XI. A ROMÁNKOR MŰVÉSZETE (EGYETEMES)


Bevezetés

A "román kori művészet" fogalmat 1824-ben Caumont francia művészettörténész honosította meg, és Nyugat-Európa érett középkori művészetet értette ezen. A kifejezés utal a stílus néhány fontos összetevőjére, így arra a rokonságra, amely a román nyelvek (a spanyol, a francia, az olasz) kialakulásához fűzi. Ezek a nyelvek ugyanis a provinciális latin és a germán hódítok nyelvi elemeinek keveredéséből jöttek létre. Utal továbbá a román kori művészet fogalma az antik-római hagyományok és a betörő "barbárok" tradícióinak összeolvadására, valamint arra a törekvésére, hogy az ókori római művészethez kapcsolódjék. Ennek ellenére mind a mai napig nem lehet világosan elválasztani egymástól a különböző összetevőket, bár a román művészetben kimutathatók egyrészt olyan elemek, amelyeket rómaiaknak nevezhetünk, másrészt olyanok, amelyek valószínűleg germán eredetűek. Érezteti hatását emellett a bizánci, az iszlám és az örmény művészet is. A román stílus ennek ellenére kialakította azokat az egységes alapformákat. A "román" eredetileg a VIII-XIII. század közötti Nyugat-Európa valamennyi stílusirányzatának megjelölésére szolgált. A rendszeres kutatás időközben finomításhoz vezetett s elismerte, hogy a VIII. század végétől a X. század elejéig virágzott karoling művészet és a X. század Ottó-kori művészete önálló korszak. E két periódus során következett be az elszakadás az antik építészettől s azoknak a sajátos formáknak a kialakítása, amelyekhez azután kapcsolódni lehetett. A román művészet rendkívül gazdag helyi stílusokban és egyedi formákban. Időhatárai országonként változnak. Általában a XII. századot tekinthetjük a romanika virágkorának. A stílus valóban termékeny korszaka 1050-1150 közé tehető.
A helyi iskolák kialakulása szoros kapcsolatban áll a politikai változásokkal. A román kor művészete döntően a keresztény hitet szolgálta, de az egyházi és világi hatalmasságok állandó harcot vívtak az egyeduralomért.
Ellentétük a művészetre ösztönzőleg hatott. A templomok és kolostorok építtetői és adományozói egyaránt elismertek a keresztény uralom eszméjét, mégis egymással versengve hozták létre azokat a műalkotasokat, amelyekben ez az eszme megtestesül. Szimbolikus formában dicsőítették világbíró Krisztust, az Istenanyát és a szenteket. A közös keresztény hit egy nemzetközileg elterjedt stílus alapja lett. A társadalmi rend a hűbéri viszonyon alapult, amelyben a császárnak éppúgy megvolt a meghatározott helye, mint a fejedelemnek, a pápának, a püspöknek és a szerzetesnek. A művészi hatások a tanult emberek számára ismerős latin nyelv közvetítésével, valamint az utazások révén jutottak el az országhatárokon kívülre.

 

Történeti összefoglalás

A román stílusú építészet a római hagyományokat átörökítő korai keresztény és karoling építészetből alakult ki. A stílus római eredetére utaló nevét a XIX. század elején kapta. A román stílus szülőhazája a mai Franciaország és Németország területe. Innen terjedt tovább a XI. században Nyugat- és Közép-Európa egész területére, Angliába és Írországba, az Ibér-félsziget araboktól felszabadított részeibe, Itáliába, Skandináviába, keleten Magyarországra és Lengyelországra. Kelet-Európában ugyanakkor a bizánci, Spanyolország jelentős részén az iszlám építészet virágzik, Szicíliában a bizánci és az iszlám építészettel keveredik a román stílus.
A román stílusú építészet kezdetei a X. századba nyúlnak vissza. Korai szakaszát Németországban a szász császárok nevéről Ottó-kori, Franciaországban első román stílusú építészetnek nevezik. A stílus virágkora a XI. és XII. század fordulója, a XII. század második fele már átmenet a gótikába.
A korszak főbb történeti folyamatai a frank birodalom felosztása 843-ban, az ezzel kialakuló államok megszilárdulása a X. század közepétől a normannok, majd a kalandozó magyarok támadásainak megszűnése után a pápaság politikai hatalmának emelkedése; a XI. században Anglia és az arabok alól felszabadított észak-spanyolországi területen keletkezett államok kialakulása; Közép-Európában a magyarság államalapítása; a nyugati szlávok megtérítése, Csehország és Lengyelország megalakulása. A kor további szakaszának meghatározó eseményei a német császárok és a pápák politikai harca és a keresztes hadjáratok megindulása.
Németország hatalmát a X. század folyamán szász császárai, az Ottók alapozták meg. Törekvésük Nagy Károly példájára a római császárság feltámasztása. Ennek elérésére ismételten hadat vezetnek Itáliába. I. Ottó 962-ben Rómában császárrá koronáztatva magát, kikiáltja a Német-Római Császárságot, amely később Itália elveszése után is névleg 1806-ig fennmaradt. A XI. századtól heves harc indul a német száli-frank dinasztiabeli császárok és a pápák között a hűbéri függőség megszüntetéséért és a politikai hatalomért. A főpapok kinevezésének és a hatalmas egyházi birtokok adományozásának jogáért is folytatott invesztitúra háború a XII. században a pápák győzelmével fejeződik be.
Franciaországban a Karoling-dinasztia kihalásával 987-ben a Capetingek kerülnek uralomra. A királyok és a hűbérurak hatalmi versengésében az e korban kialakuló városok polgárságával szövetkezett királyi hatalom megszilárdul. Az ország és a polgárság gazdasági megerősödését a keresztes hadjáratok során létrejövő nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok is elősegítik. Az ország egységét veszélyezteti, hogy nyugati része az angol királyok családi birtoka. A XII. században Franciaországban alapítják meg a premontrei és a ciszterci szerzetesrendet, s főként ez utóbbi a szellemi élet más területei mellett az építészetre is jelentős hatással van.
Angliát az angolszászokat leigázó dán királyok két évszázados uralma után örökösükként 1066-ban az észak-franciaországi Normandia hercege, Hódító Vilmos teszi királyságává. Az országot a XII. század közepén az Anjou-Plantagenet uralkodóház Nyugat-Franciaországi családi birtokával és a meghódított Írországgal növeli. A kezdetben erős központi hatalmat utóbb a gyengébb kezű királyok kénytelenek a nemességgel és a polgársággal a jogaikat biztosító alkotmány alapján megosztani.
Itália a karoling birodalom felosztása után önálló fejedelemségekre bomlik. Róma és környéke a pápaság birtoka. A fejedelemségek mellett egyes, tengeri kereskedelmük révén nagy gazdasági és politikai hatalomra emelkedő, önálló városállamok alakulnak ki, mint Velence, Genova és Pisa, továbbá a gyapjúiparán és pénzügyletein gazdagodó Firenze. Dél-Itáliában és Szicíliában a XI. században normannok alapítanak magas kultúrájú királyságot.
A X. század végén alakul ki a kereszténység felvétele mellett - a nagy morva birodalom széthullása után - Csehország, a XI. század elején pedig Lengyelország.

 

ÉPÍTÉSZET

Az antikvitás óta a román építészet jelenti az első monumentális stílust. Egész Európában elterjedt, noha a helyi különbségek jelentősek.
Fő feladatának a keresztény templom építését tekintette, - körülbelül úgy, ahogyan az ókori görögök minden érdeklődése szentélyeik felé fordult.
A templom volt a legfontosabb művészi feladat, szobrászat, festészet és kézművesség minden erejét ennek a díszítésére fordította.
A kor művészetétől távol áll a naturalizmus. (A román kori művészetet érthető módon az expresszionisták kezdtek értékelni, korábban e stílus őserejét primitívnek és "barbár"-nak éreztek.)


A román kori építészet általános jellemzői

Építészeti feladatok

A román stílusú építészet legfőbb és legjellegzetesebb művészi feladatai egyházi rendeltetésűek, templomok és kolostorok. Világi feladatai uralkodók és főurak védelmi jellegű lakóhelyei a várak, továbbá városok védőművei, középületei és gazdasági épületek. A városok fokozatos kifejlődésével az európai városépítés jellegzetességei is kezdenek kialakulni.

A templomok egyházi rendeltetésük szerint püspöki székesegyházak, katedrálisok, dómok, városi vagy falusi egyházközségek plébániatemplomai vagy szerzetesrendek kolostorral kapcsolódó templomai. A székesegyházak és plébániatemplomok tartozékai a velük egybe vagy tőlük különállóan épült keresztelőkápolnák (baptistériumok, továbbá temetőkápolnák és a templomok körüli temetők kihantolt csontjainak őrzésére szolgáló csontházak).
A különféle templomok méretét és alaprajzi elrendezését rendeltetésük szabja meg. A templomok fő részei az előcsarnok, a hosszház, a keresztház és a kórus vagy szentély, továbbá a felszerelés tárolására és a pap felkészülésére szolgáló sekrestye. A szentély, amely eredetileg csak apszisból áll, az oltár helye. A székesegyházakban a püspök mellé rendelt főpapi testület, a káptalan tagjai, a szerzetesi templomokban pedig a szerzetesek a szentélyben helyezkednek el, ezért az apszis előtti térrésszel, kórussal, presbiteriummal bővül. A híveket befogadó hajóktól többnyire emelt padlószintjével és faragványos díszű korláttal vagy magas szentélyrekesztő fallal különítik el. A kórus alatti altemplom szentek ereklyéinek elhelyezésére és temetkező helyül, kriptául szolgál. A szentélyrekesztő előtt a középtengelyben a hívek számára többnyire cibóriummal fedett ún. népoltár áll.
A kolostorok közvetlenül kapcsolódnak templomuk oldalához. Helyiségeik a templom melletti, négyszögű, kertes udvart körülvevő oszlopos-árkádos folyosóból, a kerengőből nyílnak. A legfőbb helyiségek a templomhoz csatlakozó káptalanterem, a rendi gyűlések helye, a közös hálóterem (dormitorium), a nappali tartózkodásra szolgáló, fűthető helyiség (calefactorium), az ebédlő (refectorium) és a konyha. A kolostorok és templomuk elrendezése a különféle szerzetesrendek szabályainak megfelelően eltérő.

A korai időkben a székesegyházak mellett is épült a közösségi életet élő főpapi testület, a káptalan számára a kolostorokhoz hasonló közösségi épület.
A várak természeti adottságaiknál fogva jól védhető helyeken, magaslatokon, hegycsúcsokon, vízzel vagy mocsárral körülvett területen épülnek. Kiinduló magjuk általában viszonylag kis alapterületű, többszintes toronyépület, a csak védekezésre és végső menedékül szolgáló öregtorony (donjon), ill. a várúr lakóhelye a lakótorony. A tornyok körül a várfallal körülvett területen fokozatosan további szállás- és gazdasági épületeket emelnek, közöttük legigényesebb a főúr lakó- és fogadóterme, a palota, németül pallas. Gyakran külön kápolna is épül. A várterületet tornyokkal is megerősített kőfalak, árkok és földsáncok veszik körül. A falak kezdetben aránylag vékonyak, karcsúak. Koronájukon az őrség számára kialakított járót kívülről keskeny nyilazó lőrésekkel áttört, pártázatos mellvédfal szegélyezi. A járót idővel fa- vagy kőgyámokra helyezett, fa- vagy kőlap-padozatú, régi magyar nevén, "folyosó"-vá, védőfolyosóvá (németből fordított helytelen elnevezése gyilokjáró) szélesítik ki. A vár bejáratát kaputorony védi. Innen a később külön fallal övezett belső várudvar bejáratáig külső és belső várfallal közrefogott falszorosban (Zwinger) az út többszörösen megtört nyomvonalon vezet, hogy a támadók nehezebben tudjanak előre nyomulni.

A városok gyakran várak körül, a várhegyek lábánál vagy utak csomópontjainál, folyók átkelőhelyeinél, sokszor római városok romjain épülnek. Viszonylag szűk területüket védőfallal veszik körül, a bejáratok tornyokkal védett kapukon át vezetnek. A beépítés általában rendezetlen, az utcák keskenyek és a jobb védhetőség érdekében zegzugosak, kanyargósak. A növekedést gátló falak miatt a lakosság számának állandó növekedésével jelentkező helyhiányon egyre sűrűbb, emeletes beépítéssel segítenek. A sűrűn beépített városok egészségügye igen alacsony színvonalú, ennek következménye a súlyos járványok gyakori pusztítása. Vízvezeték és csatornázás kevés városban készült. Az utcákat csak fokozatosan burkolták kövezettel. A városok kiemelkedő építészeti hangsúlyai a templomok, a városias szervezet fejlődésével a többnyire toronnyal ellátott városháza, a kereskedő- és iparos-testületek székházai, raktárak, őr- és tűztornyok, továbbá a hatalmasabb családok vagy nemesek lakótornyai.

A falvak részben a hűbérurak várai körül, kolostorok mellett vagy szabad területen, a városokénál lazább beépítéssel települnek. A lakosságnak támadások elleni védelmét többnyire a templom és az e körül fekvő temető megerősített fala nyújt. A fejlődés folyamán a temetőfalat tovább erősítik vagy - magát a templomot erődítik, így alakulnak ki a - jellegzetes erődtemplomok.

A lakóházak többségükben igénytelenek. A parasztság és a szegényebb városi lakosság sárkunyhókban és faházakban lakik. A városi többszintes lakóházak is jobbára fából vagy favázas téglafalakkal épülnek, a részben vagy egészen kőből falazott házak ritkábbak. A helyszűke miatt zártsorúan, Európa nagyobb részén az utca felé oromzattal, délen inkább utcafelőli eresszel helyezkednek el a házak a keskeny telkeken.


Téralakítás

A román kori építészet stílusjegyei a legigényesebb és legkiforrottabb alkotásain, a templomokon ismerhetők fel legtisztábban. Tér- és tömegalakításuk, térlefedéseik, támaszrendszereik és részletképzésük a román stílus építészeti jellegzetességei. Az előző korokból, így közvetve a rómaiaktól veszik át a hosszanti és központos térelrendezések kialakult formáit.

A templomok többségükben hosszanti elrendezésűek és a korai keresztény bazilika típusát fejlesztik tovább. A kisebb, főként a falusi templomok egyhajósak. Franciaországban gyakori az apszist övező szentélykörüljáró és az ebből sugarasan nyíló, rendszerint félkörös kápolnák sora, koszorúja.
Németország nagy székesegyházainál és kolostortemplomainál karoling hatásra a hosszház nyugati végéhez is építenek keresztházat és apszist, a bejárat pedig a hosszház északi vagy déli oldalán nyílik. Gyakori a hosszházat nyugatról lezáró, uralkodói vagy főúri karzatot magában foglaló, kiemelkedő, tornyos, ugyancsak karoling eredetű nyugati építmény (Westwerk) is. Németországban és Itáliában szokásos az erősen emelt szentély.
Az emelt négyezet, kórus és apszis alatt altemplomot, kriptát alakítanak ki a főhajóból levezető lépcsővel. Németországban Köln városában és környékén szokásos a négyezet három oldalához kapcsolódó apszisokkal alakuló háromkaréjos szentélyelrendezés. Közép-Európában, így Magyarországon is általában nem épül keresztház, az apszisok közvetlenül a hajókhoz kapcsolódnak.

Központos elrendezést, kör-, sokszög- vagy több-karéjos alaprajzot különösen keresztelő- és temető-kápolnáknál találunk. Ilyenek gyakoriak Itáliában és hazánkban is. Terük osztatlan vagy oszlopsoros körüljáróval tagolt. Lefedésük cikkelyes kupola vagy kolostorboltozat. Az aacheni palotakápolna példájára fejedelmi székhelyek, várak különálló kápolnái többnyire centrális alaprajzzal és kétszintes elrendezéssel épülnek.

 

Építőanyagok

A románkori építészet alkotásainak falazó anyaga túlnyomó részben kemény, de jól faragható mész- és homokkő. Egyes kőszegény vidékeken, így Itália egyes részein hagyományos, Észak-Németországban kialakulóban van a téglaépítészet.
A boltozatok kőből, néha kőbordák között téglából épültek. A síkfödémek anyaga fagerenda és deszkázat. Fából készülnek a fedélszékek is. Héjazatuk zsindely, terméspala vagy égetett cserép, egyes vidékeken vékony kőlapok. Íves felületeket, kupolákat ólom-, vörösréz vagy bronzlemezekkel is fednek.

 

Szerkezetek

A román stílusú építészet teherhordó szerkezeteinek alakulását a térlefedések módja szabta meg. A kezdetben még általános, viszonylag könnyű famennyezeteket és nyitott fedélszékeket felváltó boltozatok jelentős súlya és oldalnyomása az alátámasztó szerkezetek, falak, pillérek, oszlopok keresztmetszetének növekedéséhez vezetett.
A szélső alátámasztó, egyben térhatároló szerkezetek tömör kő-, egyes vidékeken téglafalak. A közbenső alátámasztások pillér- vagy oszlopsorok, ill. ezek váltakozó sorai, amelyeket boltívek hidalnak át. A pillérek keresztmetszete, a lefedéshez boltozati rendszerhez igazodik, többnyire összetett.
A falakat, pilléreket és a nagyobb átmérőjű oszlopokat Itáliában szabályos négyszöghasáb alakúra faragott kőtömbökből habarcsba falazzák. A köveket homlokfelületeiken gondosan megfaragják és pontosan illesztik. Nagyobb falvastagságnál a két oldali kváderfalazatok közét idomtalan kövekkel töltik ki. Egyes vidékeken szokásos a faragatlan terméskőfal is, amelyet a falsarkok és a vízszintes és függőleges tagolóelemek faragott kövei szegélyeznek. A falak hosszanti merevítésére a falkoronába fa koszorúgerendákat építenek be.
A nyílásáthidalások a falnyílások fölött és a támaszok között egyaránt túlnyomó részben boltozottak. A boltívek félkörösek, csak később jelenik meg az eleinte még aránylag nyomott csúcsív. A boltíveket ék alakúra faragott kövekből falazzák.
A térlefedések kezdetben fagerendás, deszkázott síkfödémek. A gerendák a hosszanti főfalakra és az ívekkel áthidalt támaszsorokra fekszenek fel.
A méretek növekedése és a gyakori tűzesetek miatt is a XI. századtól kezdtek áttérni eleinte az oldalhajók és az empórák, majd a főhajók boltozására.
Franciaország egyes vidékein a római emlékek hatására általános a dongaboltozat. Kezdetben az oldalhajókat és az empórákat, féldongákkal, a főhajót pedig dongaboltozattal fedték le. Ezt a támaszok fölött hevederívekkel erősítették.

A fejlődés során a dongaboltozatot a keresztboltozat váltja fel. Kezdetben a két egyenlő fesztávú és magasságú, félköríves donga áthatásából keletkező római keresztboltozatot alkalmazzák. Ezzel csak négyzet alaprajzú mezők fedhetők le, és ez erősen megköti a templomok alaprajzát.

A római keresztboltozat viszonylag nagy oldalnyomását a félkörös homlokívek mellett az okozza, hogy vízszintes záradékvonalai miatt átlós ívei elliptikusak, nyomottak. Az oldalnyomás az ív emelésével csökkenthető. A XI. század közepétől megjelennek a félkörös átlós ívű keresztboltozatok félkörös homlokívekkel és a közép felé emelkedő záradékvonalakkal. Az így alakított román keresztboltozat oldalnyomása kisebb.

A korai keresztboltozatok süvegeinek vastagsága kezdetben nagy, és a boltozat minden részén azonos, ezért súlyuk tekintélyes és erős alátámasztást igényelnek, kezdetben emelt ívekkel épülnek. A súly csökkentésére a XII. század elején kifejlődik a bordás keresztboltozat. Ennek erősebb, vastagabb homlok- és átlós ívek, bordák alkotják a vázát, amelynek közeit vékonyabb boltsüvegekkel falazzák ki. Az átlós bordákat összemetsződésüknél a boltozat záradékában eleinte a bordák keresztmetszetét követő, utóbb különlegesen tagolt és díszített, súlyos zárókővel ékelik ki.
A bordás román keresztboltozatok kisebb súlyukkal és oldalnyomásukkal lehetővé tették a támaszok keresztmetszetének csökkentését, és így a támaszsorokkal hajókra osztott tér könnyedebb, áttekinthetőbb kialakítását. A kötött rendszeren belül jön létre a XII. század elején a román bordás keresztboltozat fejlettebb változata, a hatsüveges boltozat. A keresztboltozat két oldalsó boltsüvegét középső harántbordával két-két süvegre osztják. A boltozatnak így a hosszfalak között továbbra is egy-egy, a hosszfalak mentén két-két homlokíve van. A hajók közötti támaszsorok minden támaszát a fő- és az oldalhajó felől egyaránt két-két boltváll terheli.
A kötött rendszer szerkezet, alaprajzi és részletképzési kötöttségeinek teljes kiküszöbölésére végül olyan keresztboltozatot fejlesztenek ki, amellyel téglalap alaprajzú boltmező is kifogástalanul lefedhető. Ehhez a homlokíveknek - a téglalap oldalhosszúságainak megfelelő - eltérő fesztávolsága mellett azonos záradékmagasságúaknak kell lenniük. Ennek megoldásaként jelenik meg Franciaországban a XII. század első felében a csúcsíves keresztboltozat, amelynek homlok- és átlósívei egyaránt csúcsívek. Ennek szerkezeti és formai kihatásai is vezetnek végül az új stílus, a gótika kialakulásához. A sokszögű és a kör alaprajzú centrális terek, egyben a négyezetek jellegzetes lefedése a kolostorboltozat vagy a cikkelyes kupolaboltozat. Utóbbit, valamint bizánci hatásra Franciaország egy részén a csegelyes gömbkupolát hosszanti terek négyzetes szakaszainak lefedésére is alkalmazták.


ALAKTAN

A román stílusban folytatódik az előző századokban megindult folyamat, amely az antik formakincset fokozatosan az új kultúra felfogása és viselőinek hagyományai szerint alakítja át, vagy ezek formakincsével helyettesíti. Ugyanakkor esetenként tudatosan másolják az antik formákat. Az új formanyelv megmutatkozik az antik oszlopoktól kevésbé vagy erősen eltérő támaszok alakításában, a nyílások formálásában és keretezésében, a módosuló hagyományos vagy újszerű tagolóelemekkel képzett külső és belső felületeken.
Az oszlopok és a pillérek hármas tagozódása lábazatra, törzsre és fejezetre továbbra is megmarad. Az oszlopok nem őrzik meg az antik építészet klasszikus arányait. Törzsük - alkalmazásuk és terhelésük szerint- gyakran rendkívül zömök, vagy - főként pilléreket és falakat tagoló féloszlopok esetében - igen karcsú.
Előfordulnak csavart törzsű, gyűrűkkel osztott, gyakran párosan állított, néha szeszélyesen összecsomózott törzsű oszlopok. Általánosak a több oszlopból álló kötegek is.
Az oszloplábazatok az attikai ión lábazathoz hasonló tagozásúak. Jellegzetes az alsó tóruszról a plinthosz sarkaira hajló saroklevelek, valamint egyéb díszítések alkalmazása.
Az oszlopfők kezdetben a korai keresztény és karoling építészetben továbbélő, többé-kevésbé torzuló antik formákat, különösen a korintuszi és kompozit fejezeteket követik. Hamarosan kifejlődik azonban Németországban az egyik jellegzetes román fejezet típus, a rajnai vagy kockafejezet. Ennek kocka alakú tömbjét alul gömbfelület zárja le. Oldalfelületeit gyakran gazdag geometrikus, növényi vagy állatalakos faragott díszítés borítja.
A kockafejezetből fejlődik ki a redős és a trapézfejezet. A késői szakaszban a geometrikus fejezeteket kiszorítja a bimbós és leveles díszű kehelyfejezet, ami már a gótikába való átmenetet jelzi. Az előzőkön kívül a román stílus minden korszakában készülnek figurális, ember-, állat- és szörnyalakos díszítésű fejezetek, gyakran összefüggő jelenetsorokkal.
A pillérek tagolódása lábazatra, törzsre és fejezetre, valamint részletképzése hasonló az oszlopokéhoz. Kereszmetszetük alapidoma négyszög, sokszög, kör vagy görögkereszt. Ez a boltozatok fejlődésével változik, a donga-, majd még inkább a keresztboltozatok hevederíveit és átlós bordáit alátámasztó, változatos keresztmetszetű tagokkal bővül. Így keletkeznek a fél- és háromnegyed oszlopokkal és más tagozatokkal kiegészített jellegzetes tagozott pillérek.
A falnyílások alakítása és keretezése egyre inkább eltér az antik mintáktól. Csaknem mindig félköríves záródásúak. A kapuk a homlokzatok leggazdagabb díszítésű elemei. A vízszintes szemöldökgerenda fölött a félkörös ívmezőt többnyire domborműves kőlap, timpanon tölti ki.
Jellegzetesek a karcsú oszlopokkal osztott nyílású, kettős vagy hármas ikerablakok. Kisebb ívekkel lezárt keskeny nyílásaikat a falsíkra merőleges szélső kávák fölött teherhárító boltív hidalja át, amelynek ívmezőjét a kis ívek fölött tömören befalazzák vagy kerek nyílásokkal áttört kőlappal zárják el. A nyugati főhomlokzatokon és a keresztházak végfalain gyakoriak a tölcséres, sima vagy tagozott kávájú kerek, ún. rózsaablakok, nagyobb átmérőnél sugárirányú oszlopocskákkal küllősen osztva.
Homlokzati tagolóelemek a függőleges falsávok, lizénák, falpillérek, pilaszterek és féloszlopok, továbbá a vízszintes lábazati, osztó- és zárópárkányok.
A homlokzatokat felül a többnyire jellegzetes ívsorral, vakárkádokkal alátámasztott, különféle motívumokkal díszített főpárkány zárja le. Egyes területeken a fejlett románban a falak felső szakaszát elvékonyítva visszaugratják, és az ívsor folyosót határolva a külső falsíkba helyezett, szabadonálló kis oszlopokon nyugszik. Ez az ún. törpegaléria.
A nyugati, általában tornyokkal közrefogott főhomlokzatok kialakítása területenként jellegzetesen eltérő. A templomok homlokzati tagolóelemei a fennmaradt világi épületeken is megtalálhatók.

Építési szervezet és technika

A román kor építtetői elsősorban az egyház, az uralkodók és a hűbérurak. Az egyházi épületek, főként székesegyházak és jelentősebb kolostoregyüttesek építését is gyakran az uralkodók rendelik el és támogatják. Kolostorokat és templomokat hűbérurak is alapítanak és építtetnek birtokaikon a maguk és családtagjaik temetkezési helyéül.
A falusi templomokat is a birtokos hűbérurak építtetik, és az építési anyagok szállítására és segédmunka végzésére jobbágyaikat kötelezik. Magyarországon István király rendelte el az első falusi templomok építését, és minden tíz falut egy templom építésére kötelezett. A városi templomokat a város lakossága építteti általában.
A tervezők és a kivitelezők még nem különülnek el élesen. A tervezők részben papok. Így székesegyházaknál és más nagyobbszabású templomoknál az alaprajzi elrendezés és felépítés főbb irányelveit sok esetben a püspökök vagy más főpapok adták meg vezető mestereik részére. A kolostorokat és templomukat kezdetben tapasztalt szerzetesek tervezték, és a kivitelezést is irányították, amelyben az egyszerűbb rendtagok, laikus szerzetesek is - esetenként eredeti vagy a kolostorokban tanult mesterségükkel-részt vettek. A szerzetesrendek építkezéseikkel a megtérített népek országaiban az építési kultúrát is terjesztették. De a papi irányítás mellett is gyakorlatilag szakmájukban képzett, gyakran komoly művészi tehetségű világi mesterek végzik a tervezést és a kivitelezést.
A legfontosabb szerep művészi szempontból is a kőfaragóknak jut. Ezek között Európa-szerte szép számmal találhatók Észak-Itáliából, Lombardiából, különösen a Como-tó környékéről származó mesterek (Comacini), még később, az Újkorban is. A románkor nagy templom- és kolostor-építkezésein kezdenek kialakulni a középkor jellegzetes építőműhelyei, az ún. építőpáholyok, németül Bauhütte-k. A kőfaragók az általuk faragott kőelemeket elszámolás céljából is nevük helyett egyéni vésett jelükkel, mesterjeggyel jelöltek meg. A mesterség öröklődik a családokban.
A nagyobb építkezések a fiatal vándorló mesterlegények komoly iskolái. Az uralkodók, főurak és , főpapok, valamint a szerzetesrendek nemzetközi kapcsolatai révén az építészet terén is vezető országok nagy építkezéseiről mestercsoportok, műhelyek Európa más, távoli részeibe eljutnak, és terjesztik a területenként eltérő, jellegzetes formákat, stíluselemeket, szerkezeti megoldásokat és kivitelezési fogásokat.

 

A román stílusú építészet emlékei

A román stílusú építészet a karoling építészetből a X. század második felében Németországban és Franciaországban alakul ki. A XI. század folyamán terjed el egész Nyugat- és Közép-Európában. Fejlődése országonként és ezeken belül vidékenként is erősen eltérő. Az országok közötti kölcsönhatások ellenére jellegzetesen elkülönül Németország, Franciaország, Anglia, Ibéria és Itália építészete.
(Hazánkban a különböző országokból érkező szerzetesek és főpapok, ill. az ezek által behívott mesterek révén észak-itáliai, német és francia hatás egyaránt érvényesült.)
A stílus virágkora a XI. század második fele és a XII. század első fele. Franciaországban a XII. század dereka már a gótikába való átmenet időszaka, míg a többi országban a század második feléig is tovább él a román stílus.

Németország román stílusú építészete

Németországban a X. század második felében a szász császárok bel- és külföldi hatalmának megerősödésével, a német-római császárság kikiáltásával nagyszabású építési tevékenység is kezdődött.
A korai román, Ottó-kori építészet nagyszabású templomok sorát hozta létre: A háromhajós, síkmennyezetes bazilikák többnyire két keresztházzal és két szentéllyel vagy karoling hatásra uralkodói karzatot magában foglaló nyugati építménnyel rendelkeznek. Jellegzetességük a váltakozva pillérekből és oszlopokból álló belső támaszsor.
Jelentős emlékei a szászországi Gerndrodében a X. századi Szent Ciriákus kolostortemplom és Hildesheimben a XI. századi Szent Mihály kolostor-templom.
A XI. században a száli frank császárok idején az építkezések súlypontja a Rajna vidékére tolódik át. Itt épülnek a nagy császári székesegyházak, elsőként Speyer, majd a későbbiek között Worms székesegyháza. A részben kétszentélyes, keresztházas bazilikák lefedése utóbb már boltozással készül. Köln városában és környékén a háromkaréjos szentélyű templomok típusa alakul ki a Sankta Maria im Kapitol templom mintájára.

WormsAkárcsak a speyeri székesegyház, ugyanannak az építészeti gondolatnak a változatai. a román kori német építészet tömör formanyelve szokatlan gazdagságot és változatokat hozott létre. Mindkét székesegyház ugyanazt az alapelvet követi, de míg az egyiknek szögletes az apszisa, addig a másiké félköralakú, és hasonló változatosságot mutatnak a tornyok .A XII. században keletkeztek, akárcsak a mainzi.

A XII. századi késői német román stílus jellegzetességeit a Hohenstauf császárok idejéből Bamberg székesegyháza mutatja, amelyen a francia ciszterci és koragótikus hatás már jelentkezik. Az északnémet téglaépítészet egyik első nagyszabású alkotása a szerzetesrendi sajátságokat képviselő kolostortemplom Jerichowban. A világi építészetet főként a császári paloták, pfalzok és a fejedelmi várak képviselik.

 

Franciaország román stílusú építészete

A román stílusú építészet Franciaországban karoling előzmények után a XI. század kezdetétől a XII. század második feléig tart. Nagyszámú emléke közül a templomok és kolostorok a legjelentősebbek. Ezeknek vidékenként sajátos vonásokkal rendelkező változatai alakultak ki Burgundiában, Provance-ban, Aquitániában, Languedocban, Auvergne-ben és Normandiában.
Burgundia a francia román stílus fejlődésének egyik legfontosabb területe, főként a bencés és a ciszterci rend itteni építkezései révén. Templomai többnyire háromhajós, keresztházas, kóruskörüljárós és kápolnakoszorús bazilikák. Építészetének korai, a román stílus kialakulását szemléltető emléke a Tournus-i Saint-Philibert, kiforrott alkotásai Cluny bencés apátsági temploma és a ciszterci építészet jellegzetes képviselője, a Fontenay apátsági templom.

A Franciaországból telepített magyarországi apátságok, így a fennmaradt bélapátfalvi templomnak és alapjaiban megőrzött kolostorának is Fontenay volt a mintaképe.
Provence területén a római építészet számos emléke maradt fenn. Ezek hatása a román stílusú építészet kompozícióiban és formáiban, antikos párkányok és korintuszi jellegű oszlopfők alkalmazásában és a boltozásokban is jelentkezik. A vidék viszonylag kis méretű, boltozott templomai súlyos, nehézkes megjelenésűek. A főhajót dongával, a mellékhajókat féldongákkal fedik le.

GillesAz enyhe éghajlat, a hó hiánya lehetővé tette, hogy alacsony hajlásszögű tetőket készítsenek, gyakran közvetlenül a boltozatokra rakják az itt szokásos lapos kőfedést. A tömegalakításban a tornyok szerepe alárendelt. A főhomlokzatok jellegzetes eleme a római diadalívek hatását tükröző egy- vagy háromnyílású kapuzat. Ez utóbbiak legszebb példája a csak részben fennmaradt Saint-Gilles-i bencés apátsági templom nagyszabású, szobor- és dombormű-díszes hármas kapuzata a XII. század első feléből.

A vidék legjelentősebb román stílusú emléke Arles-ban a Saint-Trophime templom.
Aquitánia templomépítészetében két tájegység eltérő, jellegzetes alaprajzú és felépítés típusa különböztethető meg. Périgord tartományban és környékén bizáncias csegelyes kupolák sorával fedett templomok épültek. Legnagyszabásúbb emlékük a Périgueux-i Saint-Front templom. Poirouban jellegzetes homlokzatú, háromhajós, álbazilikális típus uralkodó, kiemelkedő példája Poitiers-ban a Notre-Dame-a-Grande templom.

 

Anglia román stílusú építészete

Angliában a normann hódítás ( 1066) előtti időből csak néhány szerény méretű templom maradt fenn a XI. század első feléből.

 

Spanyolország román stílusú építészete

A pireneusi-félszigeten az arab mórok visszaszorítása után a felszabadított északi részeken a XI. században éled újra a keresztény építészet. Ez főképpen a szomszédos dél-francia tartományok jellegzetességeit követi. Az arab-mór építészetből jobbára csak alaktani motívumokat, így a patkóívet veszik át. Egyik legjelentősebb emléke a Santiago de Compostela székesegyház, a mohamedánok elleni harcokban segítő Szent Jakab apostol tiszteletére emelt templom, amely Európa egyik leglátogatottabb zarándokhelye volt.
Santiago de Compostela székesegyház. Az 1078-1128 között épült monumentális templom a Toulouse-i Saint-Serninnel rokon, de hosszháza csak háromhajós.

Gerona A geronai székesegyház (felső kép) kerengője trapéz alakú, mivel a templom és a városfal közötti térségbe épült. Keletkezéséről nem maradtak fenn források, de a feltevések szerint a XII. század közepén épült, valamivel később, mint a San Cugat kolostor pompás kerengője (alsó kép).
Cugat  


Itália román stílusú építészete

Itáliában a román stílusú építészet a XI. század közepétől a XIII. század közepéig virágzik. A területi széttagoltság itt is tájegységenként eltérő sajátosságokat hozott létre.
A többségükben bazilikális templomok kezdetben a korai keresztény bazilikák elrendezését követik. A tágasabb arányú, széles és kevésbé magas hajókat nyitott fedélszék vagy síkmennyezet fedi. A bordás keresztboltozatok csak később jelennek meg. A főhajó oldalfalait oszlopok, pillérek vagy ezek váltakozó során nyugvó, általában tágas árkádok hordják. Bizánci hatásra gyakori az empóra. Az egy vagy három félkörös szentélyapszis gyakran közvetlenül a hosszházhoz vagy pedig keresztházhoz kapcsolódik. A négyezetet kupolával vagy sokszögű kolostorboltozattal fedik le, amely a tető fölé emelkedve az épület tömegében is jelentkezik.
A nyugati főhomlokzatok tornyok hiányában általában a bazilikális keresztmetszetet mutatják, de gyakoriak a templom teljes szélességében töretlen oromzattal záródó kulisszafalak is. Leghatásosabb tagoló motívumuk a törpe oszlopokkal alátámasztott, dekoratív árkádsor többszintes elrendezésben.
A templomok nyújtott, kevésbé magas és mérsékelten tagolt tömege nyugodt hatású, amit a homlokzatok összefogottabb, többnyire sokszorosan ismétlődő tagozása is fokoz. A külsőn és a belsőn egyaránt érezhető az erős antik hatás, ami különösen a részleteken, keretezéseken, párkányokon, korintuszi jellegű oszlopfőkön jelentkezik.
A harangtorony, campanile a templomtesttől külön áll. Négyszög vagy kör alaprajzú, többnyire vet gúla sisakkal lezárt tömegét felfelé szintenként szélesedő kapcsolt ablakok törik át. A hosszanti elrendezésű bazilikák mellett gyakoriak a centrális építmények, önálló keresztelőkápolnák, baptisteriumok is.
Itália sajátos építészeti vonásokat kialakító tájai Lombardia és Toszkána. Közép-Itáliában csak a XIII. században jelentkeznek nagyobbszabású építési feladatok. Dél-Itália és Szicília román stílusú és építészete bizánci, iszlám és normann hatásokat mutat.
Lombardia román stílusú templomai általában háromhajós, empórás bazilikák, négyezeti kupolával. A nyitott fedélszékek és síkmennyezetek mellett gyakoriak a bordás keresztboltozatok is.
A nyugati főhomlokzatok a három hajót érzékeltető, függőleges tagolásúak. Jellemzőek a homlokzatot díszítő ívsoros párkányok, vakárkádok és a törpe-galériák. Ezeket talán a német romantikából veszik át vagy a Németországban is működő lombard mesterek honosítják meg. Jellegzetesek a lombard kapuzatok a homlokzat előtt többnyire fekvő oroszlánfigurákra állított két karcsú oszlopon nyugvó, boltozott, oromzatos nyeregtetős előépítménnyel. A terület jelentős emlékei a milanoi Sant Ambrogio, a veronai San Zeno Maggiore és a paviai San Michele templomok.


Művészet, kultúra

A román stílus korának kultúrája a nyugati kereszténységen alapszik. Kialakításában döntő szerepe van a szerzetességnek, kezdetben a bencéseknek, a korszak végén a cisztercieknek és premontreieknek. A világi kultúrát a hűbériségen alapuló és a keresztes hadjáratokkal új célokat követő lovagság alakítja.

A középkor korai évszázadaiban a tudományos fejlődés megreked. A kereszténység felfogásának megfelelően minden tudomány forrásává a Biblia válik. Ennek ellenére hat a római kulturális örökség, majd arab közvetítéssel a görög tudomány és filozófia is. Ebben és a mezőgazdaság, valamint a technika fejlesztésében a szerzetesség jelentős szerepet játszik. A munkamegosztás fokozatos kialakulása a kézműipar újraéledését, tökéletesedését, gyakorlati találmányok és eljárások bevezetését és elterjedését eredményezi.
A szinte kizárólag vallásos egyházi irodalom mellett történelmi munkák, részben pusztán eseményeket feljegyző kolostori évkönyvek, részben elbeszélő krónikák is keletkeznek. A világi irodalmat, a lovagságot és eszményeit dicsőítő költészet, az antik irodalomból átvett és átformált, a valóság talajából fakadó elbeszélések képviselik. A lovagi irodalom kiemelkedő emlékei a XI. századi francia Roland-ének és a XII. századi német Nibelung-ének. Hazánk e korból fennmaradt kevés, kizárólag latin nyelvű irodalmi emléke - közöttük Anonymus krónikája a XII. század végéről - közül kiemelkedik a XII. századi Halotti beszéd, az első ismert, összefüggő magyar nyelvű prózai szöveg.
A román stílusú képzőművészet vallásos tárgyú, és nagyrészt szorosan kapcsolódik az építészethez. Az egyház tanításait közvetíti közérthető, egyszerűsített alakban, a többségükben írni-olvasni nem tudó embereknek, részben általánosan ismert jelképek, szimbólumok alkalmazásával. Jobbára ó- és újszövetségi jeleneteket vagy szentek legendáit ábrázolja.
A kőszobrászat alkotásai túlnyomó részben az egyházi épületek, templomok és kolostorok díszítésére készülnek, és ezek leghangsúlyosabb és legszembetűnőbb részein helyezkednek el. Így a kapuk oldalain és a nyílásuk fölötti ívmezőben, timpanonban, az oszlopfőkön, szentélykorlátokon és szószékeken. A bronzszobrászat domborműves kapuszárnyak, keresztelő medencék, lámpások díszítésére összpontosul.
A román stílusú kőszobrászat jelentős emlékei a dél-franciaországi Saint-Gilles és az Arles-i Saint Trophine templom kapuzatai, amelyek kompozíciójukban és formálásukban antik római példákat követnek, a Vezelay-i Sainte Madeleine templom kapujának ívmezőjét kitöltő dombormű, Krisztus és az apostolok nyújtott, bizáncias alakjaival és a Chartres-i székesegyház nyugati kapuzatainak bélletszobrai.

A vezelay Saint-Madelaine apátsági templom(1120), a burgundi építészeti iskola alkotása.
Hevederes dongaboltozat borítja, gótikus körüljárós szentéllyel és 1140 után épült előcsarnokkal. A belső kapuzata fr. romanika egyik mesterműve.

Németországban a bambergi és a naumburgi székesegyház késői román szobrászati díszítése emelkedik ki.

Hazánkban a legjelentősebb szobrászati emlékek az esztergomi bazilika díszkapujának, a Porta Speciosanak domborművei, a kalocsai székesegyházból származó királyfej, a vértesszentkereszti, a karcsai templom és az esztergomi királyi kápolna figurális díszű oszlop- és pillérfői és a jáki templom kapu- és szentélyfülkéinek szobrai.
A domborműves, öntött bronz vagy bronz borítású kapuszárnyak legszebb példái Németországban a hildesheimi székesegyház, Olaszországban a pisai dóm és a veronai San Zeno templom bejáratait díszítik.
A román stílusú festészet alkotásai részben a templomok falait és boltozatait díszítő, különösen Franciaországban nagy számban megőrzött falfestmények, részben kódexillusztrációk, miniatúrák. A falfestészet hazai emlékei közül kiemelkednek a feldebrői altemplom, a veszprémi Gizella-kápolna, a vizsolyi, szalonnai, hidegségi és a jáki templom freskótöredékei.
Itáliában tovább virágzik a mozaikművészet is. A korabeli templomok falát és boltozatait díszítő figurális művek mellett jellegzetesek a Rómában működő, görög eredetű Cosmas család műhelyének XII. századi ornamentális mozaikjai, az ún. cosmaták, amelyek falfelületek mellett oszloptörzseket és más részleteket is borítanak.
Magas színvonalú a jobbára szintén egyházi rendeltetésű román stílusú textilművészet. Alkotásai részben egyházi öltözetek, részben képes falikárpitok. Utóbbiak jelentős képviselője a XI. század végi bayeuxi kárpit, amelynek mintegy 60 m hosszú hímzett képsora Angliának Hódító Vilmos által történt elfoglalását ábrázolja feliratos jelenetekben. Hazánkban a Gizella királynő nevéhez fűződő hímzett koronázási palást e művészetág legszebb emléke.

bayeux-i kárpitA híres bayeux-i kárpit (1077. Bayeux székesegyház) három részlete. A "kárpit" valójában egy gyapjúfonallal hímzett fél méter széles, és több mint 70 méter hosszú vászon, 1067 és 1077 között készült. Az ereklyék ünnepén a bayeux-i katedrális főhajójában helyezik el. 58 képből áll, Anglia Hódító Vilmos és a normannok általi meghódítását meséli el, a történetírók elbeszélésétől eltérő módon. Balról jobbra: Hitvalló Edward és egy szolga; normann íjászokszok a hastingsi csatában (1066).



SZOBRÁSZAT

A középkor az egyes művészeti ágakat nem tekintette önállónak. Úgy vélték, hogy egy magasabb rendű feladat, az építészet szolgálatában állnak.
A román templomok szobordísze általában néhány, különösen fontosnak látszó helyre összpontosult: a bejáratra, az oszlopfőkre, az olvasópultra, a párkárnyokra, keretelésekre, ajtóbélletekre és a boltozatok homlokívére. Noha az alapvető stílussajátosságok közösek, az egyes iskolák és mesterek mégis jelentősen különböznek egymástól.
A szobrászi dísz szempontjából kiemelkedő rész a kapu, amely lehet egyetlen vagy több bejárat a templom hajóiba, vagy kereszthajójába. A kapunyílás általában négyszögű, felette félköríves mezővel, a timpanonnal (vagy orommzővel). Nagyobb ajtónyílást egy középső pillérrel (az osztósudárral) meg is oszthattak. Gyakran kap plasztikus díszt a szemöldökgerenda, az orommező pedig kifejezetten a figurális ábrázolások helye. További díszítendő felületek a kapuszárnyak. A kapu nyílása mellett jobbra és balra lévő lépcsőzetes falakat, a bélletet úgy alakították ki, hogy ott szobrokat lehessen elhelyezni. Döntő jelentőségű, hogy a román kori szobrászat tulajdonképpen kőfaragó művészet. Az épületek egyforma kőtömbjeit faragó mesterek ornamentális és figurális ábrázolásokat is tudtak készíteni.
Az oszlop és a félkörív a román kor szobrászatában is a leggyakoribb alapforma. Összekötő elemük, az oszlopfő különösen alkalmas szobrászi díszítésre. Az oszlopfők ábrázolásain emberek és állatok éppúgy előfordulnak, mint a legkülönbözőbb növényi és geometrikus motívumok.

Szent ambrus milánói domborműve trónon ülve ábrázolja a város védőszentjét. A félkörív a romanika jellegzetes építészeti eleme. a dombormű a fontos elemeket: a trónt, a püspöki ornátust, az áldó gesztust emeli ki. Az azonosítás egyételműsége a feliratból fakad.

A kapu feletti ívmezőnek központi jelentősége van. Bizonyos fokig védelmezi a templom bejáratát és vizuálisan leegyszerűsített formában tartalmazza a középkori hit tipikus, elképzeléseinek foglalatát: gyakorta ábrázolják itt a világbíró Krisztust. Az Utolsó ítéletkor ő dönt üdvözültekről és elkárhozottakról. A világbíró Krisztust sokszor ún. mandorlában trónolva jelenítik meg. A mandorla egy mandula formájú dicsfény, amely Krisztusnak az egész világra kiterjedő dicsőségét jelképezi, akit - fontosságának megfelelően - nagyobbnak ábrázolnak kísérőinél, például az evangelista-szimbólumoknál, a szenteknél, prófétáknál és az apokaliptikus aggastyánoknál. A timpanon keretében egymással harcoló állatok láthatók, amelyek az akkor közismert értelmezés szerint jó és rossz harcát jelenítik meg. A román kori szobrászat gyakran egyesített egy frízben hasonló vagy azonos motívumokat.
A szobrászt ebben a korban nem az egyedi jelenség, hanem a típus érdekli. Az oszlopfők kifaragása tág lehetőséget nyújtott a szobrászok számára. Európa sok vidékén voltak fellelhetők a például szolgáló római oszlopfők. A romanikában azonban nem létezett egyetlen kötelező forma, az egyes iskolák különféle megoldásokat alakítottak ki. Németországban az Ottó-kor óta a tömb- vagy kockaformát kedvelték a leginkább, s emellett a román korban is kitartottak. A megfaragott kockaforma jellegzetes eleme volt a normann hagyománynak is, amely a famegmunkálás néhány sajátosságát is kiaknázta a kövek megmunkálásakor. A román nyelvek elterjedési területén bujább díszítmények, bimbók, virágok, kacsok és római elemek gazdagították az oszlopfőket.

A kolostori kerengők oszlopfőin a legkülönbözőbb alakokat lehetett ábrázolni, egészen addig, amíg a szigorú ciszterci Clairvaux-i Szent Bernát nem száműzte valamennyi figurális díszítményt, a következő szavakba öntve felháborodását: "Mit akarnak a tisztátalan majmok, a vad oroszlánok, az iszonyú kentaurok, a félig emberek... Inkább akarózik a márványok közt olvasni, mint a kódexekben."
Az idők során sok román kapuszárny tönkrement, bronzból azonban tartós kapuszárnyakat készíthettek. Különböző öntési technikák és előállítási helyek voltak ismeretesek. A bronzkapukat messzi tájakra is elszállították, például a konstantinápolyi műhelyekből Amalfiba (1062), Atraniba (1087) és Salernóba (1099). Bernward püspök idején Hildesheim ugyancsak a bronzöntés központja volt. A hildesheimi Szent Mihály híres bronzkapuja 1015-ben készült, a dóm Bernward-oszlopa pedig, amelynek példaképe a római Trajanus-oszlop volt, 1020 körül. 1152-1154 között Magdeburgban öntötték a novgorodi Szófia-templom bronzkapuját. A hildesheimi kapuszárnyakat egyben öntötték ki, a novgorodit viszont lemezenként, majd fa alapra szerelték és keretdíszekkel látták el. A veronai San Zeno bronz kapuja stílusát tekintve a hildesheimi Ottó-kori kapu rokona. A kapu két fa szárnyból áll, ezekre szögelték fel az egyenként kiöntött bronzlapokat.
A román művészetet a vallás követelményei határozták meg, s ebből következően alapjaiban nem dekoratív, hanem tanító és a hitet erősítő funkciókat látott el. A korszak emberei - az egyházi megbízók kivételével - általában sem írni, sem olvasni nem tudtak. A templomokban látott figurális ábrázolások számukra a tant és a tanítást jelentették. Különösen fontos volt, hogy az ábrázolást a lényeges elemekre koncentrálják. Egy helyesnek elismert forma a bizonyosság erejével hatott, a típust keresték, nem a kivételt.
A román szobrászat néhány alapvető jellemvonása minden helyi különbség ellenére is megfigyelhető. Ezek egyike, hogy lemond az ábrázolt alakok környezetének részletes bemutatásáról. Egyszerű figurákra szorítkozik, amelyeket tipikus mozdulatokkal, attribútumukkal és tartásukkal jellemez. Az alak nagysága mindig jelzi a kompozíció egészében betöltött szerepét. Meghatározott szférákat meghatározott formulákkal ábrázolnak, a mandorla például az isteni dicsfényt jelenti, a hullámos sávok a felhőket vagy a vizet.
A román művészet nem arra törekszik, hogy a perspektíva eszközeivel a térhatás illúzióját keltse, hanem, hogy az ábrázolt valóban jelen legyen. A deformáció vagy az aránytalanságok a kifejezőerőt fokozzák.
A román kori szobrászatról alkotott képünk hiányos lenne, ha nem méltatnánk a kor kézműveseinek kiemelkedő teljesítményét. A bronzöntés jelentősége mellett az ötvösség sem maradt el, habár számos remekműve elpusztult. A kor jellegzetes ötvöstárgyai az oltárelőlapok, keresztek, gyertyatartók, kelyhek, pásztorbotok, könyvtáblák és hasonlók voltak. Az ötvösök a fémmegmunkálás legkülönbözőbb technikáit gyakorolták, ezenkívül drágakövekkel és zománccal is dolgoztak. Az orgonák és a harangok is az ő kezük munkáját dicsérik. Tudásukat értekezések formájában hagyták az utókorra; Theophilus presbiter a XII. században írta "A különféle művességekről" című munkáját. A fémmegmunkálás központja a Maas-vidék volt, innen származott például a híres Verduni Miklós mester. Az Alsó Rajna-vidéken Kölnben ötvösközpont alakult ki.
A román kor másik kedvelt technikája az elefántcsont faragás volt. Ezt az anyagot már a karoling- és Ottó-korban is nagy becsben tartották. Az elefántcsont-faragás híres központja a XII. századi Köln vagy Párizs. Az Itáliában készült elefántcsont-faragványok stílusára Bizánc gyakorolt nagy hatást. Spanyolországban az elefántcsont-faragványok sajátos stílusa alakult ki, amelynek példái az expresszív keresztek.

 

FESTÉSZET

A román művészet fontos ága a templomokat díszítő monumentális falfestészet és a mozaikművészet. A falképek általában freskó technikával készültek, azaz a festéket a friss vakolatra hordták fel, s így száradáskor az ábrázolás a fal szilárd része lett. Itáliában a falakat gyakran díszítették mozaikkal. Ez a terület szoros kapcsolatban állt Bizánccal (Konstantinápoly), ahol virágzott a mozaikművészet.

Maiestas DomoniA Maiestas Domoni, trónoló Krisztus ábrázolása a katalóniai tahulli San Cemente-templomából. A katalán Pireneusokban alakult ki a spanyolországi román kori falfestészet legfontosabb központja. A képen látható alak megnyújtott, erősen stilizált, színei bámulatosak. a festmény jelenleg a barcelonai Museo de Arte de Catalunában láthatók.

A kor festészeti műfajai közé tartozott a könyvfestés is, azaz a liturgikus könyvek színes miniatúrákkal történő díszítése. A festés technikájában természetesen itt is voltak helyi különbségek, de bizonyos vezérmotívumok mindenütt újra meg újra felbukkantak. Ezek a motívumok rokonságban állnak a szobrászat témáival.

Jézus születése"Jézus születése" Robert de Jumiéges sacramentoriumából. Az angol román kori miniatúrákon az ír hagyományt tükrözi a kelte kompozíciókra jellemző kolorit és dinamizmus. Ezért és sajátos színskálája miatt alapvetően eltér a korabeli német kódexek illusztrációitól.

A román korban az ábrázolás néhány lényeges vonásra összpontosul. A beszédes mozdulatokhoz komoly kifejezés társul. Ennek érdekében elfogadják az elrajzolást és a túlzást.
A színnek, akárcsak a vonalnak elsődleges szerepe a hangsúlyozás. A szobrászathoz hasonlóan a román kor festészete is lemond a klasszikus antikvitás kiegyensúlyozott arányairól. A környezetet és a hátteret ennek szellemében elhanyagolják vagy leegyszerűsítik. Az épületet román félkörívvel jelzik, alatta jelennek meg a figurák.
Egy jelenet színtere mindössze néhány elemből áll: házból, toronyból, félkörívből. Az ábrázolt bútordaraboknak, mint például a trónnak vagy az olvasópultnak mindig szimbolikus jelentősége van. Expresszív formulákkal, sematikusan jelenítik meg a tájat, például kis fákat festenek kerek lombkoronával. A talajt, a tengert és az eget egyszerű hullámvonalakkal vagy sávokkal érzékeltetik. A jelenetet a legkülönbözőbb stilizált geometrikus és virágmotívumokból álló frízek, sávok keretezik. A hátteret egyenletesen elosztott bélyegzőszerű motívumokkal vagy szőnyeghez hasonlatos mustrával teszik ritmikussá. Gyakran alkalmaznak ornamentális motívumokat, hogy a pompa és a szépség képzetét keltsék. A stilizált ruhák általában bizánci minták követéséről tanúskodnak. Nagy jelentőséget tulajdonítottak a stilizált arcoknak és a hatásosan leegyszerűsített kezeknek. A kompozíciót egyszerű, geometrikus elképzelések szerint tagolják. A stílus jellemzője a szimmetria és a kiegyensúlyozottság, amit apró eltérésekkel tesznek élénkebbé. Gyakori fogás a ritmikus sorolás és a páronkénti megfeleltetés. A román kori művész az egyértelműség kedvéért minden alak kifejezését a tipikusra korlátozza.

A figurákat kevés, világos mozdulat és érthető attribútumok jellemzik (például könyv, a keresztény tanítás foglalata). A szentek dicsfényt és attributumot kapnak, az evangelistákat szimbólumaik helyettesítik (angyal, oroszlán, ökör, sas). A vallásos tartalmat zordon komolysággal ábrázolják.
A román kompozíció alapja az egyszerű geometrikus séma: kör, ovális, háromszög. Bonyolultabb együttesek átvágások és megfeleltetések révén jönnek létre. A színek nem naturalisztikusak; gyakran igen élénk színkombinációkat használnak - vörös-kék, fekete-fehér, zöld-barna. A bíbor, a skarlátvörös és az arany a legfőbb méltóságot szimbolizálja. A freskók tompított színvilága általában a földfestékek használatának eredménye.

A román kori templomokat ma általában eredeti festett díszük nélkül ismerjük, mert tűzvészekben és későbbi változtatások során (a vakolatréteg eltávolítása, átfestés, stb.) sok minden elpusztult. A stílus azonban - eltekintve néhány megreformált rend által népszerűsített egyedi formától - sokhelyütt kifejezetten díszes volt. A keresztény templomoknak a mennyország paradicsomi fényét kellett visszatükrözniük. A templom meghatározott fő részeit különösen gazdagon díszítették: a szobrászat például - ugyancsak festett - kapukra összpontosult, a festészet elsősorban a szentély apszisára. A főhajó falának felső részét az ókeresztény idők óta freskókkal vagy mozaikokkal látták el. A szentély apszisában általában evangélista-szimbólumok között a trónoló Krisztus, a Maiestas Domini látható. A világbíró Krisztust az Apokalipszis látomása szerint úgy jelenítik meg, amint szivárványon, mandorla közepén mennyei dicsőségben trónol. Angyalok, szentek, próféták és az apokaliptikus aggastyánok mennyei serege veszi körül. A kísérő alakok gyakran vízszintes frízt alkotva, fejük felett egy-egy félköríves árkáddal jelennek meg.

Bizánci mintát követve Itáliában általában mozaik helyettesíti a freskót. A mozaikok háttere aranyosan csillog. Egyes területen szokás volt a mennyezet, falak és pillérek ornamentális kifestése is. Ez a gyakran faliszőnyegeket helyettesítő freskódísz világi épületekben is megtalálható.
A templomok díszítésére már a román korban is alkalmaztak üvegablakokat, de sokkal szerényebbeket, mint gótikus épületekben.

Színes üvegablakA román kori francia művészet legjelentősebb alkotásai közé tartoznak a színes üvegablakok, és köztük a Chartres-ban találhatók jelentik a középkori üvegfestészet csúcsát. A képen látható chartres-i ún. Notre Dame a la Belle Verriére a kaput díszítő gótikus szobrok békés klasszicizmusának előképe.

Nagyon fontos szerepet játszott a miniatúrafestészet. Már a karoling- és Ottó-korból híres festőiskolákat ismerünk. Szenteket és különböző bibliai jeleneteket ábrázoló egész oldalas miniatúrák mellett fejezet- és szövegkezdő iniciálék díszítették a szertartáskönyveket. A könyvfestés különösen alkalmas volt a figurális és ornamentális ábrázolásra, s ezt a művészeti ágat is a román kori vallásosság expresszivitásra törekvése határozta meg.

 

A FELHASZNÁLT ÉS AJÁNLOTT IRODALOM:

- feladatok -

- vissza a tematikához -