XII. A ROMÁNKOR MŰVÉSZETE

A MAGYARORSZÁGI ROMANIKA

 

AZ ÉRETT ROMANIKA ELSŐ KORSZAKA

A XI. század végét nagyarányú építőtevékenység jellemzi. Székesegyházakon és kolostortemplomokon egyaránt elterjedt a három félköríves apszissal zárt, pillérekre támaszkodó árkádokkal három hajóra osztott terű, kereszthajó nélküli bazilika, amelyet - a félkupolával boltozott apszis kivételével - általában nyitott fedélszék fedett. Ehhez a típushoz tartozott az I. Géza által 1074 után alapított váci székesegyház, az ugyancsak általa, 1075-ben alapított garamszentbenedeki bencés apátsági templom, továbbá az a somogyvári Szent Egyed apátsági templom, amelynek alapítólevelét 1091-ben, I. László király jelenlétében fogalmazták meg. László ebben az időben figyelemre méltó politikai irányvonal-változást készített elő : közeledni próbált a pápai párthoz, hogy új, horvátországi hódításaihoz megszerezze a pápai beleegyezést. Ezért telepített St-Gilles-ből hívott francia bencéseket a somogyvári apátságba, melyet minden bizonnyal temetkezőhelyének is szánt.
Az építészeti tagolás megváltozott felfogása szembetűnően jut érvényre az építészeti szobrászat gazdagabbá válásában. Az 1064-ben leégett pécsi székesegyház újjáépítését valószínűleg hamarosan megkezdték; ez volt a kor egyik legnagyobb, bizonyára a XII. századba is átnyúló építészeti vállalkozása. A három apszissal zárt, háromhajós templomtérben a szentélyrész alatt hatalmas méretű, borda nélküli keresztboltozatokkal lefedett, kockafejezetes oszlopokkal öt hajóra tagolt kripta épült. Fölötte a főhajóénál magasabb szinten, - mint templom a templomban-, épült meg a székesegyház papságát befogadó kórus. A tér tagolását az árkádokat hordozó pillérek támváltása is hangsúlyozta : hasáb alakú, egyszerű pillérek váltakoztak a szentélyt határoló, és a templom tornyai között elhelyezkedő féloszlopokkal bővített pillérekkel. A ránk maradt féloszlopfők között figurális díszű is akad. Egyiken a román kori építészeti szobrászat gyakori témája látható : harc a védtelen ember és a hol antik mitológiai lények (itt baltás kentaur), hol vadállatok (kígyó) formájában támadó gonosz között. A féloszlopfővel szembeni gyámkő kettős halfarkú szirént ábrázol. A pécsi faragványok durva, erős plaszticitású figuratípusai világosan tanúskodnak a XI. század végi lombardiai szobrászat magyarországi hatásáról. Ugyanilyen törekvésekkel találkozunk Székesfehérvárott is, ahol a XII. század folyamán a királyi bazilikát a pécsi székesegyház tértagolásához hasonlóan, a tér egyes egységeinek határait hangsúlyozó, váltakozó pillérekkel építették át. A megmaradt pillérfőtöredékek sűrű levélornamentikájából a sarkokon erőteljes plaszticitású figurák: sas, baziliszkusz, összefonódó sárkányok bukkannak elő. A XII. század elején Székesfehérvárott dolgozó mesterek egyike, aki talán a finomabb belső építészeti részleteket, például szószéket is díszítette, bizonyosan a Comói-tó vidékéről érkezett.
1137-ben a király és udvara jelenlétében szentelték fel a Dávid apát által újjáépíttetett pannonhalmi apátsági templomot. Csak csekély töredékeit ismerjük.

Esztergom, királyi palotaEsztergom, királyi palota, földszinti terem, a XII. sz. utolsó negyede

Ugyanebben az időben nagy építkezések kezdődhettek Esztergomban is. A Géza fejedelem óta álló királyi palotát valószínűleg Könyves Kálmán uralkodása idején bővítették a feudális várakra jellemző lakótoronnyal, amelyhez palotaszárnyak járultak. Ezután kezdhették el a Szent Adalbert székesegyházat, a templom romjait ábrázoló XVIII. századi rajzokon látható formájában. Szentélyrészében, amely félkörívesen záruló, környezeténél magasabb főszentélyből, és két, kívül egyenesen zárt, belül félköríves mellékapszisból állott, 1156-ban már oltárt szentelhettek. A két mellékszentély felett keleten toronypár állott: ez a megoldás valószínűleg felső-itáliai eredetű. Egy új elem is feltűnt Esztergom építészeti díszében: az állatalakos fejezetek mellett, a tömbszerű, növényi díszítményekkel csak a felületükön tagolt részletek helyett az antik kőfaragóművészet minden művészi és technikai fortélyát ismerő mesterművek, hatalmas korinthoszi fejezetek tűntek fel a pillérek féloszlopain. A váltás olyan meglepő, hogy ezt az ornamentikát a magyar művészettörténetírás hosszú ideig a pannóniai római kor hagyatékának tartotta. Hozzájárult a zavarhoz a XIII. század végén a krónikaíró Ákos mester is, aki azzal akarta növelni káptalanja tekintélyét, hogy az óbudai prépostságot I. István alapításaként tüntette fel. Az alapító azonban valószínűleg Péter király volt. s bizonyos, hogy az óbudai Szent Péter-prépostság templomán a XII. század második harmadában is építkeztek. Ekkor készültek az esztergomiakkal szoros rokonságban levő, antikizáló építészeti faragványok, s velük együtt egy oszlopos bélletű kapuzat is.
A prépostság szerteszóródott töredékei alapján igen gazdag dekorációra következtethetünk. A prépostsági templomnak a XII. század közepén faragott szentélyrekesztő mellvédjéhez tartozó domborművek néhány töredéke közül legteljesebb az Ábrahám és a három angyal jelenetének egy részét ábrázoló relief. Az árkád alá komponált csoport mellett az indafonatba bonyolódott állat küzdelmének jelenetével díszített osztópillér is fennmaradt. Különösen tanulságos összevetni az óbudai faragványt azzal a Somogyvárról származó relieffel, amely Szent Egyed miséjét ábrázolja.

Somogyvári apátságból származó reliefek, a XII. sz. közepe

A somogyvári töredékek minden tekintetben a budai mellvédlap rokonainak tekinthetők, keretezésmódjuk, sőt függőleges szegélyük is nagyon hasonló. A kisebb kegyúri és falusi templomok kialakult rendszere, részletmegoldásaik változatossága, nem utolsósorban pedig az egyes típusok tartós fennmaradása gazdag és fejlett művészi gyakorlatról tanúskodik. A falusi templomoknak két egyformán elterjedt alaptípusát különböztethetjük meg. Talán már a korábbi szokásnak megfelelően, a XI. századi várkápolnák utódaiként épültek centrális elrendezésű templomok, amelyeknek egyszerű, kör alaprajzú vagy egyetlen apszissal bővített változata (pl. Szalonna, Kisnána) mellett bonyolultabb téralakítású, rendszerint négy vagy hat apszissal bővített formái is feltűntek. A rotundák többsége feltehetően falusi plébániatemplomnak készült; emellett szól az a tény, hogy még a XIII. században is sűrűn épülnek (így Jákon, Bényben) olyan monostortemplomok közvetlen közelében, amelyek nem töltöttek be plébániafunkciókat. Mellettük a falusi templomépítészet másik elterjedt XII. századi típusa a négyszögletes, sík mennyezettel lefedett egyetlen hajóból és hozzá csatlakozó, félkupolával boltozott apszisból álló épületforma. Ez időben rendszerint ez a két építészeti alapforma elégítette ki a rendkívül szűkös építési program igényeit, még tornyok sem igen épültek.


AZ ÉRETT ROMANIKA VIRÁGKORÁNAK MAGYARORSZÁGI MŰHELYEI A XII. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

Az érett romanika művészeti kultúrája teljes gazdagságában, sokoldalú fejlettségében a XII. század második felében bontakozott ki Magyarországon. Ekkor vált ez a stílus igazán otthonossá, országosan elterjedtté, amit mi sem bizonyít inkább, mint hogy egy-egy vezető műhely stílussajátosságai az emlékek egész során felfedezhetők.
A pécsi székesegyház esetében a XIX. századi átépítés után a kutatóknak nincs többé módjuk közvetlen megfigyelésekre. Csak annyi látszik bizonyosnak, hogy a templom a XII. század folyamán nyerte el végleges román kori alakját, gazdagon tagolt belső terével, két, valószínűleg előbb keleten, majd nyugaton felépített toronypárjával. Valószínűleg a nyugati kapuzat készült el legutoljára. A díszes belső berendezés kialakítása, ami főleg szobrászi feladat volt, nem függött össze szorosan az építkezés menetével. A kriptalejáróknak, a kripta homlokzatának és a főhajóból a mélybe vezető két lépcsőlejáró között emelt Szent Kereszt-oltárnak díszítésében különböző stílusú elemek találkoztak össze. Az altemplomba vezető két lépcsőház reliefsorai közül az északiakon felismerhető Ádám és Éva bibliai történetének ábrázolása és hat apostol fülkében álló alakja, míg a déli lépcsőházban Jézus születésének és gyermekségének ábrázolásai fölött a kínszenvedés, alatta a Sámson-történet képszalagja kapott helyet. A szalagszerű, folyamatos előadásmód végső soron a bibliaillusztráció késői antik hagyományaira vezethető vissza. Ez a magyarázata annak a kompozíciós összefüggésnek, amely a pécsi jeleneteket Wiligelmo mesternek a modenai dóm homlokzaton levő ótestamentumi domborműveihez fűzi. Az itáliai előképeken kívül a domborműsorozat mesterei bizonyára ismerhették e témakör olyan franciaországi feldolgozásait, amilyenek a század első negyedének moissaci, illetve burgundiai képsorai. Sokoldalúságuk alapján azonban feltételezhetjük, hogy nemcsak egy-egy előképhez igazodtak, hanem egy nagy múltú hagyományhoz kapcsolódtak. Műveik stílusa oly egységes, hogy aligha lehet elkülöníteni egy Itáliából érkezett és egy francia tanultságú mester keze munkáját.
Bizonyos csak annyi, hogy a változatosan és kifejezően mozgó, gesztikuláló alakok, a drapéria és a test egymást erősítő harmóniájának sokféle megnyilvánulása, a relief alapsíkjától kerekdeden elváló, bonyolult térbeliségben összekapcsolódó alakformálás feltételezi a XII. század közepi franciaországi stílusfejlődés, különösen pedig a burgundiai szobrászat ismeretét.

A pécsi faragványokPécs, székesegyház, déli altemplom-lejáró, reliefek a XII. sz. utolsó negyedéből.

A pécsi faragványok további csoportjai is hasonló, kiterjedt kapcsolatokról tanúskodnak. Az az építészeti ornamentika, amely fontos szerepet kapott az altemplomi lejárók reliefsorainak összefogásában is - s amelynek kiemelkedő példája a kripta nyugati homlokzata előtt állott Szent Kereszt-oltár baldachinja - szembetűnő rokonságban van a Pavia templomain még a XII. század közepe után is gyakori díszítésmóddal. Paviai eredetű a szó szoros értelmében minden szabad felületet elborító, az oltárbaldachin keresztboltozatát is befonó, a konstrukciót változatos és színes felületi játékban feloldó növényi ornamentika.
E díszítő stílus datálására biztosabb alapunk van, mióta tudjuk, hogy az ercsi bencés apátság épületén, amelynek maradványai ugyanehhez a körhöz tartozó mesterek keze nyomát árulják el, 1186 táján már dolgoztak. Ebben az évben ugyanis már oda temethették el az alapító Tamás nádort. Az ercsi faragványok közül csak néhány töredék áll közel a pécsi Szent Kereszt-oltár mestereinek munkáihoz; a többi későbbi eredetű. A pécsi oltárbaldachinon jelentkező díszítő szobrászat kiváló emlékei kerültek elő a székesfehérvári királyi bazilika romjaiból. Ezek egyebek között egy gazdag, feltehetőleg a XII. század utolsó negyedében épített kapuzathoz tartoznak, amelynek szárköveit árkádok alatt álló apostolalakok díszítették. A székesfehérvári díszkapuzat vidékiesebb utánzatának töredékei a Veszprém megyei Jásd bencés apátságának maradványai közül kerültek elő.
Végül a paviai iskolázottságú pécsi mesterek eljutottak Somogyvárra is, ahol bizonyára ők faragták a templom számára a gazdag és kötetlen növényi díszű, rozettasoros vagy életfamotívumos díszítő lapokat. Közben a templom külső díszítésének gazdagításán is dolgozhattak. Ebből a dekorációból származhatnak azok a magasdomborműves relieftáblák, amelyeken az ítélő Krisztus félalakja, egy keresztet tartó angyalalak, griff, tövishúzó fiút fenyegető oroszlán ismerhetők fel. Újabban egy Sámson küzdelmét ábrázoló relief került elő a templom déli kapuja előtt.
Azok az észak-itáliai hatások, amelyek Pécsnek és körének művészetét jellemzik, egész Közép-Európában, így a délnémet területek XII. század végi kőfaragásában is igen elterjedtek voltak. Ezért rendkívül nehéz megítélni, vajon a ritmikusan ismétlődő palmettaornamentika olyan példái, amilyenek például Szegeden, Bácson, az erdélyi Halmágyon, de Gyulafehérvárott a székesegyház déli kapuján is megtalálhatók, a pécsi mesterek körére vezethetők-e vissza, vagy pedig tőlük független, egykori, rokon törekvések eredményei. A németországi művészeti kapcsolatok szerepe e korszak művészeti törekvéseiben és éppen az észak-itáliai művészeti sajátosságok közvetítésében is igen jelentős volt. Elterjedt a lapos faragású szörnyállatokkal díszített kockaoszlopfő típusa: az erdélyi Harináról, Esztergomból ismerjük példáit.

A délnémet, különösen a salzburgi bencés könyvfestészetnek jelentős szerep juthatott a magyarországi kolostor kultúrában, amint erre a XIII. századi Pray-kódex meglehetősen gyakorlatlan kézzel rajzolt és festett, nyilván magasabb színvonalú XII. századi előképet követő illusztrációi nyomán következtethetünk.
A XII. században egyre több műtárgy került be az országba kereskedelmi úton, ami bizonyára erősen hatott a művészet fejlődésére. Vésett díszű bronztálak, figurális kézmosó edények, úgynevezett aquamanilék, keresztek, gyertyatartók, füstölők kerülhettek Magyarországra.
Esztergomban a szentély elkészülése után bizonyára folyamatosan tovább építették a Szent Adalbert-székesegyházat, és III. Béla uralkodása idején, legkésőbb az 1180-as években, elkezdték a királyi palota újjáépítését is. Az Árpádok korábbi palotáját lebontották, a helyét feltöltötték, s hatalmas lakótorony építésébe kezdtek, a toronyhoz csatlakozó paloták szárnyaival pedig nagyméretű udvart fogtak közre. A bizonyosan több emelet magasságú toronyból csak egyetlen szint maradt ránk, s a palotának is csak kisebbik része. A legkorábbi részeken éppúgy, mint a székesegyház XII. századi részletein, folytatódott a korábbi építőműhely által meghonosított antikizáló építészeti ornamentika alkalmazása. A részletek kimunkálása azonban lágyabb: a levéldísz megformálása burgundiai, Rhone-völgyi előképek követését bizonyítja. A palota belső tereit a Németországban ebben az időben legmodernebbnek számító, szalagbordás boltozatok fedték, s a palota kapuzatainak keretelése is németországi kapcsolatokról árulkodik. Az a mester viszont, aki a székesegyház nyugati kapuzatát feltehetően a nyolcvanas években elkezdte, nem sokkal korábban még Benedetto Antelami pármai környezetében dolgozhatott; erre következtethetünk vörös márványból faragott oszlophordozó oroszlánfigurája és sasreliefje alapján. A pécsi műhely tevékenységével egyidejűleg tehát Esztergomban is hasonló művészeti orientáció nyomaira bukkanunk. Ez az olaszos igazodás azonban Esztergomban csak átmeneti: már 1190 táján újabb, franciás stílustörekvés váltotta fel.

 

A KORAGÓTIKA MAGYARORSZÁGON

Az esztergomi Szent Adalbert-székesegyház nyugati kapuzatának első tervét - amely bizonyára olaszos volt - már valószínűleg 1190 körül, de mindenesetre III. Béla halála, vagyis 1196 előtt, egy feltehetően újonnan érkezett mester módosította. A már megfaragott szobrászi részleteket alárendelt funkcióban felhasználták az új díszkapuhoz, amelyet színes márványberakású képek sorával ékesítettek. A bejárat szárkövein sorakozó szenteken kívül kétoldalt a Krisztus eljövetelét jövendölő próféták láthatók e képeken, a timpanonban pedig a gyermek Jézust ölében tartó, trónoló Mária kapott helyet Szent István és Szent Adalbert alakja között. A kezükben tartott mondatszalagok arról tudósítanak, hogy Szent István Mária oltalmába ajánlotta országát, ő feltételül azt szabta, hogy az esztergomi érsek és a király osztozzék meg az egyházi és a világi hatalmon.
Az egyházi és a világi hatalom képviselőjeként így jelenik meg az ajtó szemöldökén III. Bélának és Jób érseknek a portréja. Jóllehet a Porta speciosa képét csak egy XVIII. századi olajfestményről ismerjük, s ezen kívül feliratainak másolata és néhány töredéke maradt csak ránk, a XII. század végétől Esztergomban működő mesterek művészi törekvéseiről jól tanúskodik néhány ugyanekkor készített inkrusztált díszű műalkotás. A Porta speciosával egyidejűleg ugyanis a székesegyház falainak egy részét, padlózatát és néhány berendezési tárgyát is márvány berakásokkal díszítették. A vörös márvány alapú, fehér és sötétszürke márvánnyal, néha fémmel is berakott ábrázolások és díszítmények bizonyára bizánci mintaképeket követtek, amelyeket az I. Manuel konstantinápolyi udvarában nevelkedett III. Béla jól ismerhetett. III. Bélának mindvégig dédelgetett terve volt Bizánc és Magyarország egyesítése, s pontosan ismerhette a bizáncias pompakifejtés értelmét és jelentőségét. Mégis úgy tűnik a Porta speciosa töredékei, egy Krisztust Mária és János evangélista társaságában, s kerubok között ábrázoló timpanon, továbbá egy püspöki trónszék töredékei alapján, hogy ezeket nyugati tanultságú művészek készítették. Olyanok, akik bizánci műalkotásokról lesték el a finom vonalvezetés, a teret érzékeltető rajz titkait, de ezt a tudásukat a Maas-vidék vagy Észak-Franciaország könyvfestő- és ötvösműhelyeiben szerezték. Az Esztergomban dolgozó mesterek közeli rokonai a klosterneuburgi ambo zománcműveit 1181-ben befejező Verduni Miklós mesternek, aki a kor ötvösségének legnagyobb alakja. III. Béla tehát székesegyházának pompás díszítésére nem Bizáncból, hanem a bizánci példaképet követő és túlszárnyalni igyekvő nyugatról hívott mestereket.

ApostolokApostolok, falkép 1340 k.; Esztergom, freskórészlet a várkápolnából.

Ezek a művészek nemcsak a márványberakásban voltak járatosak, hanem minden bizonnyal az építészetben is új stílust, a francia királyi területekről épp ebben az időben távolabbra is terjedő koragótikát hozták magukkal. A Szent Adalbert-székesegyházban bimbós díszű fejezetek, eleven természetességű levélfrizek tanúskodnak tevékenységükről, a királyi palotában a könnyed szerkezetű, bordás, gótikus keresztboltozattal lefedett kápolna újszerű építészeti téralkotása is rájuk vall. III. Béla közép-európai kortársai közül elsőként fordult a párizsi udvar felé, amely akkor az udvari művészet, a királyi reprezentáció nyugati példaképe volt, s Ile-de-France vívmányait jól ismerő burgundiai vagy champagne-i mestereket hívott Magyarországra. A bizáncias díszítőstílus azonban az esztergomi kápolnában is szerephez juthatott. Jóllehet a kápolna kifestéséből csak a függönyt utánzó lábazati sáv maradt ránk, ez kétségtelenül oroszlánalakokat ábrázoló, bíborszínű bizánci brokátok festett utánzata. A palotakápolna az esztergomi palota fiatalabb részei közé tartozik, s talán rá vonatkozik Imre király 1198-as oklevelének az a megállapítása, hogy nincs befejezve. Könnyed, újszerű építésmódja a magyarázata annak, miért nem elégedett meg III. Béla udvari művészete a legkézenfekvőbb bizánci stílussal: arra törekedett, hogy a keleti és a nyugati udvarok pompáját egyesítse.
Ilyen igényekre vet fényt a III. Béla kori ötvösség fejlődése is. Bizonyos, hogy ez időben a bizánci eredetű filigrános díszítőtechnikát Magyarországon is alkalmazták. A XII. század végén kiváló emlékei a székesfehérvári királysírokból előkerült ékszertöredékek, továbbá a koronázási jogar nyele és foglalata. A III. Béla sírjából származó ereklyetartó mellkereszt és egy ugyancsak Székesfehérvárott előkerült rekeszzománcos díszítő korong arra is felhívja a figyelmet, hogy III. Béla korában az udvari műhelyek a zománcművészet jelentős központjai voltak. Az újabb feltevések szerint ugyanitt készült a XIII. század elején az a díszes ötvöstárgy, amelynek a trónoló Krisztust és nyolc apostolt ábrázoló zománclemezeit később, egyes feltevések szerint csak V. István koronázására szerelték össze a másik darabbal, a korona alsó részét alkotó, I. Gézának adományozott XI. századi bizánci koronával.
Az Esztergomban megjelenő koragótikus művészet szerves része annak az udvari kultúrának, amely éppen III. Béla korában alapjaiban átalakult. Látszólag külföldi minták hatására kancelláriát szervezett, a kormányzásban nagy szerephez jutottak a párizsi egyetemről kikerült klerikusok, és III. Béla két házasságában is érvényesült a franciaországi kapcsolatkeresés. De az átalakulásban döntő szerepe volt a királyság megváltozott belső helyzetének. III. Bélával kezdődött a királyi hatalom központosításának kísérlete, az a folyamat, amelynek során a király egyre kevésbé támaszkodott kiterjedt birtokrendszerére - ezért is adományozta el híveinek könnyűszerrel -, s mindinkább pénzjövedelmeire alapozta hatalmát.
Az új királyi politika jutott érvényre a szerzetesrendek letelepítésében is. Az eddig uralkodó bencések mellett a XII. század végétől kezdve fokozottabb szerephez jutottak a reformrendek, a premontreiek és a ciszterciek. E rendeknek politikai szerepük mellett kiemelkedő jelentőségük volt mind az ország betelepítésében, mind pedig az intenzívebb földművelés terjesztésében. Egy-egy kolostor valóságos mintagazdasággá fejlesztette birtokait, s példaképévé vált az alapító gazdasága megszervezésének. Nagyrészt Franciaországhoz fűződő rendi kapcsolatok alapján, a XII. század második felében, Bozók, Garáb, Lelesz, Váradhegyfok után magán kegyurak kezdeményezései és királyi alapítások nyomán sorra épülnek a premontrei kolostorok. A korábbi cikádori monostoralapítást követően szinte teljesen III. Béla kezdeményezésére épült ki a ciszterci rend magyarországi hálózata az 1177-ben alapított egresi, az 1182-es zirci, az 1183-as szentgotthárdi, az 1184-es pilisszentkereszti és az 1190-es pásztói monostorral. 1183-ban maga a citeaux-i apát is járt Magyarországon, és a király különleges kiváltságokat biztosított a rendnek. A ciszterciek monostorai mind a kolostorépületek beosztását, mind a templom elrendezését illetően a rend szigorúan kötelező előírásai, a Franciaországban kialakult típusok szerint épültek. Részletmegoldásaik meglehetősen változatosak, de valamennyiükre jellemző a franciás, koragótikus stílusú részlettagolás, és templomaiknak olyan elrendezése, hogy kereszthajójukból kápolnák nyílnak.

A pilisszentkereszti monostor az esztergomi székesegyház- és palotaépítkezésekkel párhuzamosan készült, és templomát, a nemrég felszínre került maradványok tanúbizonysága szerint, ugyanazok a mesterek építették, akik az esztergomi palotakápolnán is dolgoztak.
A XIII. század első harmadának végéig folytatódó építkezés során ez a monostor vált a Magyarországra jövő francia kőfaragók tevékenységének egyik 1egfontosabb központjává.
Az esztergomi királyi műhely művei a XIII. század elején néhány nagy hatalmú előkelő építkezéseinek országszerte érvényes mintaképei lettek. Régies vonások keverednek koragótikus elemekkel a Hont-Pázmán nemzetség 1217-re talán már befejezett bényi premontrei prépostsági templomának díszítésében. Az egyetlen hajóból álló, két mellékszentéllyel bővített templomtérhez meglepően bonyolult, karzatból, toronypárból és boltozott előcsarnokból álló nyugati rész járul.
Az építészeti téralkotás legfrissebb, legelőkelőbb megoldásait követi a XIII. század elején elkezdett második kalocsai székesegyház, amelyen ugyancsak Esztergomból kiinduló mesterek dolgoztak. A kalocsai érsek, aki éles hatalmi harcban állt az esztergomi érsekkel, azzal is kifejezésre juttatta igényeit, hogy székesegyházát a francia gótikus katedrálisok mintájára építtette meg, szentélykörüljárós, kápolnakoszorús elrendezésben. A fennmaradt részletek gazdag növényi díszítésről, atlaszfigurák által hordozott boltozatindításokról és színes kőanyagot alkalmazó, szobordíszes kapuzatokról tanúskodnak. Kalocsa a XIII. század elején a Duna-Tisza köze építészetének fontos helyi központjává lett. Műhelye közvetíthette az esztergomi királyi építkezéseken megjelent új stíluselemeket az ócsai, jánoshidai premontrei prépostságok, az aracsi bencés apátság építkezeseihez.

A XIII. század elején nemcsak az Esztergomban feltűnt mesterek koragótikus stílusa érvényesült. A Bor-Kalán nemzetség pusztaszeri családi monostorának ásatásai során olyan oszlopszobrok - kapuzat vagy kolostori kerengő részei - kerültek elő, amelyek Chálons-sur-Marne, Sens XII. századi szobrászatát, a klasszikus gótikus stílus közvetlen előzményeit jól ismerő mesterekről tanúskodnak. Hasonló tanultságúak lehettek azok a mesterek, akik talán a XIII. század második évtizedében a somogyvári francia bencések apátságának új, figurális díszítésű fejezetekkel, váltakozó páros és ötös oszlopokkal tagolt kerengőjét építették. Új, frissebb franciaországi eredményeket közvetítő mesterek folytatták a pilisszentkereszti ciszterci kolostor építkezését is, ugyancsak a kerengő felépítésével. Ugyanitt az 1220-as években egy Párizs és Chartres egykorú szobrászatán iskolázott mester készíti el Gertrudis királyné szarkofágjának szobrászi díszét. E francia mestereket követve érkezhetett 1221 után Magyarországra - vázlatkönyvének tanúsága szerint - a Picárdiában és a kor nagy ile-de-france-i építkezésein dolgozó Villard de Honnecourt. Magyarországi küldetése jól szemlélteti, hogy a magyarországi gótikus építészet kezdetei szoros kapcsolatban álltak a franciaországival. Azt azonban már nehéz megítélni, vajon Villard dolgozott-e Magyarországon építészként.
Ez a koragótikus udvari művészeti stílus nem bizonyult hosszú életűnek: hanyatlása már a XIII. század húszas éveiben megkezdődött, alighanem szoros összefüggésben az Aranybullával (1222) jelezhető fejlődéssel, amely a kialakuló köznemességet szembeállította mind a birtokait eladományozó királlyal, mind az egyre hatalmasabb előkelőkkel.

 

A KÉSŐROMÁN KOR

Tévedés lenne azt hinni, mintha a franciaországi katedrálisművészet kezdeteitől, s attól a pillanattól fogva, amikor a koragótika művészete a magyarországi udvari művészetben is éreztette a hatását, a fejlődést, a haladást egyedül a gótikus művészet testesítette volna meg. Közép-Európában és Magyarországon is a későromán kor művészete nem csupán gazdag utóvirágzás, egy letűnő kultúra végső fellobbanása volt, hanem egész országok művészeti arculatát hosszú időre meghatározó igazi virágkor, a művészeti alkotások minőségét és mennyiségét tekintve is.
A magyarországi későromán kor építészeti alkotásai a már talán száz évnél is régebben meggyökeresedett épületelrendezést folytatják, de megjelenésük újszerű. Díszítésük igénye és módja, fejlettebb, többnyire a gótikus bordás keresztboltozás tapasztalatait is érvényesítő építési technikájuk egyaránt újszerű volt. Téves azt képzelni, hogy a XIII. század egyértelmű hanyatlás lett volna, a fejlődés egyáltalán nem volt egysíkú, változatos irányokban, földrajzilag és időben is meghatározott, egymásra ható iskolák keretei között ment végbe. Ezek az irányok mindig összefüggnek a közeli közép-európai országok művészetének hasonló törekvéseivel. Ennek a közép-európai fejlődésnek - a magyarországinak is - sajátossága, hogy a későromanika stílusa kihatott a gótika átvételének a módjára is, és közrejátszott egy sajátos gótikus stílusváltozat létrejöttében.

A XIII. századi művészet elsőrendű feladata a nemzetségi monostorok építése volt. Nem új, és az építészeti programot tekintve is már régen kialakult feladatról van szó, de nem véletlen, hogy amikor mind az arisztokrácia, mind a középnemesség az ősök által kiérdemelt adományokra vezette vissza birtokaihoz való jogát, nagy szerephez jutnak a családok közösen birtokolt, bencés rendi és egyre növekvő számban premontrei kegyúri templomai. Az épületek külső megjelenésében új vonás a gazdagodó, változatos építészeti tagolás és az egyre igényesebb ábrázolások alkalmazása. Minden eddiginél nagyobb változatosságban épültek a rangos, toronnyal vagy toronypárral hangsúlyozott homlokzatok, az épületbelsőben mindig karzat is található. A kisebb kegyúri templomok egyre jobban igazodtak a gazdag nemzetségek családi monostoraihoz. Az építőműhelyek tevékenysége révén a falusi templomokon is megfigyelhető az általános gazdagodásnak és az igények megnövekedésének a tendenciája, amely a legreprezentatívabb épületeken már régebben kialakította a kötelező normákat.
Ám a későromanika feladatköre másként is bővült. Nagyszabású telepítő tevékenység bontakozott ki, amelynek során benépesültek az addig jórészt lakatlan királyi erdőbirtokok. Zólyom környékére, majd Túrócba, Liptóba, a Szepességbe, valamint Erdélybe idegenek, leggyakrabban németek csoportjait telepítették be. A nagyarányú telepítések központjaiban királyi várak, szerzetesrendi, ciszterci vagy premontrei egyházak, királyi káptalanok épülnek. Újdonság a hospesek településeinek városias jellege is. Tömegesen épültek városi plébániatemplomok, s a XIII. század első harmadának végén megjelentek, mintegy a városi jelleg jelzőiként is az új, egyre nagyobb befolyású kolduló rendek, a ferencesek és dominikánusok templomai és kolostorai, rendszerint a városok szélén, a falak közelében.
Ebben az átalakulásban, amely teljes erővel folyik már a XIII. század második harmadában, a tatárjárás nem jelent éles törést. Ott, ahol a tatárok felégették a településeket, helyreállításra, újjáépítésre került sor, s a pusztítás az ország számos vidékén újabb munkaalkalmakat teremtett a korábban már dolgozó műhelyeknek. A siralmasan elpusztult ország új életre keltése újabb telepítési hullámot váltott ki, részben a korábban alapított városok lakósságának pótlására, részben újak létrehozására. S a tatárjárás tapasztalatai, az esetleges újabb támadás elleni védekezés tette szükségessé, hogy tervszerű erődítési rendszert dolgozzanak ki, korszerű védelmi berendezéssel ellátott, erős várakat építsenek. Ilyen életfeltételek között fejlődött ki a későromanika művészete, s a művek mennyiségét tekintve is igen nagy teljesítményt ért el.


A második gyulafehérvári székesegyház építkezése talán 1200 táján kezdődött. Ez az egyetlen, viszonylag épen álló székesegyház bonyolult térkapcsolási igényekről tanúskodik. Kereszthajóját egykor négyezeti torony koronázta, s az így kitüntetett négyezethez keresztboltozatos kereszthajószakaszok és szentélyszakasz járulnak. A kereszthajó szárainak végén karzatok voltak, keleti oldalukat apszisok zárták. Apszisban végződött a főszentély is. A hosszház tagolása hasonlít a XII. században a Rajna-vidékről Németország keletebbre fekvő, frank, szász területeire is elterjedő, kötött rendszerű dómok elrendezéséhez.

Hasonló mintaképeket ismerhettek a templom díszítő faragványait készítő mesterek. A templom mellékapszisainak groteszk szobordísszel kísért féloszlopai, az északi apszis külsejének akantuszdíszes párkánya talán Rajna-vidéki előzményeket sejtetnek. A belső gazdag építészeti dekorációjában a hasonló eredetű részletek mellett olyan faragványok is előfordulnak, amelyeket minden bizonnyal szászországi tanultságú kőfaragók készítettek. A nagyszabású építkezések szükségszerűen jelentősebb létszámú kőfaragóműhelyt vonzottak az erdélyi püspöki székhelyre. Hasonlóan eleven művészi kapcsolatokról árulkodik a templom figurális szobrászata is. A déli kapuzat timpanonja, amely Krisztust ábrázolja Péter és János apostolok között, félalakos típusával és figurafelfogásával Németországban, főként szász területeken elterjedt megoldást követ. Azok a reliefek viszont, amelyek részben a belső építészeti részleteit kísérik, részben - bizonyára a tatár pusztítást követő helyreállítás óta - ma már másutt találhatók, inkább bajor közvetítéssel érkező itáliai stílushatásokról tanúskodnak.

A gyulafehérvári székesegyház építésével egyidejűleg, a XIII. század elejétől kezdve az újonnan épülő nemzetségi monostorok körül alakulnak ki a magyarországi későromanika legfontosabb műhelyei. A Győr nemzetség hatalmas, II. András szolgálatában kitűnt tagjai érdemeik elismeréséül 1208-ban eszközölnek ki alapító levelet lébényi bencés monostorukra, amely meglehetősen egyedülálló emlékünk. Valamennyi társánál egyöntetűbb, egységesebb megjelenésű. Mind téralkotása, mind külső tagozása kötöttebb rendet követ és régiesebb társainál. A szigorú tagolási renddel hatásos kontrasztot alkot a szokatlanul gazdag, kavargó levélornamentika és a kapuzatok paszománydíszre emlékeztető frízei, a megtört pálcák geometrikus játéka. Lébényben határozott szászországi kapcsolatok érvényesülnek éppúgy, mint legközelebbi rokonának, a morvaországi Trebic apátsági templomának dekorációjában.

Igen nagy hatású volt környezetében a jáki apátsági templom. Az alapító, Ják nembeli Márton ispán 1220 táján kezdhette el az építkezést, mégpedig az apátsági templom északi oldalfalainak felhúzásával. Itt a dél-németországi, így például az ausztriai Schöngrabern templomának stílusához közel álló sajátosságok érvényesültek mind az építészeti tagolásban, mind a - részben a templom szentélyének fülkéiben alkalmazott - szobrokon. Az építkezés folytatása során, mindenekelőtt a főapszis megépítésében olyan mestercsoport vette át a vezető szerepet, amelynek már ismernie kellett a bambergi dóm korábbi részeit. A szentély erőteljesen plasztikus háromnegyedoszlopok által szervezett, gazdag ívezetek, ornamentális sávok és gazdag bélletű ablakok által tagolt külső architektúrája e mesterek műve. A templom dekorációjának, különösen a nyugati kapuzat gazdag növényi és mértani ornamentikájának jellegzetessége, hogy a díszítményszövedék valósággal megszünteti az architektonikus összefüggések érvényét. A bélletoszlopokat átfonó növényi indák, a béllet sarkait felbontó geometrikus ornamensek szinte megszüntetik a kapuzaton a nehézkedés törvényeit. Az oromzat fülkéiben Krisztus a két oldalán lépcsőzetesen sorakozó apostolfigurákkal együtt szinte súlytalanul lebeg. A jáki apátsági templom, amelyet 1256-ban szenteltek fel, különösen a szomszédos ausztriai területek emlékeivel van szoros rokonságban.

freskó részleteJÁK, római katolikus templom freskó részlete. Harcos szent pallossal. XII. sz. közepe

Építésében bizonyára szerephez jutott egy régiesebb stílushagyomány is. Ennek a XIII. század elején a Dunán túl meghonosodott stílusnak jellegzetes boltozásmódját követi a templom északi mellékhajójának súlyos, szalagbordás keresztboltozata. Ez lett a mintaképe a jáki apátsági templom közelében plébániatemplomként emelt Szent Jakab-kápolnának. A jáki plébániakápolna kapuzatának díszítése az apátsági templom déli kapuzatának Agnus Dei timpanondomborművét utánozza. A jáki példák alapján ez a típus széles körben elterjedt a Dunántúl kisebb nemzetségi templomain. Többnyire csak a kőből faragott díszítő faragványok követik a jáki típusokat, s maga az épület gyakran nem is kőből, hanem téglából épült. Csempeszkopács, Magyarszecsőd, Őriszentpéter, Kéttornyúlak XIII. századi falusi templomkapuzatai bizonyítják, hogy a jáki kőfaragók munkája igen széles körben elterjedt.

 

KAPCSOLATOK A KÖZÉP-EURÓPAI KORAGÓTIKÁVAL

Emlékanyagunk arról tanúskodik, hogy feltehetően az ausztriai cisztercita kolostorok közvetítésével érkező koragótikus hatások jelentős szerephez jutottak a XIII. századi magyarországi építészetben. Oros apát idején, -1224-ben szentelték fel az újjáépített harmadik pannonhalmi apátsági templomot -, de az építkezések valószínűleg még tovább tartottak. A vázszerűen, plasztikusan tagolt gótikus tér ideálját leginkább ez a templomtér közelíti meg. A templombelső konzolokon lebegő hatsüveges, bordás boltozatai, a déli kapuzat, a Porta speciosa naturalisztikus növényi ornamentikája fejlettségével sejteti, hogy a templom teljes befejezésére csak később került sor.

PannonhalmaPannonhalma, bencés apátsági templom

Pannonhalma a gótika felé utaló sajátosságaival nem áll egészen egymagában a XIII. század húszas-harmincas éveinek művészetében. Ebben az időben kialakult egy olyan, Ausztriát, Csehországot, Morvaországot magába foglaló művészeti kör, amely - nem utolsósorban a Csehországhoz fűződő dinasztikus kapcsolatok révén - Magyarországon is éreztette hatását. E kapcsolatoknak nyomai már az óbudai királyi palota 1226 után épült részein felfedezhetők. Veszprémben a nyolcszögű Szent György-kápolna maradványai, majd később a királynői palota kettős kápolnájaként épített Gizella-kápolna megmaradt részletei is a gótikus hatás terjedésére utalnak. A részletképzésben, ornamentikában sok rokonságot mutat ezekkel az emlékekkel az 1258-ban már készen álló zsámbéki premontrei monostor, melyet a francia szármzású, magas méltóságokat betöltő Aynard nemzetség építtetett.

Zsámbék rom

Zsámbék, premontrei prépostsági templom romja észak felől; XIII. sz. második harmada.

Úgy tűnik IV. Béla korában ez a stílusváltozat vált udvari stílussá : szerves továbbéléséről tanúskodnak a tatárjárás után újjáépülő Buda emlékei, elsősorban a német polgárság Nagyboldogasszony-plébániatemploma.

{IDE JÖN Belapat.JPG}

Bélapátfalva, ciszterci apátsági templom, a déli mellékhajó belseje 1241 előtt

 

Ugyanebben az időben a klasszikus gótika építészeti rendszeréhez közeledő törekvések figyelhetők meg a ciszterci rend építkezésein. Bélapátfalva apátságát II. Kilit egri püspök alapította 1232-ben, s az épület ekkor megépített részei fejlett gótikus építéstechnikáról és gazdag növényi ornamentikáról tanúskodnak. Az építkezést csak a tatárjárás után fejezték be más mesterek, megváltozott tervek szerint. A korszak másik jelentős ciszterci építkezése az 1202-ben királyi alapítással életre hívott erdélyi Kerc monostora volt. Valószínűleg csak azután fogtak hozzá, hogy a ciszterci rend adományként megkapta a Barcaságból kiűzött német lovagrend területeit. A legszembetűnőbb újítás, hogy a világítási rendszer gyökeres átalakítására törekedtek, a falfelületeket az addig szokásosnál nagyobb mértékben törték át. A szentély falsíkjain csúcsíves és körablakokat alkalmaztak egymás fölött. A kerci ciszterci kolostorépület rendkívül jelentős szerepet játszott a XIII. századi erdélyi építészetben (szászsebesi plébániatemplom, brassói Szent Bertalan-templom, Szászhermány, Keresztényfalva, Halmágy, Prázsmár templomai).
A kerci műhely királyi jellegét mi sem bizonyítja világosabban, mint az a tény, hogy a szász településeken kívül a sóbányászatuk miatt jelentős észak erdélyi királyi településeken is dolgoztak mesterei. Szék, Bálványosváralja, Radna templomai valószínűleg már a XIII. század második felében épültek fel, és a legkésőbbi ebben a körben a minoriták besztercei templomának épülete lehetett.

 

VÁRAK ÉS UDVARHELYEK

A későromanika építőmestereire különösen nagy feladatok hárultak a tatárjárás után. Nemcsak a nagyarányú helyreállítás várt rájuk, a frissen telepített városokban épületek tömegét kellett újonnan felhúzni, s nagyrészt rájuk hárultak a megnövekedett várépítkezésekkel kapcsolatos feladatok is. A várak védelmi jelentőségét csak most ismerték fel igazán. A korszak jellegzetes típusa a visegrádi alsóvár hatemeletes, 1250 táján IV. Béla felesége, Mária királyné költségén építtetett lakótornya. Világosan mutatja, hogy a korszak erődítési technikájának fő célja a rendkívül erős, vastag falú, magas torony emelése volt. Az erősen zárt épület a célszerűséget egyesítette a fenyegető komorság kifejezésével, a részletképzés finomsága csupán alárendelt szerepet kaphatott: a torony egyedüli díszítőelemei a kisméretű ikerablakok bimbós fejezetei.
A tatárjárás után, a IV. Béla által kezdeményezett nagyarányú várépítési hullám idején a készülő erődítések nagy része fallal körülvett, masszív lakótorony volt. A királyi várak mellett sorra épülnek az előkelő nemzetségek várai öregtornyokkal, s a védőfalak gyűrűjétől övezve gyakran boltozott lovagterem fölött alakítják ki a palotát. Ilyen típusú palota emelkedik a Héder nemzetség ebből az időből fennmaradt lékai várában, vagy a szepesi vár nagy, hengeres öregtornyának közelében. Egy-egy előkelő család hatalmát birtokainak központjában erős vár és a nemzetségi monostor jelzi. E főúri várak nemsokára a királlyal is dacolnak majd.
Egyszerűbb formában ugyan, de a köznemesség körében is hasonló törekvések bontakoztak ki. A kisnánai ásatások nyomán napvilágra került a falu palánkkal körülvett, kerek temploma közelében egy meglehetősen egyszerű kőház és gazdasági épület. Ennyiből állhatott a Kompolti család birtokközpontja, "udvarhelye". A szepességi Zsaluzsány dombtetőn álló temploma közelében körülkerített, gazdasági épületeket is magába foglaló nemesi udvart tártak fel a közelmúltban. Számos falusi templom közelében számolhatunk ilyenekkel a templomok kegyurainak, a köznemesi nemzetségeknek falvaiban. A kegyúri templomok díszítésében megnyilvánuló nagyobb igényeknek és a nevezetesebb közeli mintaképekhez való igazodásnak egyaránt az az oka, hogy építtetőik, birtokosaik számára ugyanazt jelentették, mint az előkelő nemzetségek számára nagyszabású templomaik.
Nem véletlen, hogy a hagyományos, vallási tárgyú ábrázolások és szimbólumok mellett a világi alapító személyesen is megjelenik a korszak képzőművészetében. Az elpusztult szentkirályi templom kaputimpanonján, a bátmonostori timpanonon, a sopronhorpácsi homlokzaton ott találjuk az alapítók ábrázolásait, s a jáki apátsági templom déli tornya alatt valószínűleg az arkangyalok és a Krisztus előtt leboruló világiak ábrázolása maradt meg a falképeken. Ezek a képek, akárcsak a templom főapszisában az oltár fölé festett Szent György-jelenet, arról tanúskodnak, hogy a korszak falfestészetében ugyanúgy, mint az építészeti szobrászatban, megjelennek a Felső-Itália művészetéből kiinduló, a német későromán kor festészetére jellemző stílusvonások, a merev vonalritmus.
Dél-németországi, ausztriai rokonságú a hidegségi kerek templom apszisát díszítő falképsorozat is. A veszprémi Gizella-kápolna alsó terében a XIII. század közepe táján festett apostolcikluson határozottabban érvényesül a bizánci és itáliai előképek kerekdedebb, plasztikusabb felfogásmódja. A falfestészeti díszítés éppúgy, mint az épületszobrászat, a falusi templomokban - így Szalonnán, Dejtén, Süvetén - szinte kortalan, primitív, és kifejezően elbeszélő jelleget ölt.
Hasonló jelenségek nem ritkák a kisművészetekben sem. A művészeti import korábban megszokott irányait felváltva, a XIII. század közepén jelentősebb szerephez jut a franciaországi Limoges. Vésett aljú zománccal díszített liturgikus tárgyak: limoges-i keresztek, ládikák kerülnek Magyarországra. A kereskedelem révén hazánkba érkező eredeti, becses darabok mellett rengeteg, többnyire falusi mesterektől származó, helyi utánzatot találunk, amelyek ékesen bizonyítják a drága
árucikkek nagy hatását. A későromanika hosszú magyarországi utóéletét éppen reprezentatív jellegének, XIII. századi közkedveltségének köszönhette.

 

A FELHASZNÁLT ÉS AJÁNLOTT IRODALOM

- feladatok -

- vissza a tematikához -