Mai feladatunk némileg bonyolultak az előző hetek feladatainál, ugyanis amíg a Vajda vers esztétikai elemzése "csupán" bizonyos filozófiai kérdéseket vetett fel, addig a mostani, József Attila: A Dunánál című verse sokkal komplexebb vizsgálódást igényel. A mai feladat is az lesz, hogy elemezni kell a verset, nincs konkrét szempont vagy kikötés, lesznek azonban bizonyos fogódzók, melyeket biztos, hogy figyelembe kell venni. Hogyan is fogjunk hozzá? Először is próbáljuk meghatározni a vers műfaját!
|
|
Első olvasásra kiderül, hogy a vers óda. Frissítsük fel tudásunk
az ódáról!
Az óda magasztos költemény, mely emelkedett hangnemben íródott, témája valami
rendkívüli, gyakran szellemi és transzcendens. Van az ódában valami közösségi
vonás, hisz könnyebb úgy szólni magasztos hangnemben (lásd a himnuszokat) amikor
egy adott közösség gondolatait, vagy eltökéltségét tudjuk magunk mögött. Kis
kitérő: van-e ma aktualitása az ódának? Aligha. A kortárs költők ódái inkább
"meggyőződéstelenek", mint igazán "hívők". Betartják a követelményeket,
mégis érezzük, hogy a költő mintegy kívül helyezi magát a beleélésen. A műfaj
jellemrajzában olvashatjuk azt is, hogy "következetesen kettős karakterű
vers, mely az érzelem erejével emeli mind fölébb s fölébb a gondolatot, s a
gondolat, fegyelmével köti mind feszítőbbre az érzelmet; mely a személyes érdek
jelenlétével hevíti az általános értelmet s az általános értelem erejével rendezi
tiszta arányú renddé a személyes érdeket, s mely a hangulat gyöngéd bensőségességét
az alkotott erkölcsi magatartás magasztosságába visz, ragadja, az erkölcsi magatartás
viszont a hangulat intimitásával hozza a lírai bensőségesség körébe vissza.
József Attilának több ódáját ismerjük, a kései "nagy"
ódák közé sorolható mindenképpen a Hazám is. Első olvasásra feltűnik
az óda hármas tagolása. A kétezer esztendős európai ódaköltészet folyton visszatérő,
örökké erőt és újulást adó példaképének, a pindaroszi hagyományú óda ezer fajtájának
belső hármas építkezését, mely a hellenizmustól a Pléiadeon s Gryphiuson át
Schillerig s máig terjed: strófa - antistrófa - epódus. Nem tudjuk, mennyire
volt járatos az európai ódahagyományban József Attila, de a vers elemzéséhez
nem biztos. A József Attila versek kiemelt helyen szerepeltek abban a kánonban,
melyben egy vers (vélt) politikai jelentése szinte egyet jelentett az esztétikai
értékkel. Létezik ennek a versnek egy olyan magyarázata, miszerint a Duna folyó
egy összefogó erőt, a Duna-menti kis népek egyesülésének és megbékélésének lehetőségét
jelentette. Gondoljuk csak a Dunai Föderáció gondolatára… Ez is egy elképzelhető
magyarázat, azonban nem korszerű, és nem is valószínű.
Próbáljuk meg elemeire bontani a verset! Minden mitológiának,
vallásnak egyik fontos eleme a víz. Az európai kultúrában a megkeresztelkedés,
a megtisztulás mennyire is a (szentelt)vízhez kötődik! És gondoljuk csak Indiára,
a Ganges folyóra. A víz az életet jelenti, az éltető, mérete nyugalmat, de egyben
félelmetességet is áraszt, hozhat termést, vagy okozhat pusztulást, de mégis
egy olyan állandó, mely tőlünk független, és ezáltal valamilyen módon (nem predestinációra
kell feltétlenül gondolni!) sorsunk felett is rendelkezik. A panta rei előtt
az idő örök változásának és állandó jelenvoltának, a történések folytonos változásának
és valamely egylényegűségének a jelképe. Ezt a világkép, ezt a kozmogóniai,
szimbolikai szerepet tölti be a magyar köznapi tudat számára (s részben a magyar
költői tudat számára is), ennek szinonimája a legnagyobb víz, a leghatalmasabb
és gyakran félelmetes, de mindenképpen csodálni való folyó, az ismeretlenbe,
számunkra akár misztikusnak tartó "kultúrák"-ba tartó Duna. Talán
így tulajdoníthatunk "politikai" jelentést a versnek. Számos víz-rokonságú
archetípust találunk a versben: hogy fecseg a felszín, hallgat a mély; És
mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek…; És mégis, mint aki
barlangból nézi a hosszú esőt…; Mint az izmok, ha dolgozik az ember… úgy feszült,
úgy ernyedt el minden hullám.
Mindezen ellentmondó és összetartozó kettősségből nő ki, s
emelkedik fölébük a történeti eszmélkedő egyik legalapvetőbb s leggyötrőbb kérdése,
kétsége: az időnek az a föltarthatatlan árja, melynek folyamatában törvényszerűségeket
lát meg, tár föl az emberi tudat, megérhető és alakítható törvényszerűségekkel
viszi-e az egyedi ember sorsát, s értelmessé, teljessé formálja-e azt? Vagy
csak a jelenség szintjén érthető s alakítható-e - s a lényeg szintjén, minden
erőfeszítés dacára, az idő, a történelem árja közömbös-e, és részvétlen-e az
egyén iránt? József Attila a történelem mibenlétét, lényegét, az ember és történelem
viszonyát tisztázni vágyik ebben az ódában. Ez a kérdéskör marad megválaszolatlanul
az első részben.
A klasszikus örökség szerint is József Attila ódájának második
része gyorsabb (és rövidebb), könnyebb, kijelentés és tétel inkább, mint kérdés
és kétség, sokkal dalszerűbb. Ezt a pörgést az ellentétpárok elhelyezése is
fokozza (százezer éve - hirtelen; egy pillanat - az idő egésze; enyém a mult
- övék a jelen…). Érdekes az értem, mert megértettem kijelentés. Mit is ért
hát? Talán azokat a kérdéseket, melyeket az első részben sugallt? De nem részleteiben,
hanem egészükben. Ez a válasz kettős jelentésű: a jelen egyede a múlt tömegei
immár történelemmé lett napi munkájának tapasztalata nélkül nem alkothat, nem
felelhet kérdésre, múlt ahogy a múlt tömegeinek tapasztalata is gyümölcstelen
marad az egyed szellemi erőfeszítése nélkül. Egy hiányra azonban mindenképpen
érdemes felfigyelnünk, és ez a jövő hiánya, ugyanis a múlt (talán leghangsúlyosabban
jelen van), csakúgy, mint a jelen, de a jövő nem jelenik meg.
A jövő csupán a harmadik részben jelenik meg. A jövőről azonban
hitelesen nem lehet szólni anélkül, hogy nem ismernénk a múltat. József Attila
itt az általánosból "mi az ember" jut el a konkrétba "mi a magyar",
"mi a francia". Főnévről a melléknévre terelődik a hangsúly. A harmadik
rész második szakaszában a hindu filozófiát és Spinoza nagy világ- és létvízióját
látjuk. Az ősi vágyat, hogy minden létezőknek, szerveseknek és szervetleneknek
azonos értelmét találjuk meg. Ebben nyilván nagy szerepet játszott a kor "divatja",
a keleti filozófiák felé való fordulás. Talán nem baj megemlíteni egy életrajzi
vonást, ugyanis József Attila egyik legbensőbb barátja, Hatvany Bertalan báró
e világ erős vonzásában élt ebben az időben, könyvet is írt róla, s hogy József
Attila valóban ismerte a hindu vallást, mit sem bizonyít jobban, hogy az európai
gondolkodás jegyében korrigáló kritikát írt e könyvről.
Valahogy így lehet elemezni A Dunánál című verset. Az esztétika tudománya iránt érdeklődőknek azonban a "fontosabb" és főleg magyar szerzőkről szóló szakirodalmat is illik ismerni. Így kötődik az elemzett versünkhöz Tverdota György irodalomtörténész, József Attila-kutató tanulmánya, mely a komparatisztika (összehasonlító irodalomtörténet) lehetőségeire épít.
Feladat: olvasd el figyelmesen az adott tanulmányt!
- megoldás -
Mindenki figyelmébe ajánlom Horváth Iván neves József Attila-kutató és internet-irodalom
szakértő szerkesztette honlapon található József Attila anyagokat!
http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/palyap.htm
http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/jaszakir.htm
Továbbá egy József Attiláról készült virtuális kiállítást:
http://www.bibl.u-szeged.hu/exhib/ja/jozsef.html
Valamint József Attila műveit a Magyar Elektronikus Könyvtárból:
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/jozsefa/osszes/html/index.htm
- vissza -