette továbbá azt az ősi szokást, hogy amely hónapban nem gyakorolja a hatalmat, előtte egy hivatalszolga járjon, a lictorok pedig mögötte. Mikor egy földtörvényjavaslatát előterjesztette, consultársát, aki a javaslat ellen foglalt állást, fegyverrel űzte el a forumról; az másnap panaszt emelt a senatus előtt, de nem akadt senki, aki ilyen túlkapás ügyében javaslatot tenni vagy akár csak véleményt nyilvánítani merészelt volna - holott gyakran hoztak már határozatot kisebb jelentőségű kilengések okán. Bibulus ettől annyira elkeseredett, hogy míg hivatali ideje le nem telt, elzárkózott otthon, és csak rendeleteiben jelentette tiltakozását.
    Attól fogva Caesar minden államügyet egyedül, a maga feje szerint intézett, és némely szellemes ember, mikor tréfából tanúként aláírt valamit, az időpontot nem Caesar és Bibulus consulságának évével jelölte, hanem úgy, hogy ,,kelt Iulius és Caesar consulsága alatt", vagyis kétszeresen, nemzetség - és családi nevén is, egyedül őt nevezte meg. Nemsokára aztán széltében-hosszában ezt a kis verset idézgették:
    
    Nem Bibulus, Caesar volt minden tettnek a lelke:
    Az semmit nem tett consuli éve alatt.
    
    A Campus Steliatist, melyet őseink ünnepélyesen állami birtoknak nyilvánítottak, és a campanai közföldeket, melyek az állam kisegítésére adózófizetők maradtak, sorshúzás mellőzésével osztotta fel húszezer három- vagy ennél több gyermekes család között. A könnyítést kérő bérlőknek elengedte a bérleti díj egyharmadát, és a nyilvánosság előtt intette őket, hogy a legközelebbi bérbevételkor ne ragadtassák el magukat a ráígérésben. Más-más oldalról felmerült igényeket is nagyvonalúan kielégített, és senki sem mondott neki ellent; ha valaki mégis tiltakozni próbált, arra ráijesztett. Marcus Catót, aki felszólalt ellene, lictorral vezettette ki a teremből, és börtönbe záratta. Lucius Lucullus, aki merészebben szembeszállt vele, végül térden állva kért bocsánatot, úgy ráijesztett azzal, hogy koholt pert akaszt a nyakába. Mikor Cicero egy törvényszéki beszédében a közállapotok miatt siránkozott, Caesar a szónok halálos ellenségét, Publius Clodiust, aki már régóta hiába kísérletezett, hogy a patriciusi rendből a plebejusok sorába kerüljön, még aznap délután három órára átsegítette.* Végül, hogy valamennyi ellenfelére csapást mérjen, fölbérelt egy feljelentőt, aki kész volt vallomást tenni, hogy őt bizonyos személyek rávették Pompeius meggyilkolására; fel is vezették a szószékre, s a megegyezés értelmében megnevezte felbujtóit, mikor azonban egyik-másik név hatástalannak és rosszindulatú gyanúsításnak bizonyult, Caesar annyira reménytelennek találta meggondolatlan tervét, hogy állítólag méreggel eltétette láb alól a feljelentőt.
    
    
21. Ez idő tájt vette feleségül Calpurniát, a consuli tisztségben utódjául kiszemelt L. Piso leányát; tulajdon leányát pedig, Iuliát, Gnaeus Pompeiushoz adta feleségül, felbontva eljegyzését Servilius Caepióval, pedig az jelentős segítséget nyújtott neki nemrégiben, mikor Bibulus ellen harcolt. Az új rokoni kapcsolatok létrejötte óta, ahogy régebben Crassust, most mindig Pompeiust szólította fel elsőnek a senatus ülésén, hogy mondja el véleményét; márpedig szokás szerint a véleménykérésnek az a sorrendje marad meg egész évben, melyet a consul január elsején megállapított.
    
    
    
22. Most tehát apósa és veje támogatásával az összes tartomány közül a két Galliát választotta magának, mert úgy látta, hogy nyereség és jó alkalom itt kínál leginkább lehetőséget a diadalmenetre. Kezdetben ugyan a Vatinius-féle törvény alapján csak az Alpokon inneni Galliát és Illyricumot kapta meg, később a senatus az Alpokon túli, ,,Nagyhajú" Galliát is neki juttatta, attól féltében, hogy ha ők megtagadják, megadja neki a nép. Caesarnak úgy fejébe szállt a dicsőség, hogy nem tudta magát türtőztetni, és néhány nap múlva az egész tanácsülés előtt kérkedve kijelentette: hiába ellenkeztek, hiába jajgattak ellenfelei, csak elérte, amire vágyott, s ezentúl a fején táncol ő majd mindenkinek. Mikor erre valaki gúnyosan megjegyezte, hogy asszony legyen a talpán, akinek ilyesmi egykönnyen sikerül, Caesar, elértve a tréfát, így válaszolt: ,,Syriában is egy Semiramis uralkodott, Asia nagy részét meg az amazonok tartották egykor hatalmukban."
    
    
23. Mikor consuli megbízatása lejárt, és a két praetor, Gaius Memmius és Lucius Domitius, jelentést tett az elmúlt év eseményeiről, Caesar a senatustól vizsgálatot kért, de mivel a senatus nem látott neki a dolognak, és három nap hiábavaló szócsépléssel ment el, elutazott provinciájába; erre quaestorát különféle vétségek címén nyomban ,,próba"-perbe fogták. Majd Lucius Antistius néptribunus őt magát idézte törvény elé, de Caesar a tribunusok testületéhez fellebbezett, és elérte, hogy amíg az állam szolgálatában távol van Rómától, ne emeljenek vádat ellene. Jövőbeli biztonságának érdekében nem kímélte a fáradságot, hogy lekötelezze a mindenkori az évi tisztségviselőket, ennélfogva a hivatalra pályázók közül csak olyanokat támogatott vagy engedett tisztséghez jutni, akik vállalták, hogy távollétében is megvédik. Nem is habozott, hogy erről bárkitől esküt vagy írásbeli kötelezvényt csikarjon ki.
    
    
    
24. De mikor Lucius Domitius, a consuljelölt, nyíltan fenyegetőzni kezdett, hogy amit praetorként nem tudott keresztülvinni, majd megteszi consulként, és megfosztja hadseregétől, Caesar meghívta tartománya egyik városába, Lucába, Crassust és Pompeiust, és rábírta őket, hogy Domitius megbuktatása érdekében pályázzanak másodszor is a consuli tisztségre, és kettejük által keresztülvitte, hogy további öt évre meghosszabbítsák főparancsnoki megbízatását. Ebben bízva, az államtól kapott légiókhoz a maga pénzén állított további légiókat csatolt, sőt egyet még az Alpokon túli gallok közül is toborzott, melynek neve is gall volt (Alauda),* de melyet Caesar római módra képzett ki és fegyverzett fel - majd valamennyiüknek megadta a római polgárjogot. Ezután már semmiféle háborús alkalmat nem mulasztott el, még ha igazságtalan és veszedelmes volt is, hol szövetséges, hol ellenséges és vad népeket támadva meg, úgyhogy a senatus elhatározta, hogy bizottságot küld ki a galliai helyzet megvizsgálására, s akadtak, akik ügy vélték, Caesart ki kell szolgáltatni az ellenségnek. Minthogy azonban vállalkozásai mindig szerencsével jártak, mindenki másnál gyakoribb és hosszabb ideig tartó hálaadó ünnepekkel tisztelték meg.
    
    
25. Kilenc év alatt, míg a főhatalmat kézben tartotta, nagyjából ezeket vitte végbe: egész Galliát - az erdős Pyrenaeusok, az Alpok és a Cebenna-hegység, valamint a Rhenus és Rhodanus folyók határolta hárommillió-kétszázezer lépés kerületű terület, a szövetséges és az érdemeket szerzett városok kivételével - római provinciává tette, és negyvenmillió sestertius adót vetett ki rá: ő volt az első római, aki hidat veretett a Rhenuson, úgy intézett támadást a folyó túlsó partján élő germánok ellen, és súlyos vereségeket mért rájuk; megtámadta az addig ismeretlen britannusokat is, és legyőzvén őket, pénzt és túszokat csikart ki tőlük; ennyi eredményes vállalkozása között mindössze háromszor érte szerencsétlenség: Britanniában a nagy vihar kis híján elpusztította hajóhadát, Galliában Gergovia mellett szétszórták egyik legióját, germán területen pedig tőrbe csalták és meggyilkolták két legatusát, Tituriust és Aurunculeiust.
    
    
26. Ez idő tájt vesztette el sorban egymás után anyját, leányát és nem sokkal később unokáját is. Időközben Publius Clodius megöletése miatt fölbolydult Róma, s miután a Senatus úgy határozott, hogy Gnaeus Pompeius személyében csak egy consult választanak, Caesar megegyezett a néptribunusokkal, akik őt Pompeius consultársául kívánták jelölni, jobb, ha azt terjesztik jóváhagyásra a nép elé, hogy fővezéri megbízatásának közeli lejártával, Rómától távol is megpályázhassa másodszor is a consulságot, és ne kelljen ezért túl korán, a háborút félbehagyva, visszatérnie.
    Alighogy ezt elérte, máris magasabb célok felé tört, és telve jó reménnyel, egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy bőkezűség vagy egyéb szívesség árán, hivatalos minőségben vagy magánemberként mindenkit megnyerjen magának. Zsákmányrészéből hozzáfogott egy forum építéséhez, aminek csak a telke több mint százmillió sestertiusba került. Gladiatorviadalt és lakomát ígért a népnek leánya emlékére, amit még senki sem tett. És hogy az érdeklődést minél jobban felcsigázza, a lakomát, bár hentesekre bízta, egyes házakban készíttette elő. Megbízást adott, hogy ha ismert gladiatorok valahol vérszomjas nézők előtt küzdenek, erőszakkal rabolják el és őrizzék meg őket az ő számára. A kezdőket nem gladiatoriskolában és nem vívómesterekkel képeztette ki, hanem magánházakban, római lovagokkal, sőt fegyverforgatáshoz értő senatorokkal, akiket, mint ez leveleiből kitűnik, esdekelve kért, hogy vállalják el egyiknek-másiknak a betanítását, és személyesen irányítsák kiképzésüket. A legiók zsoldját egyszer s mindenkorra megduplázta. Gabonát, valahányszor bővében volt, korlátlanul és méretlenül osztott köztük, és időnként egy-egy zsákmányolt rabszolgával is megajándékozta embereit.
    
    
27. Azután, hogy rokoni és baráti kapcsolatait Pompeiusszal megújítsa, feleségül kínálta neki testvérhúga unokáját, Octaviát, aki előzőleg Gaius Marceliushoz ment férjhez, maga pedig megkérte Pompeius lányát, akit Faustus Sullának szántak. Nemcsak Pompeius egész környezetét s a senatus nagy részét nyerte meg magának kamatmentes vagy igen csekély kamatú kölcsönökkel, hanem bőkezűen megajándékozta a többi rendhez tartozókat is, akik meghívásra vagy hívatlanul felkeresték; adott ajándékot felszabadítottaknak, sőt házi rabszolgáknak is, aszerint, hogy milyen közel álltak patronusuk, illetve gazdájuk szívéhez. Akkoriban ő volt a perbe fogott, az eladósodott emberek, a tékozló ifjúság egyetlen és készséges segítője, hacsak valakinek bűne, szegénysége vagy tékozlása meg nem haladta azt a mértéket, amelynél meg segíthetett volna; az ilyeneknek nyíltan megmondta: polgárháborúra volna szükségük.
    
    
28. Nem kevesebb buzgalommal próbált királyokat és provinciákat lekötelezni magának az egész földkerekségen; némelyeknek ezrével adott ajándékba foglyokat, másoknak a senatus és a nép felhatalmazása nélkül segítő csapatokat küldött, amennyit s ahová csak kívánták; ráadásul Italia, a két Gallia s a két Hispania, de meg Asia és Görögország legnagyobb városait is nagyszerű emlékművekkel ékesítette. Végül általános megdöbbenést keltett, és az emberek csak kérdezgették egymástól, hová is vezet mindez; ekkor Marcus Claudius Marcellus consul rendeletben bejelentette, hogy igen fontos államügyben kíván javaslatot tenni, és a senatusban előterjesztette, hogy Caesar helyérc még hivatalos idejének lejárta előtt jelöljenek utódot, hiszen a béke már úgyis helyreállt, és kötelezzék Caesart, hogy győzelmes hadseregét bocsássa el; továbbá, hogy távollétében ne vehessen részt a választásokon, hiszen Pompeius utólag hatálytalanította a néphatározatot. Az történt ugyanis, hogy Pompeius a tisztviselők jogairól szóló törvény egyik fejezetében, mely a távollevőket kizárja a tisztségekre pályázók sorából, feledékenységből Caesarral sem tett kivételt, csak később javította ki ezt a hibát, mikor a törvény szövegét már ércbe vésve a kincstárban elhelyezték. Marcellus nem elégedett meg annyival, hogy Caesart tartományaitól és e kiváltságtól megfossza, hanem javasolta még, hogy a colonusoktól, akiket a Vatinius-féle törvény alapján Novum Comumban letelepített, vonják meg a polgárjogot, hiszen Caesar csak vesztegetés céljából és a törvényes rendelkezéseken túlmenő mértékben adta meg nekik.
    
    
29. Caesar ezen igen felindult, úgy vélekedett - gyakran hallották is tőle -, hogy ,,nehezebb engem, az állam első emberét az első helyről a másodikra, mint a másodikról az utolsóra leszorítani", és a tribunusok tiltakozását meg a másik consul, Servius Sulpicius segítségét felhasználva, minden erővel ellenállt. A következő évben is - Gaius Marcellus consulsága idején, aki hivatalában unokabátyját, Marcust követte, és annak kezdeményezéseit is átvette - Caesar hatalmas pénzáldozattal megszerezte magának védelmezőül Marcellus consultársát, Aemilius Paulust és Gaius Curiót, a legerőszakosabb tribunust. De látván, milyen elszántan folyik a harc ellene, s hogy a jövő évre kijelölt consulok az ellenpárt emberei, levélben fordult a senatushoz, és kérte, ne vegyék el tőle nép adta kiváltságát, vagy pedig hívják vissza hadseregüktől a többi fővezért is. Általában úgy vélik, Caesar abban bízott, hogy könnyebben összehívja, amikor csak kedve tartja, veteránjait, mint Pompeius a maga újoncait. Közben ellenfeleivel is alkudozott, hogy lemond nyolc legiójáról, továbbá az Alpokon túli Galliáról, ha consullá választásáig meghagynak neki két legiót és az Alpokon inneni provinciát, vagy akár csak egy legiót és Illyricumot.
    
    
30. De mivel a senatus megtagadta kérését, ellenfelei pedig nem akartak vele semmiféle politikai egyezséget kötni, az Alpokon inneni Galliába ment; ott igazságszolgáltatási körútjának befejezése után megállapodott Ravennában, és elhatározta, hogy háborúval áll bosszút, ha a senatus az érdekében fellépő tribunusok ellen szigorúbb rendszabályokat alkalmaz.
    Ezt használta fel később ürügynek a polgárháborúra; az igazi okokat azonban másban keresik. Gn. Pompeius gyakran mondogatta: Caesar látva, hogy sem a megkezdett nagy építkezéseket nem tudja befejezni, sem a népnek a hazatéréséhez fűzött reményeit nem válthatja valóra magánvagyonából, szeretett volna mindent felforgatni és összezavarni. Mások azt állítják, félt, hogy számot kell adnia mindarról, amit első consulsága idején a jóslatok, a törvény, a tribunusok tiltakozása ellenére véghezvitt - hiszen M. Cato újra meg újra esküszóval erősítgette, hogy birósóg elé állítja, mihelyt hadseregét elbocsátotta. Félt azért is, mert széltében-hossában beszélték, mihelyt magánemberként hazatért, Milo példájára fegyveresektől körülvett bíróság előtt kell majd védekeznie. Még hihetőbbé teszi mindezt Asinius Pollio, beszámolva róla, hogy mikor Caesar meglátta a pbarsalusi csatamezőn lekaszabolt és tönkrezúzott ellenséget, szó szerint ezt mondta:
    ,,Ezt ők akarták: annyi kiváló tett véghezvitele után engem, Gaius Caesart is elítéltek volna, ha nem fordulok segítségért a hadsereghez." Mások úgy vélik, hogy nagyon rákapott a parancsolgatásra, s felmérve a maga és az ellenségei erejét, élt a kedvező alkalommal, hogy magához ragadja az egyeduralmat, melyre kora ifjúsága óta vágyott. Úgy látszik, hasonlóképpen vé1ekedett Cicero is, aki A kötelességekről című műve harmadik könyvében azt írja, hogy Caesar állandóan Euripides két verssorát idézgette, melyeket ő maga le is fordított:
    
    Ha már jogot tiporsz, uralmadért tegyed,
    De más dolgokba törvénytisztelő maradj.
    
    
31. Mikor tehát jelentették, hogy figyelmen kívül hagyták a tribunusok tiltakozását, s ők maguk is eltávoztak a Városból, hogy gyanút ne keltsen, előreküldte cohorsait, maga pedig megtévesztés céljából megtekintett egy nyilvános látványosságot, gondosan megvizsgálta egy építendő gladiatoriskola tervrajzát, és szokása szerint részt vett még egy népes lakomán is. Napnyugtával aztán befogatta egy kocsiba a szomszédos malom öszvéreit, és nagy titokban, szerény kísérettel útnak indult; minthogy azonban a fáklyákat kioltatta, letévedt az útról, és sokáig bolyongott, míg végre hajnaltájban vezetőre talált, és keskeny kis ösvényeken továbbgyalogolt. Utolérve csapatait a Rubico folyónál, tartománya határán, rövid pihenőt tartott, s jól meggondolva, mire vállalkozott, környezetéhez fordult!
    ,,Most meg visszafordulhatunk - mondta -, de ha ezen a hidacskán átmegyünk, mindent a fegyverek döntenek el."
    
    
32. Miközben így habozott, csodajelet látott. Hirtelen igen magas, szép termetű ember jelent meg előtte, aki nádsípot fújva a közelben üldögélt; nemcsak pásztorok gyűltek köré, hogy hallgassák, hanem katonák is, elhagyván őrhelyeiket; köztük kürtösök, az meg egyikük kezéből kiragadva a kürtöt, a folyópartra szökkent, és hatalmas erővel megfújva a csatajelet, a túlsó part felé tartott. Ekkor azt mondta Caesar:
    ,,Menjünk hát, amerre az istenek jeladása és ellenségeim igazságtalansága vezérel. A kocka el van vetve."
    
    
33. S ezzel átvezetve seregét a folyón, gyűlést hívott egybe, melyen a hozzá menekült tribunuok is részt vettek, ő pedig ruháját mellén megszaggatva, sírva kérte katonái támogatását. Egyesek úgy mondják, hogy a lovagi rend tagjait megillető vagyont is ígért minden katonájának: ez azonban tévedés. Mikor ugyanis szónoklata buzdító szavai közben bal keze gyűrűsujját felemelve többször erősítgette, hogy mindenkit, aki segít neki méltóságát megvédeni, kielégít, készen akár a gyűrűjét is lehúzni, a hátsó sorokban álló katonák, inkább csak látva, mint hallva a szónokot, azt hitték, Caesar azt mondja, amire kézmozdulatából ítélve következtettek, s így terjedt el az a mendemonda, hogy Caesar a lovaggyűrű viselésének jogát s hozzá négyszázezer sestertiust ígért katonáinak.
    
    
34. Ezután végrehajtott tetteinek sorrendje és rövid foglalata a következő: elfoglalta Picenumot, Umbriát, Etruriát, a nagy zűrzavarban utódjául kinevezett Lucius Domitiust, aki Corfiniumot megszállva tartotta, meghódoltatta elbocsátotta; azután az Adriai-tenger partján Brundisiumba igyekezett - oda menekült Pompeius meg a két consul is, hogy mielőbb átkelhessenek Görögországba. Caesar sokáig iparkodott megakadályozni, hogy útra keljenek, de hiába; így aztán Róma felé vette útját, a senatusban beszámolt az állam helyzetéről, majd megtámadta Pompeius legerősebb csapatait melyek M. Petreius, L. Afranius és M. Varro vezérlete alatt Hispaniában állomásoztak, kijelentve övéinek, hogy vezér nélküli sereg ellen indul, s aztán fordul majd a sereg nélküli vezér ellen. És noha Massilia ostroma elhúzódott, hiszen a város bezárta előtte kapuit, és a hiányos élelmiszer-ellátás is erősen késleltette, hamarosan mégis teljes győzelmet aratott.
    
    
35. Innen visszatért Rómába, majd átkelt Macedónába, és ott Pompeus fölött, akit négy hónapon át hatalmas sáncrendszererekkel körülzárt, s pharsalusi csatában végleges győzelmet aratott, azután Alexandriáig üldözte a menekülőt. Amikor Pompeius meggyilkolásáról értesült, valóban veszedelmes háborút indított Ptolemaeus ellen, aki - úgy látta - neki is álnokul életére tör; sem a terep, sem az időjárás nem kedvezett neki sőt télvíz idején a jól felszerelt, s felette buzgó ellenség falai között kellett készületlenül, mindenben hiányt szenvedve harcba bocsátkoznia. A győzelem kivívása után Egyiptom királyságát Cleopátrának és öccsének adta át; nem merte provinciává tenni, nehogy egyszer egy forróbb fejű helytartó kezén forrongások tűzfészkévé válhasson. Alexyabndriából Syriába, innen Pontusba ment, ide szólították sürgetően a Pharnacesról érkező hírek. Nagy Mithridatesnek ezt a fiát, kinek a sok siker fejébe szállt, s most a jó alkalmat megragadva támadásba lendült, Caesar - öt nap se telt el, hogy odaérkezett, s négy óra sem , hogy szembeszálltak - egyetlen csatában tönkreverte; azóta gyakran emlegette, milyen szerencséje volt Pompeiusnak, hogy hadi dicsősége javát ilyen pulya ellenséggel szemben arathatta. Caesar aztán legyőzte Scipiót és Iubát, akik Africában pártjuk utolsó maradványait próbálták életre kelteni, s Pompeius fiait Hispaniában.
    
    
36. A polgárháborúk folyamán vereséget csak alvezérei révén szenvedett; közülük C. Curio Afrikában pusztult el, C. Antonius Illyricumban elsett az ellenség fogságába, P. Dolabella ugyanott veszítette el hajóhadát, Gn. Domitius Calvinusnak pedig a hadserege veszett oda Pontusban. Caesar maga mindig sikeresen harcolt, még csak nem is kétes kimenetelű hadiszerencsével, kivéve két esetet: egyszer Dyrrachiumnál, ahol kijelentette, hogy Pompeius nem tud győzni, mert bár visszaszorította, őt nem vette üldözőbe? Egyszer meg Hispaniában, az utolsó csatában, mikor kétségbeejtő helyzetében már arra gondolt, hogy inkább a halált választja.
    
    
37. A háborúk befejeztével ötször tartott diadalmenetet, Scipio legyőzése után, néhány napos szünetek közbeiktatásával, egy hónap alatt négyet, aztán Pompeius fiainak leverése után még egyet. Első és legfényesebb diadalmenete a galliai volt utána az alaexansdriai, majd a pontusi, a rákövetkező az africai, az utolsó pedig a hispaniai; mindegyiket más-más díszletekkel és kellékekkel tartott. A galliai diadalmenet napján a Velabrum mellett elhajtva eltört kocsijának tengelye, s ő kis híján kiesett belőle; fáklyafény mellett vonult fel aCapitoliumra, a fáklyatartókat jobbról-balról negyven elefánt vitte. A pontusi győzelem diadalmenetében egy feliratot is vittek, mely három szóból állt csupán: "Jöttem, láttam, győztem!" Ez a többi felirattól eltérően nem a véghez vitt tettekre emlékeztetett, hanem a háború gyors befejezésére.
    
    
38. Minden kiszolgált gyalogosának zsákmány címén a polgárháború kezdetén juttatott kétezer sestertiuson felül még huszonnégyezer sestertiust adott. Földet is osztott, de nem egy tagban, hogy ne kelljen a birtokosokat a helyükről. A nép között a tíz.-tíz modius gabonán és ugyanannyi font olajon kívül háromszáz sestertiust osztott ki fejenként, amit már korábban megígért, s késedelmi kamatként még száz-száz sestertiust ráadásul. Rómában kétezer sestertius összegéig mindenkinek elengedte egy évi ház bérét, Itáliában pedig ötszáz sestertiusig. Lakomát meg hús osztást is rendezett, a hispaniai győzelem után pedig nagyszabású villás reggelit, kettőt is, az elsőt ugyanis szűkösnek s a maga nagyvonalúságához pedig méltatlannak tartotta, ezért négy nappal később egy másik, az előbbinél dúsabb lakomát adott.
    Különféle látványosságokat; gladiátorviadalokat, színházi előadásokat rendezett a város minden kerületében - az előadásokon más-más nyelven beszélő színészek léptek fel -, továbbá circusi játákokat, atlétaveresenmyeket és tengeri csatákat . A forumon az egyik gladiátorviadalon ott küzdött a praetori családból való Furius Leptinus és Q. Calpenus, egykori senator és ügyvéd is. A pyrrhicha nevű táncot asiai és bithyniai fejedelmek gyermekei járták. A színielőadásokon fellépett egy Decimus Laberius nevű római lovag a maga szerezte mimusban, utána ötszázezer sestertiusszal meg egy aranygyűrűvel megajándékozva a színpadról az orchestrán* át egyenesen a tizennégy padsorban* fenntartott helyérc ment. A circusi játékokon - a circus arénéjét kétoldalt meghosszabbították, és árokkal vették körül - a legelőkelőbb ifjak hajtották a négy- és kétfogatú kocsikat, ők végezték a lovasmutatványokat is. A trójai játékban két csapat, a nagyobb és a kisebb fiúké vett részt. Az állatviadalok öt napig tartottak, és nagy harci játékkal zárultak, melyet két, ötszáz-ötszáz gyalogosból, háromszáz-háromszáz lovasból és húsz-húsz elefántból álló csapat vívott meg egymással. És hogy minél tágasabb hely maradjon a küzdelemre, elmozdították a metákat, s helyükön állították fel szemben a két tábort. Az atléták viadala a Mars-mezőn ideiglenesen felépített stadionban három napig tartott. A tengeri csatában, a kisebbik Codeta-mezőn ásott medencében egy ,,tyrusi" és egy ,,egyiptomi" hajóhad két, három és négy evezősoros gályái ütköztek meg, rengeteg harcossal. E látványosságra mindenfelől annyi ember sereglett össze, hogy az idegenből jött vendégek nagy része az utakon s a keskeny utcákon felállított sátrakban hált, s a nagy tolongásban több embert megtapostak és agyonnyomtak, köztük két senatort is.
    
    
39. Ezek után Caesar az állam újjászervezéséhez látott; megreformálta a naptárt, melyet a pontifexek a szökőhónap nyakra-főre való beiktatásával már rég úgy összezavarták, hogy sem az aratás ünnepe nem esett már nyárra, sem a szüret őszre; a naptári évet a nap járásához igazította, meghatározván, hogy háromszázhatvanöt napból álljon, megszüntette a szökőhónapot, helyette minden negyedik évben közbeiktatott egy napot. Hogy pedig a jövőben a következő január elsejétől kezdve az időszámítás rendje kiigazodjék, november és december közé beiktatott két hónapot: ezért az év, melynek során mindezt bevezette, a szökőhónappal együtt - mert a régi gyakorlat szerint az is éppen erre az évre esett - tizenöt hónapból állt.
    41. Kiegészítette a senatust, patriciusi rangra emelt egyeseket, megszaporította a praetorok, aedilisek,quaestorok s még a kisebb rangú tisztviselők számát is; rehabilitálta azokat, akiket a censor leminősített, vagy akiket a bíróság hivatalhajhászásban elmarasztalt. A választási jog gyakorlásán úgy osztozott meg a néppel, hogy a consulságra pályázók kivételével a többi hivatali jelöltet felerészben a nép akarata szerint, felerészben Caesar ajánlására nevezték ki. Volt, hogy ezt az ajánlást a tribusokhoz intézett körlevélben tette meg, röviden így:
    ,,Caesar, a dictator, ehhez vagy ahhoz a tribushoz. Ezt és ezt az embert ajánlom nektek, hogy szavazatotok segítségével elnyerje hivatalát." A proscribáltak gyermekeinek is megengedte, hogy tisztséget viseljenek. Az igazságszolgáltatást ismét kétfajta, egy lovagrendű és egy senatori rendű bíróra bízta, a harmadik fajtát, a számvivőkét megszüntette.
    A népszámlálást nem a szokásos módon és helyen végeztette, hanem utcánként a bérháztulajdonosokkal, és az állami gabonában részesülő háromszázhúszezer lakos névsorából körülbelül százötvenezret törölt; elrendelte továbbá, hogy a praetor minden évben a névjegyzékben nem szereplő lakosok közül sorshúzás útján töltse be az elhunytak helyét, nehogy a jövőben egy újabb népszámlálás megint zavargásokra szolgáltasson okot.
    
    
40. Nyolcvanezer polgárt osztott be tengeren túli gyarmatokra, de hogy az ily módon megcsapolt Város lakosságának létszámát biztosítsa, elrendelte, hogy húsz éven felüli és negyven éven aluli polgár, hacsak nincs fölesküdve, három egymás után következő évben nem tartózkodhat távol Italiától, s a senatorok fiai is csak abban az esetben utazhatnak külföldre, ha valamely tisztviselő katonai vagy polgári kíséretéhez tartoznak; továbbá, hogy az állattenyésztők pásztoraikat legalább harmadrészben felserdült szabad születésűek közül alkalmazzák. Rómában minden orvosnak s a szabad művészetek mestereinek megadta a polgárjogot, hogy ők maguk annál szívesebben maradjanak a Városban, másokat meg odacsalogassanak. Az adósságok ügyében - véget vetve reménységük éleszgetésének, hogy a tartozásokat eltörlik - elrendelte, hogy az adósok a polgárháború előtt kifizetett árak alapján felbecsült ingatlanvagyonukkal elégítsék ki hitelezőiket, levonva az adósság összegéből azt, amit kamat címén már készpénzben lefizettek vagy írásban átruháztak; ezzel a kikötéssel a kölcsönnek csaknem egynegyede odalett. Minden egyesületet, kivéve a nagyon régi alapításúakat, feloszlatott. A bűntettek megtorlását megszigorította; és minthogy a gazdag emberek könnyebben követtek el bűncselekményt, hiszen vagyonuk meghagyásával mehettek száműzetésbe, a gyilkosokat, mint Cicero írja, egész, a többi bűnösöket fele vagyonuk elkobzásával büntette.
    
    
41. Igen gondosan és nagy szigorúsággal szolgáltatott igazságot. A zsarolás címén elítélteket még a senatori rendből is eltávolította. Egy volt praetor házasságát érvénytelenítette, mert csak két napja elvált nőt vett el, noha házasságtörésnek még a gyanúja sem merült fel. Szabályozta a külföldi áruk vámját. Megtiltotta a gyaloghintó használatát, bíborruha és gyöngyök viselését, felmentést ez alól csak meghatározott rangú és korú személyeknek s meghatározott napokra adott. Igen szigorúan megtartotta a fényűzést korlátozó törvényt, a piacok köré őröket állított, akik a tilalomba ütköző élelmiszereket lefoglalták és elébe vitték; olykor lictorokat és katonákat is kirendelt, s ha az örök figyelmét valami elkerülte, azok még az ebédlőből is elvitték a már feltálalt ételt.
    
    
42. De a város szépítésére és fejlesztésére, nemkülönben a birodalom védelmére és kiterjesztésére is napról napra újabb és nagyvonalúbb terveket szőtt: mindenekelőtt olyan Mars-templomot akart építeni, amekkorát még nem látott a világ, feltöltve és elegyengetve azt a tavat, melyen a tengeri csatát rendezte, továbbá egy különlegesen nagy, a tarpeji sziklához simuló színházat. A polgári jogokat tömörebb formában kívánta rögzíteni és a törvények terjengős rengetegéből néhány könyvbe összegyűjteni a legfelmenőbbeket és legfontosabbakat; a lehető legnagyobb görög és latin nyelvű, nyilvános könyvtárakat akarta megnyitni, a könyvek beszerzésével és rendelésével Marcus Varrót bízva meg; terve volt még a pomptinusi mocsarak kiszárítása, a Fucinus-tó lecsapolása, út építése az Adriai-tengertől az Appenninek gerincén át a Tiberisig, az Isthmus átvágása, a Pontust és Thraciát elözönlő dákok visszaszorítása, végezetül Kis-Armenián keresztül háborút akart indítani a parthusok ellen, de nem akart megütközni velük, míg alaposan ki nem ismerte őket.
    Ilyesmikkel foglalkozott, ilyesmiket tervezgetett, mikor a halál utolérte. Mielőtt azonban erről beszélnénk, helyes, ha előbb alakjáról és külsejéről, öltözködéséről és szokásairól, valamint polgári és katonai képességeiről futólag megemlékezem.
    
    
43. Úgy mondják, magas termetű, fehér bőrű, arányosan izmos, kissé telt arcú, élénk fekete szemű, virulóan egészséges ember volt; csak élete utolsó éveiben ájult el gyakran, és szenvedett nyugtalanító álmoktól. Két alkalommal, munka közben, epilepsziás rohamot is kapott. Testápolás dolgában szinte túlságosan aprólékos volt; nemcsak gondosan nyiratkozott és borotválkozott, hanem szőrtelenítette is magát (amiért meg is szólták); nagyon szenvedett kopaszsága miatt, tapasztalva, hogy gyalázói csúfolódásának ez a kedvenc tárgya. Így aztán rászokott, hogy ritkuló haját hátulról előre fésülje, s a senatus és a nép által ráruházott valamennyi kitüntetés közül azt fogadta s azzal élt legszívesebben, mely feljogosította, hogy állandóan babérkoszorút viseljen.
    Azt mondják, különlegesen is öltözködött: széles bíborsávos, hosszú ujjú, rojtozott tunicát viselt, s mindig a sáv fölött kötötte meg igen lazán; ezért terjedt el Sulla mondása, melyet a nemességnek szánt figyelmeztetésül, hogy óvakodjanak a rosszul felövezett ifjútól.
    
    
44. Eleinte a Suburában, szerény kis házban lakott; majd főpapi tisztsége elnyerése óta a Via Sacrán, egy középületben. Sokan közlik róla, hogy igen kedvelte a fényűzően ízléses berendezést: mondják, hogy az ariciai liget környékén egy villát, melyet nagy költséggel alapjaitól újonnan épített, később földig romboltatott, mert nem egészen felelt meg ízlésének, pedig az idő tájt még szegény és eladósodott ember volt; azt is emlegetik, hogy hadjáratain mindenüvé magával vitt egy mintás hálózatú és egy apró kockás mozaikpadlót.
    
    
45. Állítólag Britanniába is csak azért ment, mert remélte, hogy ott gyöngyökre bukkan, s nagyságukat összehasonlítva, olykor tulajdon kezével latolgatta őket; mindig szenvedélyesen gyűjtött drágaköveket, finom művű ércedényeket, szobrokat, régi festményeket. Szép növésű, műveltebb rabszolgákért oly hihetetlen árat fizetett, hogy maga is szégyellte, és ezért megtiltotta, hogy az összegeket kiadásai közé bejegyezzék.
    
    
46. A provinciákban állandóan két ebédlőt tartott fenn, egyiket tisztjei és görögjei, a másikat a római polgári méltóságok és a provinciák nemessége számára. A házi fegyelmet kisebb-nagyobb dolgokban egyaránt oly gondosan és szigorúan megtartotta, hogy egy péket bilincsbe veretett, mert vendégeinek más kenyeret szolgált fel, mint neki; egyik legkedvesebb szabadosát pedig halállal büntette, mert elcsábította egy római lovag feleségét, bár még csak panaszt sem tett ellene senki.
    
    
47. Férfiakkal való viszonyt Nicomedesszel való együtt lakásán kívül nem vethettek szemére; ez azonban súlyos és örökös szemrehányás és mindenki gyalázkodhatnékjának tárgya maradt. Meg sem említem Licinius Calvus jól ismert sorait:
    
    …Bithynia s Caesar
    használójának hajdani kincsei mind.
    
    Mellőzöm Dolabella s az idősebb Curio szónoklatait, melyekben az előbbi Caesart ,,a királyné vetélytársának", ,,királyi nyoszolya derékaljának", az utóbbi pedig ,Nicomedes kuplerájának" és ,,Bithynia bordélyának" mondta. Nem szólok Bibulus rendeleteiről sem, melyekben consultársát a nyilvánosság előtt ,,Bithynia királynéjának" nevezte, ,,kinek azelőtt egy király, ma egy királyság fekszik a szívén". Ekkoriban történt, mint Marcus Brutus beszámol róla, hogy egy bizonyos Octavius, aki bolondságára való tekintettel bátrabban mondhatott akármit, egyszer nagy társaságban, ahol Pompeiust királynak szólította, Caesart mint királynét üdvözölte. De C. Memmius azt is szemére veti, hogy egy nagy lakomán, ahová több római kereskedő is hivatalos volt - név szerint fel is sorolja őket -, Caesar a többi fiúkával együtt töltögette Nicomedesnél a poharat. Cicerónak az sem volt elég, hogy néhány levelében megírta, mint vezették be az ajtónállók Caesart a királyi hálószobába, hogyan feküdt be bíborruhában az aranyágyba, és miképpen szennyezte be Venus sarja Bithyniában ifjúsága virágát; hanem mikor Caesar a senatusban Nysa, Nicomedes lánya ügyében védőbeszédet tartott és felemelgette a király jó szolgálatait, odaszólt neki:
    ,,Hagyd el már, kérlek, hiszen jól tudja mindenki, hogy mit adott ő neked, s mit te neki."
    A galliai diadalmenetben pedig katonái, más tréfás dalok között, amilyeneket a diadalkocsi rnögött haladva szoktak énekelni, ezt a fülkapott nótát fújták:
    
    Galliát Caesar, Caesart meg Nicomedes bírta le.
    Most triumfál íme Caesar, ki lebírta Galliát:
    Nem triumfál Nicomedes, aki Caesart bírta le.
    
    
48. A közvélemény azt tartja, hogy kéjvágyó volt, sok pénzt költött gyönyörűségek hajhászására, és sok előkelő asszonyt is elcsábított, többek között Servius Sulpicius feleségét, Postumiát, Aulus Gabiniusét, Lolliát, Marcus Crassusét, Tertullát, sőt Gn. Pompeius feleségét, Muciát is. Pompeiusnak legalábbis végig kellett hallgatnia két Curio, apa és fia, meg mások szemrehányásait, hogy hatalomvágyból később mégiscsak feleségül vette annak az embernek a lányát, aki miatt elvált egy asszonytól, pedig az mar három gyermeket is szült neki, és akit sóhajtozva a maga Aegisthusának* nevezett. De minden asszonynál jobban szerette Serviliát, Marcus Brutus anyját, akinek nemcsak előző consulsága idején vásárolt egy hatmillió sestertiust érő gyöngyöt, hanem más ajándékokon kívül a polgárháborúk idején árveréseken olcsón ítélt neki oda hatalmas birtokokat, és mikor az alacsony vételáron többen csodálkoztak, Cicero igen szellemesen megjegyezte:
    ,Annál is kedvezőbb ez az ár, mert elárulom, a harmada [tertia] már ki van fogva belőle." Serviliát ugyanis azzal gyanúsították, hogy Tertia nevű lányát is megkedveltette Caesarral.
    
    
49. Még a tartományokban sem tartózkodott férjes asszonyoktól, ez kitűnik a következő kétsoros rigmusból is, melyeket ugyancsak katonái hajtogattak a galliai diadalmenetben:
    
    Őrizd polgár, jól az asszonyt: kopasz nőcsábászt hozunk;
    Galliában elkurváztad, itt kölcsönvetted a pénzt.
    
    
50. Szeretett királynőket is, így a mór Eunoét, Bogud király feleségét. Naso tudósítása szerint őt is, férjét is rengeteg, mérhetetlen mértékű ajándékkal halmozta el; de legjobban Cleopatrát szerette, akivel gyakran hajnalig lakomáztak együtt, akivel hálótermes hajóján végigutazta csaknem egész Egyiptomot - fel Aethiopiáig, ha serege meg nem tagadja, hogy útján tovább kövesse -, s akit végül meghívott Rómába, s onnan a legnagyobb megtiszteltetésekkel és ajándékokkal elhalmozva bocsátotta útnak, sőt azt is megengedte, hogy a fiú, akit szült, az ő nevét viselje. Erről a gyermekről azt állítja nem egy görög történetíró, hogy alakjára, járására Caesarhoz hasonlított. M. Antonius a senatus előtt is megerősítette, hogy a gyermeket Caesar a magáénak ismerte el; így tudja ezt C. Matius, C. Oppius és Caesar más barátai is; közülük Gaius Oppius, mintha bizony ez ügyben védelemre vagy igazolásra volna szükség, kiadott egy könyvet, mely szerint akit Cleopatra annak mond, nem Caesar fia. Helvius Cinna néptribunus többek előtt kijelentette, hogy volt a kezében egy törvényjavaslat, melyet neki Caesar parancsára, annak távollétében kellett volna előterjesztenie: eszerint Caesar, hogy gyerekeket nemzzen, olyan s annyi nőt vehessen feleségül, akit s amennyit csak akar. S hogy senkinek semmi kétsége ne maradjon afelől, hogy mint szodomita és mint nőcsábász is milyen rossz hírű volt, megemlítem, hogy az idősebbik Curio egyik beszédében minden asszony férjének és minden férj asszonyának nevezte őt.
    
    
51. Mértéket tartott a borivásban, ezt nem tagadták még ellenségei sem. Marcus Catótól származik ez a mondás:
    ,,Egyedül Caesar fogott hozzá józanul a köztársaság megdöntéséhez." Az asztali élvezetek iránt különben is oly közömbösnek festi Gaius Oppius, hogy mikor egyszer vendégségben friss olaj helyett avasat tálaltak elébe, s a többi vendég hozzá sem nyúlt, egyedül ő vett magának a szokottnál is nagyobb adagot, nehogy a házigazdát hanyagsága vagy falusiassága miatt megszégyeníteni lássék. A tulajdonjogot illetően sem katonai, sem polgári tisztségeiben nem voltak gátlásai.
    
    
52. Néhány fennmaradt emlékirat tanúsága szerint proconsulsága idején elfogadta Hispaniában a szövetségesektől az adósságtörlesztésre összekoldult pénzt, lusitan városokat pedig, hiába vállalták, amit rájuk rótt, hiába nyitották meg neki kapuikat, ellenség módjára kifosztott. Galliában az istenek ajándéktárgyakkal teli szentélyeit és templomait kirabolta, s a városokat is inkább a zsákmány kedvéért, semmint valamely bűnös cselekedetük miatt pusztította el; ezért dúskált az aranyban, amit aztán forgalomba hozva, fontját háromezer sestertiusért, Italia-szerte és a tartományokban kisebb tételekben eladogatott. Első consulsága idején háromezer font aranyat lopott el a Capitoliumból, ugyanannyi súlyú aranyozott rezet téve a helyére. Szövetséges országokat, királyságokat adott el jó áron, csak az egy Ptolemacustól hatezer talentumot szerzett Pompeius és a maga nevében. Később pedig már egészen nyilvánvaló rablásokból és szentélyfosztogatásokból fedezte a polgárháborúk, a diadalmenetek s a nyilvános játékok költségeit.
    
    
53. Ékesszólásban és a hadvezetés tudományában elérte vagy túl is szárnyalta a legkiválóbbak dicsőségét. Dolabella bevádolásától fogva kétségtelenül a legjobb védők között tartották számon. Annyi bizonyos, hogy Cicero a Brutus-ban a szónokokat felsorolva azt mondja, hogy nem tud senkit, aki elől Caesarnak meg kellene hátrálnia, s hogy beszédmódja választékos és nagyszerű, sőt bizonyos mértékig fennkölt és nemes; Cornelius Nepos pedig így ír róla:
    ,,Nos hát?! Melyik szónokot tennéd őelébe azok közül, akik egyébbel, mint ékesszólással nem is foglalkoztak? Ki múlja őt felül a gondolatok bőségében vagy árnyaltságában? Ki a kifejezések ékességében vagy választékosságában?" Caesar, legalábbis ifjúkorában, úgy látszik, Strabót követte a szónoklás művészetében, kinek A sardiniaiakért mondott beszédéből nem egy részt szóról szóra átvett a vádemelési jogot igénylő beszédébe. Azt mondják, csengő hangon, szenvedélyes test- és kézmozdulatokkal, s mégsem báj híján szónokolt. Maradtak fenn beszédei, de néhányukat alaptalanul vélik az övének. A Quintus Metellus érdekében mondott beszédéről Augustusnak - nem ok nélkül - az a véleménye, hogy inkább a gyorsírók által hibásan lejegyzett szövegről van szó, mintsem az ő saját kiadásáról, némelyik példányon ugyanis nem is azt a címet találom, hogy Beszéd Metellus érdekében, hanem azt, hogy Beszéd, melyet Metelus számára írt, holott Caesar a maga személyében beszél, s védi Metellust és magát közös rágalmazóik vádaskodásai ellen. Augustus azt tartja, hogy A katonák előtt Hispaniában című beszédet is aligha írta Caesar; pedig két beszéd is maradt fenn ezen a címen: az egyiket állítólag az első, a másikat a második csata előtt mondta el; erről viszont Asinius Pollio azt állítja, hogy az ellenség váratlan támadása miatt Caesarnak nem is maradhatott ideje a beszéd elmondására.
    
    
54. A maga tetteit illetőleg följegyzések maradtak utána a galliai háborúról és a polgárháborúról: a Pompeius ellen viseltről; mert hogy ki a szerzője az alexandriai, az africai és a hispaniai háborúról szólóknak, nem tudjuk biztosan: egyesek szerint Oppius, mások azt tartják, Hirtius, aki Caesar galliai háborújának utolsó és befejezetlen fejezetét is kiegészítette. Caesar följegyzéseiről Cicero már idézett Brutus-ában így beszél:
    ,,Följegyzéseket írt, mégpedig igen elismerésre méltókat: egyszerűek, mesterkéletlenek és elbájolóak, minden szónoki dísz, mint valami ruha, lehántva róluk; bár szándéka az volt velük, hogy másoknak legyen miből meríteniük, ha történelmet akarnak írni, talán csak a fafejűeknek tett szolgálatot, akik szeretnék sütővassal kibodorítani az ő anyagát, a jó ízlésű embereket azonban elbátortalanította az írástól." Ugyanezekről a följegyzésekről Hirtius ezt mondja:
    ,,A közvélemény annyira magasztalja őket, hogy inkább elvette, mintsem megadta a lehetőséget az íróknak, hogy ezzel a tárgykörrel foglalkozzanak. S mi meg jobban csodáljuk, mint mások; a többiek ugyanis csak azt látják, milyen kitűnő és hibátlan ez a mű, de mi azt is tudjuk, hogy milyen könnyedséggel s milyen gyorsan írta."
    Asinius Pollio azt tartja, hogy a Följegyzések nem készültek kellő gonddal és teljes hűséggel, minthogy Caesar mások tetteiről sok mindent vakon elhitt, a maga cselekedeteit pedig vagy szándékosan, vagy megbicsakló emlékezettel, pontatlanul írta meg; szerinte Caesar át akarta dolgozni és ki akarta javítani ezt a művét.
    Ránk maradt még Az analogiáról és az Anticato című, két-két könyvből álló műve továbbá Utazás című költeménye. Ezek közül az első mű két könyvét az Alpokon átkelőben írta, mikor Innenső-Galliából hivatalos igazságszolgáltatási körútja befejeztével hadseregéhez visszatért; a következő kettőt valamikor a mundai csata idején, a legutolsót pedig az alatt a huszonnégy nap alatt, mikor a Városból Túlsó-Hispaniába utazott. A senatushoz intézett levelei is megvannak; ezek, úgy látszik, tőle nyerték a lapokból álló, jegyzetfüzetformát; a consulok és hadvezérek ugyanis azelőtt csak a papyruslapokra széltében írva küldték el leveleiket. Megvannak Ciceróhoz, valamint bizalmas embereihez magánügyekben írott levelei is, melyekben ha titkos dolgot közölt, kulcsírást alkalmazott, vagyis úgy állította össze a betűk sorrendjét, hogy értelmes szót nem adtak ki; ha valaki ezt az írást meg akarja fejteni, az helyettesítsen minden betűt az ábécé sorrendjében három hellyel előtte állóval, tehát például a D-t az A-val, és így tovább. Azt is mondják, hogy ifjúkorában írt néhány művet, mint például egy Hercules dicséreté-t, egy Oedipus című tragédiát és egy Jeles mondások gyűjteményé-t; Augustus egy rövid és egyszerű levélben megtiltotta Pompeius Macernek, akit megbízott a könyvtárak igazgatásával, hogy ezeket a kis munkákat közrebocsássa.
    
    
55. Fegyverforgatáshoz, lovagláshoz kiválóan értett, a fáradságot hihetetlenül állta. Menetelés közben lovagolt is néha, többnyire azonban az élen gyalogolt, mindig hajadonfőtt, esőben, napsütésben egyaránt; hihetetlen gyorsasággal tette meg a leghosszabb utakat is, poggyász nélkül, bérkocsin akár száz mérföldet naponként, ha folyó tartóztatta fel útjában, úszva vagy felfújt tömlőkbe kapaszkodva kelt át rajta, úgyhogy gyakran még futárait is megelőzte.
    
    
56. Hadjáratai során nem is tudom, mi volt nagyobb, óvatossága-e vagy merészsége; hadsereget sohasem vezette cselvetésre alkalmas utakon, míg a terepviszonyokat ki nem kémlelte; Britanniába sem vitte át seregét, míg a kikötök fekvését, a hajózási viszonyokat és a szigeten való partraszállás lehetőségeit maga már fel nem derítette. Mikor hírül hozták neki, hogy az ellenség körülzárta táborát Germaniában, gall ruhában hatolt keresztül az ellenséges őrségeken övéihez; Brundisiumból Dyrrachiumba az ellenséges hajóhad egységei között, télvíz idején kelt át; és mikor csapatai, hiába küldte sürgetésükre egyik követet a másik után, késlekedtek, pedig parancsot kaptak, hogy nyomban kövessék, ő maga, fejét beburkolva, egyedül szállt fel éjjel, titokban egy kis bárkára; csak akkor fedte fel magát és engedte meg a kormányosnak, hogy a vihar elől meghátráljon, mikor a habok már-már elnyelték őket.
    
    
57. Ha vállalkozásba kezdett, soha nem riasztotta el, még csak nem is késleltette semmiféle isteni előjel. Hadjáratát Scipio és Iuba ellen nem halasztotta el, pedig áldozatbemutatás közben elszabadult a barom. Mikor kiszállt a hajóból, megbotlott, de a kedvezőtlen előjelt jóra magyarázva így kiáltott: ,,Foglak, Africa!" Az afféle jóslatokat pedig, hogy abban a provinciában a Scipiók neve sorsszerűen szerencsés és legyőzhetetlen, kijátszotta, táborában mindig tartva egy Cornelius-nemzetségből való, igen megvetett személyt, akire gyalázatos életmódja miatt a Salvito* nevet ragasztották.
    
    
58. Csatát nem csupán előre meghatározott terv szerint, hanem a jó alkalomnak megfelelően is kezdeményezett, gyakran nyomban a felvonulás után, akár a legszörnyűbb vihar idején is, amikor senki sem várta volna, hogy megindul; csak pályafutása vége felé habozott, ha ütközetre került sor, mert úgy vélte, minél gyakrabban győz, annál kevésbé kísértheti meg szerencséjét, és semmiféle győzelmen nem nyerhet annyit, amennyit egy vereségen elveszthet. Valahányszor az ellenséget megszalasztotta, a táborát is elfoglalta; ily módon szemernyi időt sem engedett, hogy rémületéből felocsúdjék. Kétes kimenetelű csatában hátraküldte a lovakat, elsősorban a magáét, hogy így a menekülés eszközeitől megfosztva mindenki jobban érezze a helytállás szükségességét.
    
    
59. Különleges lovon járt; olyasféle lába volt, mint az embernek, ujjformán hasított patával; az állat nála született, és minthogy a jósok szerint a ló gazdájának a földkerekség feletti uralmat jelentette, nagy gonddal nevelte fel; maga ülte meg először, a ló más lovast nem is tűrt a hátán. Caesar később Venus Genetrix temploma előtt állíttatta fel a szobrát.
    
    
60. A felbomlott csatasort nemegyszer egy szál maga rendezte újjá, elébe állt a menekülőknek, egymás után feltartóztatva és torkon ragadva az ellenség felé fordította őket; gyakran úgy megrémültek tőle, hogy egyik jelvényvivő, akit futás közben megállított, nekiszegezte a rúd hegyes végét, egy másik pedig feltartóztatója kezébe nyomta a hadijelvényt.
    
    
61. Híres elszántsága sem kisebb, s bizonyára találhatók még ékesebb bizonyítékai. A pharsalusi csata után seregét előreküldte Asiába, maga pedig, miközben egy kis szállítóhajón a Hellespontuson átkelt, összetalálkozott az ellenséges pártállású L Cassiusszal, aki tíz hadihajóval volt: Caesar nem futamodott meg, hanem közvetlen közelébe siklott, megadásra szólította fel, majd a kegyelemért könyörgőt fel is vette hajócskájára.
    
    
62. Alexandriában egy híd ostroma közben az ellenség előretörése miatt egy csónakba kényszerült, mikor aztán sokan mások is beugráltak mellé, a tengerbe vetette magát, és kétszáz lépésnyi távolságot úszva elvergődött a legközelebbi hajóig, közben felnyújtott baljában tartotta irományait, hogy el ne ázzanak, hadvezéri köpenyét pedig foga közé kapta, hogy az ellenség zsákmányként meg ne kaparintsa.
    
    
63. A katonát nem erkölcsei, nem is jó szerencséje alapján becsülte meg, hanem aszerint, hogy milyen erős, és szigorúan, de egyszersmind elnézően is bánt vele. Nem mindig és nem mindenütt volt keménykezű, csak ha az ellenség a közelben tartózkodott: olyankor aztán igen szilárd fegyelmet követelt, meg sem mondta katonáinak az indulás vagy az ütközet időpontját, de riadókészültségben lévő seregével bármikor váratlanul megindulhatott. Ezt aztán meg is tette, gyakran minden ok nélkül, kiváltképpen esős időben vagy ünnepnapokon. Néha parancsot adott, hogy tartsák őt szemmel, és ilyenkor nappal, de akár éjjel is, kilopakodott és jól kilépett, hogy kifárassza a későn nyomába eredőket.
    
    
64. Ha katonái megrémültek az ellenséges csapatok nagyságáról keringő hírektől, nem úgy bátorította őket, hogy eltagadta vagy mérsékelte: inkább nagyokat tódítva eltúlozta a hallottakat. Mikor például Iuba érkezését rettegve várták, gyűlésbe hívta katonáit, és azt mondta:
    ,,Tudjátok meg, néhány nap múlva tíz legióval, harmincezer lovassal, százezer könnyű fegyverzetű katonával és háromszáz elefánttal itt lesz a király. Hagyják hát abba egyesek a további találgatást és becsléseket, higgyenek nekem, akinek biztos értesülésem van minderről; mert ha nem, felrakom őket a legócskább bárkába, és mehetnek, amerre a szél viszi őket."
    
    
65. Nem minden vétséget vett tudomásul vagy torolt meg mértéke szerint, hanem a szökevényeket és lázadókat irgalmatlanul üldözte és bűntette, a többiek dolga fölött viszont szemet hunyt. Sőt némelykor győzelmes, nagy ütközet után el is engedte a szabályszerű szolgálatot, és hagyta őket kedvükre zabolátlankodni, s azzal szokott dicsekedni, hogy az ő katonái megkenekedve is jól tudnak harcolni. Gyűléseken nem katonáknak, hanem sokkal hízelgőbb néven ,,bajtársaknak" szólította őket. Nagy gondot fordított felszerelésükre, aranyos-ezüstös fegyvereket ajándékozott katonáinak, részint a fényes látvány kedvéért, részint azért, hogy elvesztésüktől félve még kitartóbban küzdjenek. Annyira szerette katonáit, hogy Titurius vereségének hírére megnövesztette haját, szakállát, és addig le sem nyíratta, míg bosszút nem állott.
    
    
66. Ily módon nagy odaadásra és bátorságra ösztönözte őket. A polgárháború kezdetén az egyes legiók centuriói felajánlották, hogy ki-ki a saját félretett pénzéből egy lovast állít neki, valamennyi katonája pedig azt, hogy zsold- és gabonafejadag nélkül, ingyen teljesít szolgálatot: a szegényebbekről való gondoskodást a tehetősebbek vállalták volna. Caesart hosszú hadvezéri pályája folyamán hűtlenül el nem hagyta senki; sok fogságba esett katonája pedig, akinek megígérték, hogy életben hagyják, ha Caesar ellen fegyvert fog, visszautasította ezt a feltételt. Éhséget és egyéb megpróbáltatásokat úgy tűrtek katonái - akár őket zárták körül, akár ők az ellenséget -, hogy amikor Pompeius Caesar dyrrachiumi védősáncainál meglátott egy fűből sütött kenyérféleséget - az volt a táplálékuk -, megjegyezte: vadállatokkal van dolga; hamar el is vitte a kenyeret, meghagyván, senkinek ne mutassák, nehogy az ellenség kitartása és szívóssága megtörje katonái bátorságát.
    Caesar katonáinak harci vitézségére bizonyság, hogy mikor Dyrrachiumnál egyetlenegyszer vereséget szenvedtek, maguk követeltek maguk ellen büntetést, s a fővezérnek inkább vigasztalnia, mintsem büntetnie kellett őket. A többi csatában könnyűszerrel arattak számtalan győzelmet az ellenség fölött, még ha kevesebben voltak is. A hatodik legio egyetlen cohorsa például órákon keresztül védett egy erődöt Pompeius négy legiója ellen, és az emberek csaknem egy szálig elpusztultak az ellenség nyilaitól - százharmincezret találtak a sánc mögött. Nem is csodálkozik ezen az ember, ha egyesek hőstetteit nézi, akár Cassius Scaeva centurióét, akár Gaius Acilius kökatonáét, hogy másokét ne is említsem. Scaeva még akkor is kitartott őrhelyén, a rábízott erőd bejáratánál, mikor a fél szemét kilőtték, combját, vállát átdöfték, pajzsába pedig százhúsz nyíl fúródott. Acilius a massiliai tengeri csatában jobbjával az egyik ellenséges hajó tatjába csimpaszkodott, s mikor karját levágták, a görögök híres Cynaegirusának* példájára felugrott a hajóra, és pajzsgombjával kergette meg az elébe kerülőket.
    
    
67. Caesar katonai a galliai hadjárat tíz éve alatt egyszer sem lázadtak fel; a polgárháborúk folyamán ilyesmi is megesett néhányszor, de hogy a rend oly hamar helyreállt, annak nem a hadvezér engedékenysége, hanem inkább tekintélye volt az oka. Sohasem engedett ugyanis a lázongóknak, ehelyett mindig nyíltan szembeszállt velük; a kilencedik legiót például gyalázattal szélnek eresztette Placentiánál, noha Pompeius meg fegyverben állott, és csak nagy keservesen, sok-sok könyörgésre, a főkolomposok megfenyítése után fogadta őket vissza.
    
    
68. És mikor a tizedik legio katonái - holott javában állt az africai háború - súlyos fenyegetőzések közt és Róma helyzetének veszélyeztetésével elbocsátásukat s azonfelül megjutalmazásukat is követelték, Caesar pillanatig sem habozott, hiába ijesztették barátai, odament közéjük, és feloszlatta a légiót; aztán pedig egyetlen szóval, azzal, hogy ,,polgároknak" nevezte őket, és nem katonáknak, könnyűszerrel megtörte és engedelmességre bírta a csapattestet: rögtön azt felelték neki, hogy ők katonák, s bár visszautasította, mégis önként követték Africába; de még így is azzal büntette a lázadás főkolomposait, hogy megvonta tőlük a zsákmány és a juttatott földbirtok egyharmadát.
    
    
69. Ügybuzgalom és megbízhatóság dolgában már ifjúkorában is kitűnt, ha cliensei érdekéről volt szó. A nemes származású ifjú Masinthát* olyan szenvedélyesen védte Hiempsal királlyal szemben, hogy a vita hevében a király fiának, Iubának szakállát is megragadta; mikor pedig védencét adófizetésre kötelesnek nyilvánították, megszöktette a letartóztatására küldött hatósági emberek elől, sokáig magánál bújtatta, majd praetori hivatalának lejárta után Hispaniába indulva, ünnepi kikísérők és vesszőnyalábot hordozó lictorok közzött saját gyaloghintójában utaztatta el.
    
    
70. Barátaival mindig igen gyöngéden és előzékenyen bánt; egyszer egy erdei útján elkísérte őt Gaius Oppius, és közben hirtelen rosszul lett: Caesar egyetlen kis kvártélyát átengedte neki, maga pedig a puszta földön, a szabad ég alatt halt. A legnagyobb hatalom birtokában jó néhány alacsony származású embert igen magas tisztségekbe juttatott; mikor ezt szemére vetették, nyíltan kimondta, hogy ha méltóságát útonállók és orgyilkosok segítségével kellett volna megvédenie, azoknak is éppúgy meghálálná.
    
    
71. Sohasem neheztelt oly súlyosan senkire, hogy adandó alkalommal szíves örömest ki ne békült volna vele. Gaius Memmius heves támadásaira ugyan hasonló élességgel válaszolt írásban, nemsokára mégis támogatta, mikor consuli hivatalra pályázott. Gains Calvusnak, aki előbb hírhedt epigrammáival belemart, aztán barátai révén igyekezett megbékíteni Caesart, magától és elsőként írt. Valerius Catullust meg, bár úgy érezte, hogy Mamurráról írott verseiben megbélyegezte őt örök időkre, még aznap, mikor megkövette őt, meghívta ebédre, apjával pedig sose szűnt meg fenntartani a régi vendégbaráti viszonyt.
    
    
72. Engedékeny természete még olyankor is megmutatkozott, ha büntetett: a kalózokat, akik elfogták, megfeszíttette ugyan, hiszen esküvel ígért nekik kereszthalált, de parancsot adott, hogy előbb fojtsák meg őket; sohasem tudott ártalmára lenni Cornelius Phagitának sem, pedig csak nagy pénzáldozattal sikerült megszabadulnia tőle egy éjszakai rajtaütés alkalmával betegen, bujkálva, hogy Sulla kezére ne adja öt; Philemont, rabszolga titkárát, aki ellenségeinek megígérte, hogy méreggel elteszi láb alól, csak egyszerű halállal büntette; tanúnak idézték meg Publius Clodius ellen, aki feleségét, Popeiát elcsábította, s akit épp ebben az ügyben vádoltak szentségtöréssel - Caesar állította, hogy nem tud semmiről, holott anyja, Aurelia, és húga, Iulia mindenről híven tanúvallomást tettek. Arra a kérdésre pedig, hogy akkor miért vált el a feleségétől, így felelt:
    ,,Mert szerintem az enyéimhez nemcsak bűn, de még gyanú árnyéka sem férhet."
    
    
73. Csodálatos mértékletességet és bölcsességet tanúsított nemcsak a polgárháború alatt, hanem a háború győzelmes befejezése után is. Mikor Pompeius közhírré tette, hogy ellenségének tart a jövőben mindenkit, aki nem a köztársasági párthoz húz, Caesar kijelentette, hogy barátai közé sorol mindenkit, aki semleges marad. Akiknek pedig Pompeius ajánlására adott tiszti rangot, lehetővé tette, hogy átálljanak Pompeiushoz. Mikor Ilerdánál annak idején tárgyalás indult meg a megadás feltételeiről, és a két fél között állandó érintkezés kezdődött, Afranius és Petreius azonban megbánva a dolgot, lemészároltatta a táborukban elcsípett Caesar-pártiakat, Caesar nem tudta rászánni magát, hogy utánozza ezt a vele szemben elkövetett galád hitszegést. A pharsalusi csatában kihirdette, hogy a polgárokat kímélni kell, és megengedte katonáinak, hogy ki-ki tetszése szerint egy-egy ellenséges párthoz tartozónak megkegyelmezhessen. Senki sem tud olyasmiről, hogy csatamezőn kívül bárkit megöletett volna; kivételt csak Afranius, Faustus és az ifjú Lucius Caesar esetében tett, de úgy tudják, hogy még ezeket sem az ő akaratából végezték ki, az első kettő, miután kegyelmet kapott, újra fegyvert fogott ellene, a harmadik pedig nemcsak Caesar rabszolgáit és szabadosait irtotta kegyetlenül, tűzzel-vassal, hanem meg a nyilvános játékokra beszerzett vadállatokat is lemészároltatta. Élete vége felé aztán azoknak is egytől egyig megengedte a hazatérést Italiába, akiknek még nem bocsátott meg; sőt polgári és katonai tisztségeket is viselhettek. Helyreállíttatta Lucius Sulla és Pompeius szobrait is, melyeket a nép ledöntött. Ha valaki rosszban sántikált ellene vagy szidalmazta, inkább azon volt, hogy visszatartsa, mintsem megbüntesse. Nem is üldözte sem a felfedezett összeesküvéseket, sem az éjjeli összejöveteleket, csak közhírré tette, hogy mindegyikről tudomást szerzett, és ha valaki nagyon acsargott rá, megelégedett annyival, hogy nyilvánosan figyelmeztette az illetőt, hagyjon fel vele. Nyugodtan tűrte, hogy Aulus Caccina durván megszégyenítő iratával és Pitholaus féktelenül gyalázkodó verseivel a becsületébe gázoljon.
    
    
74. Egyéb cselekedetei és mondásai azonban épp eleget nyomnak latba, hogy kimondjuk: visszaélt hatalmával, és nem ok nélkül gyilkolták meg. Mert nem elég, hogy mértéktelenül sok tisztséget elfogadott - évről évre consulságot, élete végéig tartó dictatori hatalmat, az erkölcsbíró legfőbb hivatalát, ezenfelül az ,,Imperator" előnevet, ,,A haza atyja" melléknevet, szobrot a királyok sorában, emelvényt az orchestrában -, hanem azt is eltűrte, hogy minden emberi kitüntetésnél magasabbakat szavazzanak meg neki: aranyszéket a senatusban és a törvényszéken, jelvényeinek kocsit, képmásának saroglyát a circusi díszfelvonulásban, templomokat, oltárokat, szobrot az istenek szobrai között, helyet az istenek tiszteletére terített asztalnál, külön flament,* lupercusokat,* s meg azt is, hogy az egyik hónapot róla nevezzék el; minden tisztséget kényére-kedvére adott s kapott. A harmadik és negyedik consulságot már csak névleg viselte, megelégedett a dictatori hatalommal, melyet a consuli ranggal együtt adtak neki, és mindkét évben két-két consult nevezett ki helyettesévé az év utolsó három hónapjára; így a közbeeső időkben nem kellett más gyűlést tartania, csak a néptribunusok és aedilisek választási gyűlését; a praetorok helyére praefectusokat nevezett ki, hogy azok távolléte esetén Róma közigazgatási ügyeit intézzék. Egyszer, mikor az egyik consul váratlanul meghalt a január elseje előtti napon, a néhány órára megüresedett tisztséget odaadta egy jelöltnek. A hagyományokat semmibe véve, éppilyen önkényesen osztogatta a hivatalokat több évre; tíz praetorirangüembernek consuli jelvényeket ajándékozott, újdonsült polgárjogú személyeket, köztük néhány félig barbár gallust, felvett a senatorok sorába. Ezenkívül a pénzverde még az adóügyek vezetését házi rabszolgáira bízta. Az Alexandriában hátrahagyott három legio gondját és parancsnokságát Rufióra, szabadosa fiára, egyik kedvenckéjére bízta.
    
    
75. Amint Titus Ampius írja, nyilvánosan is tett nem kevésbé elbizakodott kijelentéseket:
    ,,A köztársaság semmi, test nélküli, tartalmatlan fogalom, puszta elnevezés." ,,Sulla analfabéta volt a politikában, hiszen lemondott a dictatori hatalomról." ,,Jó lesz, ha az emberek óvatosabban beszélnek vele, és törvénynek tekintik a szavat." Önteltségében odáig ment, hogy mikor a baljós közölte, hogy az előjelek kedvezőtlenek, és az áldozati baromnak hiányzik a szíve, azt mondta: Majd kedvezőbbek lesznek, ha ő úgy akarja; abban pedig semmi csodálatos nincs, hogy ha egy baromnak hiányzik a szíve.
    78. A legnagyobb, szinte engesztelhetetlen gyűlöletet azonban azzal keltette, hogy a Venus Genetrix temploma előtt ülve fogadta a senatorokat, mikor a neki megszavazott legmagasabb kitüntetésekről szóló határozattal elébe járultak. Egyesek azt állítják, hogy Cornelius Balbus tartotta vissza Caesart, aki fel akart kelni helyéről; mások szerint egyáltalán nem is volt szándékában, sőt Gaius Trebatiust ugyancsak barátságtalan pillantással mérte végig, mikor az figyelmeztette, hogy álljon fel. Ez a cselekedete annál felháborítóbb volt, mert mikor egyik diadalmenetén a tribunusok padsora előtt elhajtott, és Pontius Aquila nem kelt föl helyéről, Caesar méltatlankodva így kiáltott:
    ,,Követeld hát vissza tőlem a köztársaságot, Aquila tribunus!", s a következő napokon mindenkinek ezzel a feltétellel tett csupán ígéretet: ,,Ha ugyan Pontius Aquila megengedi."
    
    
76. A senatus ilyen szégyenletes lebecsülése után meg nagyobb arcátlanságot követett el. A latin ünnepségekről hazatérőben valaki a nép szertelen, soha nem hallott üdvrivalgásától kísérve fehér szalagos babérkoszorút nyomott Caesar szobra fejébe. A két néptribunus, Epidius Marullus és Caesetits Flavus letépette a fehér szalagot a koszorúról, a tettest pedig megbilincseltette; Caesar erre, talán mert fájlalta, hogy királlyá választásának kísérlete ilyen balul ütött ki, vagy mert - mint mondta - elragadták tőle a dicsőséget, hogy a királyi hatalmat maga utasíthassa vissza, durván lehordta a két tribunust, és megfosztotta őket hivataluktól. Mégsem tudta eloszlatni a gyanút, hogy a királyi rangra vágyik, hiába válaszolta a népnek, mikor ,,királyként" köszöntötte, hogy ő Caesar és nem király; hiába hárította el magától és ajánlotta fel a Legjobb és Leghatalmasabb Iuppiter capitoliumi templomában a királyi diadémát, melyet Antonius, a consul, a Lupercalia ünnepén a szószéken többször is már-már a fejére helyezett. Sőt a legváltozatosabb hírek keringtek arról, hogy elköltözik Alexandriába vagy Iliumba, és magával viszi a birodalom minden kincsét, miután Italiát kimerítette a katonaszedéssel, és barátaira bízta Róma kormányzását; meg hogy a legközelebbi senatusülésen Lucius Cotta, a tizenötös bizottság* egyik tagja javaslatot terjeszt elő, melynek értelmében adják meg Caesarnak a királyi címet, mert a sorskönyvekben az áll, hogy a parthusokat csak király győzheti le.
    
    
77. Az összeesküvők azért siettek tervük véghezvitelével, nehogy kénytelenek legyenek ezt a javaslatot megszavazni.
    Azelőtt szétszórtan, kettesével-hármasával tartották tanácskozásaikat, de most mindenkit egybehívtak, minthogy már a nép is elégedetlen volt a dolgok állásával, titkon is, nyíltan is szidalmazta az önkényuralmat, és szabadítókra áhítozott. Amikor idegeneket iktattak a senatorok sorába, valaki ezt a hirdetményt függesztette ki:
    Mindenkinek üdvére! Meg ne mutassa senki az új senatornak, merre van a curia!" Úton-útfélen ezt énekelték:
    
    Caesar akin diadalt ült, a Tanácsba ülteti:
    Húzd le gallus a gatyádat, s fel a sávos tunicát!
    
    Quintus Maximus, akinek háromhónapi időtartamra átadta a consuli tisztséget, egyszer belépett a színházba; mikor a lictor szokás szerint figyelmeztette ékezésére a közönséget, mindenfelől kiáltozták, hogy ez nem consul. Caesetius és Marullus tribunusok leváltása után, a következő választógyűléseken több szavazatot találtak, mely őket jelölte consulnak. Lucius Brutus szobrára valaki azt írta fel: ,,Bárcsak élnél!", Caesaréra meg ezt:
    
    
    Brutus első consulunk lett, a király-elkergető,
    Ez meg végül is király lett, ez a consul-kergető.
    
    Több mint hatvan ember esküdött össze Caesar ellen; az összeesküvés vezetői Gaius Cassius, Marcus és Decimus Brutus voltak. Eleinte haboztak, vajon amikor szavazásra szólítja fel a tribunusokat Caesar a Mars-mezőn, akkor rohanjon-e rá egy részük, s dobja le a hídról, a többiek meg öljék meg lent, vagy pedig a Via Sacrán, esetleg a színház bejáratánál támadják-e meg; minthogy azonban március idusára Pompeius csarnokába hívták össze a senatust, természetszerűen erre a helyre és időpontra esett választásuk.
    
    
78. De Caesarnak is nyilvánvaló csodajelek adták hírül közeli halálát. Néhány hónappal azelőtt, mikor a capuai coloniában Iulius-féle törvény alapján odatelepített colonusok tanyaépítéséhez ősrégi sírokat bontottak le - ezt annál is buzgóbban tették, mivel a sírokban sok szép művű, régi edényre bukkantak -, munka közben az egyik síremléken, amelybe állítólag Capys, Capua alapítója volt temetve, egy görög betűs, görög nyelvű feliratot fedeztek fel, mely így szólt:
    ,,Ha egyszer napfényre kerülnek Capys csontjai, Iulus egyik sarját tulajdon vérrokona fogja meggyilkolni, de bosszúból haláláért szörnyű csapások érik majd Italiát." Ennek a történetnek a hiteléért - ha valaki mesének vagy koholmánynak tartaná - Cornelius Balbus, Caesar egyik legközelebbi barátja áll jót.
    Halála előtt néhány nappal megtudta Caesar, hogy a lovak, melyeket, átkelvén a Rubicón, a folyó istenének szentelt és őrizet nélkül szabadjára eresztett, semmiképp sem akarnak legelni, és sűrűn ontják könnyeiket. Spurinna, a béljós is figyelmeztette Caesart, mikor áldozatot mutatott be: óvakodjék a veszedelemtől, mely március tizenötödikénél tovább nem várat magára. Egy nappal március idusa előtt pedig azt látták, hogy valami tarkabarka madársereg üldözőbe vesz egy ökörszemet, mely babérágacskával a csőrében a közeli ligetből Pompeius csarnoka felé repül, és ott széjjeltépi. A gyilkosság napjára virradó éjszaka önmagát látta Caesar álmában, amint a felhők fölött röpköd, majd Iuppiterrel kezet szorít; felesége, Calpurnia pedig azt álmodta, hogy házuk teteje beomlik, és férjét karja között leszúrják, hálótermük két ajtószárnya pedig hirtelen magától kitárult. Ezért és mert gyengélkedett is, Caesar sokáig habozott, ne maradjon-e inkább otthon, s ne halassza-e későbbre az ügyeket, melyeket a senatusban elő akart terjeszteni; végül Decimus Brutus felszólítására, hogy ne töltesse az időt hiába a nagy számban összegyűlt s már amúgy is régóta várakozó senatorokkal, úgy tizenegy óra felé mégiscsak elindult; baljában egyéb írások között az összesküvés leleplezéséről szóló feljelentést tartotta, melyet valaki kezébe adott, ő azonban csak később akarta elolvasni. Aztán meg szertartás közben, noha több áldozati barom levágása után sem kapott kedvező jóslatot, fittyet hányva a vallásos intelemnek, belépett az ülésterembe, kicsúfolta Spurinnát, feddve, hogy hamis jósnak bizonyult, mert, íme, minden különösebb baj nélkül elérkezett március idusa.
    ,,Elérkezett bizony - mondta erre a jós -, de még el nem múlott."
    
    
79. Miközben elfoglalta helyét, tiszteletadás ürügyén körülállták az összeesküvők; Cimber Tillius, aki a főszerepet magára vállalta, nyomban odalépett hozzá, mintha kérni akarna valamit; mikor Caesar nemet intett, és kézmozdulattal jelezte, hogy majd máskor, Cimber Tillius mindkét vállán megragadta a tógáját. Caesar felkiáltott:
    ,,De hiszen ez erőszak!", mire az egyik Casea valamivel a torka alatt megsebesítette. Caesar megragadta Casca karját, és írószerszámával keresztüldöfte, de hiába akart felugrani helyéről, nem tudott, mert másfelől is sebet kapott; mikor észrevette, hogy mindenfelől kivont török merednek rá, fejét beborította togájával, bal kezével meg bokájáig lehúzta a toga öblös ráncait, hogy testének alsó részét is tisztességesen eltakarva essen el. És így szúrták aztán le huszonhárom tőrdöféssel, csak az első szúrásnál nyögött fel, de nem mondott semmit; van ugyan, aki azt állítja, hogy a rárohanó Marcus Brutusnak ezt mondta:
    ,,Te is, fiam?" Mikor kilehelte lelkét, mindenki szétfutott, s ő ott hevert magában, míg végül három rabszolga hordszéken, melyről a karja lelógott, hazaszállította tetemét. Orvosa, Antistius nézete szerint a sok szúrás közül egyedül csak mellbe volt halálos, melyet másodjára kapott.
    Az összeesküvők azt tervezték, hogy áldozatuk tetemét a Tiberisbe dobják, vagyonát elkobozzák, intézkedéseit megsemmisítik, de féltek Marcus Antonius consultól és Lepidustól, a lovasság főparancsnokától, és ezért elálltak szándékuktól.
    
    
80. Apósa, Lucius Piso kérelmére Antonius házában felbontották és felolvasták Caesar végakaratát, melyet előző év szeptember tizenharmadikán lavicumi birtokán írt, és a Vesta-szüzek főnöknőjének adott át megőrzésre. Quintus Tubero azt írja, hogy első consulsága és a polgárháború kitörése között eltelt időben többször is Gn. Pompeiust nevezte meg örököseként, és ezt katonainak gyűléseken fel is olvasta.
    De ebben az utolsó végrendeletben három örököst jelölt meg, éspedig nővére unokáit: Gaius Octaviusra maradt vagyona háromnegyed része, Lucius Pinariusra és Quintus Pediusra pedig együttesen egynegyede; a végrendelet végén Gaius Octaviust fiává fogadta, és ráhagyta nevét; gyilkosai közül többet is kijelölt esetleg születendő fia gyámjává, Decimus Brutust meg éppen másodörökösei egyikévé. A népnek Tiberis-parti kertjeit hagyta örökül, és hozzá háromszáz sestertiust fejenként.
    
    
81. A temetés kihirdetése után a Mars-mezőn, Iulia síremléke közelében állították fel a máglyát, a szószék előtt Venus Genetrix templomának mintájára aranyos épületet emeltek; benne arannyal-bíborral leterített elefántcsont ágyat helyeztek el, az ágy fejénél egy diadaljelvényt és azt a ruhát, amelyben megölték. Rendeletet adtak ki, hogy aki halotti ajándékot visz, az a szokott rend mellőzésével, tetszése szerinti útvonalon menjen a Mars-mezőre; félő volt ugyanis, hogy egy nap nem lesz elég. A halotti játékok között - iránta szánalmat, gyilkosai ellen gyűlöletet kelteni - ilyen alkalomszerű részleteket énekeltek Pacuvius tragédiájából, A fegyverek ítéletéből:
    
    Mért mentettem meg őket? hogy megöljenek?
    
    Más, hasonló tartamú szöveget is mondtak Atilius Electrájából. A gyászbeszéd helyett Antonius, a consul, kikiáltó útján hirdette ki a senatus határozatát, mely minden isteni és emberi megtiszteltetést megszavazott Caesarnak; felolvasta továbbá az eskü szövegét, mellyel mindegyik senator az egyetlen [Caesar] életének megoltalmazására kötelezte magát; maga Antonius kevés szót fűzött mindehhez. A halottas ágyat tényleges és volt hivatalos méltóságok vitték a szószék elé a forumra. Egyesek azt javasolták, égessék el tetemét a capitoliumi Iuppiter templomában, mások Pompeius csarnokát ajánlották - közben megjelent két férfi, derekukon kard, kezükben két-két hajítódárda, és égő viaszfáklyával meggyújtották a máglyát; erre a körül álldogáló tömeg nyomban száraz rőzsét, bírói emelvényeket és padokat hordott össze, és mindenféle ajándéktárgyakat, amit csak talált. Azután jöttek a fuvolások és a színészek, szétszaggatták és tűzbe dobták a régebbi diadalmenetek kellékei közül az erre az alkalomra felvett ruhákat; így tettek az öreg, kiszolgált legionariusok is fegyvereikkel, melyekkel a temetésen díszelegtek; sok római nő is tűzbe dobta a rajta levő ékességeket, valamint fiúgyermekei talizmánját és ruháit. A hivatalos gyász idején a külföldi származású lakosság is gyászolt mindenfelé, ki-ki a maga módján, kiváltképpen a zsidók, akik néhány éjszakán át ellátogattak a máglya hamvaihoz.
    
    
82. A nép fáklyákkal a kezében nyomban Brutus és Cassius házához indult; miután onnan keményen visszaverték, útban visszafelé, névcsere folytán, tévedésből megölték a szemközt jövő Helvius Cinnát Cornelius Cinna helyett, akit halálra kerestek, mert előző nap egy nyilvános gyűlésen szenvedélyesen szónokolt Caesar ellen; fejét lándzsa hegyére tűzve hordozták körül a városban. Később a nép mintegy húsz láb magas numídiai márványtömbből kifaragott oszlopot emelt a forumon, és ezt a feliratot véste rá:
    ,,A haza atyjának." S azután még hosszú időn át megőrizték a szokást, hogy ezen a helyen mutattak be áldozatot, tettek fogadalmat, tisztázták vitás ügyeiket Caesar nevére esküdve.
    
    
83. Némely hozzátartozója azt gyanította, hogy Caesar nem is akart már élni, nem ügyelt magára; rossz volt az egészsége, azért nem is törődött a figyelmeztető jósjelekkel és barátai intelmeivel. Néhányan úgy vélték, hogy bízva a senatus legfrissebb határozatában és esküjében, elbocsátotta még hispaniai őrsegét is, mely fegyveres őrszolgálatot teljesített körülötte. Mások szerint szívesebben nézett szembe egyetlenegyszer a mindenfelől fenyegető veszélyekkel, mint hogy örökösen vigyázzon magára, és feszültségben éljen. Azt is elbeszélik többen, hogy gyakorta mondogatta: Nem annyira a maga érdeke, sokkal inkább a köztársaságé, hogy ő életben maradjon; eleget élvezte már a hatalmat s a dicsőséget; ha őt valami baj éri, nem lesz nyugta az államnak, sőt még súlyosabb polgárháborúkat el fog szenvedni.
    
    
84. Abban csaknem mindenki egyetért, hogy az effajta halál szinte kívánatos volt számára. Egyszer ugyanis, mikor Xenophon művében azt olvasta, hogy Cyrus betegsége vége felé bizonyos intézkedéseket tett temetése dolgában, Caesar az ilyen lassú haláltól megborzadva gyors elmúlást kívánt magának; egy nappal a halála előtt, amikor Marcus Lepidusszal ebéd közben arról folyt a szó, ki mint szeretne végezni életét, ő a váratlan, hirtelen halált választotta.
    
    
85. Ötvenhatodik évében halt meg, az istenek sorába iktatták, éspedig nemcsak a senatus határozata alapján, hanem a nép őszinte meggyőződéséből is. Az első ünnepi játékok idején ugyanis, melyeket örököse, Augustus, nyomban Caesar istenné avatása után tiszteletére rendezett, délután öt óra felé üstökös tűnt fel, és hét napig egyfolytában ragyogott az égen; általában azt tartották, hogy az égiek közé befogadott Caesar lelke az, és ezért ábrázolják őt azóta is csillaggal a feje fölött. Elrendelték, hogy a gyűléstermet, ahol megölték, falazzák be, március idusát nevezzék az apagyilkosság napjának, és e napon soha többé ne tartsanak senatusi ülést.
    
    
86. Gyilkosai közül egyik sem élte túl akár csak három évvel is, és egyik sem halt meg természetes halállal. Mindegyiket elítélték, aztán egyik így, másik úgy, ki háborúban, ki a tengeren pusztult el; akadt olyan is, aki ugyanazzal a tőrrel ölte meg magát, amelyet annak idején Caesarba döfött.

- vissza -