A modernitás esztétikája

   A századfordulóig úgy tűnt, hogy egy-egy korszaknak kisebb-nagyobb eltérésekkel egy adott filozófiai-esztétikai-irodalom és tudományszemléleti iskola vagy gondolkodásmód felel meg. Voltak természetesen átfedések, és az európai országokban gyakori volt, hogy valamelyik irányzat csak késéssel jelenik meg. Azonban adott időintervallumban mindig fel tudtunk mutatni egy uralkodó irányzatot.
   Ezt a látszólagos harmóniát borította fel a modernizmus a maga sokszínűségével, s azóta úgy tűnik, az áhított egység elérése lehetetlen, s a posztmodern kanonizálta ezt a töredezettséget. A modernitás nem egy irányzat neve, inkább gyűjtőfogalom mely több irányzatot foglal magába. Amikor a modernségről beszélünk, nem gondolhatunk csupán egy irányzatra, ahogy ezt tehettük a reneszánsz és barokk esetében. Korszakhatárait is nehéz meghatározni, a 19. század végétől tartott egészen a 60-as évekig, de egyesek szerint ma is tart, és ennek a posztmodern csupán egy része, így sokak szerint a mai irányzatok csupán részei a modernitásnak.


   A modernség az izmusok megjelenésével párhuzamosan jelenik meg, igazi kibontakozásához nagyban hozzájárul a futurizmus, kubizmus, expresszionizmus, dadaizmus, szürrealizmus, aktivizmus, formalizmus… Érdekes, hogy bár ezek az irányzatok egyidőben jelentkeztek, és avantgardként ismerjük őket, esztétikai felfogásuk merőben különböző volt. Ehhez hozzájárult az első világháború közelsége. Így például míg a futurizmus lelkesedett a technikai fejlődés iránt, és kedvét lelte e sebességben és erőben, mely gyakran a pusztítás szolgálatában állt, addig az expresszionizmus a háború után maradt pusztulás ábrázolását tekintette egyik feladatának, és eljutott az egyéni szenvedés ábrázolásának fontosságáig. Ha ki nem mondottan is, az egzisztencializmus végigvonul az összes irányzaton, hisz azzal, hogy a művész is ráébred az egyén kicsiségére és kiszolgáltatottságára, és ezzel a esztétika a „fenséges” terepéről a „mindennapi” terepére költözik, és általában itt is marad. Ezért érezzük azt gyakran, hogyha valaki lelkesedik a magasztos eszmékért, akkor mintha az ódivatú lenne. Hogy ne lennének „magasztos” eszméi a modern esztétikának? Nem erről van szó.
A mozgókép megjelenésével az esztétikának új közegben kellett magát feltalálnia, ugyanis az új művészet egyszerre ötvözte a kép(ző)művészet, zene és irodalom (forgatókönyv) területét.

Az avantgárd egyes irányzatainak megismeréséhez használd a felvételi előkészítő magyar irodalom és művészettörténet tárgyát!

Hogy közelebbről is megismerkedjél a futurizmussal, olvasd el Marinetti Futurista kiáltványát:

Filippo Tommaso Marinetti
(1876-1944)

Futurista kiáltvány

  1. A veszély szeretetét, az erőre és merészségre való törekvést akarjuk megénekelni.
  2. A bátorság, a vakmerőség, a lázadás lesznek költészetünk lényeges elemei.
  3. Az irodalom mindmáig a megfontolt mozdulatlanságot, a révületet és az álmot magasztalta. Mi a kihívó mozgást, a lázas álmatlanságot, a futólépést, a halálugrást, a pofont és az ökölcsapást magasztaljuk.
  4. Megállapítjuk, hogy a világ nagyszerűsége új szépséggel gazdagodott: a sebesség szépségével. Egy versenyautó, kirobbanó lélegzetű kígyókhoz hasonlatos, vastag csövekkel díszített motorházával… egy bömbölő autó, mely úgy száguld, mint a kartács, szebb, mint a Szamothrakéi Győzelem [szobra].
  5. Azt az embert akarjuk dicsőíteni, aki a kormánykereket tartja, melynek képzelt rúdja átéri a földet, rohanó futásban, földi pályájának körein.
  6. Kell, hogy a költő hévvel, nagyvonalúsággal és teljesen adja oda magát, hogy a leglényegesebb elemek lelkesítő hevét növelje.
  7. Nincs másban szépség, csak a küzdelemben. Egy mű sem lehet igazi alkotás, ha nincs támadó jellege. A költészetet úgy kell felfogni, mint heves támadást ismeretlen erők ellen, hogy azután az ember előtt megadásra lehessen kényszeríteni őket.
  8. A századok legkiemelkedőbb csúcsán állunk!…Miért kellene hátranéznünk, ha ki akarjuk tárni a Lehetetlen rejtelmes kapuit? Tegnap meghalt az Idő és a Tér. Már a teljességben élünk, miután megteremtettük az örök, mindenütt jelenlevű sebességet.
  9. A háborút akarjuk dicsőíteni - a világ egyetlen megtisztítóját -, a militarizmust, a patriotizmust, a felszabadultak destruktív magatartását, azokat a szép elveket, melyekért meghal az ember, és a nő megvetését.
  10. Le akarjuk rombolni a múzeumokat, a könyvtárakat, az akadémiák minden fajtáját, és harcolni akarunk az erkölcsösködés, a nőmozgalom és minden megalkuvó vagy hasznos hitványság ellen.
  11. Meg fogjuk énekelni a munkától, örömtől, vagy a lendülettől felkavart nagy tömegeket: megénekeljük a forradalmak sokszínű és sokhangú áradatait a modern világvárosokban; megénekeljük a fegyvergyárak és vad villamos holdaktól megvilágított hajógyárak vibráló éjszakai tüzét; a mohó állomásokat, melyek füstölgő kígyókat nyelnek el; a csavart füstjük szálán felhőkre függesztett műhelyeket; a hidakat, melyek mint óriási tornászok kapaszkodnak át a folyókon s késpengeként villognak a napfényben; a kalandos gőzhajókat, melyek a látóhatárt kémlelik, a széles keblű lokomotívokat, melyek mint hatalmas, csövekkel kantározott fémlovak toporzékolnak a síneken, és sikló szállását a repülőgépeknek, melyek légcsavarja zászlóként csattog a szélben, s úgy tapsol, mint a lelkes tömeg.
       Olaszországból repítjük világgá a felforgató és gyújtogató erőszakosságnak ezt a kiáltványát, mellyel ma megalapítjuk a Futurizmust, mert meg akarjuk szabadítani ezt az országot a professzorok, régészek, idegenvezetők és antikváriusok bűzös rákfenéjétől. Itália már hosszú ideje az ócskaságok piaca. Meg akarjuk szabadítani őt a múzeumoktól, melyek mint megszámlálhatatlan temetők befedik az egész országot.
       Múzeumok: temetők!…Valóban azonosak, hiszen itt, is szerencsétlenül vegyülnek össze olyan testek, melyek nem ismerik egymást. Múzeumok: nyilvános hálótermek, amelyben örökké gyűlölt vagy ismeretlen emberek mellé kell letelepedni! Múzeumok: a festők és szobrászok lehetetlen vágóhídjai, ahol a pályabérül kitűzött falakon színek és vonalak ütésével vadul egymást öldösik! Hogy valaki évente egyszer, mint halottak napján a temetőbe, ide is elvándoroljon… azt még megengedem. Hogy évente egyszer ajándékul virágokat tegyen a Gioconda elé, azt is megengedem… De azt már nem tűröm el, hogy naponta sétálva vezessék a múzeumokan keresztül szomorúságainkat, törékeny bátorságunkat, beteges nyugtalanágunkat. Miért kell megmérgeződni? Miért kell megposhadni?
    És mi mást lehet egy régi képen látni, mint a művész fáradságos vonaglását, amellyel az álmának teljes kifejezését gátló legyőzhetetlen akadályokat kijátszani igyekszik?…
       Egy öreg képet megcsodálni annyi, mint érzékenységünket hamvederbe önteni, ahelyett, hogy a teremtés és a cselekvés vad lendületével messzire hajítanánk előre. Azt akarjátok tehát, hogy a múlt örökös és haszontalan csodálásában, melyből végzetesen elgyengülve, kimerülten és megtaposva kerültök ki, elpocsékoljátok legjobb erőiteket?
       A valóságban, kijelentem nektek, a múzeumok, könyvtárak és akadémiák (felesleges erőlködések temetői, megfeszített álmok kálváriái, megcsonkított lendületek iktatói!…) mindennapos látogatása ugyanolyan káros, mint a becsvágyó akaratuktól és elméjüktől megrészegedett ifjak szülőinek szívós gyámkodása. A haldoklóknak, a betegeknek, az elzártaknak hadd maradjon csak ez; a megcsodált múlt talán balzsam az ő bajaikra, hiszen a jövő előlük el van rekesztve… De mi nem akarunk többet tudni a múltról, mi, fiatal és erős futuristák!
    A szenes ujjak dobják csak a vidám tűzvészeket! Erre! Erre! Gyorsan vessetek tüzet a könyvtárak polcaira!…Térítsétek el a csatornák futását, hogy elöntsék a múzeumokat!…Ó, milyen öröm lenne látni, amint ezeken a vizeken lebegve úsznának az árral, szétszaggatva és megfakultan, a régi dicsőséges vásznak!... Ragadjátok meg a csákányokat, a fejszéket, a kalapácsokat, és romboljátok, romboljátok könyörtelenül a tiszteletre méltó városokat!
       A legidősebb közülünk harmincéves! tehát legalább egy évtizedünk van, hogy véghez vigyük munkánkat. Majd ha negyvenévesek leszünk, más, fiatalabb és nálunk értékesebb emberek hadd dobjanak csak a papírkosárba bennünket, mint felesleges kéziratokat. Egyenesen ezt szeretnénk!
    Követőink ellenünk fordulnak majd; mindenfelől jönnek első énekeik szárnyas ritmusára táncolva, felnyújtva horgas, rabló ujjaikat, s az akadémiák kapuiban kutyamódra szimatolják a könyvtárak katakombáiba jutott; már rothadó elméink erős szagát. De mi nem leszünkott… Végül is - egy téli éjszakán - megtalálnak bennünket a nyílt mezőn, egyhangú esőtől kopogó szomorú fészer alatt, és látják majd, hogy remegő aeroplánjaink mellett kuporgunk, és képeink repülése alatt mostani könyveink tüzénél melengetjük kezünket.
       Köröttünk tolongnak majd, lihegve az aggódástól és megvetéstől; és feldühödve büszke, fáradhatatlan lángolásunkon, ránk vetik magukat, hogy megöljenek. Akkora gyűlölet hajtja majd őket, mint amilyen szeretetet és csodálatot érezzek irántunk szívükben.
       Szemükben sugarasan robban majd az erős és egészséges Igazságtalanság. - A művészet ugyanis nem lehet más, mint erőszak, kegyetlenség és igazságtalanság.
       A legidősebb közülünk harmincéves: tehát a nyers akarat, a ravaszság, a vakmerőség, a szerelem és az erő ezer és ezer kincsét tékozoltuk már el; elhajigáltuk őket türelmetlenül, dühödten, anélkül, hogy értékeltük volna, anélkül, hogy tétováztunk volna, anélkül, hogy megpihentünk volna, lélekszakadva… Nézzetek ránk: Még nem vagyunk kimerültek! Szíveinkben semmi fáradságot nem érzünk, mert a tűz, a gyűlölet és a sebesség táplálja őket!… Csodálkoztok rajta?… Pedig logikus, mert ti arra sem emlékeztek, hogy éltetek. Kiegyenesedve a-világ tetején még egyszer odahajítjuk kihívásunkat a csillagokhoz! Ellene szóltok-e valamit?… Elég! Elég! Ismerjük már azokat… Értjük!… Szép és hazug értelmünk megállapítja, hogy mi vagyunk őseink összefoglalása és meghosszabbítása. - Talán!… Ám legyen!… De miért fontos? Nem akarjuk megérteni!…
       Jaj annak, aki ezeket a gyalázatos szavakat megismétli!…Emeljétek fel a fejeteket!…
    Kiegyenesedve a világ tetején, még egyszer odahajítjuk kihívásunkat a csillagokhoz!…

Ki az a ma élő filozófus, aki a sebességet tekinti korunk egyik legfontosabb meghatározójának?

Feladatok:

1. Társítsd a fogalmat az alkotóval

Camus
Freud
Carl Gustav Jung
Lichtenstein
Gertrude Stein
Dilthey
Heidegger
képregény
elidegenedés
kollektív tudatalatti
szellemtörténet
Lét és idő
nemi szerepek
a tudattalan én

2. Olvasd el figyelmesen a következő idézetet, majd válaszolj a kérdésekre:

Konsztantinosz P. Kavafisz:

A barbárokra várva

***
„Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el.
S futárok érkeztek a limesek felől,
Jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.

„S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…”

Somlyó György fordítása

Kik lehetnek a barbárok?
Mit várnak tőlük?
Nem az lenne a megszokott, hogy örülnek távolmaradásuknak?

3. Határozd meg a következő fogalmakat:

Ha többet szeretnél tudni a kortárs futurista kutatásról, olvasd el a következő szöveget!

4. Ismerd fel a képet! Melyik irányzathoz tartozik? Mit tudsz az irányzatról?

1.
2.
3.
4.
5.
6.

- megoldás -

- vissza -