A MODERN DRÁMA KIALAKULÁSA A 19. SZÁZAD MÁSODIK ÉS A 20. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN

Az újkori drámát sokáig a kiélezett konfliktusok, a társadalmi összeütközések megjelenítésének tartották, amelyben a cselekményt a szereplők jelen idejű tettei és párbeszédei alakítják. Az igaz, hogy a konfliktusok a külső szférából a belsőbe kerülnek, azaz az emberi ütközések lélektani síkra helyeződnek át, azonban e lélektani irányultság maga is következmény. Mégpedig azon feszültség következménye, amely a színpadi jelen idő és a szereplői létezés időben szétterülő mivolta miatt támadt. A modern szubjektivitás ugyanis nem talál olyan időpontra, melyben maradéktalanul azonos lehet önmagával. Ezért a konfliktusok, a hagyományos szembenállások helyett célszerűbb a cselekvő személyek között zajló jelen idejű történésekről beszélni, ahol a jelenbéli történések a múlttal kölcsönhatásban alakulnak és nyernek jelentést.
A jelentések elbizonytalanodása miatt a modernségben egyre nehezebben teremthetők meg a tragikus világlátás feltételei. A tragikum ugyanis az individuum abszolút helyéhez és az egyetemes értékrend felfogásához kötődik, amely ekkor megkérdőjeleződik.

A 19. század második felétől ezért egyre nagyobb teret kap a tragédia és a komédia között elhelyezett középfajú dráma, a színmű. Ez az egységes világrendtől való távolodást, a személyiség magára hagyottságát és önértési lehetőségeit dramatizálja.
A drámában mindig fontos kérdés, hogy mi és hogyan mozgatja a szereplőket Az antikvitás műveiben az isteni törvény megsértése, a tragikus vétség, azaz a hübrisz. A reneszánsztól ez a mozgatórugó az intrikus szerepkörében testesül meg. A modernségben azonban az intrikus a fenti okok miatt nehezen láthatná el feladatát, ezért a modern dráma egyik jellemzője, hogy az intrikus nem szerepel, vagy szerepköre gyengül.
A 20. század első felének drámaírói kitágították a színpadon megjeleníthető jelenségek körét, és utat engedtek olyan lírai, epikai, intellektuális, filozófiai elemek behatolásának a drámába, amelyek a hagyományos drámaszerkezet föllazulását és fölbomlását eredményezték. Ez ilyen drámákban szereplő jellemek, szituációk, cselekmény szövések sokszor nem konkrét élethelyzetet ábrázolnak és értelmeznek, hanem általános érvénnyel példáznak valamit. Az igazi változás nem is a drámában történik, a változást az író a nézőben akarja elérni. A dráma valamit bizonyítani és magyarázni akar, ezért elsősorban intellektuális hatásra törekszik.
A huszadik századi dráma nyitott a hétköznapokban elszaporodó kisdrámák, tragédiák befogadására és megjelenítésére, ezért a drámában felerősödnek az epikus sajátosságok. Az epikus mozzanatok sora a kibontakozást lelassítja, a darab elbeszélő jellegét erősíti, és a drámát a regényhez közelíti. A modern dráma epizálását Brecht valósította meg. Színházát epikus színháznak nevezte, amely megjeleníti az áttekinthetetlennek látszó élet elemeit, hogy a néző levonhassa a következtetést.
Az epika mellett a líra is teret kap a modern drámában. Gorkij lírai monológot épít az Éjjeli menedékhely című művébe, míg Brecht önálló lírai dalbetétekkel szakítja meg a cselekményt. De a líraiságot megtalálhatjuk O'Neill-nál és Garcia Lorcánal is.

- feladatok -

- vissza a tematikához -