A posztmodern - kortárs magyar próza
"Ami a tananyagból kimaradt"

   Aki az esztétika után érdeklődik, annak mindenképpen tisztában kell lennie a kortárs magyar irodalom fő irányaival és szerzőivel. Ehhez járult hozzá a folyóiratokkal kapcsolatos kérdés is. Mindenképpen érdemes átlapozni és olvasni a művészeti folyóiratokat, hisz ezek ismerete bizonyos fokú tájékozottságot jelent.
   A tapasztalat az, hogy az érettségi előtt a magyar nyelv és irodalom oktatásában sajnos nem jut elegendő idő a modern és kortárs magyar szerzők feldolgozására és alaposabb ismeretére, pedig, aki arra vállalkozik, hogy esztétika szakra felvételizik, annak a kortárs művészetekre kell a legnyitottabbnak lennie.

Ezért fontos megismerkedni a következő szerzőkkel:

Tandori Dezső	Bodor Ádám

   Napjaink divatos kifejezései közé tartozik a posztmodern is. A fogalmat gyakran pejoratív jelzőkkel illetik, egy filozófiai, vallási, szociológia, irodalmi, művészeti turmixként emlegetik. Mi is a posztmodern? Tarján Tamás irodalomtörténész, kritikus következő szövege talán segítségünkre lehet

Tarján Tamás: A posztmodern: képlékeny irányzat

   A művészet- és irodalomtörténészeknek már sokszor sietett segítségére az után(i) jelentésű latin post elöljáró. Kézenfekvő, hogy a posztmodern egyszerűen a modern(ség) után(i) értelemmel bír. A magyar névutó azonban fölvesz más tartalmakat is, mivel a posztmodern egyben a modern nélküli, elleni, helyetti, melletti irányzat is. Ezt a többértelműséget, ingatagságot az is magyarázza, hogy míg a modern áramlatok - a klasszikus avantgárdban az expresszionizmus, a futurizmus, a szürrealizmus és még sok tucatnyi alfaj, s a neoavantgárdban is rengeteg ágazat - manifesztumokban, kiáltványokban hirdették meg eszményeiket és programjukat, addig a posztmodernnek hasonló deklarációja nincs. Nincs általánosan elfogadott elmélete sem (ennek léte épp az irányzat alapvonásaival ellenkezne), noha működnek elismert, nagyhatású teoretikusai (Jean-Francois Lyotard, Michel Foucault, Jacques Derrida, Ihab Hassan, Hillis Miller, Richard Rorty, Jürgen Habermas és mások. A névsorból kitetszik, hogy maga a jelenség és szakirodalma is francia, illetve amerikai eredetű).
   A posztmodern a posztindusztriális társadalmak talaján sarjadt. Abban a világban, ahol a termék úrrá lett a termelés fölött: a létrehozott tárgy a praktikusság helyett az elvont tökélyben, otthonosság helyett a különlegességben tetszeleg és tobzódik. A technikai túlfejlettség szociális és ökokatasztrófával riasztó civilizatorikus válságot is előidézett. Ez a fenyegetettség közvetve nyomja rá bélyegét a művészetre.
   A posztmodern a vállalt és élvezett sokértelműség művészete, mely a zárt és autonóm alkotást cseréli föl a "nyitott mű"-vel, a kölcsönhatásokban élő művészi produktummal. Erre indítja a tudományos elvrendszerek mind elmosódóbb, kétségesebb jellege, és a "rendszerek rendszerének", az ún. metanarrációnak a szétlazulása. A posztmodern epika az elbeszélői alternativitás irodalma. Ismérvei: a történet dekonstrukciója, minimalizálása, meg-megszakítottsága, a variatív újraírás gyakorisága, a nyelvi (és nem nyelvi) jelek önállósodása. A posztmodern szövegbe beépül a szöveg keletkezéstörténete, önreflexiója, magamagyarázata. Ezt a heterogén szövegegyüttest az intertextualitás járja át: a vendégszövegeknek a plágiumig szabados alkalmazása, a jelölt vagy jelöletlen idézetek intarziája, az alapanyagtól idegen textusformák (nem irodalmi, irodalmilag alacsonyabb rendűek tekintett, tömeges fogyasztásra szánt szövegtörmelékek) beékelése. Százharminc éve Victor Hugo még elítélőleg jelentette ki: "A szójáték a szárnyaló szellem ürüléke". A posztmodern író elkötelezettje a játékosságnak, és megbecsüli a "szemetet", az irodalmi mellékterméket: azt, ami a fennkölt literatúrának eddig nem kellett. A paródia, a pastiche másodlagos, élősködő ábrázolásmódból elsődleges, funkcionális témaközelítéssé válik.
   Az elbeszélői mindentudás feladása árán, a világ mint teljesség leképezésének hiú ábrándját elhessegetve alakul ki a posztmodern mű, amely az olvasás, a befogadás pillanatáig megtervezi magát. Tágassága, nyitottsága, sokértelműsége is ebből a jellegből, ebből a célzott viszonyból fakad: az alkotó a világegész helyett "egész" világokat ajánl, s a játékos "továbbírást" az olvasóra hagyja.

Két minta

   A posztmodern legnagyobb hatású elméletírói állandó vitában, mondhatni filozófiai levélváltásban állnak egymással. A velük is vitázók némelyike attól sem riad vissza, hogy a posztmodernnek mint irányzatnak a létét mindenestül tagadja. Azok az írók, akik az irányzat - vagy az irányzatot rájuk vonatkoztató kritika - által érintve érzik magukat, néha kérkednek posztmodernségükkel, ám gyakrabban elhárítják, esetleg elbagatellizálják, nevetségessé teszik a kategóriát. A posztmodern maga provokálja, hogy kigúnyolják és játszadozzanak vele. Kiváltképp az ezredvégén lett kétes jelző, kétes minősítés a posztmodern, mivel már "megette kenyere javát", és a megtagadott posztmodern, sőt a poszt-posztmodern, az új érzékenység, az ismét legalizált kontinuus történetmondás stádiumába érkeztünk.
   Nádas Péter (1942-) prózaírói munkássága nem szűkíthető csak a posztmodernre. Az Egy családregény vége (1977) egyáltalán nem negligálja az epikai hagyományt, sőt a történetmondás aspektusát tekintve szolidáris az olvasóval, nemigen zökkenti ki megszokott helyzetéből, nem nehezíti-színesíti rébuszokkal az értelmezés műveletét. A könyvcím mégis jelzi: a hagyomány egy részének (a "végnek") a vállalásával - a résznek egészként történő újraírásával van dolgunk. A jelenbeli dezillúzió kifejezése az ótestamentumi allegorikum segítségével történik. Az Emlékiratok könyve (1986) sem tépi ki magát a másfél évszázada szokásos szöveghatárok közül. Az elbeszélői én megháromszorozásában (és az általuk előadott négy történetben) a posztmodern jelleg nem dominánsabb, mint az előzmények hatása, hiszen a többszöröző, több közelítésű interpretációra bőven akad példa a jóval korábbi irodalomban (és filmművészetben) is. Viszont a megfellebbezhetetlen szerzői ítélettől való tartózkodás és az identitásválság bevallása posztmodern vonásokat is kölcsönöz a műnek. A mégoly vaskos és nem cselekményszegény műből kiiktatódik a történés (nem történet!), és az állapotrajzé lesz a primátus. Nádas nyelvkritikája nem a "kiszolgált", a jelentéshordozásra már alig alkalmas nyelv kipellengérezésében, száműzésében, nem grammatikailag, szókészletében, jeleiben és kísérő elemeiben is új nyelv teremtése által mutatkozik, hanem a nyelv rostálása, a nyelvtani mellett morális felelősséget is tanúsító szövegkezelés révén. Nem új nyelv keletkezik: a régi érvényesül salaktalan valóságában.
   Esterházy Péter (1950-) látványosabban, vállaltabban a posztmodern írója. Nádassal való intellektuális és erkölcsi rokonságát, irodalmi rangjuk kivételességét, barátságuk tényét a kritika túlzottan rávetítette műveikre is, "egyformábbnak" láttatva őket a ténylegesnél. Ráadásul Esterházy főműve, a Bevezetés a szépirodalomba is 1986-ban látott napvilágot, és a súlyos könyvtárgyak külső burka is megvesztegetően hasonlít (és Diptychon - 1988 - címen a két könyvről közös kötetben jelent meg egy-egy tanulmánycsokor, valamint bibliográfiai tájékoztatás). Esterházy már a Fancsikó és Pinta (1976) főleg erotikusan dekódolható talányos címével és az "írások egy darab madzagra fűzve" alcímmel is tudatta a dezintegrációra, a játékosságra és a nyelvteremtésre való hajlandóságát. A Termelési regény (kisssregény) (1979) egy szocialista realista, hamvába holt műfajt, a kisss három s-ével több (angol és magyar) szót parodizált. A főtörténetet és a kommentárt alternatív, "lapozgatós" viszonyba állította a szerző. Ez a variatív, megengedő szerkezet a Bevezetés...-ben más technikákat kívánt: a képek, piktogramok díszkíséretét, a tipográfiai ötleteket, a különféle műfajú részletek fölcserélhetőségét. A mű egységét elsősorban az biztosítja, hogy - ne ugorjunk be a címnek! - kvázi-előtanulmányok, az igazi írásmesterség "előtti" (de részint önálló könyvekben is publikált) regények, novellák, dramatikus szövegek, esszék sorakoznak. A szív segédigéi c. egység "Mindezt majd megírom még pontosabban is" zárómondata éppoly súlyos és komoly állítás, mint ahogy a Kosztolányi-rekonstrukció tényleg személyes, beleélő újrateremtés, újraszituálás - amiből, Kosztolányira nézve, a személytelenség következik. Ilyen rekonstrukciók a további részegységek is.
   A Tizenhét hattyúk (1987) az archaizálás modernségével, szokatlanságával formált új szöveget. E mű - több hónapi irodalmi fejtörést, találgatást kiváltva - Csokonai Lili álnévvel jegyezve jelent meg. Az álnévhasználat, a személyiségrejtés régi gyakorlatból tipikus posztmodern fogásként éledt újra (csupán a női alakmás-minták Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánja, Nógrádi Gábor Anna Mollja). A posztmodern ihletés halványulását sejteti, hogy utóbb sem az "áthárító" (Hrabal könyve, 1990), sem a fölfűzős (Hahn-Hahn grófnő pillantása, 1991), sem az újrakezdő-variáló (Egy nő, 1995) írástechnika nem hozott hiánytalan eredményt, eltünedezett a modalitás újdonsága. Eközben viszont Esterházy az újabb magyar közírás, az irodalmi becsű - a köztudatot jelentősen formáló - publicisztika egyik hangadójává lett.

Árnyalatok a fitogtatástól az elhárításig

   Temesi Ferenc (1949-) kijelentései szerint a Por I-II. (1986/87) c. műve "az első tudatosan posztmodern mű" irodalmunkban. Ugyancsak szerinte ez "a század második felének egyik legnagyobb regénye". A hetyke állítás tán maga is posztmodern gesztus. Az elsőség vitatható, a "legnagyobbság" is, de a nagyság, a bravúros posztmodern kompozíció (azaz dekompozíció) nem. A szótárregény 666 címszóval tördelte szét a lineáris történetet (lévén a 6, illetve a 666 a sátán misztikus száma). A vokabulárium egyben őrizte is a teljességet, azt sugallta: "minden megvan", "minden benne van". Így ötvöződhetett a többgenerációs családregény a fiatalember-alakmás beat-korszaki vallomásregényével. A kiemelt címszavak "porszemekként" szállongtak. Temesi létrehozta a molekuláris bontottságú posztmodern regény egyik, anyagot és formaelvet remekül harmonizáló alapművét. A Híd (1993) elvetette és megőrizte e tárgyat, tagadta és újraalkotta e technikát.
   Tandori Dezső (1938-) ugyancsak maga fejtette ki, hogy Egy talált tárgy megtisztítása (1973) című második verseskötetével ő túl is lépett a posztmodernen (nem nagyon kedveli a szót). Nevéhez elsősorban nem is egy lírai paradigmaváltás: új költői beszédmód, szöveg- és jelkezelés érdeme fűződik, s Nat Roid (anagrammás) álnéven publikált detektívregényei - melyek persze hamis krimik és naplózó önvallomások - posztmodern prózánk jellegzetes értékei. Lengyel Péter (1939-) Ottlik Géza tisztelőjeként és némiképp Nádas fegyvertársaként írta a Cseréptörést (1978) és a Mellékszereplőket (1980), viszont mesteri konstrukciójú posztmodern álkrimije a múlt és a jelen történelme és szókincse, nyelvi logikája közt ingázó Macskakő (1988). Hajnóczy Péter (1942-1981) nyers, kihagyásos kisregényei (A halál kilovagolt Perzsiából, 1978; Jézus menyasszonya, 1979) csak felszínesen érintkeznek a posztmodernnel, Bereményi Géza (1946-) Legendáriuma (1978) is csak a történetvariációkkal, az "apám apja, a nagyapám" típusú körülírásokkal vall rá az irányzatra. Márton László (1959-) adaptáló hajlandósága és Átkelés az üvegen (1992) c. könyve részlegesen, Krasznahorkai László (1954-) a Kegyelmi viszonyok (1986) halálnovelláival és Az ellenállás melankóliája (1989) szövegfolyamával reprezentálható munkássága közvetlenebbül köthető a posztmodernhez.

Vég vagy kiteljesedés?

   Parti Nagy Lajos (1953-) Se dobok, se trombiták (1993) c. "magyar naplója", verseinek Esti kréta (1995) címen közreadott gyűjteménye a műfaji határok szabad áthágásáról, "műfajtalanságról", a nyelvromlásból és a nyelvrontásból új írásbeszédet teremtő nyelvkritikáról tanúskodik. Darvasi László (1962-) novelláit (legutóbb: A Kleofás-képregény, 1995) a posztmodern csúcsteljesítményeként - és a posztmodern tagadásaként, a hagyományos mese jogainak visszaállításaként is elemezték. Nála legenda + képregény, novella + krimi a képlet: az abszolút irodalmi és az irodalomperemi társul. Vajon a műfaj nélkülivé, köztes műfajúvá lett szöveg (Parti Nagynál) és a halálos komoly történetet rejtetten parodizáló történet (Darvasinál) a nagyjából 1970 óta regnáló posztmodern lassú elhalása vagy megújulása mellett érvel-e? A posztmodern irodalomfelfogástól lenne idegen, ha e kérdésre most megadnánk a választ. (Pannon Enciklopédia)

Ha többet szeretnél tudni Parti Nagy Lajosról, érdemes meglátogatnod a következő linket:
http://www.alfanet.hu/pnl/

Feladatok

1. Határozd meg a következő kifejezéseket:

• Plágium
  
• Intertext
  
• "Történetek szétesése"
  
• Hypertext

2. Kösd össze a szerzőt a művel!

3. Kösd össze a szereplőt a művel!

- megoldás -

- vissza -