A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából.
Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék.
Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem
az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül
éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni! - ez tehát
a felvilágosodás jelmondata.
Restség és gyávaság okozza, hogy az emberiség oly nagy része,
habár a természet már rég felszabadította az idegen vezetés alól, szívesen kiskorú
marad egész életében, s azt is, hogy másoknak oly könnyű ezek gyámjává feltolni
magukat. Kiskorúnak lenni kényelmes. Ha van egy könyvem, amely eszemül, egy
lelkipásztorom, aki lelkiismeretemül szolgál, s egy orvosom aki megszabja az
étrendemet stb., akkor igazán nincs szükségem arra, hogy magam fáradozzam. Ha
fizetni tudok, nem kell gondolkodnom, elvégzik helyettem mások ezt a bosszantó
munkát. S hogy az emberiség legnagyobb része (s közte az egész szépnem), túl
azon, hogy fáradságos, fölöttébb veszélyesnek is tartsa a nagykorúságig teendő
lépést, arról már ama gyámok gondoskodnak, akik jóságosan magukra vették a rajtuk
való felügyeletet. Miután elbutították jószágaikat, s gondosan vigyáztak, nehogy
e jámbor teremtmények egy lépést is tehessenek ama járókán kívül, amelybe bezárták
őket, megmutatják nekik az őket fenyegető veszélyeket, ha megpróbálnának egyedül
járni. No, a veszély éppen nem olyan óriási, mert néhány esés árán végül csak
megtanulnának járni; de egy ilyen példa mégiscsak megfontolttá tesz, és visszarettent
minden további kísérlettől.
Az egyes embernek nagyon nehéz tehát a szinte természetévé
vált kiskorúságból kivergődnie. Valósággal megszerette, s egyelőre valóban képtelen
arra, hogy a saját fejével gondolkodjék, mivel soha nem is engedték, hogy megpróbálja.
A természeti adottságok értelmes felhasználásának vagy inkább a velük való visszaélésnek
mechanikus eszközei: a szabályzatok és formulák - az örökös kiskorúság béklyói.
Még aki levetné azokat, az is csak bizonytalanul ugranék át a legkeskenyebb
árkon is, mivel nem szokott hozzá a szabad mozgáshoz. Ezért csak keveseknek
sikerült, hogy önálló szellemi tevékenységgel kilábaljanak a kiskorúságból,
és biztosan járjanak.
Ám, hogy egy közösség váljék felvilágosodottá a maga erejéből,
az sokkal inkább lehetséges, sőt, ha szabadságot engednek neki, majdnem elmaradhatatlan.
Mert mindig lesz néhány önállóan gondolkodó ember, még a nagy sokaság kinevezett
gyámjai között is, akik levetvén a kiskorúság igáját, terjesztik is maguk körül
az értelmes önbecsülés s az ember önálló gondolkodásra hivatottságának szellemét.
Sajátos módon az a közösség, amelyet előzőleg ők hajtottak igába, utóbb őket
magukat is arra kényszerítheti. hogy ez iga alatt maradjanak, ha néhány más,
a felvilágosodásra teljességgel képtelen elöljárója a közösséget erre bújtogatja.
Ennyire káros tehát az előítéletek elültetése, mert ezek végül azokon bosszulják
meg magukat, akik vagy akiknek elődei létrehozták őket. Ily módon egy közösség
csak lassan juthat el a felvilágosodásig. Egy forradalom megbuktathatja ugyan
a személyes despotizmust, a kapzsi és uralomvágyó elnyomást, de soha nem eredményezi
a gondolkodásmód reformját; hanem egyszerűen a régiek helyett új előítéletek
pórázára fűzi a gondolattalan tömeget.
E felvilágosodáshoz azonban semmi egyéb nem kell, csak szabadság.,
annak is a legártalmatlanabb fajtája: nevezetesen az ész minden kérdésben való
nyilvános használatának szabadsága. De már hallom is mindenfelől a kiáltást:
ne okoskodjatok! A tiszt így szól: ne okoskodjatok, hanem gyakorlatozzatok!
A pénzügyi tanácsos: ne okoskodjatok, hanem fizessetek! A pap: ne okoskodjatok,
hanem higgyetek! (A világon csak egyetlen úr mondja: okoskodjatok, amennyit
akartok, de engedelmeskedjetek!) S ez a szabadság megannyi korlátozása. De melyik
korlátozás akadályozza a felvilágosodást, melyik nem? S melyik az, amely egyenesen
előmozdítja? - Felelek: az ész nyilvános használatának mindenkor szabadnak kell
lennie, mert egyedül ez képes megvalósítani az emberek között a felvilágosodást;
az ész magánhasználatát azonban többször is korlátok közé lehet szorítani anélkül,
hogy ez különösebben gátolná a felvilágosodást. Saját eszünk nyilvános használatának
azt nevezem, hogy egy tudós az olvasók teljes közösségének színe előtt gondolkodik.
Magánhasználatának azt, amit egy bizonyos rábízott polgári tisztségben vagy
hivatalban tehet az eszével. Némely közérdekű ügyben szükség van egy bizonyos
mechanizmusra, miáltal a közösség egyes tagjainak pusztán passzívan kell viselkedniük,
hogy a mesterséges egyetértés segítségével a kormányzat közös célokra irányítsa
vagy legalábbis visszatartsa őket e célok megzavarásától. Ilyenkor nyilvánvalóan
megengedhetetlen az okoskodás, itt engedelmeskedni kell. Amint azonban a gépezet
e része egyben egy egész közösség, sőt, a világpolgári társadalom tagjainak
tekinti magát, tehát tudósi minőségében, aki írásaival fordul valamely szoros
értelemben vett közösséghez, mindenesetre okoskodhatik anélkül, hogy ezzel károsodás
érné azokat az ügyeket, amelyekben neki jórészt csak a passzív résztvevő szerepe
jut. Így meglehetősen romboló lenne, ha egy tiszt, akinek feljebbvalója valamilyen
utasítást adott, szolgálatban hangosan tűnődnék e parancs célszerűségén vagy
hasznosságán; engedelmeskednie kell. Ám nem méltányos megtiltani neki, hogy
mint tudós megjegyzéseket tegyen a hadi szolgálat fogyatékosságairól, s ezeket
megítélés végett közönsége elé terjessze. A polgár nem habozhat a rárótt feladatok
elvégzésében, sőt ha kotnyelesen bírálgatja ama megbízatásokat, akkor ez olyan
botrány, amelyért (mivel általában törvénytelenségekre ösztönözhet) megbüntethető.
Ugyanő azonban ettől függetlenül nem cselekszik polgári kötelességei ellenére,
ha tudósként nyilvánosan véleményt mond az előírások szerencsétlen vagy igazságtalan
voltáról. Azonképpen köteles a lelkész katekizmustanítványainak és gyülekezetének
az általa szolgált egyház hitvallása szerint prédikálni, hiszen e feltétellel
alkalmazták. Ám tudósként teljes szabadsága, sőt elhivatottsága van arra, hogy
a közösség elé tárja gondosan megrostált és jóindulatú gondolatait ama hitvallás
hibáiról, s javaslatokat tegyen a vallás és egyház megjavítására. S ebben semmi
sincs, ami összeütközésbe kerülhetne a lelkiismerettel. Mert amit hivatalából
kifolyólag mint egyháza képviselője tanít, azt olyanként teszi, akinek e tekintetben
nincs szabad keze arra, hogy saját vélekedése szerint tanítson, hanem az a megbízatása,
hogy előírás szerint, más nevében beszéljen. Így fog szólni: egyházunk ezt meg
ezt tanítja, ilyen és ilyen bizonyító okok alapján. Majd gyülekezete számára
levonja az összes gyakorlati tanulságot azokból a tételekből, amelyeket ő maga
nem írna elő teljes meggyőződéssel, de amelyeknek előadását mégiscsak nyugodt
lélekkel vállalhatja, hiszen nem egészen lehetetlen, hogy igazság vagyon bennük,
vagy hogy legalábbis nincs bennük semmi, ami ellentmondana a benső vallásnak.
Mert ha úgy vélné, hogy ilyen ellentmondást talál, akkor sem láthatná el tiszta
lelkiismerettel hivatalát, s le kellene azt tennie. Az az észhasználat tehát,
amelyet egy alkalmazott tanító gyülekezete előtt gyakorol, pusztán magánhasználat,
mivel akármilyen nagy, mégiscsak meghitt gyülekezetről van szó, s e magánhasználatban
mint lelkész nem szabad, s nem is lehet az, hiszen idegen megbízást teljesít.
Ezzel szemben mint tudós, aki írásaival a tulajdonképpeni közösséghez, nevezetesen
a világhoz szól, tehát esze nyilvános használatában, korlátlan szabadságot élvez
arra, hogy a maga fejével gondolkodjék, s a maga nevében beszéljen. Mert értelmetlenség,
hogy a nép gyámjai (szellemi dolgokban) maguk is megint kiskorúak legyenek,
ez csak a képtelenségek örökkévalóságát eredményezhetné.
De nem tehetné-e meg a lelkészek társasága, valamilyen zsinat
vagy egy tiszteletre méltó klasszis (ahogy Hollandiában nevezi magát), hogy
egymás között esküvel kötelezzék magukat egy bizonyos változtathatatlan hitvallásra,
hogy ily módon örökössé tegyék a testület tagjain s azok közvetítésével a népen
való gyámkodásukat? Úgy vélem, ez teljesen lehetetlen. Az olyan szerződés, amelyet
a célból kötnének, hogy az emberiségtől távol tartsanak minden további felvilágosodást,
teljességgel semmis, meg akkor is, ha a legfőbb hatalom, a birodalmi gyűlések
és az ünnepélyes békekötések erősítik is meg. Egy korszak nem szövetkezhetik
és nem esküdhet össze arra. hogy a következő korszakot olyan állapotba kényszerítse,
amelyben szükségképpen lehetetlenné válnék amúgy is fölöttébb esetleges ismereteinek
kibővítése, a tévedésektől való megtisztítása és a felvilágosodásban való előrehaladás.
Ez bűn volna az emberi természettel szemben, amelynek eredeti rendeltetése éppen
ez az előrehaladás; az utódoknak tehát teljességgel jogukban áll ama végzéseket
mint jogtalanokat és bűnösöket elvetniök. Minden olyan törvénynek, amelyet a
népről hoznak, egyetlen próbaköve a következő kérdés: szabhatna e maga a nép
ugyanilyen törvényt magára? Abban a reményben, hogy lesz jobb, meghatározott,
rövid időre, egy bizonyos rend kedvéért be lehetne vezetni azt, hogy minden
egyes polgárnak, kivált a lelkésznek, megengednék, hogy tudósi minőségben, tehát
írásaiban, megtegye a maga megjegyzéseit a jelenlegi berendezkedés hibáiról.
A fennálló rend eközben megmaradna, egészen addig, míg az ilyen jellegű dolgokban
való jártasság általánosan olyan fokra jut, s annyira nyilvánvalóvá válik, hogy
a polgárok hangját egyesítve (ha nem is mindenkiét) azt a javaslatot terjesztheti
a trón elé, hogy az vegye védelmébe azokat a közösségeket, amelyek a maguk belátása
alapján egy megváltoztatott vallási berendezkedésre hajlanak, anélkül hogy akadályozná
azokat, amelyek meg akarnak maradni a réginél. Ezzel szemben teljesen megengedhetetlen
az olyan egyesülés, amely állandó, senki által nyilvánosan kétségbe nem vonható
vallási berendezkedést akar létrehozni, akárcsak egy emberöltőre is.
Ezzel semmissé és terméketlenné tenne egy időszakot az emberiségnek
a megjobbulás felé való haladásában, amivel utódainknak is nagy kárt okozna.
Egy ember ugyan önmaga számára - de akkor is csak egy bizonyos időre és csak
az ő tudására tartozó dolgokban - halogathatja a felvilágosodást, de lemondani
arról, akár a maga, de meg inkább az utódok nevében, egyértelmű az emberiség
szent jogainak megsértésével és lábbal tiprásával. Amit azonban egy nép soha
nem határozhat el önmagáról azt még kevésbé határozhatja el róla egy monarcha;
törvényadó tekintélye ugyanis éppen azon nyugszik, hogy a teljes népakaratot
egyesíti a maga akaratában. Ha csak arra ügyel, hogy az összes igaz vagy vélt
javulás a polgári rend sérelme nélkül történjék, akkor tűrheti, hogy alattvalói
azt tegyék, amit a lelki üdv szempontjából szükségesnek tartanak, ez őt nem
érinti, viszont nagyon vigyáznia kell arra, hogy az egyik a másikat erőszakosan
meg ne akadályozza az önnön hivatásán és előremenetelén való legjobb képessége
szerinti munkálkodásban. Felségét egyenesen csorbítja, ha az ilyesmibe belekeveredik,
amennyiben felügyeletére méltatja azokat az írásokat, amelyekben alattvalói
megpróbálják tisztázni nézeteiket, s ezt a maga feje után cselekszi, kitévén
így magát a „Caesar non est supra grammaticos” szemrehányásnak. Még
inkább ez a helyzet, ha annyira lealacsonyítja magas hatalmát, hogy államában
támogatja némely tirannus többi alattvalójával szembeni szellemi despotizmusát.
Ha tehát megkérdezik: felvilágosodott korban élünk-e most?
- a felelet: nem, de mindenesetre a felvilágosodás korában. A dolgok jelenlegi
állása szerint egészében tekintve meg sok minden hiányzik ahhoz, hogy az emberek
képesek vagy akár képessé tehetők legyenek arra, hogy mások vezetése nélkül
biztosan és helyesen tudjanak gondolkodni vallási kérdésekben. Ám világos jeleit
látjuk annak, hogy megnyílik számunkra az e területen való szabad munkálkodás
lehetősége, s fokozatosan elfogynak az általános felvilágosodás, azaz a maguk
okozta kiskorúságból való kilábalás akadályai. E tekintetben ez a korszak a
felvilágosodás korszaka, vagy más szóval - Frigyes évszázada.
Az a fejedelem, aki nem érzi magában méltatlannak azt mondani,
hogy kötelességének tartja, hogy vallási dolgokban semmit se írjon elő az embereknek,
hanem teljes szabadságot engedjen nekik e téren; aki tehát a tolerancia fennhéjázó
nevét is elutasítja, az valóban felvilágosodott, s megérdemli, hogy a hálás
világ és utókor olyanként tisztelje, mint aki először szabadította meg az emberi
nemet a kiskorúságtól - legalábbis a kormányzat részéről - s mindenkire rábízta,
hogy az összes lelkiismereti kérdésben a maga fejével gondolkodjék. Uralkodása
alatt hivatali kötelességük károsodása nélkül megtehetik a tiszteletre méltó
lelkészek, hogy a bevett hitvallástól itt-ott eltérő nézeteiket mint tudósok
szabadon és nyilvánosan a világ elé tárják vizsgálatra, s még inkább megtehetik
ezt azok, akiket semmiféle hivatali kötelezettség nem korlátoz. Külföldön is
terjed a szabadság e szelleme, még ott is, ahol meg kell küzdenie egy önmagát
rosszul értelmező kormányzat okozta külső nehézségekkel. Hiszen ez is látja
a példát: a szabadság mit sem veszélyezteti a közösség rendjét és egységét.
Az emberek fokozatosan. saját erejükkel kiverekszik magukat a nyerseség állapotából,
hacsak egyesek szándékosan azon nem mesterkednek, hogy megtartsák őket abban.
A felvilágosodásnak, az embernek a maga okozta kiskorúságból
való kilábalásának a sarkalatos pontját elsősorban a vallási dolgokban látom,
a művészetek és tudományok mezején ugyanis egyáltalán nem érdekük az uralkodóknak,
hogy gyámkodjanak alattvalóik felett: ezenkívül a vallási kiskorúság a legártalmasabb
s így a legmegalázóbb is mind között. Ám az olyan államfő. aki támogatja az
elsőt, tovább gondolkodva azt is belátja, hogy a törvényadás területén is veszélytelen,
ha megengedi alattvalóinak, hogy nyilvánosan éljenek saját eszükkel, s nyilvánosan
a világ elé tárják a törvénykezés egy jobb formájáról való, akár a már adottnak
nyílt bírálatával együtt járó gondolataikat. Minderről ragyogó példánk van,
amiben még egyetlen monarcha sem előzte meg azt, akit most tisztelünk.
De csakis az, aki maga felvilágosult lévén, nem fél az árnyaktól,
és egyidejűleg a közrend zálogául jól fegyelmezett és népes hadsereggel rendelkezik,
csak az mondhatja, amit egy szabad állam nem merészelhet mondani: okoskodjatok,
amennyit akartok, és amiről akartok, csak engedelmeskedjetek! Így hát itt megmutatkozik
az emberi dolgok meghökkentő és váratlan menete; amiben különben is, ha nagyban
tekintjük, szinte minden paradox. Úgy tűnnék, a nagyobb polgári szabadság előnyös
a nép szellemének szabadsága szempontjából, ehelyett azonban legyőzhetetlen
akadályokat gördít elé; ezzel szemben, ha ama szabadság egy fokkal csekélyebb,
az helyet teremt az utóbbi számára, hogy legjobb képessége szerint kiterjeszkedjék.
Mert ha a természet a kemény burok alatt kifejlesztette a csírát, amelyről a
leggyengédebben gondoskodik, nevezetesen a szabad gondolkodásra való hajlandóságot
és hivatottságot, akkor ez fokozatosan visszahat a nép érzületére (miáltal az
egyre inkább alkalmas lesz a cselekvés szabadságára), s végül még a kormányzat
alaptételeire is, amely a maga számára is előnyösnek látja, hogy az emberrel,
amely több, mint gép, méltóságának megfelelően bánjék.
- vissza -