Valószínűleg a romantikus vallomáslíra alakította ki azt
a hiedelmet, amely szerint a lírai költő verseiben kitárja előttünk a lelkét.
A valóság ellenben az, hogy csak ritka, kivételes alkalommal van módunk bepillantani
az alkotók belső világába. Ilyen rendkívüli pillanat volt József Attila életében
1936 májusa. A látvány olyannyira zavarba ejtő, hogy mélyre hatoló magyarázatáról
lemondva megelégszem annak puszta felidézésével.
A címben megjelölt év és hónap az egyik legjelentősebb József
Attila-vers, A Dunánál megszületésének időszaka. Mint a költő annyi más
remekműve, ez is megrendelésre készült alkalmi darab, a Levegőt!, a Thomas
Mann üdvözlése vagy a Hazám fajtájából. Megírásának külső indítékai
tehát pontosan megadhatók. A Szép Szó szerkesztősége megbízta a költő barátját
és szerkesztőtársát, Fejtő Ferencet, hogy az 1936-os könyvnapra szerkessze meg
a folyóirat különszámát Mai Magyarok Régi Magyarokról címmel. Fejtő felkérte
a Szép Szó munkatársait, de más szerzőket is (köztük a kor magyar irodalmának
olyan vezéralakjait, mint Babits Mihályt Móricz Zsigmond és Kassák Lajos), hogy
készítsenek portrét a magyar történelmi múlt egy-egy nagy alakjáról. A megbízást
József Attila is elvállalta.
Verse, témaválasztását tekintve, pontosan beleilleszkedik
ebbe a közös vállalkozásba. A befejező strófában, utalva a különszám címére,
szavait a "mai magyarok"-hoz intézi, s a "régi magyarok"
közül, akiket a műszövegében név szerint megemlít, a kiadványban Árpád fejedelemről,
a honalapítóról, valamint Werbőczi Istvánról és Tripartitumáról külön
portrét is olvashatunk. Ez azt mutatja, hogy a költő tudatosan alkalmazkodott
szerkesztőtársa és szerzőtársai koncepciójához. A Dunánál a kötet élére
került, s így mintegy a "vezércikk" szerepét volt hivatva betölteni,
azaz költői emelkedettséggel megpendíteni az esszék közös alapgondolatait.
A koncepció kialakítását szolgáló értekezlet után József Attila
eltűnt barátai szeme elől. A kézirattal csak a legutolsó pillanatban készült
el, s a nyomdában maga is részt vett a tördelés munkafolyamatában. A késlekedés
jelzi, hogy az alkotási folyamatban váratlan nehézségek merülhettek föl. De
hát ez a lehető legtermészetesebb dolog, a formateremtés nagyon sok más alkotónál
is kínlódások árán, gondolati és poétikai akadályok leküzdése révén megy végbe.
Csakhogy 1936 májusa egyben az időszak is volt, amikor a költő
írásos pszichoanalitikai vallomásainak zöme született. Az Átmentem a Párisiba
(május 14.) és a Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben (36. máj. 22. és
24.) című szövegek keltezése fölöslegessé teszi ennek bizonygatását, de - mint
látni fogjuk - a Sárgahajúak szövetsége is ugyanekkor jött létre. Egyedül
a Pszichoanalízis című "komédia" kelte bizonytalan. Tévedés
lenne azonban azt hinni, hogy elegendő elolvasni a prózai vallomásokat, hogy
az olvasó tisztába jöjjön azzal, mi zajlott le a költő lelkében a megírás pillanatában.
Mivel a bennük foglalt emlékek, kijelentések, ítéletek a költő analitikus kezelése
során bukkantak föl, fogalmazódtak meg, igazi jelentésük kiderítése alapos mélylélektani
ismereteket követel, módszeres interpretáció eredménye lehet csupán.
Az út, amely a tematikus szám kollektív tervétől vezet az
alkalmi vers születéséig, gondolatilag rekonstruálható. A szabad asszociációs
szövegek keletkezése az analitikus kúra munkamódszerei, szempontjai ismeretében
ugyancsak végigkövethető. Mi azonban sem egyik, sem másik utat nem választjuk,
hanem abból indulunk ki, hogy a költeményt és a mélylélektani vallomásokat ugyanaz
a személy, ugyanabban az időpontban hozta létre. Az egyidejűleg folyó, de más-más
irányba tartó, más-más típusú szellemi termékeket produkáló tevékenység ugyanabból
a forrásból fakadt, ugyanannak az alanynak a megnyilatkozása volt. Erre a mélyebben
fekvő, homályba burkolózó hordozóra szeretnénk fényt vetni. Ezt akkor tehetjük
meg, ha szembesítjük, összevetjük az alkalmi ódát a pszichoanalitikai írásokkal,
illetve - az egyszerűség kedvéért - elsősorban azok egyikével, a Szabad-ötletek
jegyzékével.
Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a két típusú szöveg tud
egymásról. A Sárgahajúak szövetségében találhatunk egy szekvenciát, amelynek
segítségével a szöveg közreadója, Szőke György keletkezésének idejét megállapította:
Vámház tér. Dinnyék. Lépcsők, rakodópart: Egy helyszín merül tehát föl a költő
emlékezetében, amelyen valaha tartózkodott. Ismerjük ezt a helyet. A Duna-parton,
szemben a Gellértheggyel, a Szabadság híd közvetlen szomszédságában. Azonos
tehát azzal a helyszínnel, amelyet a költő A Dunánál nyitóképében idéz
föl: "A rakodópart alsó kövén ültem, / néztem, hogy úszik el a dinnyehéj:
Nem kevésbé tanulságos párhuzamot kínál az alkalmi óda egyik, korábban kizárólag
történetfilozófiai szempontból értelmezett felszólítása: "a múltat be kell
vallani". Olyan mondat ez, amely egy analitikus orvos szájából természetesebben
hangzik, mint egy történetfilozófuséból. Ez az a maxima, amelynek engedelmeskedve
írta a költő a verssel egy időben készült pszichoanalitikus szövegeit.
Az analitikus vallomások és az óda szomszédsága azonban korántsem
feszültségmentes. "Verset kellene írni, már tegnapelőtt kellett volna szállítanom.
Nagyon jó az, hogy Magának minden jó, akármit írhatok és éppen azt, ami eszembe
jut: E mondatokat az Átmentem a Párisiba című szövegben olvashatjuk,
amely voltaképpen egy, Gyömrői Edithez, pszichoanalitikusnőjéhez írott, szabálytalan
levél. A Dunánál tehát, mert hiszen ez a szóban forgó vers, május 12-e,
a megadott határidő után két nappal még meglehetősen távol áll a megvalósulástól.
Valami egészen más foglalkoztatja a költőt, s ez a más, önnön lelkének vallatása,
ölt testet az Átmentem a Párisiba című írásban és társaiban. Az alkotás
nagy és kellemetlen szellemi erőfeszítést kíván tőle, helyette szívesebben produkál
szabad asszociációkat.
Ugyanennek a feszültségnek mélyebb és ijesztőbb dimenzióit
tárja fel a Szabad-ötletek jegyzéke. A költő mindenekelőtt azt a fenyegető
kijelentést teszi, hogy abbahagyja a versírást: "nem írok verset".
A Szabad-ötletek másik helyén egyenesen tagadja, hogy versei igazi énjét
fejeznék ki. Valódi mivolta analitikus szövegeiben tárul föl: "a Rubin
azt mondta: téged mindenki szeret, hiszen a verseid te vagy / a verseim nem
én vagyok: az vagyok én, amit itt írok". A Dunánál, mint látni fogjuk,
bizonyos értelemben nem más, mint óriási szellemi erőfeszítés a "ki vagyok
én?" kérdés megválaszolására. Végül pedig a versírást képmutatásnak, őrültségnek,
szélhámosságnak minősíti: "nemsokára indulnom kell / mutatnom kell, hogy
valaki vagyok / jönnek egymásután a kéziratokkal az őrültek / minek írnak, az
öncsalás, szélhámosság".
A három pszichoanalitikus szöveg a vers születésének más-más
stádiumával állítható párhuzamba. Az Átmentem a Párisiba a határidő szorításában
születik, de még A Dunánál megfogalmazása előtti stádium terméke. A
Sárgahajúak szövetsége a vers indító képére való utalással az egyidejűséget
sugallja. A Szabad-ötletek jegyzéke az a szöveg, amely - pusztán kronológiailag
nézve - követheti a verskézirat leadását. Mindenesetre a verssel ez hozható
a legszorosabb közelségbe és ezért a legkiáltóbb ellentétbe is.
Ha a vers május 22-e előtt megíródott, akkor azt nehéz megérteni,
hogyan reagálhatott a költő saját remekművére úgy, ahogyan a legsúlyosabb kudarcra
szokás. Ha a Szabad-ötletek jegyzéke készült korábban, akkor szinte elképzelhetetlen,
hogyan bírt a legmélyebb kétségbeesésből egy pillanat alatt fölnőni az óriási
teljesítményhez. Az, hogy a két szöveg párhuzamosan alakult ki, ép ésszel elgondolhatatlan.
Elhallgatással fenyegetőzni, a hivatásába vetett hitének elvesztését deklarálni,
miközben élete egyik legjelentősebb alkotását fogalmazza meg? Abban a tudatban
írni, hogy amit tesz, az öncsalás, szélhámosság, hogy verse nem fejezi ki önnön
lényegét? Nos, ez paradoxon a javából. Márpedig a három lehetőség közül az egyik
megvalósult. A világirodalomban nem ismeretlen jelenség, hogy ugyanaz a szerző
más típusú szövegeiben (levél, önéletrajz, napló, mások által feljegyzett szóbeli
vallomás stb.) olyan képet nyújt magáról, amely összeférhetetlen a műalkotásokban
megformált önarcképpel. Határesetté az a körülmény teszi József Attila esetét,
hogy a két, egymásnak ellentmondó önreprezentáció lényegileg egy időben születik.
Nyilvánvalóan azzal a jelenséggel állunk szemben, amelyet
az "alkotói válság" kifejezéssel szokás megjelölni. Nem az első és
nem az utolsó eset József Attila életében az ilyen krízis, amikor a költő elhallgatással
fenyegetőzik, a mondanivaló hiányával küzd. A hasonló helyzetekből mindannyiszor
egy-egy remekmű alkotásával emelkedik ki. Mégsem szabad könnyedén elsiklanunk
fölötte. A csüggedés emez állapotai a végső kétségbeesést előlegzik. A Dunánál
megszületését megelőző vagy kísérő válság súlyosságát a költő másfél év múlva
bekövetkező öngyilkossága visszamenőleg hitelesíti. A Szabad-ötletek jegyzékében
megfogalmazott önbecsmérlő, a hivatás értelmét megkérdőjelező kijelentések tehát
nem üres szavak. A vers és az analitikus írások közötti alkotáslélektana paradoxon
nem oldható föl felületes magyarázattal.
A műbeli én és a magánemberi személyiség iskolásan evidens
szétválasztása semmi esetre sem oldja meg a problémát. Annál is kevésbé, mert
a műalkotás sohasem percek, órák és napok alatt születik. Előzményei sokszor
évekkel korábbi ötletekre, előmunkálatokra, diszpozíciókra vezethetők vissza.
Másfelől pedig a költői szerepválsággal kapcsolatba hozható gondolatai sem pillanatnyi,
május 14-hez, vagy május 22-hez köthető, múló ötletek voltak. A két szövegtípus
abszolút értelemben egykorú. Szellemi ikrek, amelyeknek vonásai teljes mértékben
eltérőek, de amelyekről tudni kell, hogy eredetük közös. E közös eredetről,
A Dunánál és az analitikus emlékidézés szerves összefüggéséről Vágó Márta
őrizte meg a költő egy roppant érdekes vallomását: "Gyakran említette,
hogy a nagy versei sohasem jöttek volna létre, ha az analízisben nem értette
volna meg a gyerekkori dolgok összefüggését a későbbiekkel. Ott oldódtak fel
az elfojtott mondanivalók... Például A Dunánál egy soráról: mint édesanyám,
ringatott, mesélt / s mosta a város minden szennyesét - Ha anyám nem lett volna
mosónő, ez a sor így, nem juthatott volna eszembe, de hogy eszembe jutott -
magyarázta -, versírás közben, az már csak azért volt, mert akkor már feltámadtak
a konkrét emlékek az analízisben. - Addig nem voltak konkrét emlékeid? - kérdeztem
csodálkozva. - Nem, talán utáltam is mindenre visszagondolni, azért... - Nagyot
sóhajtott. - Eleinte sokat sírtam az analízisben, mikor lassan jöttek az emlékek...
Akkor a részletek elmosódottak voltak - mondta elgondolkozva -, nem voltak képeim
- megrázta a fejét, szemét kimeresztette: - nem is tudom, hogy írtam volna tovább,
mi lett volna akkor?"
Amikor a továbbiakban, az összehasonlítás során elénk tűnik
az az ellentétrendszer, amely szembeállítja a prózai vallomásokat a költeménnyel,
egy pillanatra se tévesszük szem elől az idézett sorokat, amelyek ellenkezőleg,
egymásrautaltságukat, szétszakíthatatlanságukat hangsúlyozzák. Máskülönben a
költői én nyugtalanító kettőssége, párhuzamossága, ellentmondásos egysége két
különálló lapos metszetnek adja át a helyét. Lássuk tehát: hogyan ítél az egyik
én, és hogyan a másik? Hogyan építi föl a világot a költő, és hogyan alakul
ki a pszichoanalitikus szövegek szerzőjének világa?
Igaza van a költőnek, amikor a fenti idézetben A Dunánál
két sorát - "S mint édesanyám, ringatott, mesélt / s mosta a város minden
szennyesét" - az analitikus emlékidézésből származtatja. A Szabad-ötletek
jegyzékében párhuzamok egész sora kínálkozik a versrészlet hátteréül. "Drága
mamának nevezi őt, majd megvallja iránta való egykori szeretetét: "talán
csak azért szerettem a mamát, mert ennem adott, volt hova hazamennem".
Mindez azonban elenyésző ahhoz a nagyszámú, tiszteletlen hangnemben, olykor
kifejezetten durván megfogalmazott, súlyos szemrehányáshoz képest, amellyel
a mamát illeti: "kimondta anyámnak hogy szüljön meg / hogy dolgozzon értem".
Az édesanyja alapvető érdemeit, a világra hozás és a munkával való áldozathozatal
értelmét kérdőjelezi meg itt a költő. De kiássa az egykor elszenvedett sérelmek,
verések emlékeit is: "én ettem meg a buktákat" - utal az ismert gyermekkori
jelenetre, amikor torkossága miatt édesanyja véresre verte. A "jaj mama
ne tessék bántani", "anyám kivert engem" feljajdulások talán
ennek a jelenetnek a filmkockái. Hangot ad az elszenvedett sérelmek miatti bosszúállás
vágyának, s az anyjával szemben elkövetett vétkek miatti lelkifurdalás is megszólal.
Az apa szerepe más módon problematikus az írásban. Említést
tesz ugyan róla: "mit szerethetnék az apámon él", de ennél fontosabb
az a sokatmondó hallgatás, amelybe burkolja alakját. A mélylélektani önvallomásokban
tehát a szülőgyermek viszony - különféle módon - konfliktusos oldalai nyomulnak
előtérbe.
A Dunánál-ban ellenben - s ez némileg beárnyékolja
a költőnek Vágó Márta által megörökített, idevonatkozó állítását - a szülő-gyermek
viszonyról alkotott kép következetesen konfliktusmentes. A költő kiszűr minden
kínos emléket. Édesanyjával való kapcsolatából csakis az idilli jellegű mozzanatokat
rögzíti. Az idézett hasonlat után nyomban újra fölbukkan az anya alakja: "És
mint termékeny, / másra gondoló anyának ölén / a kisgyermek..: A következő megjelenés
különlegesen szép. József Attila itt annak a költőnek a képzetét állítja elénk,
aki inspiráció nyomán alkot, s ezt az ősrégi toposzt úgy újítja föl, hogy az
ihlető géniusz helyébe a szülőt állítja, amint az gyermekét betűvetésre tanítja:
oly módon, hogy ceruzát tartó, gyakorlatlan kezét vezeti a papíron: "Verset
írunk. Ők fogják ceruzámat / én érzem őket és emlékezem:
A III. rész első versszaka a szülők és a gyermek összeforrottságát
fokozza tovább. Az édesanyjával való szoros és mély kapcsolatát egy archaikus
táplálási mód, a csócsálás, az ételnek az anya által való előzetes megrágása
segítségével érzékelteti: "Anyám szájából édes volt az étel". A Szabad-ötletek
jegyzékében ennek épp az ellentéte történik. Ott a halálos beteg anyától
való biológiai természetű viszolygást úgy juttatja kifejezésre, hogy felidézi
a jelenetet, amikor a kórházban tett látogatásakor a betegtől érintetlenül hagyott
(!) ételt nem bírta megenni: "amikor a klinikán feküdt csontig lesoványodva
/ nem ettem meg az ételt, ami ott volt kihűlve az éjjeliszekrényén / éjjeliedény
/ talán ettem belőle mégis és azért köpködök".
A versben az apjával kapcsolatban tett kijelentés - "apám
szájából szép volt az igaz" - az igazmondás-hazugság dilemmáját veti föl.
Apjára nem emlékezhetett a költő, mert az kétéves korában elhagyta őt és a családot,
kivándorolt az országból, és végképp eltűnt az életükből. Ez a cserbenhagyás
természetesen sokat foglalkoztatta József Attilát, s olykor, mint a Csak
most... kezdetű versben, mentséget is talált rá. Itt azonban, túltéve magát
a tényeken, mesterségesen pótolta ezt a hiányt. Leegyszerűsítés lenne azonban
úgy beállítani a verses és prózai szöveg viszonyát, hogy József Attila az utóbbiban
apjáról őszintén, az igazságnak megfelelően gondolkodik, míg az előbbiben eltér
a valóságtól. A pszichoanalitikai szöveg bizonyos helyein ugyanis nyíltan bejelenti,
hogy asszociációi közé hazugságokat kevert: "hazugsággal fogom vegyíteni
az igazat, mégse szolgáltatom ki magamat teljesen". És csakugyan, nem egy
helyen rajta lehet kapni azon, hogy állításai mögül hiányzik a valóságfedezet.
A történetfilozófiai óda idézett apaképét, éppúgy, mint a pszichoanalitikai
naplónak azokat a helyeit, amelyekre utaltunk, a valósághoz való viszonyukat
tekintve álemlékeknek nevezhetjük. A különbség arra korlátozódik, hogy az utóbbiban
kicsinyít, főleg önnönmagát rágalmazza meg, míg a versben szépít, elmos, "javít"
a valóságon.
De még ha ugyanarról a jelenségről beszél is, ezt egészen
más felfogásban és hangfekvésben teszi az egyik és a másik szövegben. A Szabad-ötletek
jegyzékében egykori önmagát a szülők egymással való harmonikus kapcsolatának
kárvallottjaként mutatja be: "mikor csecsemő voltál, megcsalt az apáddal",
míg A Dunánál-ban ez a sérelemérzet emelkedett mélabúvá finomul: "Mikor
mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt".
A szülő-gyermek téma csúcspontját a III. rész 2. versszakában
éri el, ahol ez a szoros kapcsolat erőt adó testi-szellemi azonossággá lényegül
át: "Megszólítanak, mert ők én vagyok már; / gyenge létemre így vagyok
erős: József Attila tehát maradéktalanul feloldja azt a konfliktust, amelyre
a pszichoanalitikus szövegek a szülő-gyermek viszony témáját építették. A
Dunánál-t jellemző beállítottságot ahhoz a módhoz hasonlíthatjuk, ahogyan
Marcus Aurelius Elmélkedéseinek első könyvében felsorolja elődeit és
tanítóit, akik követendő példát mutattak számára az erényes életre: "Atyám,
hallomásom és emlékeim szerint, maga volt a szerénység és férfiasság. Anyámtól
tanultam az istenfélelmet, a jótékonyságot" stb.
Az emlékek és az ítéletek ilyszerű válogatása nem a versszerűség
vagy a műfaji jelleg egyenes folyománya, hiszen például a nem is oly sokkal
korábban született Kései sirató című versben a vádak és sértések özönét
zúdítja édesanyjára, éppúgy, mint pszichoanalitikus vallomásaiban. Ha tehát
igaz, hogy A Dunánál szülő-gyermek témája az analitikus emlékidézés előzetes
"tréningjének" köszönheti anyagát, akkor ez az anyag alapos kontrollon,
átdolgozáson ment át, egy adott ponton még protézist is kapott, s nem eredeti
nyerseségében kerüli a műbe.
A szakadék, amely a szülőkhöz való kétféle viszony között
feltárul, végighúzódik az ön meghatározás, önjellemzés területén is. Annak,
hogy a költő alkalmi ódájában óriási erőfeszítéseket tesz az önmeghatározásra,
egy jellegzetes mondattípus gyakori felbukkanása a közvetett bizonyíték. E mondattípus
az első személyű alany: "Én" és a létige "lenni" pólusaira
épül "Én úgy vagyok"; "Ebből vagyok"; "ők én vagyok
már"; "több vagyok a soknál"; "az Ős vagyok"; "A
világ vagyok". A felsorolt mondatok alany-állítmányra redukált tartalma
nem több, mint közvetlen önmeghatározás, önnön létének, személyazonosságának
állítása. Teljes üzenetüket figyelembe véve öngazdagító meghatározásokká bővülnek
ki, ami legtágasabban és legnyilvánvalóbban "A világ vagyok" kijelentésben
mutatkozik meg. De az idézett mondatokba, mint fogaskerekekbe, más állítások
kapcsolódnak, amelyek ugyancsak az énnek ezt a felfokozódását szolgálják: "s
én lelkes Eggyé így szaporodom"; "török, tatár, tót, román kavarog
/ e szívben". Ezt az önmeghatározásra törekvő makacs igyekezetet torpedózza
meg, ennek az önállításnak az érvényét vonja kétségbe a Szabad-ötletek
szerzője, amikor a fentebb már idézett kijelentést teszi: "verseim nem
én vagyok, az vagyok én, amit itt írok".
Az ellentét a két írás között e ponton válik alapvető jelentőségűvé.
A Dunánál öngazdagító mondataira ugyanis, mint alapra, a pozitív önértékelések
egész sora épül. Az én a biológiai múltba a lehető legmélyebben gyökerezőnek
érzi magát. A történelmet ellentmondásaival együtt belső világába kebelezi be.
A szülőkkel való kapcsolata harmonikus, ő maga tanulékony, s ennek jutalmaként
rendkívül gazdag szellemi vagyon örökösének tudhatja magát. Embertár-saihoz
a jelenben a szimpátia érzései kötik, a jövőben bizakodik, és ennek érdekében
tettre-késznek mutatkozik. Alighanem idézetek nélkül is tudni lehet, a vers
mely részleteire utalunk.
A pszichoanalitikus önvallomásokban adott önjellemzés minden
lényeges ponton ellent-mond a fent vázolt idealizált önarcképnek, s ha az előbbieket
fogadnánk el a költő hiteles port-réjának, azt is el kellene ismernünk, amit
a Szabad-ötletek jegyzékében versei és igazi önmaga különböző voltáról
állít. Itt csak néhány, közvetlenül belátható példára hivatkozunk: "jobb
volna megdögleni"; "nincs igazság"; "betörő leszek / tolvaj
leszek / rablógyilkos leszek"; "aki agresszív, boldogul"; "hozzám
ne legyen jó senki mert megölöm"; "a csecsemőket teherkocsi alá kell
tenni / a terhes asszonyokat teherautó alá" stb.
Az ideális és önleleplező önarckép emez oppozíciós rendszeréből
egyetlenegy elemet emelünk ki, azt, amely mindkét szövegben alapvető szerepet
játszik: a munkához való viszonyt mint az önértékelés kulcskérdését. A Szabad-ötletek
egyik vezérmotívuma a munka elutasítása, panasz a munkakényszer miatt, a munkából
élők megvetése: "dolgozni / mindig csak dolgozni / mindig csak dolgozni";
nem akarok dolgozni / nem fogok dolgozni / inkább meghalok / eddig sem dolgoztam
eztán sem fogok / ő se dolgozik / Hatvany sem dolgozik / Kapaport sem dolgozik
/ Illyés Gyula sem dolgozik; "a munkások dolgoznak / dögöljenek meg / úgy
kell nekik / betörő leszek.., dolgozzon a Judit, a buta állat" stb. stb.
A Dunánál második strófájának témája ugyancsak a munka,
de értékelését egy világ választja el az előbb olvasott mondatokétól. Mintha
nem is ugyanaz az ember írta volna, ráadásul ugyanakkor. A költő a Duna hullámainak
gyönyörködtető játékát hasonlítja az ugyanilyen gyönyörködve szemlélt munkamozdulatokhoz:
"Mint az izmok, ha dolgozik az ember, / reszel, kalapál, vályogot vet,
ás, / úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el / minden hullám és minden mozdulás",
majd dolgozó édesanyját idézi föl nagy gyöngédséggel: "s mosta a város
minden szennyesét". Ez a visszatekintés ellentétbe állítható azzal a panasszal,
amellyel korábbi verseiben a dolgozó és a kisgyerekkel nem törődő anyát illeti:
"Mért görbítetted mosásnak a hátad?" (Kései sirató); "Hagyja
a dagadt ruhát másra, / Engem vigyen föl a padlásra" (Mama). De
ugyanez az ellentét áll fenn A Dunánál részlete és a Szabad-ötletek
jegyzékének a munka kapcsán a mamára tett durva kijelentése között: "dolgozzon
a mama / dögöljön meg".
Az óda II. részében a munka témája újra jóváhagyó értelemben
bukkan föl: "kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell", s a Szabad-ötletek
jegyzéke ezzel a ponttal is felesel: "én nem akarok kapálni / én nem
őrzöm a disznókat / én nem hajtom ki a libákat". A téma a szülő-gyermek
viszonnyal párhuzamosan jut el csúcspontjára: a költő azonosul a munkával, vállalja
a tevékeny életet, léte egyik alapértékének tekinti azt: "nem akarok dolgozni"
- idéztük a Szabad-ötletek jegyzékéből. Nem meglepő, hogy itt ennek épp
a fordítottját olvassuk: "... Én dolgozni akarok. Elegendő / harc, hogy
a múltat be kell vallani... / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk;
és nem is kevés:'
A terjedelmi korlátok miatt ezen a ponton félbe kell szakítanunk
az egyidejűleg született két univerzum részletesebb, de így is csak vázlatos
összevetését. Megelégszünk annak jelzésével, mely területekre terjeszthetnénk
ki az eddig elmondottak érvényét. A felvázolt ellentét a vallomások és a költemény
világról alkotott víziójában is tevékenyen jelen van. A Dunánál a rend
és az egyensúly világát tárja elénk, a Szabad-ötletek a káoszét, az egyensúly
hiányáét. Az óda és a pszichoanalitikus szövegek formateremtő elve ugyancsak
ellentétbe állítható egymással. A Dunánál az emlékezés, a múlthoz való
viszony verse. Olyan emlékezéselmélet áll mögötte, amely építő, gazdagító, a
cselekvésünket megalapozó szellemi hatalomként értékeli az emlékezést. Ez a
bergsoni teória, amely alapul szolgál a versnek. A Szabad-ötletek mögött,
ehhez nem kell különösebben bizonyítékokat keresni, a freudi teória áll, amely
a gyermekkor kínzó, gyötrő emlékei felelevenítésének gyakorlatában realizálódik.
Mindeme életanyagbeli, gondolati, világképi előfeltételek
a két szövegtípus poétikai-esztétikai szintű szembesítéséhez vezetnek el. Németh
G. Béla elemzései után világosan látható, hogy A Dunánál tudatosan eleget
tesz a klasszikus óda műfaji követelményeinek, annak minden lényegi formai,
hangnemi, tematikai összetevőjével együtt. Az is ismeretes, hogy a Szabad-ötletek
jegyzéke akarva-akaratlanul bizonyos fokig az avantgárd szabad versek sajátságait
reprodukálja. Ilyen értelemben a szigorú, fegyelmezett forma és a szürrealizmusra
emlékeztető szabad asszociálás áll egymással szemben.
Az elmondott és a csak vázlatosan ismertetett összehasonlítás
végeredményeképp megállapíthatjuk, hogy a Szabad-ötletek és A Dunánál
esetében két, egymás hatását minden tekintetben lerontó, egymással minden szinten
összeférhetetlen szöveggel állunk szemben. A szakirodalom a két József Attila-képpel
külön-külön számolt el. Hosszú ideig az a felfogás dominált, amely szerint a
költő betegsége, az őt ért csapások ellenére megőrizte baloldali politikai elkötelezettségét,
felemelte szavát a közösség aktuális gondjainak megoldása érdekében. A Dunánál
e koncepció egyik legfőbb bizonyítékaként szolgált. Később ennek a felfogásnak
az ellenhatásaképp a költő kései korszakát a betegséggel való viaskodás, a befelé
fordulás időszakának tekintették, amely a politikailag aktív költőénél emberileg
hitelesebb, esztétikailag magasabb rendű művek megteremtésének szolgált keretül.
A Szabad-ötleteket is - egyebek között - emez átalakulás bizonyítékaként
kezelték.
Csakhogy sem egyik, sem másik felfogás nem állja meg a helyét,
mert - mint láttuk - a két írás lényegében egyidejűleg született, keletkezési
sorrendjük nem állapítható meg biztonsággal. Sőt, igen sok lényegi alkotóelemük
elvont szinten közös, ha élesen vitázva is, de utalnak egymásra. Csakis olyan
portré jelenthetne megoldást, amely mindkét végletet tartalmazza, s dinamikus,
netán ellentmondásokkal terhes, de a képtelenséget valamiképp elkerülő magyarázatot
kínál rájuk. Egy ilyen megoldásnak természetesen távolról sem vagyunk a birtokában,
de a helyzet tudatosítása mégiscsak előrelépés a leegyszerűsítő magyarázatokhoz
képest. Abban az irányban kell továbblépnünk, amely felé József Attila A
Dunánál két sorával mutatja az utat: "Mintha szívemből folyt volna
tova, / zavaros, bölcs és nagy volt a Duna:' (Kiemelés tőlem. T. Gy.
) Olyan képet kell nyújtanunk az alanyról, aki ezt a kétféle, olyannyira eltérő
típusú művet létrehozta, hogy egyaránt tartalmazza a Szabad-ötleteket
író József Attila zavaros lelki tartalmait és A Dunánál bölcs kiegyensúlyozottságát.
Ez a két ellentmondó minőség csak olyan nagy költőkben kaphat egyszerre reprezentatív
képviseletet, mint ő volt.
Elemzésünket azzal a konklúzióval zárhatjuk, hogy József Attilával
foglalkozni emberlétünk legrejtélyesebb, legmegrendítőbb titkaival való foglalkozást
jelent. Ettől a kifürkészhetetlen mélységtől és tökéletességtől annyira izgalmas
ma is alakja és költészete.
- vissza -